Fanfic fordítás: Feltámadás - 18. fejezet



FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!


Meghoztam a Feltámadás 18. fejezetét. Egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy a két fél összecsapjon. Íme a további fejlemények, amihez jó olvasást!
Köszönjük Mártinak a fordítást! Továbbra is örülünk minden véleménynek.

Az eredeti történetet Itt találjátok!



Az előző rész tartalmából:
Fény derül arra, hogy Marcus áll az egész elrablás és feltámasztás hátterében, valamint hőseink elérik Davidék központját, hogy visszaszerezzék Carát.


18. fejezet



TRIS


Ahogy közeledünk az épülethez, tudom, hogy Shauna és Zeke már elfoglalta a helyét az körzetben, de nem látom őket.

Ez jó; azt jelenti, hogy jól végzik a dolgukat.

Látom a biztonsági kaput, amelyben sistereg az áram.

- Hűha… - mondom halkan.

Tobias bólint. 

- Annyi energia van benne, hogy darabokra tépne minket. Szó szerint.

Nézem a kaput, szorosan tartom a pisztolyt a jobb kezemben. Lehajolok és felveszek egy követ. Bedobom a kapun, és az pillanatokon belül darabokra esik. 

- Ők tényleg nem szórakoznak, ha a betolakodókról van szó? – kérdezem.

Tobias megrázza a fejét.

- Nem. De Caleb ki tudja iktatni. Tudom, hogy képes rá. 

- Az én Művelt bátyám – sóhajtom.

Tobias felnevet.

- Szerintem te féltékeny vagy, mert okosabb, mint te.

Ráöltöm a nyelvem, ő pedig újra felnevet.

- Várj… nézd… - mondja Tobias halkan, és mindketten a kapura nézünk. Most ártalmatlannak tűnik, pedig az előbb még duzzadt az energiától. 

Tobias lehajol egy újabb kőért, és bedobja a kapun. Eltalálja a fémet, aztán átpattog a másik oldalon, sértetlenül. 

- Caleb… - sóhajtom.

Tobias bólint. 

- Itt az idő. – Megfogja a kezem, és átsétálunk a magasfeszültségű kapun, mintha csak egy szokványos ajtó lenne. 



CARA


A fémrács kinyílik, és Matthew áll velem szemben.

Fáradtan felsóhajtok. 

- Most mi van?

Látszik, hogy Matthew kényelmetlenül érzi magát, mintha nem igazán szeretne itt lenni. 

Nehezemre esik bármi együttérzést tanúsítanom felé.

- Csak felviszlek az emeletre, oké? – A padlót nézi és nem engem, ettől legszívesebben behúznék neki egyet. 

- Miért? Mi van az emeleten?

Nem válaszol, csak továbbra is eltökélten bámulja a padlót. 

Megnyalom az ajkam.

- Matthew… - mondom lassan. – Barátok vagyunk. Legalábbis azt hittem… Ezt teszed velem, és… - megrázom a fejem. - …és még a kérdésemre sem válaszolsz? Hogy tehetted ezt velem?

- Vannak dolgok, amik fontosabbak a barátságnál.

Megrázom a fejem. 

- Ki ültette ezeket a baromságokat a fejedbe? Soha nem fogok neked megbocsátani. Soha.

Matthew nem válaszol, csak megragadja a karomat, és hirtelen elindulunk kifelé a cellámból. 

Próbálok mindent megfigyelni magam körül, de annyi emelet van, és mindegyik ugyanúgy néz ki, úgyhogy akkor is képtelen lennék eligazodni itt, ha nem lennék halálosan fáradt és éhes.

Két lépcsőház és egy liftezés után végül megérkezünk, ahova indultunk. 

Örülök neki, mert úgy érzem, a lábaim felmondják a szolgálatot. 

Matthew egy iroda ajtajához tol, és kopogtat. Az ajtó kinyílik, ő pedig belök, de ahelyett, hogy bejönne velem, becsukja az ajtót. 

Azonnal megfordulok, és próbálom kinyitni az ajtót, de zárva van. 

- Hé! – Dörömbölök az ajtón. – Matthew!

Még mindig dörömbölök, amikor felkapcsolódik a villany.

Megállok, aztán lassan megfordulok.

A szoba máshogy néz ki, ha fényárban úszik. 

Az egy dolog, hogy hatalmas.

A falak mentén végig könyvespolcok vannak, ami miatt még inkább baljóslatúnak tűnik. 

A következő, amit meglátok, egy asztal. 

Az a személy pedig, aki mögötte ül, a legfélelmetesebb az egész szobában. 

- Helló, Cara. – Marcus Eaton szól hozzám, én pedig rögtön remegni kezdek. 

- Ne beszélj úgy, mintha barátok lennénk. 

Marcus hátradől a székben, bólint. 

- Megértem, hogy így érzel. Sok mindenen mentél keresztül.

- Ne beszélj nekem arról, hogy min mentem keresztül. 

- Cara, azért vagyok itt, hogy segítsek. Megszabadítalak minden fájdalmadtól.

Megrázom a fejem. 

- Miért tennéd? Te okoztad. 

Megvonja a vállát.

- Nos, azt hiszem, a fiam is sokat segített benne. 

Forgatom a szemem. 

- Mit tudsz te a fiadról? Hat éve nem beszéltél vele. A kínos kísérleted óta, hogy magadhoz ragadd az irányítást. 

Az asztalra teszi a kezét.

- Elismerem, akkor nem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztem, de most igen. 

Nevetve megrázom a fejem.

- Mi is itt pontosan a terved? Mert az én szempontomból semmid sincs.

- Egy új világot hozunk létre itt, Cara. Hát nem látod?

- Én egy férfit látok, akit annyira elvakít a hatalom, hogy nem talál kiutat. 

- Ebben tévedsz, nem vakít el a hatalom. Megerősít. Ez mindig is így volt. 

- Négyes már nem fél tőled. Bármit tervezel is, nem fog sikerülni. 

Ezt biztosan állíthatom, mert ismerem Négyest. Kezelni tudja az „apa kérdést”, és Marcus Eaton nem tehet semmit, ami ezen változtatna. 

- Majd meglátjuk. – Marcus kinyitja az asztalfiókot, és egy fecskendőt vesz elő. Látom, ahogy a szérum kavarog benne. 

A színe alapján nem halálszérum, és ez megnyugtató. 

- Mi az?

Utálom, hogy kérdeznem kell tőle bármit is, de tudnom kell.

- Ez? Nemsokára megtudod. – Az asztalán levő laptopra pillant, és én is odanézek, amilyen diszkréten, ahogy csak tudok. 

Nem akarom, hogy tudja, hogy kíváncsi vagyok. 

Fekete-fehér képek mozognak a képernyőn, az épület biztonsági kameráinak felvétele. 

Azonnal felismerem rajta Trist és Tobiast.

Itt vannak. 

Tényleg eljöttek értem. 

Az érzéseim leírhatatlanok.

Marcus leteszi a fecskendőt az asztalra, aztán az ajtó felé néz.

- Matthew?

Az irodaajtó kinyílik és Matthew belép. A gyáva.

- Tégy meg nekem egy szívességet, és vigyázz Carára, amíg én a fiammal foglalkozom. 

Matthew hozzám lép és megragadja a karom.

Utálom, ha vonszolnak, de nincs erőm harcolni ellene. 

Megnyom egy gombot a falon, és az egyik könyvespolc elcsúszik, feltárva egy kis, szabad teret mögötte. 

Matthew belök oda, és visszacsúsztatja a könyvespolcot. 



TOBIAS


Tris keze olyan kicsinek tűnik az enyémben.

Kötelességemnek érzem, hogy megvédjem, amennyire lehet, és aggódom, mert nem vagyok biztos benne, hogy képes vagyok rá. 

Az épület fala mellett haladunk, közel maradva hozzá, hogy ne lássanak meg. 

Az épület hatalmas, és fogalmam sincs, hogy hol kezdjük a keresést, de ha már idáig eljöttünk, nincs visszaút. 

Végül elérjük a bejáratot, és én azonnal megpróbálom kinyitni, de hiába. 

Természetesen zárva van.

Kihúzom a pisztolyt az övemből, és a zárra célzok.

Tris megérinti a karomat, erre lejjebb eresztem a fegyvert, és ránézek.

- Lehet, hogy megpróbálhatnám először… Tudod, az egy kicsit kevésbé feltűnő. 

Bólintok, leengedem a pisztolyt. 

- Igazad van. Próbáld meg.

Bámulja egy pillanatig a zárat, aztán behunyja a szemét. 

A zár helyett őt figyelem, és mielőtt rájönnék, mi történik, az ajtó tárva-nyitva áll. 

Tris kinyitja a szemét, és a szája mosolyra húzódik.

- Na, így kell kinyitni egy zárat.

Megrázom a fejem.

- Rendben, szuperlány, menjünk. 

Amint belépünk, egyértelmű lesz, hogy az épület földszintjén vagyunk. Az egész betonból van, és nagyon hideg. 

Egy hosszú folyosó nyílik előttünk, ablak egy darab se.

- Olyan furcsa… mire használhatják?

A hangom visszhangzik, ahogy beszélek, úgyhogy inkább suttogok.

Tris megvonja a vállát.

- Nem tudom. Úgy néz ki, mint egy börtön.

Börtön.

Cara.

Megfogom a kezét, és elkezdünk futni végig a folyosón.

- Gyerünk, itt kell tartaniuk. Itt kell, hogy legyen.

Együtt rohanunk végig a folyosón, végül elérkezünk egy másik ajtóhoz. 

Ez is zárva van, de ezúttal nem várom meg, hogy Tris használja az erejét, belerúgok, majd a vállammal feszülök neki. Könnyen enged a súlyom alatt. 

Átsétálunk az ajtón, és egymás mellett sorakozó cellákkal állunk szemben. 

Négyszögletes rácsok mögött tartják a rabokat.

A szívem elszorul, ahogy Carára gondolok, és hogy milyen körülmények között töltötte az elmúlt két éjszakát. 

Tris elindul a cellák sora előtt.

- Üresek… - mondja halkan.

Követem, és látom, hogy igaza van.

A cellák üresek. 

Ha Cara itt is volt valamikor, most már biztosan nincs.

Kulcscsörgést hallunk; megragadom Tris karját, és magam mellé húzom a falhoz. 

Nézzük, ahogy egy maszkos férfi jön a folyosó szemközti végéből. 

Kinyitja az utolsó cella rácsát, betesz valamit, aztán becsukja a rácsot, és kisétál a folyosóról.

Trisre pillantok, aki ugyanolyan zavarodott arckifejezéssel néz vissza rám. 

Futólépésben indulunk a folyosó vége felé, a cellához, amit az előbb kinyitottak. 

Tris előttem ér oda, és ahogy a szája tátva marad, tudom, hogy valami nincs rendjén.

Mögé lépek, és amikor benézek a cellába, szemtől-szemben állok valakivel, akit azt hittem, nem látok többet.

Főleg nem így. 

Uriah.

Uriah.

- … Tris? … Négyes? – mondja Uriah, én pedig csak bámulok, mert ez olyan dolog, amire nem számítottam. 

- Ó, Istenem… - Tris letérdel, és a rácson keresztül benyúl, Uriah pedig megfogja a kezét. 

- Mit művelnek veled? – suttogja.

Uriah megrázza a fejét. 

- Nem vagyok biztos benne, hogy mit akarnak, de itt vagyok már hetek óta. 

Tris megrázza a fejét.

- Sajnálom. Nem tudtuk. Fogalmam sem volt… Én…

Szünetet tart, aztán felnéz rám.

Nem tudok válaszolni; fogalmam sincs, mit mondjak. 

- Én sem tudom… - Kiszárad a szám.

Feltolulnak az emlékek a Hivatalról, a robbanásról, és Uriahról a gépekre kapcsolva, ahogy szembenéztem a családjával, és láttam Zeke arcát. 

Felfordul a gyomrom.

Szorosan fogom a fegyvert a kezemben, hogy megnyugodjak. 

- Visszahoztak téged is?

Uriah bólint.

- Azt hiszem, igen. Cara azt mondta, hogy ugyanazt akarják tőlem, mint tőled.

Tris bólint, de én megakadok azon, hogy Carát említette.

- Cara? Beszéltél vele?

Uriah megint bólint.

- Igen. Ő is itt volt velem, de ma reggel Matthew jött, és elvitte... Nem tudom, hová vitték. 

Idegesen felsóhajtok. Tudják, hogy itt vagyok. Mi másért vitték volna el?

- Mi ez a hely? Miért tartják itt az embereket? – kérdezi Tris.

Uriah megvonja a vállát. 

- Itt tartják a rabokat. Azt hiszem.

- Hogy érted? – mondja, és próbálok nem aggódni Cara miatt, vagy azon, hogy időt vesztünk. 

- Úgy értem… lehozzák az embereket ide egy időre, aztán elviszik őket, és soha nem hallottam róluk újra, aztán valaki új jön. Cara volt az első ismerős ember, akit ide hoztak. 

Hirtelen a Johanna listáján szereplő nevek jutnak az eszembe. Itt tartották a génkárosult embereket, akiket aztán megöltek. 

Szegény Uriah.

Lehet, hogy összebarátkozott azokkal az emberekkel, akik aztán meghaltak. 

Csak nincs értelme, hogy miért tartották itt Uriah-t a többiekkel együtt.

- De te Elfajzott vagy. Kellesz nekik. Miért tartanak ugyanott, mint a génkárosultakat? – kérdezem.

Uriah megvonja a vállát. 

- Nem tudom. Ez olyasmi, amit soha nem tudtam megkérdezni. 

Ezután egy pillanatig hallgatunk, aztán rájövök, hogy értékes időt veszítünk.

Cara bárhol lehet most, és meg kell találnunk.

Ki kell juttatnunk innen.

- Tris, mennünk kell. Meg kell találnunk, mielőtt újra elviszik. 

Feláll, Uriahra néz.

- Velünk kell jönnie.

Uriahra pillantok, aztán megrázom a fejem. 

- Most nincs időnk kitalálni, hogyan tudnánk kiszabadítani a cellából. 

A pillantásával azt üzeni, hogy ne aggódjak. 

- Csak egy percet adj – mondja, aztán behunyja a szemét. 

A cella ajtaja kipattan, és Uriah talpra ugrik. 

Kilép a cellából, és úgy bevágja a rácsot maga mögött, mintha bosszút akarna állni rajta, és őszintén szólva, valószínűleg így van.

Én azt tenném. 

Trisről a cellaajtóra néz, és megrázza a fejét. 

- Új trükköket tanultál, amíg távol voltam?

Tris mosolyog.

- Ez egy hosszú történet, és később el fogom mondani, de most tényleg mennünk kell. 

Uriah bólint.

- Azt tudom, hogy felvitték az emeletre, de máshol nem voltam, csak itt lent, tehát nem leszek valami nagy segítség, de nagyjából tudom, hogy melyik irányból hallottam a hangokat. 

- Hangokat? – kérdezi Tris.

Uriah bólint. 

- Igen, Davidét és… - A tekintete rám vándorol. 

- Mi van? – kérdezem.

- Van valami, amit tudnod kell…

Megrázom a fejem, és megvonom a vállam, de nem vagyok biztos benne, hogy tudni akarom, miért néz rám Uriah úgy, mint egy megvert kiskutyára. 

- Nemcsak David áll az egész mögött – mondja Uriah halkan. 

Összehúzom a szemöldököm.

- Akkor, kicsoda?

Uriah az ajkába harap, tekintete az enyémbe kapcsolódik.

- Marcus Eaton.






8 megjegyzés:

  1. Milyen jó kis akció film lenne ebből...
    Imádom,hogy minden új résznél más-más dolgokat tudhatunk meg.Én még úgy olvastam volna Tobias gondolatait,amint rájön,hogy az az ember,aki megkeserítette az életét,most más emberekkel teszi ugyanezt.Várom a kövit.Márti,köszi a fordítást! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azt a filmet én is szívesen megnézném. Tobias érzéseiről pedig a következő fejezetekben bőven lesz szó. Köszi, hogy írtál. Puszi

      Törlés
  2. Amikor hazaértem, az első dolgom volt megnézni, hogy fent van -e már. Úgy örültem neki, amikor megláttam, hogy kint van, és idióta vigyorral a számon ültem le, és álltam neki megenni a fini húslevest, miközben ezt az őrülten jó ficit olvastam. Ez a fejezet is nagyon király volt. Egyetértek az előttem szólóval, én is szívesen olvastam volna Tobias gondolatait :D Köszi a fordítást, csak így tovább, és várom a következőt! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is hasonlóképpen örülök a ficiknek, érdekes módon még a saját fordításomnak is. A véleményeknek meg főleg. Örülök, hogy tetszett. Puszi

      Törlés
  3. Fantasztikus lett mint mindig :) Annyira jó volt egy hosszú nap után elolvasni ( nem viccelek tényleg hosszú volt :D papír gyűjtés volt és fél hét körül értem haza )Tris most már lakatosnak is elmehet :'D Hol a tűzoltó hol lakatos. Bírom a csajt :D ( ki nem bírja?! :D ) Most már hivatalosan is gyűlölöm Marcust ( na nem mintha eddig bírtam volna.__. ) és természetesen a Matthew Christina párost is .... Annyira hálás vagyok hogy fordítod ezt a fantasztikus fanficet :) Ezer köszönet.Puszi <4

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, Tris névjegykártyáján most már sok foglalkozás szerepelne. XD Én is nagyon bírom a csajszit. Örülök, hogy tetszett, és köszi, hogy írtál. Puszi

      Törlés
  4. Ez a kedvenc fordításom, köszönöm, hogy ennyit dolgozol Nekünk, értünk.

    VálaszTörlés