Itt a negyedik fejezet, ahogy ígértem! Kiderül, hova vezeti Matthew Tobiast.
FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!
Talán ez az eddigi leghosszabb fejezet, amire büszke is vagyok, és a többi is elég hosszú lesz (egy-két kivételtől eltekintve). A következőt szerdára várjátok, ehhez pedig jó olvasást!
Valamint még annyi, hogy a történet lassan felkerül Merengőre, valamint itt az oldalon a frissített Fanfcition menü alá is felkerült. Ha tetszik a töri meg ha nem, írjatok pár gondolatot ide vagy Merengőre, ahova jól esik.
4.
TOBIAS
Kábultan követem Matthew-t a folyosókon, bár valószínűleg a lábam magától működik, mert kétlem, hogy egyébként képes lennék viszonylag egyenesen járni. A mellettem elhaladók arca elmosódik a szemem előtt, és a hangok sem jutnak el a tudatomig, csak a szívem heves kalapálást hallom a fülemben.
Tudom, hogy Matthew hátát kéne látnom magam előtt, de csak a félelemszimulációm élénk képe lebeg előttem. Egy olyan félelem ez, ami most valóra vált. A négy közül az, amitől a leginkább rettegek.
Egy vékony kart érzek meg hirtelen az enyém körül, amitől összerezzenek. Odakapom a fejem abban a reményben, hogy az ismerős szőke fürtöket látom magam mellett, de a hajszálak barnák, és sokkal magasabban szállnak a levegőben, mint ahogy azt a sárga tincsek tennék. Christina az, aki belém karolt, az arca nedves, a szeme fátyolos és vörös.
Matthew kinyit előttünk egy kétszárnyú ajtót, amelyen keresztülhaladunk. Fertőtlenítőszer szaga csapja meg az orromat, amitől szinte rögvest hányingerem támad. A kórházi szárny, ott vagyunk.
Nem! Nem akarok itt lenni. Nem akarom látni. Félek, mit fogok megpillantani, ha tovább megyünk. Megtorpanok, miközben a testem remegni kezd. Ha Christina nem tartaná a karom, szinte biztos, hogy a padlón kötnék ki, ahogy járnak a lábaim.
- Gyere. - A hangja reszketeg, és gyengéden húz tovább, én pedig akármennyire nem akarom követni, mégis megyek vele.
Már szédülök. Rettegek, de lépkedek tovább, hisz bármennyire is nem akarok szembesülni az igazsággal, tudnom kell. Muszáj tudnom, mi történt vele.
Idebent már nincs olyan csend mint az átriumban. Sokan magukból kifordulva üvöltenek, vagy összegömbölyödve remegnek a fal tövében. A memóriaszérum hatása. Tudom, hogy sajnálnom kéne őket, de képtelen vagyok rá. Mindezek után, ami ezen az átkozott helyen történt velünk, gyűlölök itt mindenkit.
A zavarodott emberek között néhány fehér köpenyes alak sürgölődik, és pirulákkal meg injekciókkal tömik őket. Nem értem, mi folyik itt.
- Az orvosok hogyhogy nem lettek agymosottak? - Ezek szerint Christina sem érti a dolgot.
- Természetesen azért, mert ők tudtak a tervünkről, és adtam nekik a védőoltásból - mondja Matthew. - Ők sem értettek egyet azzal, amit a vezetőség művelt Chicagóban. És ezt az egész tiszta meg sérült gén maszlagot baromságnak tartják. Mondjuk nem tetszett nekik, hogy az itteniek emlékeit ki akartuk törölni, de belátták, hogy így rengeteg ártatlan életet megmenthetünk.
- De ez kockázatos! Mi van, ha valamelyikük mégis szimpatizál a Hivatal elveivel? Akkor mindent tönkretehet, és az egész hiábavaló volt.. - szólal meg Christina.
- Ez nem fog megtörténni. Csak a legmegbízhatóbb emberek kaptam az ellenszérumból.
Ennek hallatán meg kellene könnyebbülnöm, vagy legalább egy kevés feszültség lekerülhetne a vállamról, de csak még inkább összeszorul a torkom a rémülettől. Én vagyok Tobias Eaton, vagyis Négyes, a Bátor legenda, aki most minden korábbinál jobban fél.
Matthew átvezet minket a tömegen a folyosó irányába, amelyről a kórtermek nyílnak. Itt van Uriah szobája is…
A fiatal férfi bevezet minket az egyik ajtón át egy kis terembe, amely kékes fényben fürdik. A helyiség jobb oldalán két mosdókagyló áll, szemben egy másik ajtó van a falba vágva. Matthew a csapok felé mutat.
- Mossatok kezet. Ott találjátok a fertőtlenítőt, abban a tartályban.
Teszem, amit mond. Ennek a szernek elég furcsa és émelyítő szaga van, de csak dörzsölöm a kezem vele. Amikor mind a hárman szárazra töröljük a kezünket, Matthew egy-egy kupac világoskék ruhát nyom a kezünkbe.
- Vegyétek fel őket - mondja, miközben ő is magára ölt egy ilyen kék köpenyt, és a cipőjére is ilyen anyagot húz. Mi is magunkra kapjuk a ruhákat, végezetül maszkot kötünk a szánk elé, mielőtt Matthew kinyitná a másik ajtót.
A szomszéd helyiségből fény szűrődik ki az ajtón lévő kis ablakon keresztül. Valamint egy ütemes hang. Vajon kész vagyok rá, hogy megtudjam, mi vár rám a másik oldalon? Nem tudom. De meg kell tudnom.
Chrisitina lép be először, szorosan mögötte Matthew követi. Furcsa hangot hallok, mintha zokogás lenne, de nem egészen olyan. Mint egy nyüszítés.
Remeg a kezem, ahogy óvatosan közeledem az ajtóhoz. Mielőtt elérném a küszöböt, becsukom a szeme, nagyot sóhajtok, és megteszem az utolsó lépést, aztán kinyitom a szemem.
A látvány szíven üt. Neki kell dőlnöm az ajtókeretnek, ha nem akarok összeesni. Úgy érzem, hogy valami összetörik bennem, mint egy üveg, és a szilánkok minden porcikámba belefúródnak.
A kórteremben világosság uralkodik, ahogy a fehér falakról visszaverődik a lámpák fénye. A szoba közepén fémkeretes ágy kap helyet. Az ágyon makulátlanul fehér takaró, alatt vékony alak fekszik, aki épp olyan fehér, mint a környezete. Rövid, világos szőke haja lágyan omlik a fehér párnára. Egyedül két dolog van, ami elüt a mindent beborító fehérségtől: a lány fekete trikója, és a tetoválás; a három holló a kulcscsontja felett.
Remegő térdekkel szelem át a helyiséget, és lerogyok az ágy mellett álló székre. Akármennyire is fáj ránéznem, képtelen vagyok elszakítani a pillantásom róla. Tris így annyira törékenynek és sebezhetőnek tűnik. Olyan, mintha nem is ugyanaz az erős, kitartó és akaratos lány lenne, akit ismerek.
A trikója fel van hajtva a köldöke fölé, a hasán pedig vastag kötés feszül, ahogy a jobb karján is. Fájdalom és düh jár át, ahogy belegondolok, mit is rejtenek a kötések. Magam előtt látom, ahogy a golyók átütik a finom bőrét, a sebből vér buggyan, és folyik le vékony alakján...
A bal karjába egy vékony csövön keresztül vörös folyadék csorog: vér, jövök rá.
Gyengéden megfogom a kezét, ami élettelenül fekszik a takarón, beleolvadva annak színébe. Óvatosan a két kezem közé szorítom Tris kis tenyerét, ügyelve rá, hogy ne mozdítsam meg túlzottan a karját a kötés miatt. Lágy mozdulatokkal végigsimítok az ujjain, majd lehajtom a fejem, és a maszkon keresztül apró csókot lehelek a hűvös kézfejére.
Amennyire hidegnek érzem a testét, nem lenne nehéz elhinnem, hogy halott. De nem az. Az ágy felett a szívmonitor nem túl szaporán, de egyenletesen visszhangozza Tris szívének minden dobbanását. Ahogy pedig rápillantok, észreveszem, hogy a mellkasa szabályosan megemelkedik, majd visszasüllyed.
Gyengéden megszorítom a vékony ujjait, hátha megmozdulnak az enyémek alatt, de semmi ilyesmi nem történik.
- Tris… - A hangom alig több egy suttogásnál, mégis az arcát fürkészem, hogy hallotta-e, és reménykedek, hogy egyszer csak felemelkednek a szemhéjai, és megláthatom azokat a gyönyörű, sápadt kék íriszeket.
De a szeme csukva marad. Érzem a könnyeimet, pedig nem akarok mindenki előtt sírva fakadni. Egyedül Tris az, aki láthatja őket. Lehajtom a fejem, és a homlokomat a kezének támasztom, a könnyek pedig a sápadt bőrére hullanak.
Hallom, hogy egy széket húznak az enyém mellé, majd egy kéz hull a vállamra. Felemelem a fejem, de direkt a másik irányba fordítom, ameddig megtörlöm a szemem a köpeny ujjával, mielőtt rápillantok a kéz tulajdonosára.
- Tobias - szólít meg Matthew határozottan.
- Rendbe jön? - kérdezem.
Matthew nagyot sóhajt.
- Nem tudjuk biztosan.
- Mi? - hördülök fel, és megragadom a köpenye szegélyét a nyakánál.
- Nyugodj le! - szól rám, mire kicsit lazítok a szorításomon. - Meg kell értened, hogy rengeteg vért veszített, és az csoda, hogy egyáltalán még él. Ráadásul még a golyókat is el kellett távolítani az orvosoknak…
Megremegek a hallottaktól, pedig tudom jól, hogy így történt, még is azt akarom hinni, hogy nem Tris volt az, akinek mindezeken keresztül kellett mennie. Az élet annyira igazságtalan. Miért mindig Tris az, akinek szenvednie kell? Akinek mindig veszélyben kell lennie? Mindennél jobban szeretném, hogy én feküdjek most itt helyette, hogy nekem kelljen elviselnem ezeket a sebeket. De hiába ámítom magam, a helyzeten nem változtat. A kapcsolatunkat mindig is ez az ellentét jellemezte: Trisnek kell elviselni a fizikai fájdalmakat, míg nekem a lelki kínok jutnak, és amíg ő az életéért küzd újra és újra, addig az én lelkemet az aggodalom és a féltés tépi darabokra.
- Erős lány - mondja Matthew halvány mosollyal az arcán, miközben Christina hátát simogatja, aki a vállára hajtott fejjel zokog. - Ezen is túl lesz.
Ha nem érezném ennyire elkeseredettnek magam, együtt tudnék vele érezni, hiszen lassan az összes barátját elveszíti ebben a harcban, de erre most képtelen vagyok. Csak azt szeretném, ha valaki engem is megvigasztalna.
- Igen - motyogom az orrom alatt.
Ahogy most Tris fest ezen az átkozott ágyon, nem vagyok benne biztos, hogy képes lesz túlélni ezt is. Annyira sápadt és gyenge… Nem gondolhatok erre. Magam előtt látom azt a magabiztos és akaratos Trist, aki tele van élettel, cselekvés utáni vággyal és erővel. Olyan erővel, amit senki sem vehet el tőle. Még a halál sem...
- Ideje mennünk, Tobias - érinti meg Matthew a vállam.
Bólintok, és felemelkedem a székről, még egyszer megszorítom Tris kezét. Már indulnék Christina és Matthew után, akik már kiléptek az ajtón, ám egy hirtelen ötlettől vezérelve lehajolok, a maszkot elhúzom a szám elől, és gyengéden megcsókolom a homlokát.
- Tudom, hogy harcolsz, Tris - suttogom a fülébe. - Küzdened kell, érted? Erős vagy, meg tudod csinálni. Nélküled nincs helyem ebben az új világban.
Mielőtt elfordulnék, még egy pillantást vetek a sápadt, de gyönyörű arcra, és finoman végigsimítok az ujjam hegyével a szeme alatt, aztán kilépek az ajtón.
Visszamegyek a közös hálóterembe, ami szerencsére üres. Nem akarok senkit se látni, beszélni meg pláne nem. De nem is csoda, hogy üres a helyiség: Peter a városban van az emlékei nélkül, Christina valószínűleg még mindig Matthew vállán zokog, vagy pedig Zeke mellett van, ahogy Cara is. Uriah - hála nekem -, már félig halott, Tris az életéért küzd a kórházi szárnyban…
A veszteség súlya teljes erővel csapódik a mellkasomnak, kiszorítva a levegőt a tüdőmből. Hevesen zihálni kezdek, a kezem remeg. A legközelebbi ágy felé tántorgok, majd lerogyok rá. Hamar úrrá lesznek rajtam a könnyek, és azon kapom magam, hogy a fejem a párnán csattan. A párnán, amin - jövök rá pár pillanat múlva - Tris illata érződik. Akaratlanul is az ő ágyára dőltem le.
Felzokogok, arcomat pedig a puha anyagba temetem, amely felitatja a könnyeimet. Magamba iszom azt a kellemes, friss levegőre emlékeztető, mégis édeskés illatot, amit a szabadsággal társítok. Azt az illatot, amit még tegnap ilyenkor magam mellett éreztem, mikor reggel felébredtem a sokkal kisebb szobában a kanapén.
Annak az éjszakának az emlékei megrohamozzák az elmém, hogy még több gyötrelmet és könnyet hagyjanak maguk után. Ha csak eszembe jut, hogy könnyen ez lehet az első és az utolsó éjjel, amit együtt töltöttünk, úgy érzem, menten darabokra szakad a testem.
Ugyan mihez kezdenék Tris nélkül? Amióta belépett - pontosabban ugrott - az életembe, elképzelni sem tudok egy olyan világot, ahol ő nincs ott mellettem. Nincs ott, hogy összefűzze az ujjait az enyémekkel, hogy ordítozzon velem, hogy megcsókoljon, vagy épp felpofozzon, ha az kell. Nélküle nincs életem, nincs értelme ennem, aludnom, levegőt vennem, léteznem.
Még mindig ott van az a mondat a fejemben, amit akkor mondtam neki, mikor a Műveltek kezébe lökte magát. Ha ő meghal, én is meghalok. Még ha testileg élni is fogok, a lelkem halott lesz. Önző kérés, hogy nem akarom elveszíteni? Nem tudom, csak abban vagyok biztos, hogy ha ő nem lenne többé, abba belepusztulnék.
Észre se veszem, hogy elnyom az álom, csak arra eszmélek, hogy valaki óvatosan rázza a vállam. Zavartan pillantok fel, és halvány remény gyúl bennem, hogy az egész csak egy rémálom volt, és pillantásom a szürkéskék szempárral fog találkozni. Megint csalódnom kell, hiszen akármennyire is szeretném az ellenkezőjét, az a rémálom most a valóság, és Christina ül mellettem az ágyon, keze a vállamon pihenve, nem pedig Tris.
- Jól vagy? - néz rám. - Sírtál.
Már tiltakoznék, hogy nem, mikor megérzem, hogy nedves az arcom. Még álmomban is könnyeztem. Remek, egyre szánalmasabb leszek. De Christina nem szánakozva néz rám, ahogy megtörlöm a szemem, hanem inkább együtt érzően. Az ő szeme is vörös és duzzadt.
- Mennyi az idő? - kérdezem, a hangom reszelős.
- Délelőtt fél tíz.
Sokáig aludtam ezek szerint, bár nagyon nem csodálkozom ezen. Mind testileg mind lelkileg kimerült voltam, és még most is annak érzem magam.
Még egy utolsót szippantok a párnán egyre halványuló illatból, mielőtt lekászálódok az ágyról, ahol eddig összegömbölyödve feküdtem. A ruháim, amiket már több mint egy napja viselek, összegyűrődtek a testemen. Még a cipőmet se húztam le, mielőtt elterültem az ágyon.
- Oda kell mennem hozzá - indulok az ajtó felé, de Christina elém áll.
- Várj!
Rögtön aggodalom fog el, ahogy ránézek.
- Mi történt? - támadok neki. - Beszélj!
- Nyugodj le egy kicsit, Négyes! - forgatja a szemeit. - Most jövök a kórházi szárnyból, és viszonylag minden rendben. Tris jól van. Pontosabban ugyanúgy, mint az este, de nem lett rosszabbul. Az orvos szerint ez jó jel.
Kifújom a benntartott levegőt, amit fel se tűnt, hogy visszatartok. Egy kis reménysugár tör át a kétségbeesésen, ami a fejemben dúl. Nem lett rosszabbul, tehát még él és küzd.
- Viszont Uriah állapotában változás történt...
Tudom, hogy Matthew hátát kéne látnom magam előtt, de csak a félelemszimulációm élénk képe lebeg előttem. Egy olyan félelem ez, ami most valóra vált. A négy közül az, amitől a leginkább rettegek.
Egy vékony kart érzek meg hirtelen az enyém körül, amitől összerezzenek. Odakapom a fejem abban a reményben, hogy az ismerős szőke fürtöket látom magam mellett, de a hajszálak barnák, és sokkal magasabban szállnak a levegőben, mint ahogy azt a sárga tincsek tennék. Christina az, aki belém karolt, az arca nedves, a szeme fátyolos és vörös.
Matthew kinyit előttünk egy kétszárnyú ajtót, amelyen keresztülhaladunk. Fertőtlenítőszer szaga csapja meg az orromat, amitől szinte rögvest hányingerem támad. A kórházi szárny, ott vagyunk.
Nem! Nem akarok itt lenni. Nem akarom látni. Félek, mit fogok megpillantani, ha tovább megyünk. Megtorpanok, miközben a testem remegni kezd. Ha Christina nem tartaná a karom, szinte biztos, hogy a padlón kötnék ki, ahogy járnak a lábaim.
- Gyere. - A hangja reszketeg, és gyengéden húz tovább, én pedig akármennyire nem akarom követni, mégis megyek vele.
Már szédülök. Rettegek, de lépkedek tovább, hisz bármennyire is nem akarok szembesülni az igazsággal, tudnom kell. Muszáj tudnom, mi történt vele.
Idebent már nincs olyan csend mint az átriumban. Sokan magukból kifordulva üvöltenek, vagy összegömbölyödve remegnek a fal tövében. A memóriaszérum hatása. Tudom, hogy sajnálnom kéne őket, de képtelen vagyok rá. Mindezek után, ami ezen az átkozott helyen történt velünk, gyűlölök itt mindenkit.
A zavarodott emberek között néhány fehér köpenyes alak sürgölődik, és pirulákkal meg injekciókkal tömik őket. Nem értem, mi folyik itt.
- Az orvosok hogyhogy nem lettek agymosottak? - Ezek szerint Christina sem érti a dolgot.
- Természetesen azért, mert ők tudtak a tervünkről, és adtam nekik a védőoltásból - mondja Matthew. - Ők sem értettek egyet azzal, amit a vezetőség művelt Chicagóban. És ezt az egész tiszta meg sérült gén maszlagot baromságnak tartják. Mondjuk nem tetszett nekik, hogy az itteniek emlékeit ki akartuk törölni, de belátták, hogy így rengeteg ártatlan életet megmenthetünk.
- De ez kockázatos! Mi van, ha valamelyikük mégis szimpatizál a Hivatal elveivel? Akkor mindent tönkretehet, és az egész hiábavaló volt.. - szólal meg Christina.
- Ez nem fog megtörténni. Csak a legmegbízhatóbb emberek kaptam az ellenszérumból.
Ennek hallatán meg kellene könnyebbülnöm, vagy legalább egy kevés feszültség lekerülhetne a vállamról, de csak még inkább összeszorul a torkom a rémülettől. Én vagyok Tobias Eaton, vagyis Négyes, a Bátor legenda, aki most minden korábbinál jobban fél.
Matthew átvezet minket a tömegen a folyosó irányába, amelyről a kórtermek nyílnak. Itt van Uriah szobája is…
A fiatal férfi bevezet minket az egyik ajtón át egy kis terembe, amely kékes fényben fürdik. A helyiség jobb oldalán két mosdókagyló áll, szemben egy másik ajtó van a falba vágva. Matthew a csapok felé mutat.
- Mossatok kezet. Ott találjátok a fertőtlenítőt, abban a tartályban.
Teszem, amit mond. Ennek a szernek elég furcsa és émelyítő szaga van, de csak dörzsölöm a kezem vele. Amikor mind a hárman szárazra töröljük a kezünket, Matthew egy-egy kupac világoskék ruhát nyom a kezünkbe.
- Vegyétek fel őket - mondja, miközben ő is magára ölt egy ilyen kék köpenyt, és a cipőjére is ilyen anyagot húz. Mi is magunkra kapjuk a ruhákat, végezetül maszkot kötünk a szánk elé, mielőtt Matthew kinyitná a másik ajtót.
A szomszéd helyiségből fény szűrődik ki az ajtón lévő kis ablakon keresztül. Valamint egy ütemes hang. Vajon kész vagyok rá, hogy megtudjam, mi vár rám a másik oldalon? Nem tudom. De meg kell tudnom.
Chrisitina lép be először, szorosan mögötte Matthew követi. Furcsa hangot hallok, mintha zokogás lenne, de nem egészen olyan. Mint egy nyüszítés.
Remeg a kezem, ahogy óvatosan közeledem az ajtóhoz. Mielőtt elérném a küszöböt, becsukom a szeme, nagyot sóhajtok, és megteszem az utolsó lépést, aztán kinyitom a szemem.
A látvány szíven üt. Neki kell dőlnöm az ajtókeretnek, ha nem akarok összeesni. Úgy érzem, hogy valami összetörik bennem, mint egy üveg, és a szilánkok minden porcikámba belefúródnak.
A kórteremben világosság uralkodik, ahogy a fehér falakról visszaverődik a lámpák fénye. A szoba közepén fémkeretes ágy kap helyet. Az ágyon makulátlanul fehér takaró, alatt vékony alak fekszik, aki épp olyan fehér, mint a környezete. Rövid, világos szőke haja lágyan omlik a fehér párnára. Egyedül két dolog van, ami elüt a mindent beborító fehérségtől: a lány fekete trikója, és a tetoválás; a három holló a kulcscsontja felett.
Remegő térdekkel szelem át a helyiséget, és lerogyok az ágy mellett álló székre. Akármennyire is fáj ránéznem, képtelen vagyok elszakítani a pillantásom róla. Tris így annyira törékenynek és sebezhetőnek tűnik. Olyan, mintha nem is ugyanaz az erős, kitartó és akaratos lány lenne, akit ismerek.
A trikója fel van hajtva a köldöke fölé, a hasán pedig vastag kötés feszül, ahogy a jobb karján is. Fájdalom és düh jár át, ahogy belegondolok, mit is rejtenek a kötések. Magam előtt látom, ahogy a golyók átütik a finom bőrét, a sebből vér buggyan, és folyik le vékony alakján...
A bal karjába egy vékony csövön keresztül vörös folyadék csorog: vér, jövök rá.
Gyengéden megfogom a kezét, ami élettelenül fekszik a takarón, beleolvadva annak színébe. Óvatosan a két kezem közé szorítom Tris kis tenyerét, ügyelve rá, hogy ne mozdítsam meg túlzottan a karját a kötés miatt. Lágy mozdulatokkal végigsimítok az ujjain, majd lehajtom a fejem, és a maszkon keresztül apró csókot lehelek a hűvös kézfejére.
Amennyire hidegnek érzem a testét, nem lenne nehéz elhinnem, hogy halott. De nem az. Az ágy felett a szívmonitor nem túl szaporán, de egyenletesen visszhangozza Tris szívének minden dobbanását. Ahogy pedig rápillantok, észreveszem, hogy a mellkasa szabályosan megemelkedik, majd visszasüllyed.
Gyengéden megszorítom a vékony ujjait, hátha megmozdulnak az enyémek alatt, de semmi ilyesmi nem történik.
- Tris… - A hangom alig több egy suttogásnál, mégis az arcát fürkészem, hogy hallotta-e, és reménykedek, hogy egyszer csak felemelkednek a szemhéjai, és megláthatom azokat a gyönyörű, sápadt kék íriszeket.
De a szeme csukva marad. Érzem a könnyeimet, pedig nem akarok mindenki előtt sírva fakadni. Egyedül Tris az, aki láthatja őket. Lehajtom a fejem, és a homlokomat a kezének támasztom, a könnyek pedig a sápadt bőrére hullanak.
Hallom, hogy egy széket húznak az enyém mellé, majd egy kéz hull a vállamra. Felemelem a fejem, de direkt a másik irányba fordítom, ameddig megtörlöm a szemem a köpeny ujjával, mielőtt rápillantok a kéz tulajdonosára.
- Tobias - szólít meg Matthew határozottan.
- Rendbe jön? - kérdezem.
Matthew nagyot sóhajt.
- Nem tudjuk biztosan.
- Mi? - hördülök fel, és megragadom a köpenye szegélyét a nyakánál.
- Nyugodj le! - szól rám, mire kicsit lazítok a szorításomon. - Meg kell értened, hogy rengeteg vért veszített, és az csoda, hogy egyáltalán még él. Ráadásul még a golyókat is el kellett távolítani az orvosoknak…
Megremegek a hallottaktól, pedig tudom jól, hogy így történt, még is azt akarom hinni, hogy nem Tris volt az, akinek mindezeken keresztül kellett mennie. Az élet annyira igazságtalan. Miért mindig Tris az, akinek szenvednie kell? Akinek mindig veszélyben kell lennie? Mindennél jobban szeretném, hogy én feküdjek most itt helyette, hogy nekem kelljen elviselnem ezeket a sebeket. De hiába ámítom magam, a helyzeten nem változtat. A kapcsolatunkat mindig is ez az ellentét jellemezte: Trisnek kell elviselni a fizikai fájdalmakat, míg nekem a lelki kínok jutnak, és amíg ő az életéért küzd újra és újra, addig az én lelkemet az aggodalom és a féltés tépi darabokra.
- Erős lány - mondja Matthew halvány mosollyal az arcán, miközben Christina hátát simogatja, aki a vállára hajtott fejjel zokog. - Ezen is túl lesz.
Ha nem érezném ennyire elkeseredettnek magam, együtt tudnék vele érezni, hiszen lassan az összes barátját elveszíti ebben a harcban, de erre most képtelen vagyok. Csak azt szeretném, ha valaki engem is megvigasztalna.
- Igen - motyogom az orrom alatt.
Ahogy most Tris fest ezen az átkozott ágyon, nem vagyok benne biztos, hogy képes lesz túlélni ezt is. Annyira sápadt és gyenge… Nem gondolhatok erre. Magam előtt látom azt a magabiztos és akaratos Trist, aki tele van élettel, cselekvés utáni vággyal és erővel. Olyan erővel, amit senki sem vehet el tőle. Még a halál sem...
- Ideje mennünk, Tobias - érinti meg Matthew a vállam.
Bólintok, és felemelkedem a székről, még egyszer megszorítom Tris kezét. Már indulnék Christina és Matthew után, akik már kiléptek az ajtón, ám egy hirtelen ötlettől vezérelve lehajolok, a maszkot elhúzom a szám elől, és gyengéden megcsókolom a homlokát.
- Tudom, hogy harcolsz, Tris - suttogom a fülébe. - Küzdened kell, érted? Erős vagy, meg tudod csinálni. Nélküled nincs helyem ebben az új világban.
Mielőtt elfordulnék, még egy pillantást vetek a sápadt, de gyönyörű arcra, és finoman végigsimítok az ujjam hegyével a szeme alatt, aztán kilépek az ajtón.
****
Visszamegyek a közös hálóterembe, ami szerencsére üres. Nem akarok senkit se látni, beszélni meg pláne nem. De nem is csoda, hogy üres a helyiség: Peter a városban van az emlékei nélkül, Christina valószínűleg még mindig Matthew vállán zokog, vagy pedig Zeke mellett van, ahogy Cara is. Uriah - hála nekem -, már félig halott, Tris az életéért küzd a kórházi szárnyban…
A veszteség súlya teljes erővel csapódik a mellkasomnak, kiszorítva a levegőt a tüdőmből. Hevesen zihálni kezdek, a kezem remeg. A legközelebbi ágy felé tántorgok, majd lerogyok rá. Hamar úrrá lesznek rajtam a könnyek, és azon kapom magam, hogy a fejem a párnán csattan. A párnán, amin - jövök rá pár pillanat múlva - Tris illata érződik. Akaratlanul is az ő ágyára dőltem le.
Felzokogok, arcomat pedig a puha anyagba temetem, amely felitatja a könnyeimet. Magamba iszom azt a kellemes, friss levegőre emlékeztető, mégis édeskés illatot, amit a szabadsággal társítok. Azt az illatot, amit még tegnap ilyenkor magam mellett éreztem, mikor reggel felébredtem a sokkal kisebb szobában a kanapén.
Annak az éjszakának az emlékei megrohamozzák az elmém, hogy még több gyötrelmet és könnyet hagyjanak maguk után. Ha csak eszembe jut, hogy könnyen ez lehet az első és az utolsó éjjel, amit együtt töltöttünk, úgy érzem, menten darabokra szakad a testem.
Ugyan mihez kezdenék Tris nélkül? Amióta belépett - pontosabban ugrott - az életembe, elképzelni sem tudok egy olyan világot, ahol ő nincs ott mellettem. Nincs ott, hogy összefűzze az ujjait az enyémekkel, hogy ordítozzon velem, hogy megcsókoljon, vagy épp felpofozzon, ha az kell. Nélküle nincs életem, nincs értelme ennem, aludnom, levegőt vennem, léteznem.
Még mindig ott van az a mondat a fejemben, amit akkor mondtam neki, mikor a Műveltek kezébe lökte magát. Ha ő meghal, én is meghalok. Még ha testileg élni is fogok, a lelkem halott lesz. Önző kérés, hogy nem akarom elveszíteni? Nem tudom, csak abban vagyok biztos, hogy ha ő nem lenne többé, abba belepusztulnék.
Észre se veszem, hogy elnyom az álom, csak arra eszmélek, hogy valaki óvatosan rázza a vállam. Zavartan pillantok fel, és halvány remény gyúl bennem, hogy az egész csak egy rémálom volt, és pillantásom a szürkéskék szempárral fog találkozni. Megint csalódnom kell, hiszen akármennyire is szeretném az ellenkezőjét, az a rémálom most a valóság, és Christina ül mellettem az ágyon, keze a vállamon pihenve, nem pedig Tris.
- Jól vagy? - néz rám. - Sírtál.
Már tiltakoznék, hogy nem, mikor megérzem, hogy nedves az arcom. Még álmomban is könnyeztem. Remek, egyre szánalmasabb leszek. De Christina nem szánakozva néz rám, ahogy megtörlöm a szemem, hanem inkább együtt érzően. Az ő szeme is vörös és duzzadt.
- Mennyi az idő? - kérdezem, a hangom reszelős.
- Délelőtt fél tíz.
Sokáig aludtam ezek szerint, bár nagyon nem csodálkozom ezen. Mind testileg mind lelkileg kimerült voltam, és még most is annak érzem magam.
Még egy utolsót szippantok a párnán egyre halványuló illatból, mielőtt lekászálódok az ágyról, ahol eddig összegömbölyödve feküdtem. A ruháim, amiket már több mint egy napja viselek, összegyűrődtek a testemen. Még a cipőmet se húztam le, mielőtt elterültem az ágyon.
- Oda kell mennem hozzá - indulok az ajtó felé, de Christina elém áll.
- Várj!
Rögtön aggodalom fog el, ahogy ránézek.
- Mi történt? - támadok neki. - Beszélj!
- Nyugodj le egy kicsit, Négyes! - forgatja a szemeit. - Most jövök a kórházi szárnyból, és viszonylag minden rendben. Tris jól van. Pontosabban ugyanúgy, mint az este, de nem lett rosszabbul. Az orvos szerint ez jó jel.
Kifújom a benntartott levegőt, amit fel se tűnt, hogy visszatartok. Egy kis reménysugár tör át a kétségbeesésen, ami a fejemben dúl. Nem lett rosszabbul, tehát még él és küzd.
- Viszont Uriah állapotában változás történt...
Szerző megjegyzése:
Ismét egy függővég! Szokjátok csak, a következő fejezetek mindegyike hasonlóan végződik. Nem tehetek róla, olyan jó ilyeneket írni. A folytatásból megtudjátok a többit. Addig pedig a véleményeteket várom. Pussz ^^
Remélem mindenkinek annyira tetszik/ fog tetszeni mint amennyire nekem is :D Köszi Bia ^^
VálaszTörlésÉn is remélem, bár ekkora hatalmas véleményáradatból sajnos nem tudom megállapítani x''DD Igazán nincs mit, én köszönöm, hogy tartod bennem a lelket. ;) ^^
TörlésNekem eddig ez tetszett a legjobban! :)
VálaszTörlésDejó :) Ennek örülök. Remélem azért a következőek is tetszeni fognak :)
TörlésHát ez nagyon jó:)
VálaszTörlésVivi
Köszi Vivi :3
TörlésSzia!
VálaszTörlésÉn még csak most kapcsolódtam be a lelkes olvasótáborba, de eddig elképesztően jó!! Nagyon tetszik, ahogyan írsz, érzéked van hozzá :) Nem csöpögős, nem túl felszínes, nem vontatott és mégis érzelmekkel teli az egész, egyszóval tökéletes
A történettel kapcsolatban pedig annyit, hogy bár eddig nagyon sok eltérés nincs a könyvhöz képest (itt értem, hogy még mindig nem tudom, hogy életben hagyod-e Trist) már sokkal jobban tetszik, mint az eredeti befejezés! Nekem az eredeti változatban nem maga a lezárás nem tetszett, hanem a hogyan. Te legalább lehetőséget adsz Négyesnek, hogy elbúcsúzzon, és sokkal részletesebben leírod azt is, hogy min megy keresztül mikor úgy érzi örökre elveszíti Trist és már ezért megérte elolvasnom ezt a ficet, már most úgy érzem, ez a méltó befejezése a Hűségesnek! Legalábbis nekem ez lesz az igazi befejezése
Nina
Szia!
TörlésEgyszerűen nem lehetek elég hálás, amiért olvasod és még írtál is. Nagyon nagyon örülök neki, hogy már itt is tetszett a történet, és az is, ahogy írok. A többit majd a 16. fejezethez írt véleményedhez írok.
Nekem is a befejezés hogyanja a legnagyobb problémám, eléggé elbaltázta Veronica a végét. Meg a kötetben is több "hiba" volt.
Köszönöm, hogy ilyen nagyra értékeled a történetemet, az én befejezésemet.