Fanfic fordítás: Az a három szó - 45. fejezet

Csak úgy repülnek a napok meg a hetek, és már itt is van Az az a három szó 45. fejezete, ami elképesztően sok izgalmat tartogat, és még így is hagy nem egy nyitott kérdést az utolsó fejezetre.

Köszönjük Mártinak a fordítást. Jó olvasást!

Az eredeti történetet ITT találjátok!

45. fejezet

TOBIAS


Visszaérkezünk Nate-tel a Bátrakhoz. Nate egy hétéves mini én barna szemekkel, ahogy Tris mondta. Egyenesen apáék lakásába megyünk. Meg kell magyaráznunk ezt az egészet Sashának, és Charlie-nak találkoznia kell a testvérével. Csak Evelyn tudja így megbonyolítani az életünket.

- Mi folyik itt? – kérdezi Sasha, ahogy belépünk az ajtón.

- Charlotte – kiált fel Apa. Charlie lefut a lépcsőn. – Kicsim, ő Nate, menjetek fel a szobádba, és játsszatok, jó?

- Rendben, Apu – mondja Charlie. Tudja, hogy nem vitatkozhat Apával, amikor Charlotte-nak szólítja.

- Max, mi folyik itt? – kérdezi Sasha újra. Mindannyian leülünk a nappaliba, és Apa elkezdi elmagyarázni, mi történt.

- Hogy gondolhatja Evelyn, hogy Négyes majd vigyáz rá? Csak most kezdi az életét Trisszel. Mindkettőjüknek fontos munkájuk van. Hogy tehette ezt? – kérdezi Sasha.

- Tudom, Sasha, tudom. De meg kell próbálnunk valahogy megoldani ezt – mondja Apa.

- Apa, ez nem a te problémád. Hanem az enyém – mondom.

- Nem, Négyes. Mi egy család vagyunk, együtt oldjuk meg – mondja Apa. – Van egy üres szobánk, majd mi befogadjuk.

- Nem, nem, nem – mondom. – Már így is eleget tettél. Felneveltél, pedig nem lett volna kötelességed. Nem kell újra ezt tenned.

- Egy napot sem bántam meg, Négyes. Amíg rajtam múlik, a fiam vagy. Mindig az voltál, és mindig az leszel. És Nate hozzád tartozik, ahogy Charlie-hoz is. Őt se felejtsük ki. Neki is van egy másik testvére, és megérdemli, hogy tudjon róla – mondja Apa.

- Nem tudom, Apa. Ez nem tisztességes veled és Anyával szemben –mondom.

- Van egy szobánk – mondja Apa.

- Már nem sokáig – szólal meg Anya. Mindannyian felé fordulunk.

- Miről beszélsz? – kérdezi Apa.

- Terhes vagyok, Max. Újra gyermekünk lesz.

Mindenki elhallgat. Ez általában jó hír, de most szerintem mindannyian megdöbbentünk.

- Mikor tudtad meg? – kérdezi Apa.

- Ma reggel. Vártam, hogy hazagyere, hogy elmondhassam – mondja. Apa felkel a kanapéról, és szorosan magához öleli.

- Ez csodálatos hír – szólal meg végül Apa.

- Gratulálok – mondja Tris, és pedig odalépek hozzájuk, és mindkettőjüket megölelem. Aztán Tris felé fordulok, és intek neki, hogy csatlakozzon hozzánk. Odajön, és mindannyian összeölelkezünk. Ez tényleg egy nagyszerű pillanat.

Ahogy kibontakozunk a családi ölelésből, Anya megszólal:

- Szerintem itt maradhat.

- Biztos vagy benne? – kérdezi Apa.

- Persze. Könnyebb lesz, ha itt marad. Már így is kettőre vigyáznunk kell, elfér még egy. Négyes és Tris a szomszédban laknak, tudnak segíteni. Charlie-nak tudnia kell az öccséről. Ráérünk akkor kitalálni, hogy mi legyen a hálószobákkal, amikor megszületik a baba.

- Oké – mondja Apa.

***

Trisszel belépünk a lakásunkba, és ledőlünk a kanapéra. Őrült nap volt. A vezetőségi megbeszélést elnapoltuk holnapra. Mire eljöttünk Apáéktól, úgy nézett ki, Nate már egész jól beilleszkedett. Biztos vagyok benne, hogy sok mindent kell elrendeznünk, különösen Nate miatt, de ahogy mindig, most is családként fogjuk.

- Tobias – szólal meg Tris. Felülök, és a szemébe nézek. – Hogy érzed magad?

Megrázom a fejem.

- Annyi minden történt ma. Azt hiszem, csak a túlterhelt szó jut eszembe.

- Azt hiszem, lemegyek az ebédlőbe, és hozok magunknak valami ennivalót. Ehetünk itt – mondja.

- Ez jó ötlet. Azt hiszem, most nem viselném el a többi embert.

Odajön hozzám, és puszit nyom az ajkamra.

- Egy perc, és itt vagyok – mondja, és kilép az ajtón. Én pedig hátradőlök a kanapén, és felsóhajtok.

***

Végre megvolt a vezetőségi megbeszélés. Eldöntöttük, hogy elmegyünk a Műveltekhez, és letartóztatjuk Jeanine-t és mindenkit, aki Cara listáján szerepel. Óriási erőfeszítés lesz, de Tony nagyszerű tervet dolgozott ki. Apa, Shane, Shauna és én vezetjük a csapatokat a bevetésen. A Bátor rendőrségen kívül az elmúlt két év beavatottjait is bevontuk. A beavatottak a legedzettebbek, így sokkal jobb, ha őket visszük magunkkal, mint valakit, aki a konyhán dolgozik. Utálom, hogy Tris is megy, de erre vállalkoztunk. Bátrak vagyunk, azért vagyunk itt, hogy megvédjünk másokat. Kértem, hogy Apa csapatába legyen beosztva. Tudom, hogy elvonná a figyelmem, ha egy csapatban lennénk. Azt is tudom, hogy Apa vigyázni fog rá.

Három napba telt, mire összeállt a terv, és mindenki felkészült az indulásra. Ma este indulunk. Marcust visszafogott Önfeláldozó szertartás keretében eltemették. Andrew hívott engem is, de visszautasítottam. Nem volt bennem tisztelet az iránt a szörnyeteg iránt, és nem kellett elbúcsúznom tőle.

Evelynt kivégezték a bűnéért. Nem lepődtem meg, hogy így döntött a bíróság. Már csoportnélküli volt, és nem mutatott megbánást. Ki hibáztatná; Marcus pokollá tette az életét. A Műveltek ezt is megkeverték. Felkapták a témát, hogy Tobias Eaton él-e, vagy sem. Szerencsére senki nem reagált rá. Annyi minden történt Marcusszal és Evelynnel, hogy mindenki rájuk figyelt, és nem rám. Hála Istennek.

Nate jól alkalmazkodik a Bátrakhoz. Rám emlékeztet, amikor ide kerültem. Úgy tűnik, ő is szeret barangolni, akárcsak én. Ő és Charlie néhányszor összevesztek; már most úgy viselkednek, mint a testvérek. Jednek tetszik, hogy van egy testvére, akivel játszhat. Apa és Anya boldognak látszik Nate-tel. Szerintem szeretni fogják, hogy ennyi gyerek van a házban. Tiszta őrültekháza van ott.



TRIS


Az edzőteremben ülök a padon. Épp most fejeztük be az edzést a ma esti, Műveltek elleni támadás előtt. Christina és Will ül mellettem. Jó érzés újra az edzőteremben lenni. Habár minden nagyon komoly, jó volt egy kis időt tölteni a barátaimmal. Amióta véget ért a beavatás, alig találkoztam velük.

- Menjünk ebédelni – szólal meg Uriah.

- Mindig csak a kaja, Uriah – mondja Marlene.

- Ne már, mintha ti nem akarnátok enni – mondja Uriah.

Elindulunk az ebédlő felé.

- Gondolod, hogy nagy ellenállásba ütközünk a Művelteknél? – kérdezi Christina.

- Kétlem. Tudásuk van, de tapasztalatuk nincs. Nem hiszem, hogy sokan vannak, akik tudnak lőni – mondja Will.

- Korlátozott számú őrük van, akiknek van tapasztalatuk – mondja Cara. – Ráadásul ti letartóztatni, és nem megölni akarjátok őket.

***

Visszaérek a lakásba, és Tobiast a kanapén alva találom. Odalépek hozzá, és a hajammal megcirógatom az arcát. Mocorogni kezd, én pedig megcsókolom az ajkát.

- Szia – mondja.

- Nem jöttél ebédelni, aggódtam – mondom.

- Csak nem akartam zavarni.

- Biztos, hogy jól vagy? Nem akartál beszélni Marcusról, vagy Evelynről. Most pedig kerülöd a barátainkat – mondom.

- Tudom, Tris. Én csak… Én…

- Tobias, senki nem tiltja meg, hogy szomorú légy. Nem kell úgy viselkedned, mintha ezt az egész nem jelentene semmit, mert tudom, hogy nem így van – mondom.

- Hát ez az, Tris. Nem vagyok szomorú. Örülök, hogy meghaltak. Milyen ember vagyok én, hogy örülök a haláluknak? – kérdezi.

- Ez tesz emberivé. Ne hagyd, hogy azok ketten kételyt ébresszenek benned, hogy milyen ember vagy. Nem érdemlik meg, hogy ezt tegyék veled. Ha örülsz, hogy meghaltak, az nem rossz – mondom.

- De nem leszek emiatt ugyanolyan rossz, mint ők?

- Tobias, nézz rám – mondom, miközben elfordítom az állát, hogy rám nézzen. – Tobias, te bátor vagy, önzetlen, okos, kedves és őszinte. Minden vagy, ami ők soha nem voltak. Ahogy viselkedtek veled. Nem értem, hogy tudták veled ezt tenni. Nem baj, ha örülsz, hogy meghaltak. Tudom, mert én is örülök. Már épp elég fájdalmat okoztak neked, és tudom, hogy ez mindig problémát fog okozni neked. De most már nem tudnak többé bántani. És megígérem, hogy mindent megteszek, hogy segítselek mindenben. Szeretlek, Tobias.

Tobias felül, és körém fonja a karját.

- Köszönöm. Én is szeretlek – suttogja a fülembe. És mint mindig, most is borzongás fut végig a gerincemen.

***

Elértük a Műveltek központjának legfelső emeletét, ahol Jeanine Matthews irodája és laboratóriuma van. Maxszel és Uriah-val vagyok. Christina is velünk volt, de lábon lőtték a Művelt őrök, és Willel három emelettel lejjebb maradt. Mivel Will itt nőtt fel, jól ismeri a helyet, így könnyűszerrel kijutnak az épületből. Vagy legalább megtalálják az orvosi szintet, ahol elláthatják.

Épp most értük el Jeanine irodájának ajtaját. Max kinyitja az ajtót, és mielőtt benézhetnék a szobába, lövést hallok. Nem is gondolkodok, csak lövök. Mintha minden lelassulna. Látom, hogy Max a padlóra rogy, én pedig meglátom, hogy ki fogja a fegyvert, amely lelőtte. Tudom, hogy talán megpróbálhatnék érvelni vele, de ebben a pillanatban nem érdekel. Annyira dühös vagyok, hogy milyen emberré vált. Ahogy figyelem, hogy a golyó épp a két szeme között találja el, egy másik lövést hallok. Nem veszem le róla a szemem, miközben összecsuklik, de a szemem sarkából látom, hogy az utolsó lövése Uriaht találta el, aki szintén összeesik. Aztán ahogy a teste eléri a padlót, minden újra normál sebességre vált. Ekkor jövök rá, hogy nem valakit lőttem le, hanem megöltem a saját bátyámat. Caleb meghalt.

Gyorsan körülnézek, és látom, hogy Maxet a mellkasán érte a lövés. Letérdelek mellé, és a kezemet a mellkasára szorítom, hogy megpróbáljam elállítani a vérzést. Közben Uriah-hoz fordulok.

- Uri, te jól vagy?

- Ja, csak a vállamat érte. Megleszek – mondja.

- Uriah, meg kell keresned Négyest – mondom. – Ez fontos, muszáj megtalálnod. Aztán hozz orvosi segítséget. – Max sok vért veszít, és nem tudom, meddig bírja. Nem vagyok orvos, de ez nem néz ki túl jól.

Ahogy Uriah elmegy, Shane lép be az ajtón.

- Megtaláltad? – kérdezi Shane.

- Nem, megtámadtak minket – mondom.

- Oké, akkor tovább keressük – mondja, és kirohan a folyosóra.

- Max – szólongatom. – Max. Max, maradj ébren. Gyerünk, Max, muszáj ébren maradnod.

Vér van mindenütt, már tócsában gyűlik a teste körül. Az ingét, és az én kezemet is a meleg folyadék borítja. Nem tudom, mennyi ideig bírja még, ha nem találunk hamarosan segítséget.

A másodpercek perceknek, a percek pedig óráknak tűnnek. Nem tudom biztosan, mennyi ideje vagyunk itt, tudom, hogy csak néhány perc lehet, amikor Tobias belép a szobába. Megtorpan. Olyan, mintha nem tudna megmozdulni, és nem tudja felfogni, amit lát.

- Tobias – szólalok meg. Ez úgy látszik, visszahozza a valóságba, és letérdel az apja mellé.

- Apa.

- Négyes – suttogja Max. Tudom, hogy nagyon gyenge a vérveszteségtől. – Négyes, muszáj elmondanom.

- Ne, Apa, tartalékold az energiádat. Nem lesz semmi baj. Megbirkózol vele. Csak tarts ki. Uriah hoz segítséget. Csak tarts ki – mondja Tobias. Könnyek gyűlnek a szemében, a szívem pedig megszakad érte, ahogy itt ül, és nézi, ahogy az apja elsápad. Nem tudok megmozdulni; félek, ha elveszem a kezem a mellkasáról, akkor azt a kevés vérét is elveszíti, ami még maradt.

Végre megérkezik a segítség. Uriah a fél kórházat magával hozta. Megkérnek, hogy álljak félre, aztán Maxet hordágyra teszik, és remélhetőleg a kórház felé sietnek vele. Tobias feláll, és nézi, ahogy az apjával elsietnek, aztán rám néz.

- Menj az apáddal – mondom.

- Biztos? Jól vagy? – kérdezi.

- Jól vagyok, ez nem az én vérem. Később ott találkozunk. Vidd magaddal Uriah-t, őt is meglőtték. Valószínűleg neki is segítségre van szüksége – mondom.

Azt hiszem, annyi mindent történt ma, hogy teljesen elfelejtette, hogy meglőtték. Lefogadom, hogy nagyon fog neki fájni, ha az adrenalinlöket elmúlik. Nézem, ahogy kimennek a szobából, aztán a padlóra rogyok. Odamászok, ahol a bátyám fekszik most. A falnak támasztom a hátam, és csak ülök. Úgy érzem, nem hagyhatom magára. Mintha itt kellene lennem vele, hogy ne legyen egyedül.

Még ha halott is, és fogalma sincs, hogy mi történik körülötte, úgy érzem, nem hagyhatom egyedül.

***

Tudom, hogy már órák óta itt ülök. Azt is tudom, hogy fel kellene kelnem, és kideríteni, hogy van Max és a barátaim. Tobiasszal kellene lennem. De nem tudok megmozdulni. Tudom, hogy már jó ideje itt vagyok, mert Max vére megszáradt a karomon. Könyékig véres vagyok, de nem érdekel. A karomat a térdemen pihentetem, ahogy ülök a padlón. A fejem a karomra hajtom. Valószínűleg mindenhol vér borít, de az sem érdekel.

- Tris – hallom. Nem nézek fel. Tudom, hogy Tobias az. Odajön hozzám, de mielőtt odaérne, hirtelen megáll. Gondolom, most látta meg Caleb testét. Nem láthatta, amikor ezelőtt itt volt. Rejtve volt az asztal mögött, és annyi minden történt az apjával, hogy eddig nem igazán foglalkozott semmi mással.

Megint elindul felém, aztán leül mellém. A vállam köré fonja a karját. Nem hiszem, hogy valaha is szükségem volt ennyire az érintésére, mint most. Felemelem a fejem, és ránézek. Könnyek gyűlnek a szemembe, ahogy neki is.

- Hogy van Max? – kérdezem. Megrázza a fejét.

- A műtőben van. Azt mondják, minél hosszabb a műtét, annál jobb az esélye. De nem néz ki jól – mondja.

- Vele kellene lenned – mondom.

- Ott nem tehetek semmit, és aggódtam érted. Senki nem látott, ezért úgy gondoltam, jobb, ha megkereslek – mondja.

- Megöltem őt, megöltem Calebet. Tudtam, hogy ő az, mégsem haboztam, csak lelőttem – mondom. Ekkor kezdenek el potyogni a könnyeim. Tobias magához húz, és szorosan magához ölel. Nem mond semmit, csak hagyja, hadd sírjam ki magam. Nem azért az emberért sírok, akit lelőttem, hanem a bátyámért, akit akkor veszítettem el, amikor a vízbe cseppentette a vérét.

Amikor abbahagyom a sírást Tobias megszólal: - Menjünk innen, Tris. Meg kell mosakodnod. Nekem pedig vissza kell mennem a kórházba.

Tobias feláll, és felhúz engem is, aztán kisétálunk az ajtón. Hirtelen nagyon fáradtnak érzem magam.