Fanfic: A jövő kezdete - 3. fejezet

Meg is érkezett a harmadik fejezete A jövő kezdetének! Ezúttal Tobias szemszögéből nézzük az eseményeket.

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Ez most egy kicsit tömörebb fejezet, több leírással és egy nyúlfarknyival hosszabb is. A következő fejezet megint vasárnap fog jönni! Jó olvasást!

3.

TOBIAS

A leheletünktől bepárásodnak a kocsi ablakai, ahogy hidegtől vacogva lassan elhagyjuk a város határát, és egyenesen a Hivatal központja felé tartunk. A városban talált autó fűtése elromlott, így mindannyian a karjainkat dörzsöljük, ahogy telnek a percek. Odakint egyre nagyobb pelyhekben hull a hó, lágy takarót borítva a tájra.

Amar összeszorított szájjal mered az útra, miközben az ujjpercei elfehérednek a kormányon. Látszik rajta, hogy ideges, és szerintem sejti, hogy valami készül. De nem szól semmit, aminek örülök. Nem tudnék most neki magyarázatot adni, mi is történt a városban, arra pedig végképp nem, amit valószínűleg a Központba érve fogunk találni.

Amar és köztem Christina ül, a gondolataiba meredve. Szokatlanul csendben van, de a mai nap után ez nem is biztos, hogy meglepő. Mögöttünk Hana és Zeke fojtott hangon beszélnek. Elszorul a torkom, ha csak rágondolok, miről is sutyorognak. Minden bizonnyal Uriah-ról... Nem akarok rá gondolni, most nem, pedig az én bűnöm, hogy ez megtörtént.

Christina feje hirtelen a vállamra bukik, és ahogy odanézek látom, hogy csukva van a szeme. Kiütötte a fáradtság. Irigylem azért, amiért ilyen könnyen álomba tud merülni. Nekem túlságosan sok minden van a fejemben ahhoz, hogy pihenni tudjak.

Nem gondoltam, hogy ennyire könnyen ki fogom tudni békíteni az embereket. Hiába okoztak a Műveltek, aztán a csoportnélküliek sok szenvedést a városlakóknak, mindannyian békét akartak. Azt pedig még nem is tudják, hogy minden borzalomról a Hivatal tehet: hogy évtizedek, évszázadok óta hazugságban éltünk, miközben idegenek kísérleti nyúlnak használtak minket, és minden mozdulatunkat figyelték.

Az még engem is meglepett, hogy Evelyn ilyen könnyen feladta a hatalmat. Értem. A fiáért. És ezért még az emlékeit sem kellett törölnöm. Tudom jól, hogy meg kell tudnom neki bocsájtanom, de nehéz. Hiszen mégis otthagyott engem abban a házban! Egyedül, apám gonoszságával. Évekig halottnak kellett őt hinnem, de nem a halál vette el tőlem, hanem ő maga árult el.

El sem hiszem, hogy vége a harcnak, vége a kilátástalanságnak, a rettegésnek. Bár nem ment minden zökkenőmentesen. Marcusnak nem tetszett a békemegállapodás a csoportnélküliek és a Hűségesek között. De hiába tiltakozott, elvesztette a lehetőséget, hogy ismét hatalom kerüljön a kezébe. Persze nem törődött bele, hogy immár csak egy senki lesz, hogy nem lesz más, csupán a város egyik lakója. Ez a hatalomvágy okozta a vesztét, mikor rátámadt Johannára. Nem tudom, mire készült a Barátságos asszonnyal, aki elvileg a barátja volt. Talán foglyul akarta ejteni, hogy így érje el, amit akar, vagy csak a dühét akarta rajta levezetni, ahogy annak idején az anyámat és engem használt erre a célra. Fogalmam sincs, de már soha nem fogom megtudni, ugyanis amint Marcus Johannának ugrott, az egyik korábbi Bátor férfi golyót repített a fejébe.

A férfi, akit apámnak kellett volna neveznem, immár halott. Azt hiszem, nem vagyok szomorú azért, amiért Marcus nincs többé, de amint behunyom a szemem, magam előtt látom a testét a sötét járdakövön mozdulatlanul heverni, a kiömlő vére vörös glóriát von a feje köré...

Megborzongok. Talán mégis jobban kötődtem ehhez a férfihoz, mint hittem volna. Hiába kívántam annyiszor a halálát, most, hogy megtörtént, csak ürességet és idegességet érzek. Remélem, a túlvilágon jobb ember lesz, mint életében volt.

De az anyámat is elveszítettem ma, mivel a Hűségesek csak úgy mentek bele a békébe, ha Evelyn elhagyja Chicagót, bár ebbe kézséggel beleegyezett. Többé nem teheti be a lábát oda. Még három napig maradhat, de utána hova fog menni, fogalmam sincs. Valószínűleg valamelyik másik városban fog letelepedni. Még nem döntöttem el, hogy örüljek-e neki, vagy szomorkodjak, amiért elmegy. Nem hitegetem magam azzal, hogy eltűnik az életemből, mert még a "halálból" is visszajött. De nem vagyok benne biztos, hogy nem akarom látni többet. Talán, ha nem fajulnak ideáig a dolgok, jó kapcsolatban lehettünk volna, de ami megtörtént, az megtörtént. Viszont tudom jól, hogy ő és Tris mennyire nem jönnek ki egymással, így talán jobb is, hogy nem lesz a közelünkben. Nem hiányzik egy újabb konfliktus.

Az emlékeitől megvált Petert az anyám gondjaira bíztam, mielőtt elhagytuk a várost. Még most is értetlenül állok a fiú döntése felett. Azért, mert én tisztában voltam vele, hogy Peter milyen egy romlott szemétláda, főleg azután, amit Trisszel tett, de nem gondoltam volna, hogy ennyire undorodik attól, akivé vált. De ezek szerint mégis, hiszen maga döntött úgy, hogy eltünteti az emlékeket a fejéből.

Mellettem Christina álmában reszket a hidegtől. Én nem fázom, ezért óvatosan lehúzom a kabátom az egyik vállamról, és anélkül, hogy felébreszteném, köré tekerem a puha anyagot. Igaz, így rajtam már csak egy vékony pulóver marad, de nem bánom.

Egyre távolabb kerülünk Chicagótól, és egyre közeledünk a Hivatalhoz, a bennem lévő feszültség pedig méterről méterre egyre csökken. Már türelmetlenül várom, hogy végre visszaérjünk. Önkéntelenül dobolok a lábammal, amint elképzelem, hogy kiugrok a járműből, odaszaladok Trishez, és szorosan magamhoz szorítom. Ő pedig átöleli vékony karjaival a nyakamat, miközben az ajkaink összeérnek…

Apró mosoly terül szét az arcomon, ahogy magam előtt látom Tris alacsony alakját, szőke fürtjeit, és szürkéskék, vidáman ragyogó pillantását. Most már biztonságban vagyunk. Egy új világ kapujában állunk, ahol mindent elölről kezdhetünk. Együtt. Alig várom, hogy megragadjam Tris kezét, és bevezessem őt ebbe az új világba.

Lassan megjelennek előttünk a Hivatal, ahogy a fényei kirajzolják az épületeket. Már nem tart sokáig. Mégis nyugtalanság fog el, amit nem tudok hova tenni. A szívem hevesen kezd dobogni, és izzadni kezdek, holott a kocsiban még mindig vacognak a többiek. Félek. De mitől?

Áthaladunk a kerítéseken lévő kapukon. Nem látni őröket, mint ahogy az lenni szokott. Senki nincs itt.

- Ez különös - jegyzi meg Amar. - A kapunál mindig áll valaki.

Próbálok nem mosolyogni. Nagyon úgy néz ki, hogy minden rendben ment. Megállunk a főbejárat előtti parkolóban, ahol a bentről kiszűrődő fény megvilágítja a tájat. Itt sincsenek őrök.

Christinához fordulok, aki még mindig a vállamnak dőlve szunyókál, és gyengéden megrázom a vállát, mire kinyitja a szemét. Körbepillant, majd motyog valami zagyvaságot arról, hogy nekem dőlt, meg hogy Tris kibelezné.

Kisegítem az autóból, miközben hátulról Zeke és Hana is kikászálódnak. Amar idegesen becsapja a vezetőoldali ajtót, majd elindul az épület irányába. Követem én is, sarkamban a többiekkel.

- Nos, Négyes - szólal meg Christina kíváncsi hangon, miközben tapodunk a hóban. - Merre voltatok tegnap éjszaka Trisszel?

Átkozott ex-Őszinték! Miért kell ezeknek mindig kíváncsiskodniuk?

- Nem tudom miről beszélsz… - próbálom terelni a témát, hátha nem feszegeti tovább a dolgot. Persze nincs szerencsém.

- Ugyan! Azt hiszed nem tűnt fel, hogy nem voltatok a hálóteremben? Egész éjszaka? - Mindentudóan rám vigyorog.

- Kétlem, hogy bármi közöd is lenne hozzá - felelem neki azon a hangon, amit a beavatás alatt használtam.

- Tudod, Tobias, játszhatod a kemény legényt, de pont ezzel árultad el magad.

Nem tehetek róla, de érzem, ahogy a fülembe forróság költözik. Christina persze észreveszi, és kuncogva rám kacsint.

Az átrium épp olyan fényes, mint amikor eljöttünk. A lámpák narancs fénybe vonják a falakat és a padlót. Viszont senki nincs itt, hatalmas a csend. Ez csak azt jelentheti, hogy tényleg sikerült. Az itt lévők már nem emlékeznek semmire. Nincs több genetikai sérülés, nincs több különbség az emberek génjeiben. Most már mind egyenlőek vagyunk.

- Hol van mindenki? - kérdezi Amar, ahogy áthaladunk az üresen álló ellenőrzési ponton, ahol máskor még éjszaka is több őr áll.

Mosolygok. Sikerült….

Tovább lépkedünk, ám Christina megszorítja a karom, ahogy észreveszi a pár méterre tőlünk lévő alakot, aki egy padon ücsörög magába roskadva.

Nagyot nyelek, amint felismerem, ki is az, és a mosoly azonnal eltűnik az arcomról. A vidám gondolatok helyét aggodalom veszi át. Valami történt. Valami rossz dolog történt.

- Cara… - szólítja meg Christina.

Felemeli a fejét, de a válla továbbra is meg van ereszkedve, mintha mázsás súly nehezedne rá. Arca könnyektől csillog, a homlokát kötés fedi. De nem ez vonja magára a figyelmemet. Ami miatt rettegés tölt el az a keze. A keze, ami vértől ragad. Vértől, ami a ruháját is átfestette.

- Mi történt? - kérdezi Christina.

Cara csak a fejét rázza, miközben még több könnycsepp szabadul ki összeszorított szemhéjai alól.

- Az isten szerelmére, Cara, mi a fene folyik itt? - Christina már kiabál, a hangja hisztérikus. Valószínűleg őt is a vér látványa borította ki.

- A terv sikerült. A memóriaszérum szétterjedt a központon, és most szinte senkinek nincsenek emlékei. De…

Elakad a hangja, én viszont ekkor találom meg az enyémet.

- Hol van Tris?

Meglep a hangom. Olyan elveszetten és gyengén cseng, mintha nem is az enyém volna.

- Ő… Ő… - Tovább zokog. Christina mellé szalad, és átkarolja a vállát.

- Kérlek, Cara, mondd el, mi történt - kérleli.

Remeg a kezem, és a gyomrom annyira összeszorult, hogy már fáj. Nem akarom hallani, amit Cara mondani készül. Nem! De tudnom kell. Muszáj tudnom.

- Nem tudjuk biztosan. Kikapcsoltam a kamerákat… Én… - Pár pillanatig nem tud beszélni, ahogy a zokogás rázza a testét. - Matthew-val a Fegyverlaboratórium előtti folyosón találtuk Trist. Le… lelőtték…

Lelőtték…

Magam előtt látom a törékeny, ám mégis erős testét, ahogy élettelenül fekszik a földön, körülötte minden csupa vér. Vér, ami most Cara kezein piroslik… A látomás nagyon valóságos, hiszen már láttam korábban. A félelemszimulációmban.

Christina Cara vállába zokog. Együtt sírnak.

De már nem látom őket. Csak meredten állok, és látom, ahogy Tris a sötét padlón fekszik, felém nyújtja vékony, véres ujjait, hogy segítsek neki.

Itt kellett volna lennem. Vele kellett volna maradnom, hogy segítsek neki. Hogy megmentsem őt. Itt kellett volna lennem!

Állati üvöltés szakad ki a torkomból, ahogy térdre rogyok, kezemet a halántékomra szorítom. A látásom elhomályosul, de nem sírok. Ez annál több.

Két erős kéz ragadja meg a vállam, és megráz, de nem figyelek rá. Csak üvöltök és üvöltök. Aztán valami történik. Egy arc úszik a látómezőmbe. Egy ismerős arc. Kell pár pillanat, míg rájövök, hogy Matthew az. Erősen megszorítja a vállam, de alig érzem, viszont már nem kiabálok. Az világoskék inge haragos vörös, és az arca is maszatos.

- Nyugodj meg, Tobias - szól kedvesen, és szomorúan rám mosolyog. - Gyere velem.

Következő fejezet >>

Szerző megjegyzése:

Remélem még mindig tetszik a sztori. Lesz még itt kavarás ezerrel, szóval készítsétek magatokat, és várjátok a folytatást! Puszz ^^