FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!
Meghoztuk a Feltámadás immáron 5. fejezetét. Az előző fejezetből megtudhattuk, hogy azért vannak még csodák, de vajon minden a legnagyobb rendben lesz? Ebből a részből kiderül!
Köszönjük Mártinak a fordítást! Köszönjük az eddigi véleményeket, és várjuk a továbbiakat.
5. fejezet
TOBIAS
Örülök, hogy üres a lakás, amikor odaérek. A hálószobába viszem Trist, mert még mindig alszik. Az ágyamba fektetem… Cara ágyába. A feje oldalra billen, hajszálai az arcához tapadnak.
Olyan törékenynek látszik. Olyan törékeny és kicsi, ez nem az a Tris, akit ismertem.
A sírás fojtogatja a torkomat, de ellenállok a késztetésnek.
Le kellene zuhanyoznom, de nem akarom itt hagyni, képtelen vagyok újra elhagyni. Aztán mégis megcsókolom a homlokát, és átvágok a szobán a fürdőbe.
Nyitva hagyom az ajtót, arra az esetre, ha felébredni. Öt perc alatt lezuhanyozom. Ez volt a leggyorsabb zuhany életemben, és már újra mellette vagyok, nézem, ahogy alszik.
Három óra múlva ébred fel. A szemhéja megrebben, a keze megrándul, és ez kiránt a szendergésből. Gyorsan megdörzsölöm a szemem, hogy minél előbb felébredjek, mert egy percet sem akarok elvesztegetni. Újra megrándul, rám pillant.
- Szia… - suttogom. Nem válaszol. Lassan ülőhelyzetbe tornázza magát. Megtapogatja a haját, amit copfba kötöttem, aztán a ruháját. Megérinti az arcát. Az arcát, az orrát, az ajkát. Aztán kinyúl, és megérinti az arcomat. Közelebb húzódom anélkül, hogy észrevenném.
- Tobias? – A hangja rekedt, bizonytalan.
Bólintok.
- Igen. – Megérintem az arcát. – Beatrice. Tris – mondom.
Nyel egyet, aztán bólint.
- Értem – mondja, aztán felhúzza és átöleli a térdét.
- Mire emlékszel? – kérdezem gyengéden, mert nem akarom megrémíteni. Úgy tűnik, hogy jól van, legalább nem kezdett sikoltozni.
Hosszú ideig csendben marad, aztán megszólal.
- Nem akartalak elhagyni.
Behunyom a szemem. Ez tényleg ő.
- Tudom… – mondom gyengéden. – Sok időbe telt, mire elhittem. De most már tudom.
- Engem… lelőttek – mondja halkan.
- Igen – mondom, megerősítve azt, amire emlékszik.
- A terv. Működött?
Mosolygok, hogy ezen aggódik. Visszaemlékszek arra a napra, amikor az egész Hivatal újra lett indítva. A pillanatra, mikor Cara azt mondta: „Sajnálom”. Amikor megnéztem Tris holttestét. A mosolyom elhalványul.
- Igen, működött – mondom. – Kivéve azt a részt, amikor meghaltál. Az nem tetszett senkinek.
Behunyja a szemét egy pillanatra.
- Miért vagyok itt? – kérdezi bizonytalanul.
- Azt hiszem, Christina…
- Christina… - motyogja.
- Igen. Azt hiszem Christina azt akarja, hogy segíts neki a felkelésben.
Pislog.
- Felkelés?
- A genetikailag sérültek… még mindig boldogtalanok. Néhányuk. Én nem. De Christina igen.
- Ó – mondja, és bólint. – Oké… - Feláll, lábai még bizonytalanok. Meginog.
- Hé… hova mégy? – Felállok vele.
Nem válaszol, csak sétálni kezd körbe a szobában. Megnéz mindent, megérinti a falat, benéz a szekrénybe, a szennyeskosárba, aztán rám néz.
- Itt laksz? – kérdezi.
- Igen – mondom.
Bólint.
- Ki lakik még itt?
Honnan tudta? A szennyeskosárból?
Felsóhajtok.
- Cara.
- Cara. Will nővére – úgy mondja, mintha egy tényt akarna megjegyezni. Vagy csak belekapaszkodni.
- Igen. Az a Cara – mondom, és rápillantok.
Hozzám fordul.
- Szereted?
Nem tudom, mit válaszoljak. Azt hittem, hogy igen. Vagy mégsem. De most itt van Tris, és a világon semmi más nem érdekel. Haragszom Carára, de még mindig fontos nekem. Megvonom a vállam.
- Nem igazán tudom, hogy hogyan válaszoljak.
Odasétál hozzám, felemeli a kezét, és megérinti az arcomat.
- Hiányoztál.
Annyira fojtogat a sírás, és szinte lehetetlennek érzem, hogy visszafojtsam.
- Te is hiányoztál. – Bólintok, aztán lábujjhegyre áll, én pedig lehajolok hozzá, és gyengéden megcsókolom. Megcsókolom Trist. Olyan sokszor álmodtam már róla, de soha nem gondoltam volna, hogy valóra válik. Annyira csodálatos, és igazi, és én szerelmes vagyok belé. Az én Trisem. Tris. Aztán észreveszem, hogy más az íze, mint régen. Furcsa. Mint a hamu, kosz és… vegyszer. Elhúzódom tőle.
Rám néz, rémülettől tágra nyílt szemmel, aztán összegörnyed és hányni kezd. Mindent kihány a padlóra, de az kosz. Kosz, hamu, és… folyadék jön ki belőle. Megdermedek, mert fogalmam sincs, hogy mi történik vele.
Az ajtóra nézek. Cara ott áll, elveszettnek néz ki. Mióta állhatott ott?
- Hívd Matthew-t – mondom, és visszafordulok Trishez.
Cara szó nélkül átmegy a másik szobába a telefonhoz.
MATTHEW
A hívás este hét körül érkezik. Feljegyeztem. Mindent feljegyzek. Ez az első önálló kísérletem, és óriási eredmény. Visszahoztam valakit a halálból. A gondolattól még mindig megborzongok. Amikor Négyes elvitte Trist, le voltam sújtva, mert ez az én kísérletem volt. Hogyan tolakodhatott ide, és vihette el? Még csak megvizsgálni sem tudtam!
Aztán eszembe jutott, hogy Négyes szereti Trist, és ha Christinával történt volna hasonló, ezer százalék, hogy én is így éreznék. Egyelőre azonban nekem egyszerűen a tervünk miatt fontos. Ő az egyetlen igazoltan Elfajzott személy. A Hivatalnak nem volt lehetősége mindet megvizsgálni – jobbára csak Trist és Négyest -, de azt találtam, hogy Tris DNS-e annyira más, annyira eltérő, hogy ő lehet a genetikailag legtisztább személy, akit valaha találtunk.
Christina veszi fel a telefont, mert én éppen a naplómba jegyzem fel a nap eseményeit. Christina nem csinált semmit egész nap, csak átkozta Négyest, és dühösen bámulta a falat.
Leteszi a kagylót, és rám néz.
- Mennünk kell. Most.
Ránézek, összehúzom a szemöldökömet.
- Hm?
- Négyes volt. Trisszel valami baj van.
- Baj? – kérdezem. – Jól van?
Christina megrázza a fejét.
- Nem tudom. Csak menjünk, oké? – Könnyezik, ijedtnek látszik, és most jövök csak rá, hogy őneki ez több volt, mint egy kísérlet. Tris a barátja, és ez talán még a forradalomnál is többet jelent neki. Magamhoz veszem a naplómat, megfogom a kezét, és indulunk is.
TOBIAS
Óráknak tűnik, mire Cara feltakarítja a padlóról a koszt, hamut és vért. Én Trist tartom a nappaliban. Izzad és remeg, és azt kívánom, bárcsak tehetnék valamit, de csak annyit tudok, hogy átölelem, elmondom neki, hogy mennyire szeretem, így próbálom erősíteni. De nem tudok semmit. Fogalmam sincs, mit tegyek, hogy jobban legyen. Cara bejön a szobába, aztán eltűnik a konyhában. Körülbelül harmincadszor öblíti ki a rongyot a mosogatónál. Nem beszéltünk azóta, hogy Tris itt van, vagy a veszekedésünk óta, de most nagy segítség.
Megérkezik Christina és Matthew, én pedig nem tudom, hogy megöleljem őket, vagy megpofozzam. Még mindig mérges vagyok rájuk, de végülis itt vannak. És ők tudnak segíteni, mert én nagyon elveszett vagyok.
Christina leül mellém, és letörli az izzadságot Tris homlokáról.
- Mi történt? – kérdezi.
Cara kijön a konyhából, az ajtókeretnek támaszkodik a nappali és a konyha között, hallgat. A törölköző még mindig a kezében van. Matthew elővesz egy füzetet és egy tollat. Ellenállok a kísértésnek, hogy megüssem.
Megrázom a fejem, vállat vonok.
- Aludt… egy ideig… nem tudom meddig. – Megállok, lenézek rá. – Amikor felébredt, úgy látszott, jól van. Tudta, ki vagyok. Tudta, mi történt vele… - Megint megtorpanok, nem akarok többet mondani. Cara előtt nem. Főleg, hogy nem tudom, mennyit látott. – Aztán, nem tudom… elkezdett hányni, de… - megrázom a fejem. – Csak kosz volt… hamu és vér… nem tudom… - Elnémulok. Fogalmam sincs, hogyan magyarázzam el. Az ízét. A viselkedését. Hogy törékeny a haja… valami nem stimmelt. Nem volt jól. Visszahozták Trist. De rosszul hozták vissza őt.
- Nem hagytál ki semmit? – kérdezi Matthew, jegyzetel a naplójába. Carára pillantok, ő bámul rám, így nem tudom elmondani. Nem mondhatom el az igazat.
Megrázom a fejem.
- Nem, semmit – mondom.
Cara megrázza a fejét.
- Ez nem igaz – mondja halkan. – Megcsókolta. Mielőtt hányni kezdett. Elmondták, hogy mennyire hiányoztak egymásnak, aztán megcsókolta.
A hangja tele van fájdalommal. Szeretném megvigasztalni, de Trist tartom a karomban.
Christina Matthewra néz.
- Ez mit jelent?
Matthew még ír pár pillanatig, aztán ránk néz.
- Nos, a dolgok nem feketék és fehérek. Soha nem csináltam még ilyet, de… azt hiszem, tudom mi történt, de sokat segítene, ha első kézből hallanám a dolgokat…
Letérdel Tris elé.
- Tris. Beszélnem kell veled.
Tris felé fordítja a fejét.
- Matthew… - nyögi. Ő bólint.
- Igen – elmosolyodik. – Meg tudod mondani, hogyan törted össze a tartályt?
- Várj! – szakítja félbe Christina. – Én azt hittem, hogy… Nem te engedted ki?
Matthew a fejét rázva néz fel rá.
- Nem. Akartam, de még mielőtt megnyomtam volna a gombot, összetört az üveg.
Christina úgy bámul Trisre, mintha most látná először. És lehet, hogy így is van. Tris megrázza a fejét.
- Én… nem tudom. – Behunyja a szemét.
- Kérlek, Tris. Próbálj emlékezni – kérleli.
Tris mély levegőt vesz.
- Én… nem tudom, szörnyű volt ott bent, nem kaptam levegőt, és arra gondoltam, hogy… ki akarok menni, és… kint voltam.
Matthew leír valamit a naplójába.
- Miért sikoltoztál? – kérdezi anélkül, hogy felnézne a füzetéből.
Tris hosszú ideig hallgat, Matthew pedig már azon van, hogy még egyszer feltegye a kérdést, amikor válaszol.
- … mert fájt – mondja halkan.
- Mi fájt? – sürgeti Matthew.
- Ööö… - kezdi Tris, aztán megrázza a fejét. – Nem tudom… valahol voltam… meleg volt és puha, aztán úgy éreztem… mintha szétszakadnék… ketté, aztán… nem tudom, vízben voltam, nem kaptam levegőt, és ki akartam jönni.
Csak bámulok rá, és nem tudom elhinni, hogy ezt tették vele. Békében volt. Boldog volt. Aztán kitépték onnan, és idehozták, ahol minden kemény, hideg, szomorú és veszélyes. Christina áll emögött, és én legszívesebben megölném.
- Tris… fel tudsz állni? – kérdezem hirtelen, élesen.
Bólint, és ülőhelyzetbe húzza magát, aztán feláll, kicsit imbolyogva.
Nem gondolkodom.
Csak megragadom Christina torkát, és a falhoz lököm.
- Tobias! – Csak messziről hallom Tris sikolyát, mert a düh ködén át nem hallok szinte semmit.
- Hogy merészelted! – kiáltom, és újra odacsapom. Köhög, nem kap levegőt, de nem érdekel. – Hogy tehetted ezt vele! Fogalmad sincs, mit tettél!
- Tobias! Tobias! Állj! – sikoltja Tris újra, de nem tudok leállni.
Matthew próbál a vállamnál fogva elrángatni, de nem elég erős.
- Tobias! Tobias! To…
- Négyes! – Cara hangjától magamhoz térek, és elengedem Christinát. Lecsúszik a fal mellett, a torkát fogja, levegő után kapkod, és Matthew letérdel mellé, bíztatva, hogy lélegezzen mélyeket.
Christinára, majd Trisre nézek, aki úgy néz rám, mintha még soha nem fél volna ennyire valamitől vagy valakitől. Aztán Carára, aki úgy néz rám, mint egy időzített bombára.
Lenézek a kezeimre és olyanok, mint Marcusé. Az apámé. Vesztettem.
A fürdőszobába rohanok. Hányni kezdek egyszer, kétszer, háromszor. Nem lehetek olyan, mint ő. Nem változhatok az apámmá.
Cara utánam jön. Becsukja az ajtót maga mögött, letérdel a vécé mellé, és megfogja az arcom.
- Hé – mondja erélyesen. – Nézz rám!
Felé fordítom a fejem.
- Nem vagy olyan, mint ő. – Megrázza a fejét. – Hallasz? Nem vagy olyan. Ez nem te vagy…
Pánikrohamom van. Nem kapok levegőt. Magához húz.
- Gyere ide. Te nem ő vagy. Nem. Minden rendben. – Simogatja a hajamat, én pedig belezokogok a vállába. – Csitt… - suttogja. – Te nem vagy olyan, mint ő, Négyes.
De Cara nem tudja. Nem tudhatja. Nem értheti, hogy milyen megtört vagyok. Marcus Eaton vére folyik az ereimben.
Eltol magától, és rám néz.
- Amit tettek, szörnyű. Amit tettünk. Tudom, hogy szörnyű. Nem láttam tisztán. Christina annyira meggyőző volt… Nagyon sajnálom, amit Trisszel… és veled tettünk. Soha nem bocsátom meg magamnak.
Cara annyira őszinte.
- Mérges voltál – bizonygatja. – Ez csak egy egyszeri eset volt. Soha nem bántanál engem. Vagy Trist. Vagy bárki mást. Ez nem te vagy. – Megfogja a kezem. – Én nem félek tőled. Te nem vagy Marcus Eaton. Te Négyes vagy – mondja bólintva.
Ránézek, és még soha életemben nem voltam ilyen hálás neki.
Megérinti az arcomat, az ő szeme is könnyektől csillog.
- Nagyon szeretlek, Négyes.
Ránézek, de nem tudom én is ezt mondani. Most nem, amikor minden annyira bizonytalan.
Inkább megcsókolom, mert nem tudom máshogyan megköszönni.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése