Fanfic fordítás: Feltámadás - 8. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Megérkezett a Feltámadás 8. fejezete! Nézzük, milyen következményei lesznek az előző fejezet végén történteknek.

Köszönjük Mártinak a fordítást! Továbbra is örülünk minden véleménynek.

Jó olvasást hozzá!

Az eredeti történetet Itt találjátok!

Közkívánatra az előző rész tartalmából:

Tris és Tobias sétálni indulnak, Carát otthagyják a lakásban. A játszótéren beszélgetnek, aztán hupsz, verkőzős sakk...

8. fejezet

CARA

Egyedül ébredek a padlón. A hátam megfájdult a kényelmetlen testhelyzettől, és átkozom magam, hogy nem az ágyat választottam múlt éjjel.

Felülök, a hajamba túrok, és a hálószoba felé pillantok. Csak remélni tudom, hogy Négyes nem kelt fel az éjszaka közepén, hogy vele legyen, az ágyunkban. A gondolattól is beteg leszek.

- Négyes? – teszek egy kísérletet. Nincs válasz. Az órámra pillantok, majdnem 7.30. Négyes soha nem kel fel ilyen korán, kivéve, ha vészhelyzet van. Lehet, hogy behívták dolgozni. Johannának néha hétvégén is szüksége van rá, de valami azt súgja, hogy most nem ez történt. 

Felállok, és a nappalin át a hálószobához sétálok. Kinyitom az ajtót és belesek, arra számítva, hogy az alvó Trist fogom látni, de senkit se látok. 

A szívem kihagy. 

Nincsenek itt, de együtt vannak. 

Hová mehettek?

Nem sok időm van ezen gondolkodni, mert nyílik a bejárati ajtó. 

Ott állnak mindketten, és én egy kicsit megkönnyebbülök. 

Trisen az egyik régi rövidnadrágom van, amit évek óta nem tudtam felvenni, és Négyes egyik pólója.

Pislogok.

Mindketten úgy néznek ki, mintha egy pajtában aludtak volna. Fogták egymás kezét, amikor bejöttek, de olyan finoman, hogy alig vettem észre, mielőtt Négyes elengedte volna Tris kezét. 

- Hm. Sziasztok… - mondom, mert mást nem tudok kinyögni. – Merre jártatok, srácok? Felébreszthettetek volna… aggódtam… - elhallgatok, mert Tris következetesen a padlót nézi, és Négyes is kerüli a tekintetemet. Gyorsan rájövök, hogy hol voltak az éjjel. Együtt. Aztán arra is rájövök, hogy bűntudatot látok rajtuk. 

Úgy érzem, kiszalad belőlem a szusz. Rögtön tudom, hogy történt valami az éjjel és úgy érzem, vereséget szenvedtem. Innen már nincs visszaút. Vesztettem. Vége. Behunyom a szemem egy pillanatra, aztán felemelem a fejem egy kicsit. 

- Történt valami? – suttogom. Nem vagyok biztos benne, hogy tudok elé hangosan beszélni, mert a hangom cserbenhagy.

Senki nem mond semmit. Senki nem erősíti vagy cáfolja meg, de én tudom az igazságot. Érzem a zsigereimben.

Kimegyek a konyhába, és közben azon imádkozom, hogy a lábaim ne mondják fel a szolgálatot. 

Ők a nappaliban sugdolóznak, halk, aggódó suttogás, de nem hallom őket, mert úgy érzem, bedugult a fülem.

Elkezdek edényeket előszedni, és keresek valamit a hűtőben, amiből reggelit tudok készíteni, csak azért, hogy csináljak valamit a kezeimmel. 

Nem omolhatok össze. Még nem. 

Van tojás. A tojás megszokott. Azzal kezdem. Előveszem a dobozt, és a pultra teszem, majd keresek egy tálat a konyhaszekrényben. Feltörök kettő, három, négy tojást, és gyorsan összekeverem, kézzel felverem. Jó érzés. 

Olyan gyorsan verem fel a tojásokat, hogy kiömlik mindenhova, de nem bánom. 

Hirtelen Négyes keze állítja meg a csuklóm gyors mozgását. Kénytelen vagyok megállni, és felnézni rá. 

- Hé – mondja lágyan. Nem bírom elviselni a hülye képét. Legszívesebben hozzávágnám a kanalat. – Akarsz róla beszélni?

Ez valami vicc? Hogy akarok-e róla beszélni? Nem! Hozzá akarom vágni ezt a hülye tojást a tökéletesen gyönyörű arcához. 

- Azt akarom, hogy eressz el – mondom fáradt hangon.

Elengedi a csuklómat, én pedig a pultra dobom a kanalat és a tálat. 

- Cara – kezdi.

- Állj! Ne mond ki a nevem! Nem akarom hallani! – Olyan erősen dobom a mosogatóba a tálat, hogy hangosan csörömpöl. 

- Oké, rendben, sajnálom – mondja halkan, óvatosan. Ettől nem leszek nyugodtabb.

Mély levegőt veszek, és felé fordulok.

- Otthagytál engem egyedül a padlón, abban a hiszemben, hogy mellettem vagy, és elmentél, hogy vele legyél? – Remeg és gyenge a hangom, és utálom ezt. Utálom, hogy nem tudom összeszedni magam.

- Nem úgy volt, Cara. Esküszöm – mondja, kinyújtja felém a kezét, aztán meggondolja magát, és leereszti.

- Nem értem, hogy történhetett ez. Rendben volt köztünk minden. Jól megvoltunk. – Érzem, hogy megtelik könnyel a szemem. – Vagy nem? – suttogom.

Elfordul; mindig is utálta, ha sírok, mert nem szoktam túl gyakran. Ha sírok, az azt jelenti, hogy valami tényleg felkavart. 

- Igen, Cara. Jól megvoltunk. Én nem… - megtorpan, felsóhajt. – A dolgok megváltoztak, és sajnálom, hogy nem érted, de nálam máshogy állnak a dolgok. Minden megváltozott. Meg kell értened. És ne utálj, légy szíves.

Vesztettem. Zokogok, és ostobának érzem magam. Annyira hülyének, hiszen hogy is gondolhattam volna, hogy számomra boldog lesz a befejezés? 

- Lefeküdtél vele? – A hangom alig hallható, és rettegek a válaszától, pedig azt hiszem, már tudom.

Bámul rám, látom, hogy könnyek gyűlnek a szemében, és gyűlölöm, hogy ettől még én érzem magam bűnösnek. 

- Cara, ez nem változtat azon semmit, hogy mennyire törődöm veled.

Bólintok, eltakarom az arcom egy pillanatra, aztán mély levegőt veszek. 

- Oké… - Tele vagyok érzelmekkel, keserűséggel és haraggal. Mind egyszerre tör rám, és annyira intenzíven, hogy a gyomromra kell szorítanom a kezem, hogy egyben tartsam magam. 

- Cara… - Megérinti a vállamat. – Sajnálom. Annyira sajnálom. Én soha nem akartalak megbántani. 

De megbántott, sőt mi több, mérges vagyok. 

Nem számít, hányszor kér bocsánatot, soha nem lesz elég. Soha nem lesz elég, hogy kárpótoljon az elmúlt négy évért. Soha nem elég az összetört boldogságomért.

Szerintem soha életemben nem gyűlöltem ennyire. Ökölbe szorítom a kezem, aztán meglendítem, és behúzok neki egyet. Még soha nem ütöttem meg senkit, de ez nem jelenti azt, hogy nem ismerem a technikát, vagy hogy Will nem tanította meg, hogyan kell jól behúzni valakinek. 

Megtántorodik az ütéstől, a feje oldalra vágódik. Kis idő múlva fájdalmasan megtapogatja az állkapcsát. 

Remélem, meg fog látszani.

Kifújja a levegőt, aztán rám néz.

- Most jobb?

- Alakul. – Sóhajtok, aztán megfordulok, és bevonulok a hálószobába.

TRIS

Pokolian érzem magam. Cara órák óta bezárkózott a hálószobába, és Négyes a kanapén ülve bámulja az ajtót, abban reménykedve, hogy végre kinyílik. A kanapén ülök mellette, és gyűlölöm magam. Cara már egyébként is millió okból utált engem, és most még tetéztem is. Szörnyű vagyok. 

- Lehet, hogy inkább Christinával vagy Calebbel kellene maradnom – mondom halkan. Tobias feláll, megrázza a fejét. 

- Mi? Nem! Ne légy nevetséges. – Az hálószoba ajtajára pillant. – Mindenkinek alkalmazkodnia kell. Cara rendben lesz.

- Lehet. Lehet, hogy úgy lesz, de nem hiszem, hogy nevetséges vagyok – mondom csendesen. – Gondolj csak bele. Hol fogunk aludni? Nem akarom kényszeríteni, hogy… velünk legyen. Ez az ő lakása. Az lesz a legjobb, ha elmegyek. 

Ideges, mert tudja, hogy igazat beszélek. Nem kényszeríthetjük Carát, hogy itt maradjon velünk. Ha létezik a mi. Nem éppen kézenfekvő megoldás, ha itt maradunk együtt ebben a lakásban.

- Ne menj el – mondja csendesen. – Csak most kaptalak vissza…

Mosolygok.

- Nem leszek messze, és nem örökké…

A hálószoba ajtaja kinyílik, és Tobias és én is felugrunk. Cara kijön, a szemei vörösek a sírástól. Szipog, de nem néz ránk. Farmert és pólót vett fel, a haját rendetlen lófarokba kötötte. 

Az ajtóhoz sétál, leveszi a kabátját a fogasról és beledugja a kezét. 

- Hová mész? – kérdezi Tobias.

Cara megfordul, hangjában hitetlenkedés.

- Mit foglalkozol vele, hogy hová megyek? Mit számít? Már nem vagyok a barátnőd.

Tobias megvonja a vállát.

- Lehet. De még mindig törődöm veled.

- Ó, igen, törődsz velem? Annyira törődsz velem, hogy mással feküdtél le? Elég furcsa a logikád.

Feszengve felállok. Ez furcsa. Tudom, de úgy érzem, mondanom kell valamit.

- Cara. – A hangom kétségbeesett, felém fordul. – Sajnálom – mondom halkan.

Csak bámul rám.

- ... A te számodra már nincs bocsánat, Tris.

Az ajkamba harapok. Mit mondhatnék? Bármit mondok, gyűlölni fog.

- Megölted az öcsémet, és most elvetted a barátomat. Mit akarsz még?

- Hé – Tobias közbelép. – Elég legyen, Cara. Ez övön aluli ütés volt.

Cara keserűen felnevet, rám mutat.

- Ő ölte meg az ÉN testvéremet, ő aludt az ÉN pasimmal, és még én ütöttem övön alul? Négyes, vedd le a szemellenzőt! – Újra az ajtó felé fordul.

- Cara, hova mész? – kérdi újra, kitartóan.

Megvonja a vállát.

- Mit számít!? Nem számít, mit csinálok, hova megyek, te és ő… - Négyesre pillant, aztán vissza rám. A kezével ránk mutat. - … Ez. – Megrázza a fejét. – Nem nyerhetek. – Bámul minket pár pillanatig, aztán elfordul, kisétál, és becsukja az ajtót maga után.

TOBIAS

Nem tudom, hogy igazoljam azt, amit Trisszel csináltunk, mert tudom, hogy nem volt helyes. Nem volt tisztességes Carával. Soha nem akartam bántani, de ha harcolnék az ellen, amit Tris iránt érzek, az olyan lenne, mintha a levegővétel ellen harcolnék.

Nem tudom megtenni.

Cara már egy órája elment.

Tris a kanapén ül, eszik. Csináltam neki mogyoróvajas-lekváros szendvicset, mert ez volt az első eset, hogy Tris éhes volt, és rájöttem, hogy nincs itthon semmi más ennivaló, csak mogyoróvaj és lekvár.

Cara szokta intézni a bevásárlást, de mostanában elég elfoglalt volt. Mint mindannyian.

Tris felnéz rám. Lekváros az arca. 

- Nagyon finom – mosolyodik el. 

Visszamosolygok, aztán felugrom, mert megcsörren a telefon.

Felveszem, remélve, hogy Cara az.

- Cara? – szólok bele, próbálok nem túl kétségbeesetten hangzani.

- Hú… Nem, Zeke vagyok, de helló.

- Ó – sóhajtok. A fenébe. Hol a pokolban lehet Cara? – Helló. Sajnálom… Mi újság?

- Shauna és én szeretnénk érdeklődni, hogy hogy van Tris.

Próbálom figyelmen kívül hagyni a megbántottság érzését. Még nem igazán volt időm gondolkodni ezen, de most bánt az a tény, hogy Shauna és Zeke is tudott a dologról, és senki nem vette a fáradságot, hogy nekem is elmondja. Senki nem szólt, hogy életem szerelme lehet, hogy visszatér néhány napon belül. Barátok...

Trisre nézek, ahogy eszik. Annyira normálisan néz ki, mintha soha nem lett volna halott, mintha mindig is itt ette volna a mogyoróvajas-lekváros szendvicsét a kanapémon, szóval nem tudom gyűlölni őket. 

- Jól van – mondom halkan. – Jobban, mint legutóbb volt.

- Nagyszerű. – Zeke hangja izgatott. – Shauna és én arra gondoltunk, ha nem gond, meglátogatnánk Trist. 

Felsóhajtok, és nézem, ahogy Tris lehámozza a kenyér héját. 

- Persze – mondom -, bármikor.

- Remek. Akkor valamikor beugrunk… - Elhallgat és tudom, mi következik. – Négyes? Sajnálom, hogy nem mondtuk el. 

Mindketten hallgatunk, aztán odavetek egy köszönömöt, és a beszélgetésnek vége szakad. 

Leülök Tris mellé a kanapéra.

- Zeke volt. Ő és Shauna eljönnek meglátogatni. 

Rám néz, és bólint. 

- Oké. – Befejezi a szendvicset, aztán a kezeit a ruhájába törli. Ez ugyanaz a ruha, amit Christina adott neki a laborban. El kell mennünk vásárolni.

Rám néz, a tekintete félénk és ideges.

- Gyere ide… - mondom, és köré fonom a karjaimat. Befészkeli magát a ölembe, és újra tudatosul bennem, hogy itt van mellettem, ahova tudom, hogy tartozik.

Következő fejezet >>