Fanfic: Szürke egérkék

Tegnap elképesztő dolog történt az oldal történelmében! Nem is akartam hinni a szememnek, mikor ma reggel megnéztem a végleges számot.

A nyár utolsó napján összesen 1.104 alkalommal néztétek meg az oldalt!

Eddig soha nem volt még ennyi látogató egy nap alatt, ezért is nagyon meglepődtem, mikor tudatosult bennem ez a hatalmas szám. Igazán nagyon köszönöm, srácok!

Azonban, hogy ne a semmiért látogassátok ilyen szorgalmasan az oldalt, hoztam nektek egy kis meglepetést. Méghozzá egy új fanfictiont az én tollamból, és semmi spoiler! (Ha már A jövő kezdetéből még nincs kész az új fejezet...)

Egy egyfejezetesről van szó, és egy nem túl népszerű szereplő szemszögébe nyerhetünk bepillantást. De a kedvenceink is megjelennek, igaz nem mindennapi módon. Többet azonban nem árulok el, ahhoz el kell olvasnotok. Csak annyi, hogy cukiság-faktor garantálva!




Szürke egérkék


Nem szeretem, mikor Marcusnak vasárnap is dolgoznia kell. Mostanság egyre gyakrabban előfordul, hogy nem csak a szombati napot tölti a Központban, de az egész hétvégén házon kívül tartózkodik. Ez egyrészt azt jelenti, hogy minden házimunka rám marad. Akármennyire is nem valami jó férj, de legalább kiveszi a részét a ház körüli dolgokból, mint ahogy egy Önfeláldozótól elvárná az ember.

Másrészt azonban ilyenkor még ingerültebben jön este haza, én meg félek, mi lesz ennek a következménye.

Ráadásul ma nekem kell a csoportnélkülieknek friss borsókonzervet vinnem, és kénytelen leszek Tobiast is magammal vinni, mivel hétvégén nincs megőrző a kicsiknek. Bár Marcusszal sem szívesen hagyom otthon...

Késő őszi az idő, és jeges szél fúj odakint. Tobias a bejárati ajtó előtt ugrál aprócska lábain. Igaz, hogy lassan három éves lesz, de még olyan pici… Persze ez nem igaz, de az én szememben most is az a kis csöppség, aki hangosan sírt, mikor a karomba fektették.

- Anyu! - visongat, miközben sapkát teszek a kobakjára, ami eltakarja a rövid, de mégis kócos haját. Sálat is kötök a nyakára, nehogy megfázzon nekem, és gondosan begombolom a kis, szürke kabátkáját. Elhúzza a száját a hosszadalmas öltözködés miatt. - Miért kell ennyi ruhát felvenni? Még nem is esik a hó! - mondja csalódottan.

Kuncogok. Tavaly annyira tetszett Tobiasnak a nagy hótakaró, ami belepte az utcákat, hogy több óra játék után is alig lehetett becsalogatni a meleg lakásba.

- Igaz, hogy még nem esik a hó, de hideg van kint, kicsim - simogatom meg az arcocskáját, mielőtt kilépünk a szélbe. Tobias kis keze megremeg az ujjaimon, ahogy megérzi a levegő hűvösét. - Na látod! Kell az a sok ruha.

Rám vigyorog a kis fogacskáival, ám a szemében is mosoly csillog. Néha őszintén csodálom a fiamat ezért a gondtalanságáért, a gyermeki jókedvéért. Úgy érzem, mikor csak így ketten vagyunk, rám is átragad az ő boldogságából. De mikor Marcus is ott van, folyton rettegek, mikor változik át ismét szörnyeteggé.

Egy szerencséje, hogy eddig nem emelt kezet a fiára. Az ütései nekem szóltak.

Viszont néha úgy érzem, nem bírok ránézni a saját fiamra, mert annyi mindenben hasonlít az apjára.

- Nem akarok oda menni, anyu - rimánkodik Tobias, miután megmondom neki, hova is megyünk.

- Miért nem?

- Mert félelmetes hely - motyogja vékonyka hangján, miközben kipirul az arca. - És olyan szomorúak ott a bácsik meg a nénik.

Megszorítom a kis kezecskéjét.

- Azért viszünk nekik ennivalót, attól jobb kedvük lesz, meglásd. - Küldök felé egy biztató mosolyt, majd közelebb hajolok hozzá, és lehalkítom a hangomat.. - És ha szeretnéd, futkároszhatsz egy keveset, ha odaérünk.

Ijedten néz rám, mintha valami szörnyűséget mondtam volna. A megőrzőben nem szaladgálhatnak, tudom jól.

- De nem szabad…

- Én megengedem. De apádnak nem szabad megtudnia, mert mérges lesz.

- Nem szeretem, mikor apa mérges - mondja lehajtott fejjel.

- Én sem, kicsim.

Nem egyszer fordult elő, hogy egy komolyabb veszekedés (vagy verés) után Tobiast a szobája sarkában kuporogva találtam, rémülten a szülei kiabálásaitól, aminek a fültanúja volt. Az arca könnyes volt, és a párnáját szorongatta. Ilyenkor, miután megbizonyosodott róla, hogy nincs ott az apja, csak én, odaszaladt hozzám, és szorosan megölelt.

Komótosan haladunk a köves utcán, Tobias az oldalamhoz simul a hideg szél ellen. Az eget acélszürke felhők borítják, esőt ígérve.

Velünk szemben egy alakot pillantok meg, de a ködös időben nem tudom kivenni az arcát, csak később, mikor közelebb ér, akkor ismerem fel az asszonyt. A férjem egyik munkatársának, Andrew Priornek a felesége, Natalie az. A bokáját verdeső szoknyájába egy kisfiú kapaszkodik, aki nem sokkal kisebb az én fiamnál. A karjában is egy csöppség lapul, vastag kis kabátkában, és hatalmas sapkával a fején. Apró öklöcskéi az anyja ruháját markolják.

Ők is épp úgy néznek ki a csoportunk ruháiban, mint az én gyerekem: mint szürke kis egérkék.

- Jó reggelt, Evelyn - köszön rám az fiatal asszony mosolyogva.

Nagyjából egy idősek lehetünk, hiszen még egyikünk sem töltötte be a harmincat, de még a huszonötöt sem. De az Önfeláldozók rendszerint a huszadik életévük környékén állapodnak meg, és alapítanak családot, így nincs benne semmi szokatlan, hogy meglehetősen fiatalok vagyunk. Igazán nem vagyunk jó viszonyban, de mással sem ápolok szoros barátságot, így még Natalie-val egész közvetlen ahhoz képest a viszonyunk, bár ennek leginkább a férjeink ismertsége az oka, meg az alkalmanként előfoduló közös vacsorák. Bár ezeken nem voltam, mióta Tobiasszal teherbe estem.

- Jó reggelt, Natalie - válaszolok neki kedvesnek szánt hangon.

Előfordul, hogy ki nem állhatom őt, amiért olyan tökéletes a házassága. Andrew igazán jó ember. Marcus is ilyen volt, még a kapcsolatunk elején. Mielőtt még ez az elviselhetetlen ember lett belőle.

- Szervusz, Tobias - mosolyog rá a kezemet szorongató fiamra is. - Úgy nő ez a gyerek, mint a bolondgomba, Evelyn!

- Ugyan… - nevetek zavartan, bár mi tagadás, nagyobb ruhákra van szüksége, mint a legutóbb. - Azért ti sem panaszkodhatok - biccentek a gyermekei felé. - Caleb már kész legény. A kislányod is csak most született, de már mekkora!

Natalie elpirul a szavaimtól, láthatóan büszke a csemetéire. Fél kézzel megsimogatja fiacskája fejét, míg a másikkal a picit szorítja magához. Caleb megszeppenve néz ránk, és elbújik az anyja szoknyája mögé. Ha jól emlékszem, hamarosan két éves lesz, de elég bátortalan fiúcska. Az én Tobiasom épp ellenkezőleg: őt minden érdekli, és nem riad meg a felnőttek társaságától. Most is a kabátom ujját rángatja.

- Megnézhetem, anyu? - néz rám azokkal a kék szemeivel, amelyek párjába egykor mélységesen beleszerettem, és a Natalie karján csücsülő gyermekre mutat.

- Ha Natalie néni megengedi - felelem, Tobias pedig esdeklőn néz a másik anyukára.

- Hát persze - jön a válasz, az én fiam meg már szalad is. Pedig annyiszor elmondtam neki, hogy ne szaladgáljon...

Natalie leguggol, így Tobias jobban láthatja a babát. Én is közelebb lépek hozzájuk. Még nem is láttam a kis jövevényt, mióta a világra jött.

- De aranyos! - örvendezik a fiam.

A kislány tényleg nagyon édes: világoskék szeme ragyog a kerek arcán, és szőke tincsek hullnak a homlokára.

- Hogy hívnak? - kérdezi Tobias a csöppségtől. Mikor nem érkezik válasz, megböki a kicsi piros arcát az ujja hegyével. - Nem akarod elárulni?

A kislány felháborodott gügyögésbe kezd.

- Ez a neved?

- Tobias! - szólok rá a gyerekemre.

- Ugyan, semmi gond, Evelyn - legyint nevetve Natalie, majd visszafordul a fiamhoz. - A neve Beatrice, és még nem tud beszélni, Tobias.

- Azért ad akkor ilyen furcsa hangot? De miért nem tud beszélni? De én beszélgetni szeretnék vele!

- Tudod, kicsim, a kisbabák még csak a saját nyelvükön fejezik ki magukat, de később majd a kis Beatrice is megtanul beszélni - magyarázom el Tobiasnak. Csodálkozom is, hogy a megőrzőben még nem találkozott ekkora gyerekkel.

- De jó! - ugrándozik örömében, majd közel hajol a kislányhoz, és megfogja az apró kezecskéjét. - Szia, Beatrice. - Kicsit furcsán mondja ki a pici nevét, mivel az r hanggal még nem egészen barátkozott meg. - Én Tobias vagyok.

A csöppség válaszképpen megmarkolja a fiam ujját, és már rágni is kezdi, amin mindannyian nevetünk, még Tobias is, akinek az ujján egész nap ott fog virítani az aprócska fognyom.



VÉGE




Szerző megjegyzése:
Remélem tetszett a történet! Nyugodt szívvel vágjátok itt lent hozzám a véleményeteket. Egyébként szeretem az olyan történeteket, ahol Tris és Tobias ismerték egymást az Önfeláldozóknál. Azért furcsa, hogy a Marcus és Andrew munkatársak voltak, közös vacsorát is rendeztek, ezek ketten mégsem beszéltek, sőt jóformán nem is találkoztak a régi csoportjukban. Azért ez különös a számomra...
Na nem szaporítom a szót, köszönöm, hogy olvastátok!



12 megjegyzés:

  1. Kár, hogy vége! Még olvastam volna tovább! :)

    VálaszTörlés
  2. Nagyon aranyosok *.* nekem nagyon tetszik:))

    VálaszTörlés
  3. egyem meg... hát ez nagyon aranyos.

    VálaszTörlés
  4. Nagyon jó remélem lesz folytatás ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Folytatást nem igazán tervezek, esetleg később egyet, aminek az előzménye lehet.

      Törlés
  5. Úristen ez nagyon aranyos lett a végén már önkéntelenül is vigyorogtam =D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Örülök neki, hogy ennyire tetszett. Nekem is az egyik kedvencem, amit eddig írtam :)

      Törlés