Fanfic: A jövő kezdete - 23. fejezet



FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!


Tudom, elég rég volt már friss. Közben újraolvastam a trilógiát (tegnap fejeztem be, "élmény" volt), és a fanfic eddigi fejezeteit is. Lesz rajta mit javítanom...
De lényeg, hogy itt van az új fejezet, és véleményem szerint megérte a várakozást, szerintem így jobban sikerült, mintha kapásból megírtam volna, ugyanis eredetileg nem ez volt a fejemben még az előző fejezet végén. És kárpótlásul a hosszú kihagyásért eléggé hosszú is lett.
Viszont nem szaporítom tovább a szót, jó olvasást kívánok, és kíváncsian várom a véleményeket!
És ne feledjétek, még mindig 16-os korhatár van!




23.


TOBIAS




Biztos vagyok benne, hogy a nap végére hasogató fejfájással fogom végezni. Arra számítottam, hogy ma nyugis nap lesz, erre alig beérek a Központba, hatalmas fejetlenség fogad. Mint kiderül, a Kerítésnél történt valami, de hogy pontosan mi, arra senki sem tud egyenes választ adni. Így hát oda kell mennem.

A vonatúton igyekszem lecsillapítani háborgó elmémet. Túl sok aggodalom vegyül a gondolataim közé, és képtelennek érzem kordában tartani őket.

Helyette inkább Trisre gondolok és a tegnap estére. Annak ellenére, hogy dacosan kijelentette, hogy ő még egy korty alkoholt meg nem iszik, azért még egy-két alkalommal belekóstolt az italba, de továbbra sem nyerte el a tetszését.

Viszont kellőképpen feloldódott tőle, és egész este jókedv ült ki az arcára. Együtt nevettünk Zeke bohóckodásain, és igazán hálás voltam, hogy végre kissé felszabadultnak láthattam. Mintha egy kis időre kicserélték volna, és láttam benne azt a Trist, aki a beavatás alatt volt, és akibe beleszerettem.

Már elég későre járt, mire visszaértünk a lakásunkba. Nem tudom, mikor kezdtem el így hívni, de mivel nem csak az én otthonom, ezért aztán célszerű is a kettőnkének tekintenem. Arról nem is beszélve, hogy ez mennyire a kedvemre van. Tetszik a gondolat, hogy Trisszel ez a mi közös kuckónk.

Tris, miután minden megmaradt energiáját felélte a Zeke-kel való kergetőzés és a sok-sok nevetés során, a vállamnak dőlve elszenderedett, így aztán a karjaimban vittem haza. Szinte még most is érzem a vékony karokat a nyakam körül. Úgy szorított magához, mintha soha többet nem akart volna elengedni, mialatt az arcát a bőrömhöz szorította. Halk lélegzetvételei a fülemben csengenek.

Miután betakartam, még hosszú percekig néztem őt, azon csodálkozva, hogyan lehet ennyire nyugodt az arca. Az alvás elképesztő dolgokra képes.

Mikor a Szakadéknál megemlítette a szüleit, elfogott a kísértés, hogy beszéljek neki a nagyanyjáról. Eddig még nem osztottam meg vele a felfedezésemet, amire még a Hivatalban bukkantam. Ennek leginkább az az oka, hogy semmi bizonyíték nincs arra vonatkozóan, hogy Edith valóban életben van. Nem akarok hamis reményeket kelteni benne, hogy aztán kiderüljön, még egy halott rokont kell meggyászolnia.

Furcsa, hogy a vonaton most már nem csak Bátrak utaznak. Már pár hónapja így van, de még mindig nem szoktam meg a látványukat. Viszont ők is idegenkednek a szerelvénytől, viszont ha el akarnak jutni a munkába, kénytelenek végigzötykölődni a síneken.

Azonban ami a számomra a legkülönösebb, hogy már nincs szükség arra, hogy felugorjunk a vonatra, illetve leugorjunk róla. Csakhogy ez a Bátraknak a zsigereiben van, és elég zavarba ejtő, mikor teljes erődből szaladsz a vonat mellett, hogy fel tudj rá kapaszkodni, erre megáll. A többi utas kicsit sem gondolja azt, hogy nincs ki mind a négy kereked.

A Kerítésnél Hana és egy Rob nevű férfi fogad, aki minden bizonnyal a korábbi csoportunk tagja volt, mert a karjai tele vannak tetoválva. Mindkettőjük aggodalmas képet vág. Igaz, fogalmam sincs arról, mi folyik itt, de a fogadtatásuktól csak még inkább rossz előérzetem támad. Valami nagyon nincs rendben...

- Mi történt? - kérdezem komolyan, miután kezet rázok Robbal.

Hana a fejét rázza, és int, hogy kövessem.

Végighaladunk a Kerítés mellett. A talaj nedves a talpam alatt, a bakancsom pillanatok alatt csupa sár lesz. Az élénk szellő csípős hideg levegővel ostromol minket.

Több, mint egy kilométert sétálunk egy szó nélkül. Feszült csend telepedik közénk. Aztán egyszer csak meglátom.

A Kerítésen egy hatalmas lyuk tátong. A drótot legalább két méter magasságig kivágták több méter hosszan, pedig az építmény alapból jó öt méter magas. A résnél a sárban keréknyomok húzódnak.

Kétség sem fér hozzá, hogy valaki betört a városba.

- Ma hajnalban vette észre az egyik őr - magyarázza Rob. - Legutóbb tegnap dél körül jártak erre az embereink.

Értetlenül pislogok rá. A Kerítésnél zajló járőrszolgálatba nincs beleszólásom - csak a városon belüli őrök munkáját felügyelhetem -, mert az az egyik felettesem hatáskörébe tartozik. Így viszont fogalmam sincs, miért nem volt itt közel tizennyolc óráig senki sem. Ezt meg is kérdezem Hanatól.

- Nincs elég emberünk - feleli gondterhelten. - Így is tizenhat órákat dolgozunk. Ez a rész pedig nem tartozott a kiemelt területek közé. Valószínűtlennek tűnt, hogy bárki is itt akarjon bejutni a városba.

A fejemet rázom. Ez nem jó, nagyon nem jó. El sem hiszem, hogy megengedtünk egy ekkora rést a védelmünkön. Abban igaza van Zeke édesanyjának, hogy nem épp ideális hely arra, hogy itt akarjanak áttörni, mivel a talaj egyenletlen és laza, tele bokrokkal és tüskés aljnövényzettel. Ebből is látszik, hogy alábecsültük az ellenséget.


****


Johanna nem örül a fejleményeknek. Az irodájában járkál fel-alá, szinte tapintani lehet a belőle sugárzó indulatot. Nem hibáztatom érte, engem is majd szétvet az idegesség. Legszívesebben megütnék valamit vagy valakit.

- Az egész az én hibám - szólal meg egy idő után bűntudatosan. - Komolyabban kellett volna vennem a Kerítés védelmét. Azt hittem, Richardson érti a dolgát, ha már évek óta ő az őrök parancsnoka...

- Ez nem ilyen egyszerű, Johanna - mondom. - Az emberek hibázhatnak. Sőt, még gyakrabban vétenek azok, akik rutinosak a munkájukban. És ne felejtsd, hogy korábban nem voltunk ilyen helyzetben, hogy ennyire védelemre szorult a városunk.

Látom rajta, hogy nem tudja, mi tévő legyen. A Barátságosak között nem került ilyen szituációba. Ott a béke megtartása volt a cél. Itt és most viszont egy újabb háborúra kell felkészülnünk. Tudom. Egyszerűen érzem, hogy így lesz, és nem hiszem, hogy bármit is tehetnék annak érdekében, hogy megakadályozzam.

- Őszintén, Tobias... Mihez kezdjünk? Mi lenne a legjobb a városnak?

- Leginkább az, ha a Kormány csak úgy eltűnne a föld színéről... - köpöm gúnyosan a szavakat. - De mivel ez nem lehetséges, meg kell tennünk mindent, hogy fenntartsuk a város biztonságát.

Előveszek egy térképet az irattartó szekrényből, és kiterítem a tárgyalóasztalra. A papíron kusza vonalak jelzik az utcákat: vastagabbak a főútvonalakat, míg a vékonyabbak a mellékutcákat és a sikátorokat. Széles, fekete kör jelzi a Kerítés helyét.

Elgondolkodva figyelem pár percig, mire minden összeáll a fejemben.

- A Kerítést száz méterenként őrizzék az embereink. Mivel tudom, hogy kevés katonánk van a feladatra, ezért javaslom, hogy korábbi csoportnélkülieket vezényeljünk ki. Sokan vannak, akik a Bátraktól kerültek közéjük.

Johanna elgondolkodva, és már-már elismerően néz rám. Aztán bólint, hogy folytassam.

- Ésszerű lenne, ha kialakítanánk néhány megfigyelő állomást is. A Kerítés közelében több, magasabb épület is van, amikről több mérföld messzire ellátni. Így könnyebben szemmel tudjuk tartani a Hivatalt és a Kormányt.

Nem is értem, ez korábban hogy-hogy senkinek sem jutott eszébe. Még nekem sem. Pedig most olyan könnyen pattan ki az elmémből az ötlet, mintha mindig is ott motoszkált volna.

Bejelölöm az általam gondolt felhőkarcolókat a térképen.

- Viszont ezzel még nem oldottuk meg a városba bejutottak problémáját... - Egy ideig gondolkodom. Nem is tudom, hogyan lehetne őket előkeríteni. A város hatalmas, megannyi elhagyatott épülettel. Szinte bárhol lehetnek. - Azt hiszem, az lenne a legcélravezetőbb, hogy aki nem a Kerítésnél teljesít szolgálatot, de valamennyire jártas a fegyverhasználatban, illetve vállalkozna a feladatra, ők két csoportot alkotnának. Az egyik csapat feladata lenne, hogy járőrözzön az utcákon, míg a másik átkutatná az üresen álló házakat. Ki tudja, hol bújhattak meg, és mennyien vannak.

- Nem valószínű, hogy a város azon részen vertek tanyát, ahol az emberek tömegesen megfordulnak - töpreng Johanna, miközben összeráncolja a homlokát. - A legvalószínűbb, hogy valamelyik elhagyatott környéken húzódtak meg.

Én is hasonló következtetésre jutottam. Elgondolkodva nézem a térképet, szemrevételezve a lakosság által elhanyagolt területeket. Egy filctollal bejelölöm a leginkább esélyes részeket.

- Ezeken a környékeken kellene elindítani az átfésülést - magyarázom. - Itt kellően sűrű állnak a házak, könnyebben el tudnak rejtőzni. Úgyhogy erre a részre kéne a legtöbb emberünket küldeni.

Megegyezünk a számokról, már úgy hozzávetőlegesen. Johanna rögtön kapcsolatba is lép a megfelelő személyekkel, hogy megszervezzük a keresőcsapatokat, valamint a kerítés őrségét. Órákba telik, de végül csak összeáll az egész beosztás.

Ahogy még utoljára átnézem a terveinket, tudom, hogy nem hibátlan. Számtalan lehetőség van, ahol valami balul sülhet el. De nem tehetek semmit, hogy ezt kiküszöböljem. Itt minden az időn és a meglepetés erején múlik. Egy ilyen helyzetben csak ebben bízhatnak az emberek.

Észreveszem, hogy Johanna különös tekintettel figyel engem. A pillantása melegséget áraszt, mégsem értem, miért néz így rám. Nem tehetek róla, de beleborzongok, ahogy találkozik a tekintetünk.

- Mi az? - kérdezem végül, mivel már kezdem feszélyezve érezni magam.

- Semmi, csak... - Nagyot sóhajt, mielőtt folytatná. - Tudom, hogy nem hiszed el, de remek vezető válna belőled, Tobias.

Meglep, hogy ezt mondja. Nem is értem, csak mert segítettem előállni egy tervvel a város védelmét és a Kormány embereinek felkutatását illetően, még nem jelenti azt, hogy alkalmas lennék arra, hogy vezessem az embereket. Igaz, hogy pár hétig én is egyike voltam a Bátrak vezetőinek, de az csupán azért volt, hogy elősegíthessem a korábbi csoportom szövetségét a csoportnélküliekkel. Aminek katasztrofális következményei lettek. Ez is bizonyítja, hogy alkalmatlan vagyok a feladatra.

Viszont úgy érzem, ezt nem kellene megosztanom Johannával. Nem vagyok büszke a kudarcaimra. Különösen arra, ami az anyámat a város zsarnokává tette.

- És tudod, nem az én feladatom lenne, hanem a szüleidé, hogy büszkék legyenek rád.. - A szüleim említésére összerázkódom. Túl fájdalmas már csupán rájuk gondolni is. - De mégis így érzek.

Egy pillanatig nem is értem, amit mond. Nem értem, hogy mondhat ilyet. Hiszen nekem sosem mondta senki sem, hogy büszke rám. Rá kell jönnöm, hogy a gyerekkorom túlságosan rányomta a bélyegét az életemre.

Főleg, hogy mennyire Szerencsétlennek érzem magam, mikor Johanna átölel. Tudom, hogy ez nem volt szokatlan a Barátságosak között, de miután a Bátrakhoz kerültem, akkor sem tudtam levetkőzni a kellemetlenséget, mikor valaki megölelt. Egyedül Tris karjait nem érzem tehernek magam körül.

Aztán Johanna elenged, az arca pedig már komolyságtól sugárzik, a korábbi vidám érzéseknek nyomát sem látom rajta. Nem tudom, hogy ez nála jót jelent-e.

- Azt akarom, hogy mostantól te felelj a város biztonságáért.


****


Mire visszaérek a Kútba, már lüktet a fejem a kimerültségtől. Az agyamban egymást kergetik a ki nem mondott kérdések, minden gondolatomat átjárja az aggodalom. Túlságosan sötét jövőkép lebeg a szemem előtt, és meg kell makacsolnom magam, hogy másra tereljem a figyelmemet, ne pedig azt lássam, ahogy szürke-sárga ruhás alakok fegyvert szegeznek a barátaimra, a szerelmemre.

Négy hónapig semmi jelét nem láttuk annak, hogy terveznének valamit, most mégis itt vannak. Már a gondolatra, hogy ezek az emberek, akik megpróbáltak végezni velünk most itt rejtőznek valamelyik utcában, szabályosan felfordul a gyomrom, a tenyerem pedig zsibbadni kezd.

Nem hagyhatom, hogy egy ujjal is bántsanak akárkit is. Főleg Trist…

A Bátrak folyosóin visszhangzanak a lépteim, ahogy haladok a lakásom felé. Azonban mikor elhaladok a felavatottak által használt hálóterem előtt, fényt látok kiszűrődni a résnyire nyitott ajtón.

Megtorpanok, és kíváncsian bedugom a fejem a helyiségbe, mert meglep, hogy bárki is itt tartózkodik, különösen ilyenkor. Megdöbbenek, mikor Christinát látom az egyik ágyon üldögélni. Láthatóan a gondolataiba mered, amik nem lehetnek túl fényesek, a fájdalmas arckifejezését elnézve.

Közelebb lépdelek hozzá, de a kőpadlón zengő lépteim sem rántják ki őt a gondolataiból. Egészen addig fel sem tűnik neki a jelenlétem, amíg le nem ülök a vele szemben lévő ágy szélére.

Könnyes a szeme, amikor rám emeli a pillantását. Annyi szomorúság tükröződik benne, hogy csodálom, hogy még nem roppant össze tőle. De tudom, hogy hiába a régi csoportja, Christina nagyon erős lány. Csupán már túl sok veszteség érte.

Csendben figyelem, ahogy igyekszik összeszedni magát. Felesleges megkérdeznem tőle, hogy jól van-e, mert tudom, hogy nincs. Legbelül egyikünk sincs jól, és rejtély, hogy valaha igazán rendbe fogunk-e jönni vagy sem. Lehet, hogy a lelken esett sérülés sosem gyógyul be. Ahogy azok sem, amelyeket apám ütései véstek a lényembe.

Christina a hajába túr, mielőtt megszólalna. A hangja rekedtes és fáradt.

- Mikor legutóbb itt voltam... Azelőtt volt, hogy minden szörnyűség kezdetét vette volna.

Tudom jól, mire gondol. Az utolsó alkalom, hogy ebben a helyiségben aludt, mikor vége lett a beavatásuknak, és elkezdődött volna az Önfeláldozók elleni támadás. Kicsit meglep ugyan, hogy azóta be sem tette ide a lábát, de igazából ezen nincs mit csodálkozni.

- Akkor voltam utoljára igazán boldog - suttogja, és látom, ahogy egy könnycsepp legördül az arcán. Nem hittem volna róla, hogy épp előttem fog kiborulni, aki elég keményen bánt vele a beavatáskor. Most mégis karnyújtásnyira tőlem enged utat a könnyeinek.

Mivel nem vagyok jó abban, hogy megvigasztaljam az embereket, így csupán a térdére fektetem a tenyerem. Szavakkal úgysem mennék semmire. Most mégis mit mondhatnék? Hogy minden rendbe fog jönni? Ez hazugság lenne. Ha az ember elveszít valakit, akit szeret és fontos a számára, utána már semmi sem lesz olyan.

- Tudod, néha azt kívánom, hogy bárcsak ő halt volna meg inkább... 

Gombóc nő a torkomban, hiszen tudom, hogy kire gondol. Trisre. Inkább szeretné azt, hogy a legjobb barátja lenne most halott, nem pedig a szerelme, akit Tris lőtt agyon. Hirtelen parázsló harag árad szét az ereimben, és legszívesebben ráüvöltenék Christinára, hogy elment az esze, vagy hogy képzeli ezt. De elfojtom a forrongó indulatomat, ami nem megy könnyen, és végiggondolom inkább a helyzetét. Vajon én mit tennék az ő helyében? Ha tegyük fel, Zeke lelőtte volna Trist, most én is azt kívánnám, bár Zeke -, aki igazi barátom azóta, hogy a Bátrakhoz csatlakoztam -, inkább ő vesztette volna életét.

Így nem tudom teljesen hibáztatni Christinát ezért a gondolatért. Csak attól még fáj, hogy így beszél Trisről. Megszorítom a térdét, emlékeztetve rá, hogy ki ül vele szemben. Mégis csak a legjobb barátja fiújának panaszkodik éppen.

- Sajnálom, de néha annyira nehéz. Először Willt veszítettem el a háborúban, és mikor végre úgy éreztem, hogy sikerül talpra állnom, és az érzéseim is kezdtek helyrejönni, Uriah is... Igaz, hogy ő legalább él, de már semmi sem olyan, mint volt. Pedig talán lehetett volna köztünk valami.. Viszont már sosem visszakapni egyiküket sem.

Megcsóválom a fejem. Az nem lep meg, hogy valamiféle érzelmeket táplált Uriah iránt. Azonban Christina túlságosan elkeseredettnek és legyőzöttnek hangzik most. Pedig nem adhatja fel. Különösen most nem, mikor a következő katasztrófa már a küszöbön áll.

- Uriah még itt van. Igaz, hogy az emlékei nélkül nem ugyanaz a fiú, mint akit megismertünk, de ha mellette állunk, és segítünk neki, talán még visszatalálhat önmagához - öntöm szavakba a saját reményeimet.

- Ez elég filozofikusan hangzott, Négyes - mosolyodik el halványan Christina. - Nem gondolod, hogy ez elég halvány remény?

- Igaz, de a halvány remény is remény.

Pár percig hallgatásba burkolózunk. Közben arra gondolok, hogy Uriah mennyit változott az utóbbi hónapokban. Ugyan alig beszél valakivel a családján kívül, de látom rajta, ahogy a tekintete csillog. Már nem az az üres memóriájú fiú, aki a Hivatalban magához tért. Viszont nem is a régi Uriah, de már legalább látni rajta, hogy él, nem csak létezik. Jót tett neki, hogy visszajöttünk a Bátrakhoz. Még ha nem is emlékszik rá, hogy itt nőtt fel, mindent mégsem sikerült kitörölnie a szérumnak a fejéből. Az ember megérzi, ha hazaért.

- Azért a legtöbbször örülök neki, hogy Trisnek nem esett baja, mármint annyira...

Annyira. Nem sokon múlt, hogy őt is elveszítsük, és őszintén szólva, nem tudom melyikünket viselt volna meg jobban. De ebbe bele sem akarok gondolni.

- Viszont... - sóhajt. - Van, hogy olyan jól esne behúzni neki egyet. - Morcosan nézek rá, mire elneveti magát. - Igazság szerint, neked is szívesen bemosnék. Tudod, az egész Nita-ügy miatt...

Remek. Másra sem volt szükségem a mai nap, mint hogy emlékeztessenek életem egyik legnagyobb baklövésére. Aminek eredményeképpen Uriah már nem a régi...

- Akkor inkább nekem húzz be, ne Trisnek. Szerintem nem hiányzik neki, hogy...

Váratlanul ér, ahogy az ökle az arccsontomnak vágódik a szemem alatt. Döbbenten nézek rá, és megtapogatom a sajgó arcomat. Nem gondoltam volna, hogy Christina ekkorát tud ütni.

- Most mi van? - kérdezi felvont szemöldökkel. - Te mondtad, hogy húzzak be...

- Csak képletesen gondoltam... - Valóban nem számítottam rá, hogy tényleg megüt. - De most már jobban érzed magad?

- Határozottan! - vigyorog.

- Csodálatos... - morgom az orrom alatt, majd felkászálódok az ágyról. - Nem láttad véletlenül Trist?

Lehervad az arcáról a mosoly, és aggodalom veszi át a helyét.

- Az edzőteremben láttam. Mint minden este...

Ezek szerint őt is aggasztja, hogy Tris túlhajszolja magát. Csak hiába is próbálok beszélni vele, hogy vegyen vissza, Tris túlságosan makacs. És ezt Christina is pontosan tudja. Nem kétlem, hogy ő is próbált beszélni a fejével.

- Köszönöm - azzal elindulok az ajtó felé, de mielőtt távoznék a helyiségből, még felé fordulok. - És Christina? Ha megkérlek, figyelsz Trisre mikor nem vagyok a közelben? Sok volt neki minden, ami történt, és most még ezek az új fejlemények...

- Milyen új fejlemények? - kérdezi, és ekkor jövök rá, hogy az aggodalmas gondolataim utat engedtek maguknak.

- A Kormány szervezkedik. Egy csapat bejutott a városba, de mindent megteszünk, hogy előkerítsük őket.

Christina most már rémültnek tűnik. Tisztában van vele, hogy a Kormány nem adja fel egykönnyen a céljait. És legutóbb még Tris és jómagam voltunk a célpontjaik.

- Aggódom Trisért - szólalok meg, s habár nem szeretek mások előtt kitárulkozni, tudom, hogy Christina megérti az érzéseimet, és nekem most pont erre van szükségem. - Azonban nem akarom felzaklatni ezzel is.

- Úgy érted, nem mondod el neki?

Megrázom a fejemet. Tudom, hogy ez nem a legjobb megoldás, de látom magam előtt, ahogy Tris rémálmoktól forgolódik mellettem, mikor a kiáltásaira ébredek éjszakánként. Nem tehetek még több terhet a vállára. Csak annyit tehetek, hogy minél előbb előkerítem a rohadékokat.

- Nem, viszont te már tudsz róla. - Fáradtan megdörzsölöm a halántékomat. - Számíthatok rád, hogy szemmel tartod őt?

Christina bólint, bár látom rajta, hogy nem helyesli a dolgot. Én sem, főleg azután, hogy megígértük, hogy őszinték leszünk egymáshoz. Csakhogy nem akarom, hogy aggódjon, mikor nincs oka rá. Bár nagyon remélem, hogy valóban nincs.

Elindulok végig a folyosókon, majd megállok az edzőterem előtt. Bentről tompa puffanások szűrődnek ki, ahogy egy ököl találkozik a kemény szövettel. Túl jól ismerem ezt a hangot, hiszen korábban jómagam is órákig püföltem a zsákokat.

De nem csak az ökölcsapásokat és a lánc csörgését jut el a fülemig. Hallom Tris ingerült kiáltásait egy-egy ütés előtt, és a porba hulló könnyeit, bár lehet utóbbi esetében csak a képzeletem játszik velem.

Nagyot sóhajtok, és úgy döntök, inkább visszamegyek a lakásunkba. Tudom, hogy akár órákig várhatnék arra, hogy elege legyen az edzőteremből. Pedig a legszívesebben berontanék, felkapnám, és meg sem állnék vele, amíg a lakás ajtaja be nem csukódik mögöttünk. De tudom, hogy nem lenne ínyére a dolog. Úgyhogy hagyom.

Viszont mikor már lefekszem, még mindig sehol. Tényleg aggódom érte, de tudom, hogy nem lehetek mindig mellette.

Ki tudja mióta bámulom a plafont, mikor végre nyílik a bejárati ajtó. Botorkáló lépteket hallok, aztán a cipői koppanására leszek figyelmes a padlón, mielőtt mellém zuhanna. Szó szerint.

Rögtön felülök, és felé fordulok. Félig lelógva hever az ágyon, az arcát a párnába temeti, a haja izzadt homlokához tapad. Látom, milyen hevesen szedi a levegőt.

Felsóhajtok, majd átkarolom Trist, és felhúzom magam mellé. Reszketeg sóhaj tör fel belőle, majd addig mocorog, míg az álla a vállamon nem nyugszik. Ujjaimat végigfuttatom a haján, ahogy a légzése egyenletessé válik. Rátalálok a gumira a tarkóján, ami összefogja a haját, ami épp olyan hosszú, hogy hátul rövid copfban hordja. Nem hiszem, hogy tudja, mennyire jól áll neki, pedig akárhányszor meglátom, kényszerítenem kell magam, hogy ne simítsak végig a rajta. Igen, nem mindig sikerül.

Kiszabadult tincsei szétterülnek a párnán, miközben szórakozottan tovább simogatom őket. Kimerült vagyok, de az álom mégsem jön a szememre. Ennek valószínűleg az az oka, hogy túl sok minden jár a fejemben. A behatolók. az új pozícióm, a bizonytalan jövő, és persze Tris.

Vajon mikor jön el végre az az idő, amikor nem kell aggódom, hogy lesz-e egyáltalán jövőnk, és az életünk az unalmas hétköznapok szerint zajlik majd? Néha nehéz erősnek lenni.

Annyira elmerülök a gondolataimba, hogy félig elalszom, ám Tris kezének simítása az arcomon felráz a szendergésemből. Oldalra fordítom a fejem, de a sötétben alig tudom kivenni a tekintetét. A kezemet a tarkójára csúsztatom, és a homlokomat az övének támasztom.

- Minden oké? - kérdezi álomittas hangon. Meglep, hogy még tőlem kérdezi, mikor ő az, aki szabályosan beájult az ajtón. De nem teszem neki szóvá, hiszen bizonyára érzi, mennyire feszült vagyok, úgyhogy csak bólintok.

- Aludj csak, még bőven éjszaka van. - Ami igaz is, hiszen talán egy-két órát aludhatott.

- Nem tudok - motyogja alig hallhatóan. - Fáj mindenem.

Felsóhajtok. Tudtam, hogy semmi jó nem származik abból, ha minden áldott este órákig hajszolja magát, és ezen felül még a reggeli futást sem hanyagolja el. Nem is tudom, hogy bírja ezt energiával.

- Inkább ne mondj semmit, Tobias - figyelmeztet, pedig nem áll szándékomban megszólalni. - Igazából nem tudom, miért csinálom. Valahogy olyan érzéssel tölt el, mintha megint a beavatás közben lennék, és még minden normális lenne.

Sejtem, hogy ezt még magának is nehezen ismeri el. Annyira dühít, hogy nem tudok mit tenni azért, hogy ne kelljen éreznie ezt a fájdalmat, amit a múlt eseményei okoztak. Tehetetlen vagyok, hiszen nem tudom meg nem történtté tenni a szerettei halálát.

- De már jól leszek, ígérem. Most úgy érzem, talán végre nem vagyok gyenge...

Felkuncogok, és még jobban közelebb vonom magamhoz.

- Mert nem is vagy az. Ebben nem kell bizonytalannak lenned...

- Te ezt nem érted, Tobias! - rivall rám kissé dacosan, miközben belebokszol a karomba. Igen, ez határozottan nem egy gyenge lány ütése volt....

- Pedig nagyon is értem, Tris. Szerinted én nem érzetem ezt sosem? És nem csak azelőtt, hogy a Bátrakat választottam volna. Valahogy mindig úgy voltam vele , hogy gyenge vagyok, mert nem tudom megóvni a barátaimat, azokat, akik fontosak a számomra. Ebben nagyon is egy véleményen vagyunk, hiszen tudom, hogy te is így érzel.

Egy ideig elhallgat, csak a halk légzését hallom a szoba csendjében. Érzem, ahogy megmarkolja a takaró szélét.

- Sajnálom - feleli végül bűntudatosan.

Megcirógatom az álla vonalát. Semmi oka arra, hogy magát okolja.

- Tudod, egy valamit tehetsz ez ellen.

- Mit? - kérdi kíváncsian, mégis esdeklő hangon, mintha én választ adhatnék a legnagyobb rejtélyekre is.

- Bizonyítsd be mindenkinek, még magadnak is, hogy erős vagy!

Hiszem, hogy ez a helyes megoldás. Ha erős marad, még ha mindenki azt is hiszi, hogy bármikor összetöret, akkor csak idő kérdése, és ő sem fogja gyengének érezni magát.

- És ha nem sikerül?

- Azt kétlem - felelem. Túl jól ismerem Trist, és tudom, hogy nem fogja feladni. - De én akkor is épp ennyire foglak szeretni.

Annak ellenére, hogy nem látom, mégis tudom, hogy mosolyog, a teste pedig megremeg mellettem. Érzem, ahogy az ujjai végigfutnak a karomon, és a tarkómra siklanak, míg a másik keze a mellkasomról az arcomra vándorol. A hüvelykujjával megkeresi az ajkamat, majd körberajzolja annak vonalát. Önkéntelenül is puszit nyomok az ujja hegyét, ahogy egy pillanatra elidőzik az alsó ajkamon, majd a következőben megcsókol.

Elmosolyodom, mielőtt viszonoznám a csókot. Nem is kérhetnék többet egy ilyen nap után, mint a mai.

Mire észbe kapok, egyre forróbbak lesznek a csókjaink, nekem pedig egyre nehezebb megőrizni a józanságom, de nem egyszerű, mikor a vágy egyre inkább elhatalmasodik rajtam. Még mindig nem tudom, hogy normális-e ez a késztetés, ami lángra lobbantja a testem, ahányszor hozzá érek, s ami azzal fenyeget, hogy felemészt, ha nem érezhetem minden porcikáját. 

Meglepődöm, mikor teljes súlyával rám nehezedik, és a matrachoz nyomja a vállamat, de egy pillanatig sem szakítja el az ajkát az enyémtől. Ahogy az ujjai a fülem mögé kúsznak, és eközben érzem a súlyát a hasamon, feladom a próbálkozást, hogy elhitessem magammal - és vele is, hogy ez semmi hatással sincs rám.

Szorosan magamhoz ölelem, egymáshoz simulunk, amitől mindketten felsóhajtunk. Tudom, hogy ő is úgy érzi, hogy minden milliméternyi távolság elviselhetetlen kettőnk között. Biztosan így van, hiszen úgy kapaszkodik belém, mintha az élete múlna rajta, a csókjait pedig olyan szenvedély járja át, hogy szinte tapintani lehet a belőle áradó vágyat. Ami rettentően hasonlít ahhoz, amit én is érzek. Bár lehet, hogy teljes mértékben ugyanaz a kettő.

Megragadja a pólómat a mellkasomon, és ülő helyzetbe húz. Ha akarnám sem tudnám letörölni ezt az idióta vigyort a képemről, ami akkor költözik oda, mikor Tris kezei becsúsznak a pólóm alá, és a bőrömhöz tapadnak, hogy a következő pillanatban azon legyen, hogy minél hamarabb lerángassa rólam a feleslegessé vált ruhadarabot.

Amint egy réteg ruhával kevesebb van rajtam, csókokkal kezdi elhalmozni az állam vonalát, a nyakamat, a mellkasom. Mindeközben az oldalamat és a hasamat simogatja. Én pedig beletúrok a hajába, aztán megszorítom a csípőjét. De nem jut el hozzá a néma üzenetem, hogy lassítson. Félek, ha továbbra is ilyen hevesen vágyakozik rám, nem fogok tudni parancsolni magamnak. Ő azonban tovább simogat, egyre lejjebb haladva, amitől akaratlanul is felnyögök.

Szeretem, mikor ilyen módom magához ragadja az irányítást, hiszen tudom, hogy így kerekedik felül a zavarán. És ha neki erre van szüksége ahhoz, hogy erősnek érezze magát, hát egy cseppet sem bánom. De még mennyire, hogy nem!

Azonban amint leveti a saját felsőjét is, valami elpattan bennem, az utolsó tiszta gondolatot is kiűzve a fejemből. Másra sem tudok gondolni, csak hogy megérintsem őt. Megbabonáz selymes bőre és nedves ajkai, mintha csak ő létezne a földkerekségen. Ami számomra így is van.

Az ujjaim kíváncsian járják be testének vonalait, mindenhol elidőzve kicsit, majd továbbsiklanak egy újabb felfedezés felé. Szeretem azokat a különbségeket köztünk, amik Trist nővé teszik, és csak ámulni tudok azon, hogy egy törékenynek tűnő testen mégis mennyi izom kap helyett.

Végighúzom a tenyerem élét a gerince vonalán, és elégedetten elmosolyodom, mikor megremeg a teste, és belesóhajt a nyakamba.

Kihasználom a pillanatnyi figyelmetlenségét, és átfordítom magunk, így most ő szorul az ágyhoz. Meglepetten feljajdul, de az a következő másodpercben egészen másféle hangok törtnek fel belőle, ahogy számat a nyakához tapasztom. Érzem a pulzusát, ami hevesen lüktet az ajkam alatt.

Ahogy reszkető kézzel kigombolja a nadrágom, és mikor már nem érzem az anyag szorítását, egyszerre könnyebbülök meg, és kezd el még szaporábban verni a szívem. Mert tudom, hogy most már semmi állíthat meg abban, hogy Tris újra az enyém legyen.

Tovább csókolom, és úgy érzem minden mozdulattal egyre halványabbak lesznek az engem aggasztó problémák, és testem minden egyes érintésére jobban és jobban sóvárog, mintha Tris lenne számomra az éltető oxigén. És az is. Hiszen mikor a karjaimban tartom, úgy érzem, végre szabadon lélegezhetek.

Másra sem vágyom, mint örökre így maradni, egymáshoz simulva, távol a világ gondjaitól.


Szerző megjegyzése:
Nos, remélem nem csalódtatok a fejezet végén. Nagyon nagy kihívásnak éreztem, hogy írjak egy ilyen intim jelenetet Tobias szemszögéből is, és most úgy érzem, sikeresen vettem az akadályt. Nehéz nőként belelátni egy férfi fejébe, de remélem azért karakterhű maradtam. Barátkozzatok meg vele, mert ebben a történetben több ilyen jelenet nem valószínű, hogy lesz.
És itt van a várva várt izgalom is, hiszen ki tudja mi fog még kisülni a Kormánnyal való konfliktusból.
Ne felejtsetek el megjegyzést írni, nektek hogy tetszett ez a rész, és találkozunk a következő fejezetnél!


22 megjegyzés:

  1. Hát ez nagyon jó volt!
    Ügyes vagy!!!!
    Várom a következőt!XD

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! Örülök nagyon, hogy tetszett :)

      Törlés
  2. Most így a nagy kihagyás után hogy újra olvashattam az írásod rájöttem mennyire hiányzott hogy olvassam ezt a történetet. Szóval először is köszi hogy írod :) Húú hát elég jó kis fejezet volt. Tetszett hogy most Tobias nagyon beengedett a fejébe. A kételyeibe és hogy mennyire is aggódik Tris-ért. Jó volt. Az hogy Christina behúzott Tobiasnak egyet hát az nagyon jó húzás volt. Imádtam :)
    És a végén ez a jelenet. Hihetetlen ízlésesen tudod ezt leírni. Érződik benne az igazi szerelem de közben pedig végig így mutogattam a képernyőre hogy "Na igen ilyen az igazi szenvedélyes szex! :DD" Sajnálom hogy már nem lesz ilyen jelenet a többi fejezetben mert kifejezetten szépen és látványosan írod le ezeket a részeket :D
    Egy szó mint száz tetszett! És hát itt ez a Kormány ügy...és hogy Tris nagymamája...és hogy nem árulja el Trisnek hogy a Kormánytól betörtek a városba. Úgy érzem lesz itt még bonyodalom :D
    Várom már :) Csak így tovább Bia :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ha megnyugtat, nekem is hiányzott, hogy írjam tovább a sztorit, viszont ez van, ha az embernek nincs ideje. Kellett már egy ilyen fejezet, ahol Tobias nem titkolja el az érzéseit előlünk. Nem olyan kemény alak ő, mint mutatja magát. Christina is kiengedte kicsit a gőzt, és róla is szó esett. Szuper, hogy ez is tetszett.
      Attól tartottam, hogy a vetkőzős sakk nem fog tetszeni. Nehezen megy nekem az ilyen részek írása, talán mert én is ilyen Szerencsétlen vagyok, nem tudom, de ezért sem nagyon szeretnék ebbe a sztoriba több ilyen jelenetet csempészni, talán majd egy másikba ;) Főleg, hogy szerinted nagyon jól sikerült, lett egy kis önbizalmam ezt illetően. Nem szeretem az olyan történeteket, ahol túlzott részletességgel, mindenre kiterjedően, és nem túl szépen írják le az ilyen jeleneteket, mert úgy érzem, ezzel lealacsonyítják a testi kapcsolat szerepét, és értéktelen lesz tőle. Ezért is írom nem túl vizuálisan, inkább kitérek az érzelmi alapokra, ami szerintem fontosabb.
      Oh a bonyodalmak (és a függővégek, haha) csak most kezdődnek igazán! Ami eddig volt, az csak a bemelegítés volt. Az igazi akció csak most következik!

      Törlés
  3. Nagyon köszönöm Neked ezt a szuper írást! Csak néhány napja akadtam rá, ahogy érdeklődni kezdtem a sorozat iránt. Először a filmet láttam és utána olvastam el a trilógiát. Végtelenül szomorú vagyok, ahogyan véget ért, viszont nagyon hálás vagyok azért, hogy írod Nekünk ezt a sorozatot! Remélem egyszer majd könyv alakban is kiadják!
    /A tesztem eredménye: Bátor 5, Művelt 8, Önfeláldozó 10, Őszinte 4, Barátságos 4! Az önfeláldozót és a műveltet már sejtettem:/
    Nagyon várom a folytatásokat!!!!!!!!!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Én köszönöm, hogy elolvastad, és írtál is. Nagyon jól esik olvasni minden hozzászólást, így még inkább úgy érzem, hogy megéri írnom a történetet. Folytatással szeretnék hamarabb elkészülni mint legutóbb, meglátjuk mi lesz belőle.
      És én is örülnék, ha egyszer lenne belőle könyv, de nem lesz, viszont majd kinyomtathatod, ha szeretnéd :)

      Törlés
    2. A könyvveddel még bármi lehet, ezt tapasztalatból írom! Igyekszem Én is egyre bátrabb lenni, és írj kérlek, mert nagyon várjuk! Hihetetlen vigaszt adsz ezzel, legalábbis Nekem, mert nem tudom elfogadni az eredeti változatot. Annyi mindennek kell még történnie.........
      Köszönöm!

      Törlés
  4. Szia Bia!
    Nagyon vártam már a folytatást, zseniális lett. Tudod milyen érzés volt?Juhéjj :), de jó újra olvasni tőled és a végén meg csak nézek, hogy "nincs több? miért nincs?" :).
    Azt írtad, hogy nehezen megy az intimitás részek megírása, tudod mit, ezt nem lehet észre venni. Pont úgy mutatod be, adod elő, ahogy kell. Megközelítése, finomítása, rejtélyessége s ezek finom összehangolása tökéletes.
    Történetek ilyetén bevezetése, sejtetése, mikor bepillantást engedsz a karaktereid (azt hiszem, nyugodtan írhatom, hogy Ők most már a Te karaktereid :)) lelkivilágába, kétségek, feszélyezettségek, féltések egymásba fonódása mind mind átérezhetőek. Sikerül végig vinni minden egyes apró érzelmeken, legalább is engem. Hogy egy kicsit érthetőbb legyek :), ahogy írsz olyannyira felkavaró, hogy egyes részeknél szinte én is feszültté válok, vigyorgok vagy épp mozdulok, mintha a közelemben lenne az illető akit meg kell védeni, vigasztalásra szorulna esetleg ölelésre :). Mindaz megtörténik velem amit Te leírsz :).
    Ezer köszönet és hála mindezért! :) Csak így tovább, kérlek folytasd :)
    Rita

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Köszi szépen! Nem tudom elégszer hangsúlyozni, mennyire szuper érzés olvasni a véleményeiteket, főleg mikor ilyen hosszú és részletes. Mindig olyan, mintha nem csak szép szavakat, de egy ölelést is kapnék ezáltal.
      Megértem az érzéseidet. Mikor 3 hónapig nem volt friss a kedvenc ficimből, tegnap meg az fogadott, hogy új fejezet, hát sikítva ugráltam. És én is át szoktam élni a történeteket, főleg ha jó a sztori. A sajátomnál meg alap, mivel napi szinten órákon keresztül ezen kattog az agyam.
      Igen, nekem elég problémásak az intim jelenetek megírása, pedig sokat olvastam már, de valahogy angolul más egy részletes 18-as jelenetet végigolvasni, mint magyarul. Jobban szeretem, ha árnyalt az egész, nem kell mindent a képedbe vágnia az írónak. Sokkal jobb az, ha neked kell mindent elképzelned. Így a részletesség az olvasóé, én csak a támpontot adok, és felvázolom a lelki állapotokat.
      Szeretek a karakterek lelkében vájkálni, olyan mintha kicsit a pszichiáterük lennék. Igen, én is úgy érzem, hogy most már kicsit az én karaktereim is. Mert hiába próbálok karakterhű maradni, azért ők olyanok, amilyennek én gondolom őket, és ez nem feltétlenül egyezik meg Veronica véleményével. Jó dolog alakítani őket.
      Azért túlságosan ne éld be magad, mert a következőkben még a végén infarktust kapsz nekem. ;) Igyekszem a folytatással, és nagyon köszi, hogy megosztottad velem a véleményed! :)

      Törlés
  5. Szia Bia,remekül sikerült ez a fejezet is,szüksèg volt rá ìgy a film után,amiben ugye nem került sor hasonló èrzelmi megnyilvánulásra...de mikor fogod magadról elhinni,hogy igenis nem vagy bèna az ilyen jelenetek megìrásában???Hihetetlenül jól fogalmazol,nagyon jól látod a dolgokat az olvasó szemszögèből is!!Tetszik nagyon!!Viszont annyi megjegyzèsem lenne,hogy biztos hogy kell az,hogy ennyit aggódjanak egymásèrt??Ùgy èrtem,hogy fiatalok,ès a fiatalsággal picit együtt jár egyfajta önzősèg is,nem??Most nem tudom,miben nyilvánulhatna ez meg,pl. egyikőjük olyan vágya teljesülne,ami jelen körülmènyek között ritka pillanat lenne,hogy legalább èreznèk picit,hogy èlnek,hisz olyan fiatalok..valami szokatlant abban a világban...hisz ha belegondolunk,fiatalok,akiknek hamar fel kell nőniük,komoly dolgokról dönteniük,,èn sajnálom őket ezèrt,ès olyan jó lenne,ha már itt a ficiben kapnának vmi jót is az èlettől egymáson kìvül!!Szerintem megèrdemelnèk!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Hát, szerintem sosem fogom elhinni magamról, hogy jól írok. Nagyon kritikus vagyok magammal szemben, és mindig kételkedem a végeredményben, a fogadtatásban meg még inkább.
      Szerintem fontos, hogy aggódnak egymásért. Bár leginkább Tobias az, aki aggódik. Ami nem is csoda. Véleményem szerint, ha az ember kis híján elveszíti azt, akit szeret, akkor utána nem tud nem aggódni.
      Nem hiszem, hogy ebben a sztoriban nagyon lesznek vidám pillanataik. Túl sok feszültség és bonyodalom lesz még itt. De nem leszek túlzottan szőrös szívű, mert azért lesznek vidám pillanatok is. Viszont ahhoz, hogy ne csak a sok rosszal kelljen szembe nézniük, még várniuk kell. Remélem azért nem lesz csalódás a számodra a történet további része sem. Igyekszem minél hamarabb folytatni.

      Törlés
    2. Csak tettem egy próbát,dehogy lesz csalódás a törtèneted....több önbizalmat Bia!!!!Csìpem nagyon,amit csinálsz!! :-) Ès termèszetesen várom èn is a fejlemènyeket!!!

      Törlés
    3. Akkor megnyugodtam :) Igen, egy kicsivel több önbizalom rám férne. De amikor olvasom a véleményeiteket, mindig egy picivel több lesz :) Úgyhogy nagyon köszi!!

      Törlés
  6. Szia!
    Csak most fedeztem fel a blogodat, de nagyon-nagyon tetszik. Csak egy hónapja láttam először A beavatott c. filmet, de azonnal rákattantam. Már elolvastam mind a négy könyvet, és két nap alatt elolvastam mind a 23 fejezetedet is. Hát, mit ne mondjak, jobban tetszik a te verziód, mint Veronicáé. Merthogy A hűséges utolsó 30 oldalát rendesen végigbőgtem. Bár úgy látom, nem voltam egyedül ezzel... Szóval nagyon jól írsz!!! Csak így tovább!!!! Mikor számíthatunk a következő fejezetre??? Ugyanis már elvonási tüneteim vannak. Puszi Márti

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Örülök neki, hogy idetaláltál, és kedvedre való az oldal. A sok sírással nem vagy egyedül (én pár hete olvastam ki harmadszorra, de jobban sírtam, mint eddig...)
      Köszi :) A következővel igyekszem, csak ne kéne tanulni a ZHkra... De amint elkészül, fel is teszem az oldalra :) Addig kitartás! Puszi ^^ ;)

      Törlés
  7. Szia!
    Lenne egy furcsa kérdésem a Hűségessel kapcsolatban. Amar nő vagy férfi? Már másodszor olvasom a könyvet, de még mindig nem tiszta. Ugyanis a könyv elején, amikor először megjelenik, azt írják, hogy férfi. Viszont a könyv közepén meg Tris-szel arról beszélget, hogy ő és George a gyerekvállaláson gondolkodnak. Akkor ez most hogy van?
    Egyébként nagyon várom már a folytatásodat. Remélem, jól sikerülnek a zh-id. Puszi Márti

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Amar férfi, ez tuti. Nekem ez a gyerekvállalás dolog most nem rémlik, de az igen, hogy titokban tartják a kapcsolatukat, mert a Hivatal nem szereti a melegeket, mivel így nem adják tovább a génjeiket az utódoknak.
      Köszi, jól sikerültek a ZH-k, a fejezettel pedig megpróbálok igyekezni, mert már sokáig nem lesz időm, megint mindjárt vége a félévnek, sok ZH/vizsga... Köszi a kitartásodat. Puszi ^^

      Törlés
    2. Köszi a gyors választ. Tényleg, igazad van. Én értettem félre azt a részt. Most már tiszta. ☺

      Törlés
    3. Nagyon szívesen :) Örülök, hogy segíthettem!

      Törlés
  8. Mikorra lesz kész a következő rész?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Érdemes lesz a napokban figyelni az oldalt... :)

      Törlés
  9. Megnyugodhatsz, Fantesó, tökéletesen karakterhű maradtál. Sőt... Nagyon tetszik ez az izgalom, amit belecsempésztél, hihetetlen nagy ötlet! Kíváncsi vagyok, mi lesz itt még. Ez a sakk... egyre gyorsabban vert a szívem, ahogy olvastam. Nagyon jó vagy! Lassan teljesen eláll a szavam, és nem is tudom, mit írjak. Egyszerűen elkápráztat.

    VálaszTörlés