Fanfic: A társadalom peremén - 9. fejezet

Kicsit korábban, mint terveztem, ami csoda, de elkészült a történet 9. fejezete! Az előző fejezet fonalát folytatjuk, és megnézzük, mi minden játszódik le Négyes kemény kobakjában, ami lehet kissé meglepő lesz, de nem hiszem. Na majd meglátjátok.
Innen most jelenleg gőzöm sincs, hogyan fogok előre rugaszkodni a karakterekkel.

Jó olvasást kívánok nektek a fejezethez! :)

9.

TOBIAS

Fáradt vagyok, és úgy érzem, menten összesem a kimerültségtől, mégis most, hogy Tris itt van, és a karjaimban tarthatom, úgy érzem, valami végleg megváltozik, még ha nem tudom megnevezni, pontosan mi. Egyszerűen tudom, hogy hiába a korábbi szavaim, nem lehetek egyszerűen csak Négyes. Számára nem.

Olyan jó érzés átölelnem. Olyan alacsony és vékony, szinte elveszik a karomban, az államat pedig könnyedén tudom a feje tetején nyugtatni. Mégis olyan, mintha tökéletesen passzolni a testemhez. Akárcsak egy elveszett kirakós darab.

Az érzéseim olyan különösek, hogy szabályosan belefájdul a fejem, ahogy minden olyan értelmetlennek, mégis helyesnek tűnik. Az, hogy itt állok, és magamhoz ölelem ezt a lányt, akit alig pár hete ismerek. Az, hogy magam mögött hagytam a csoportot, amit egykor választottam, mert a kiáltványhoz való hűtlenség és kétszínűség már megfojtott. Az, hogy ehhez a döntésemhez nem kevés köze volt az itt álló lánynak sem, még ha gőzöm sincs, miért lett így. Hogy miért lett fontos a számomra.

Lassan húzódunk el, de a tenyereim nem hagyják el a vállát, ahogy az ő kezei sem emelkednek fel a csípőmről. Olyan, mintha amint elengednénk egymást, már semmi sem lenne rendben. Na nem mintha most épp tökéletes volna minden, de így legalább egy rövid ideig elfeledkezhetek mindarról, ami történt.

Lehet, megállt az idő, és egy másik dimenzióba kerültünk, ahol csak ketten vagyunk, mert ahogy egymás szemébe nézünk, nem számít, hogy körülöttünk létezik egy egész világ. Olyan átkozottul könnyű elveszni a vihart idéző tekintetében. A tekintetében, amely különös melegséget áraszt, és amitől a gyomrom elnehezül, a fejem viszont pehelykönnyűvé válik.

Aztán torokköszörülést hallok mögülem, és rájövök, milyen ostobán viselkedem. A folyosó közepén ácsorgok a csoportnélküliek épületében, és úgy bámulok Trisre, mint valami holdkóros. Ma már nem először fordul meg a fejemben, hogy nem vagyok normális.

Hátrapillantok Evelynre, aki furcsán mosolyog, amitől kiráz a hideg, majd zavartan elveszem a kezem Tris válláról, és hagyom, hogy tehetetlenül lógjon a karom a törzsem mellett. Látom az arcára felszökő pírt, és ahogy zavartan lesüti a pillantást, ahogy az anyám tekintetének kereszttüzébe kerül. Én valamiért mégsem érzem zavarban magam. Hiszem, hogy erre az ölelésre mindkettőnknek szüksége volt. Az már más kérdés, hogy miért is hatalmasodtak el rajtam ezek az érzelmek, amiket teljesen nem értek.

Összerázkódom, ahogy váratlanul az ujjai a kezemre siklanak. Felemeli az öklömet, az érintése gyengéd, mégis határozott, viszont a bőre puhasága furcsa érzést kelt a bensőmben.

– A kezed – szólal meg egész halkan, szinte tapintatható az aggodalom a hangjában.

– Semmiség – legyintek, még ha ez közel sincs így, mert most, hogy elfogyott az adrenalin a szervezetemből, ami a Bátraknál még bőszen munkálkodott bennem, a lüktetés, amit a kézfejemben érzek, kezd fájdalmasan zavaró lenni.

– Kétlem – horkant fel, én pedig képtelen vagyok megállni, hogy ne húzódjon mosolyra az ajkaim. Szeretem ezt a kettősségét: az egyik pillanatban még gyengéd, gondoskodó és szinte ártatlan, a másikban viszont már kemény, szarkasztikus és nyers.

Nem ereszti el a kezemet, helyette magával húz, ügyet sem vetve Evelynnel, aki továbbra is az ajtóban ácsorog, és még mindig minket méreget egy szó nélkül. Bocsánatkérő pillantást küldök felé, miközben kissé botladozva követem Trist. Válaszul látom, ahogy kuncogni kezd. Nagyon a segítségemre van...

Egy szobába vezet, ahol állott a levegő, és kopott berendezés áll a falak mentén. Becsukja mögöttem az ajtót, és amilyen kicsi az alapterülete, nehezemre esik nem engedni a pániknak. Utálom ezt a félelmemet.

Valahogy elveszítem minden magabiztosságomat, ahogy Tris továbbra sem eresztve a kezem beljebb húz, és lenyom az ágyra. Értetlenül szemlélem, ahogy az egyik szekrényben kezd el matatni. Láthatóan ismeri e helyiség minden zugát.

Nem értem magamat. Mintha köd telepedett volna az elmémre, ahogy a tekintetem az alakjára tapad. Lehet, csak a fáradtság munkálkodik benne, de olyan, mintha nem ugyanaz lennék, mint pár órával korábban. Talán csak mert elpárolgott a haragom, ami csak ürességet és kimerültséget hagyott maga után. De attól még nem értem, a magabiztosságom hova tűnt. Olyan megszeppenve ülök itt, mint kisiskolásként az első nap.

De nem, ehhez nincs köze Trisznek. Biztosan nem, csak a fáradtság teszi...

Visszafordulva felém egy fehér dobozt tart a kezében, amit letesz mellém az ágyra, majd ő is lehuppan a matracra, amiből már vészesen kidomborodnak a rugók. Egy kicsit megnyugtat, hogy a doboz kettőnk közt helyezkedik el, így nem érzem még inkább kellemetlenül magam, mint egyébként. Bár egy hang azt súgja, hogy csak útban van a tárgy, és jó lenne minél közelebb tudni őt magamhoz.

Azt hiszem, rám férne egy hideg zuhany vagy valami, mert ostobaságok járnak a fejemben.

Tris felnyitja a doboz tetejét, és látom, hogy az tele van kötszerrel, ragtapasszal, fertőtlenítőszerrel és hasonló dolgokkal, amit egy elsősegély ládának tartalmaznia kell.

– Add a kezed – mondja határozottan mégis halk hangon, miközben várakozóan felém nyújtja a sajátját.

Egy pillanatig bámulok a felfelé fordított tenyerére, amely a lámpa fényében szinte hófehérnek tűnik, mielőtt megadom magam, és egy sóhajtás kíséretében hagyom, hogy az ujjai ismét körbeöleljék az öklömet. Összerázkódom a hűvös kezének érintésétől.

– Mi történt? – teszi fel a kérdést, miközben egy fertőtlenítővel átitatott vattával ledörzsöli a vért a bütykeimről.

Felszisszenek, ahogy a szer csípi a felszakadt bőrömet, és reflexből el akarom rántani a karomat, de erős a szorítása, és nem engedi, hogy kicsusszanjon a kezem a markából.

– Besokalltam, és bevertem Eric képét.

Nem tudom, milyen reakcióra számítottam a kijelentésem hatására, de biztos nem arra, hogy hangosan felkacagjon. Pedig azt teszi, a vállát rázza a nevetés. Felvont szemöldökkel pillantok rá, értetlenül, mivel szokatlan tőle már maga a nevetés is. Eddig nem sokszor láttam volna kacagni. Mosolyogni igen, de a nevetés nem túlzottan jellemző rá.

– Sajnálom... – kacarászott tovább –, csak átkozottul jó lett volna látni.

Elmosolyodom, még ha tudom, hogy nem valami szép tőlünk, hogy más kárán leljük örömünket, de Eric igazán megérdemelte. Tris helyében én is mindent megadnék azért, hogy lássam, ahogy valaki péppé veri azt, aki tönkretette az életemet. Igen, élvezet lenne nézni, ha valaki jól helyben hagyná Marcust. Gondolom ezzel Evelyn is így van.

– Azt elhiszem, nekem is jól esett végre utat engedni az iránta érzett gyűlöletemnek.

– Miért utálod őt ennyire?

Úgy meredek rá, mint akinek elment az esze. Fel nem foghatom, hogy tehet fel egy ilyen kérdést.

– Azt hittem, ezt épp neked nem kell megmagyaráznom.

A fejét csóválja, amitől a szőke tincsei csak még rakoncátlanabbnak tűnnek, ahogy kicsúsznak a szedett-vedett kontyból, amibe gyorsan becsavarta a haját.

– Félreértesz. Azzal tökéletesen tisztában vagyok, hogy Eric milyen ember, és hogy én miért gyűlölöm, viszont azt nem tudom, te mi okból viseltetsz utálattal iránta.

Rá kell jönnöm, hogy a kérdése jogos. Ő nem tudja, hogy mi minden történt Eric és köztem az elmúlt két évben, és mi vezetett ahhoz, hogy szinte jobban gyűlölöm az egykori Művelt csoportváltót, mint azt a férfit, akinek az apámnak kellett volna lennie a szörnyeteg helyett, ami valójában.

– Mikor vezető lett, élvezte, hogy hatalma van felettem, és mindenhol keresztbe tett, ahol tudott. Tönkretette a csoportot az ostoba szabályaival, amikkel kiirtotta az igazi Bátor eszméket. Ráadásul kezdetektől fogva tisztában volt vele, hogy ki voltam, és honnan jöttem, és állandóan azzal zsarolt, hogy leleplez. Amit alig néhány órája be is váltott. Úgyhogy mondhatom, hogy van miért a pokolra kívánnom azt a tűpárna pofáját.

– Szóval Eric végig tudatában volt a legféltettebb titkodnak, majd bosszúból mindent kitálalt – állapítja meg tömören a történteket. – És most mindenki tudja, hogy ki vagy.

Bólintok, majd felsóhajtva a hajamba túrok a szabad kezemmel. Olyan különös belegondolni, hogy milyen rövid idő alatt hullhat darabjaira az ember élete. Az enyém is, és Trisé is.

– Mi lehet annyira rossz, hogy nem tudhatják meg a nevedet? – kérdezi, de közben nem néz a szemembe. A kötszerrel bajlódik, hogy kifeszítve tartsa, miközben lassan körbetekeri vele a kezem. Eddig nem tűnt fel, hogy ekkora károkat okozott Eric és a piercinges képe az öklömön.

– Minden... – suttogom, reménykedve, hogy talán nem hallja meg, de tudom, hogy ez lehetetlen. – Tönkreteheti, hogy az legyek, aki lenni akarok, ahelyett, aki a múltban voltam. Nem akarok megint az lenni.

– De már mindegy, nem? Hiszen kiderült...

– Kiderült igen, de az nem jelenti azt, hogy készen állok rá, hogy mindenki tudja – felelem kissé dühösen. Nem állok rá készen, hogy te megtudd.

Nem válaszol, nem is reagál semmit, csak lesüti a pillantását, de érzem, mennyire reszketnek az ujjai, ahogy még egyszer megigazítja a kötést, és elengedi a kezem. Tudom, hogy faragatlanság volt ráförmednem, hiszen nem hibáztathatom a kíváncsiságáért. Biztos vagyok benne, hogy ég a vágytól, hogy megtudja az igazi nevem, és még talán irigységet is érez a többi felavatott iránt, akik már tudják, hogy ki vagyok.

De nem mondhatom meg neki. Ha még mindketten a Bátraknál lennénk talán megosztanám vele a múltamat. Ostobaság, de talán az lenne a legegyszerűbb magyarázat, ha megmutatnám neki a félelemutazásomat. Azonban ez már lehetetlen, szavakba önteni meg nem ugyanaz. A másik, hogy amúgy sem értem ezt a fellángolást, hogy megosszam vele a titkaimat, mikor eddig a barátaimat sem avattam be, most mégis megtenném ezzel a lánnyal, akit alig pár hete ismerek csupán.

Látom, hogy kényelmetlenül érzi magát, és engem is feszélyez a közöttünk feszülő kínos csend, de nem tudom, hogy mivel oldhatnám fel a kialakuló nyomasztó hangulatot. Meg kéne neki mondanom, hogy egyszer el fogok neki mondani mindent? Nem tehetem, mert lehet, hogy hazugság volna. Jelenleg annyira össze vagyok zavarodva, hogy gőzöm sincs, mihez kezdjek.

– Őszintén, Négyes... – köszörüli meg a torkát, és idegesen rám pillant. – Mit keresel itt?

Számítanom kellett volna erre a kérdésre, mégis a mellkasomig hatol a bizalmatlanság, ami a hangjából árad. Nem bízik meg bennem, engem pedig felőrül a tudat, hogy így tekint rám. Vajon tudok tenni bármit is azért, hogy elnyerjem a bizalmát? Tris makacs, és nem könnyű meggyőzni őt, de meg kell próbálnom. Legalább részben közel kell őt engednem magamhoz.

– Egy ideje terveztem, hogy otthagyom a Bátrakat – ismerem el szégyenkezve. – De mostanra valóban elegem lett. Ami ott folyik... Már köze sincs ahhoz a csoporthoz, amelynek a kiáltványa szerint lennie kéne. Láthattad, hogy Eric mivé változtatta.

Hitetlenkedve mered rám, mintha legalább elment volna az eszem. Ami meglehet nem is akkora hülyeség, csak épp egész más miatt érzem magam idiótának, mint amire minden valószínűség szerint ő gondol.

– Nem értem... Valaki, aki ennyire elismert, aki igazi Bátor, miért akar mindent feladni? Ha ennyire zavart az, ahova a csoport tart, akkor miért nem fogadtad el a vezetői pozíciót?

Való igaz, ha elvállalom a vezetőségben a helyet, amit Max annyiszor felkínált, akkor talán sikerült volna más irányba terelni a közösséget. Azonban már az elején rájöttem, hogy akármennyire is kedvelt Max, sosem vált volna belőlem vezető. Nem lettem volna csupán az egyik bábjuk a sok közül. Persze nem csak ez volt az egyetlen indok.

– Igazából nem engem akartak. Eric sokkal inkább belepasszolt a többi vezető tervébe. Ráadásul ha vezetővé váltam volna, kénytelen lettem volna szembe nézni a múlttal, ami olyan kitartóan kísért, és ami elől igyekeztem elmenekülni. Nem akartam feltépni a sebeket.

– Ez akkor sem fér a fejembe...

– Azért, mert téves képet alakítottál ki rólam, Tris – nézek mélyen a szemébe, aminek szürkéskék árnyalata csak úgy szikrázik a szoba fényében. – Azt hiszed, maga vagyok a bátorság szobra, pedig nem vagyok az. Már az első lépésnél sem voltam az, hiszen csak gyávaságból választottam a Bátrakat.

Olyan pillantással néz rám, mint aki képtelen elhinni, amit hall. Pedig mindez igaz, csak ő nem látja, mert csak a felszínt látta eddig; a maszkot, amit a világ felé mutattam.

– Ha ez valóban így van – szólal meg pár perc hallgatás után –, akkor miért tűnik képtelenségnek, amit mondasz?

– Azért, mert nem ismersz.

Az igazság kissé nyersen jön a nyelvemre, de nem tehetek róla, ez a durva valóság. Viszont váratlanul jön a felismerés, hogy nincs senki, aki tényleg ismerne.

Kényelmetlen csend telepedik közénk, és feszengve ülünk egymás mellett. Az, hogy most itt vagyunk, és az, hogy különös érzések kavarognak bennem, amelyek őhozzá kapcsolódnak, még nem jelenti azt, hogy eltörölhetjük a tényt, hogy ő a felavatottam, én pedig a kiképzője vagyok. Vagyis voltam. Ráadásul fogalmam sincs, hogy ezt bármikor képesek leszünk-e magunk mögött hagyni, mint ha meg sem történt volna, mivel nagyon is megtörtént. Nem lenne szabad akár egy pillanatnál tovább is beszélnem vele, vagy rajta felejtenem a pillantásomat. Akkor mégis miért teszem ezt?

– Hagyod... – kezd bele bátortalanul, majd megköszörüli a torkát, és úgy folytatja. – Hagyod, hogy megismerjelek?

A szavai hatására először a döbbenet jelentkezik. Egyáltalán már azt nehéz megértenem, hogy valaki tényleg meg akar ismerni, nem pedig csak a felszínt kívánja kapargatni. Egy kezemen képes lennék megszámolni, hogy eddig hány embert érdekeltem úgy igazából.

Már azon vagyok, hogy elutasítsam, mikor finoman megfogja a kezem, és megszorítja az ujjaimat. Valahogy mérhetetlen nyugalmat sugároz az érintése, ami ráadásul olyan vágyakat hoz elő belőlem, amiről eddig nem is vettem tudomást. Az egyik az a vágy, hogy legyen valaki, aki tényleg ismer, és tudja, ki vagyok. Biztos vagyok benne, hogy Tris érdemes lenne a bizalmamra.

Kissé félszeg mosoly játszik az ajkain, mint aki nem biztos a dolgában, mégis a bizakodás teljesen leolvasható az arcáról. Igazán arra vágyik, hogy adjak egy esélyt neki. Vajon képes leszek rá? Nem vagyok biztos benne, de ahogy így néz rám, képtelen vagyok nemet mondani. Talán én is meg akarom őt ismerni.

Bólintok, és ezúttal én szorítom meg kissé a kezét. Észre sem veszem, hogy mosolygok, ahogy rá pillantok. Megint megtörténik az, ami a folyosón; úgy nézünk egymás szemébe, mintha nem létezne semmi ezen az ajtón túl. Elveszek a tekintetében, miközben szinte kézzel tapintható a közöttünk feszülő energia, ami egyszer addig fog izzani, míg darabokra nem repeszt mindent.

Aztán mikor már elviselhetetlennek érződik a feszültség, hirtelen észreveszem a kialakulóban lévő könnyeket, amelyek lassan kibuggyannak a szeme sarkából, és végigszántják az arcát, Tris pedig zokogni kezd.

Tanácstalan vagyok. Sosem tudtam jól kezelni azt, ha valaki előttem sírt, de most még kellemetlenebbül érzem magam, mert ott van bennem egyfajta sürgetés, hogy tegyek valamit. Meg kell vigasztalnom.

– Hé, mi a baj? – teszem a vállára a kezemet.

Megrázza a fejét, amitől még több tincs szabadul ki a hajgumi szorításából, és az arcába hullik, félig-meddig eltakarva a könnyektől nedves arcát, amit eddig a keze nem fedett le, ami a szájára tapad, hogy tompítsa a tokából felkívánkozó hangokat. Kell egy perc, mire valamennyire összeszedi magát, hogy válaszoljon.

– Csak... olyan különös, hogy itt vagy. Hogy már nem vagyok egyedül.

Eddig bele sem gondoltam igazán, mennyire elveszettnek érezheti itt magát, mikor nem ismer szinte senkit sem. Reméltem, hogy ha Evelyn figyel rá, talán sikerül neki jobban megtalálnia a helyét, de nem vagyok benne biztos, hogy ez elegendő volt. Láthatóan nem sikerült elfogadnia az egész helyzetet, amibe belecsöppent. Szüksége lesz a támogatásomra.

Mielőtt meggondolhatnám magam átkarolom a vállát, és magamhoz húzom. Érzem, ahogy egy pillanatra megmerevedik a teste, majd szép lassan ellazul, és ő is hagyja, hogy a könnyei a pólómra hulljanak.

Csak most tudatosul bennem, hogy teljesen egyedül vagyok vele egy szűk kis szobában. Az arcom rögtön átforrósodik, amint mindez átfut a fejemen. Ez az első alkalom, hogy kettesben maradtam egy lánnyal, különösen ilyen privát helyen. És még csak nem is a klausztrofóbia az, ami először eszembe jut. Az egész helyzet olyan szürreálisnak, mégis átkozottul helyesnek tűnik.

Ahogy belém kapaszkodik, és szorosan körém fűzi a karjait, minden megmaradt hezitálásom semmivé foszlik. Valahogy jó érzés magamhoz szorítani őt, és hagyni, hogy a kettőnk közti kontaktus megnyugtassa.

Egy idő után elhúzódik tőlem, és letörli a megmaradt könnyeit. Az arca piros, csak nem tudom, hogy a sírástól vagy a zavartól. Esélyesen mindkettőtől, ahogy az alsó ajkát harapdálja, és kerüli a pillantásomat.

Mire azonban esélyem lenne megnyugtatni, hogy nincs miért zavarba lennie, már felpattan, és miközben valamit motyog az orra alatt, hogy késő van, és hogy itt nyugodtan alhatok, kimenekül a szobából.

Meg kéne könnyebbülnöm, hogy egyedül hagyott a gondolataimmal, de a feszültség így sem hagyta el a szobát. Továbbra is érzem azt a gyomromat szorongató érzést, ami mégsem egy kellemetlen érzetet hagy bennem. Valamilyen megmagyarázhatatlan módon jól esik.

Akármennyire zakatol az agyam, a fáradtság hamar erőt vesz rajtam, és egy nagy sóhaj kíséretében eldőlök az ágyon. Most jövök rá, hogy igazából mennyire leszívta az erőmet a mai nap. Fizikailag és érzelmileg is kimerültem.

Maga az ágy nem túl kényelmes, de legalább a párna viszonylag kellemesen süpped a fejem alatt, amibe így megkönnyebbülés belefúrni az arcomat.

Azonban döbbenten tapasztalom, hogy a párnának nem poros vagy egyéb kellemetlen szaga van, még csak frissen mosott sem – mondjuk arra nem is számítottam. Helyette épp olyan illatot szívott magába, amilyet az előbb éreztem, mikor Trist magamhoz öleltem.

Istenem, de ostoba vagyok! Most, hogy fél szemmel körbepillantok jövök csak rá, hogy ez épp ugyanaz a szoba, mint ahol akkor voltam, mikor Tris olyan rosszul volt. Nem is értem, eddig miért nem jöttem rá, hogy ugyanoda vezetett engem. Meglehet azért nem ismertem fel a helyiséget, mert akkor csak vele törődtem, és nem azzal, hogy hol is vagyok.

Egyszóval most épp ugyanazon az ágyon fekszem, ahol ő feküdt heteken keresztül. Normális esetben zavarnia kéne a dolognak, de még sincs így. Van benne egyfajta bizalom, hogy megengedte, hogy itt aludjak, miközben ő ki tudja hol tölti az éjszakát. És rá kell jönnöm, hogy önzetlenség is. Nem tagadhatja le az Önfeláldozó-gyökereket.

Lassan lecsukódnak a szemeim, ahogy az elmém kissé lecsendesedik. A jövőmön kéne aggódnom, erre egy lány uralja a gondolataimat. Ostoba vagyok.

Szerző megjegyzése:

Csak kész lett ez is, még ha nem is vagyok vele elégedett. Négyes kicsit átment rinyáló lányba, vagy csak nekem tűnik úgy? Nem tudom, kissé furára sikerült. Jól van na, nézzük el neki. Tizennyolc éves, és az élete gyökeres fordulatot vett, ráadásul semmi tapasztalata nincs a lányokkal. Így talán érthető a belső ripacskodása.

Remélem azért tetszett nektek, és sikerül belőletek egy kicsivel több lelkesedést előcsalogatnom a vélemény-íráshoz. Hajrá, én nagyon várom a véleményeiteket, még ha ezt nem is hiszitek el.