Fanfic fordítás: Feltámadás - 19. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Itt a Feltámadás 19. fejezete! A mai részben Tobias kicsit elbizonytalanodik, de vajon megtalálják Carát? Megtudjátok, ha elolvassátok a fejezetet!

Köszönjük Mártinak a fordítást! Továbbra is örülünk minden véleménynek.

Az eredeti történetet Itt találjátok!

Az előző rész tartalmából:

Megtalálják Uriah-t, és kiderül Tobias számára is, hogy az apja mozgatja a szálakat.

19. fejezet

TRIS


Figyelem Tobias reakcióját, de nem látok semmi változást. Csak egy villanásnyi érzelem suhan át a gyönyörű arcán.

Uriah is várja a reakcióját, de semmi.

Ehelyett, Tobias csak megvonja a vállát.

- Nos, elég gonosz – mondja végül halkan.

- Tobias…

Megrázza a fejét.

- Ne.

A hangja arról árulkodik, hogy lezártnak tekinti a témát.

Behunyom a szemem. Nem úgy kezeli a helyzetet, ahogy kellene.

- Ideges vagy. Tudom – mondom olyan megnyugtatóan, amennyire lehetséges -, és ez rendben van. Ez egy új fejlemény, és lesz, ami lesz. Oké?

- Nem kell kioktatni. David vagy Marcus, nem bánom. Csak találjuk meg Carát, és tűnjünk el innen.

Megnyalom az ajkam.

- Tobias, tudod, hogy ez most már több. Tudom, hogy te is tudod.

Megrázza a fejét.

- Nem, Tris, tényleg nem. És akkor mi van? Az én pökhendi, hataloméhes apám elhatározta, hogy megpróbálja újra magához ragadni a hatalmat azáltal, hogy megszabadul az összes génkárosulttól? - Megrázza a fejét, aztán vállat von. - Nagyszerű. Remek. Hadd csinálja. Nem bánom. Meg akarom keresni azokat az embereket, akik fontosak nekem, hogy kivezessem őket ebből a szituációból, és aztán eltűnök. Itt akarom hagyni Chicagót, olyan messzire menni, hogy soha többet ne kelljen visszajönnöm, még ha fel kell is ülnöm három tucatszor arra a szörnyűségre, amit repülőgépnek hívnak. Érted?

Megérintem a karját, megrázom a fejem.

- Tobias, ártatlan emberek fognak meghalni.

Ökölbe szorítja a kezét.

- Nem az én problémám.

Az ajkamba harapok.

- Hogy mondhatsz ilyet? Mi van, ha Shauna és Zeke neve is rajta lett volna Johanna listáján? Vagy Evelyn? Vagy Cara?

Bámul rám egy pillanatig, aztán megrázza a fejét.

- Nem akarom újra megtenni! Nem akarok részt venni benne!

Látom a fájdalmat a szemében, és hallom a kényszert a hangjában.

Normális életet akar élni, de nem engedheti meg magának ezt a luxust.

Megrázom a fejem.

- Tudom, hogy nem. De már belekeveredtél, és sajnálom. Annyira sajnálom, hogy nem lehetünk normálisak. Sajnálom, hogy nem lehet normális életünk, házasodhatunk össze, és élhetünk boldogan, de ezt akarjuk csinálni, és nemsokára meg is tehetjük, és ezt minél hamarabb elfogadod, annál könnyebb lesz.

Elfordul tőlem, kezét a nyakán pihenteti egy pillanatig. Oda-vissza járkál egy pár lépést, aztán visszafordul hozzánk.

- Megkértem a kezed… - mondja olyan halk, szomorú hangon, hogy a szívem szakad meg.

Bólintok.

- Tudom, és nem mondom, hogy nem fog megtörténni, soha nem mondanám. Csak azt mondom, hogy vannak dolgok, amiket meg kell tennünk, mielőtt… itthagyjuk a várost, és elfelejtünk mindent.

Uriah ráncolja a szemöldökét.

- Hűha, ti eljegyeztétek egymást? Aszta!

Felé fordulok, ő pedig feltartja a kezét.

- Bocsánat, rossz időzítés.

- Tobias – mondom halkan -, mondd, hogy megérted, amit mondok. Kérlek.

- Megértem – mondja tompán.

Bólintok.

- Jó. – Kinyújtom a kezem, és megérintem a karját.

- Sajnálom – suttogja.

Elhúzza a kezét, és a földet bámulja.

- Te valójában nem akarsz hozzám jönni, ugye?

- Tessék? – mondom hitetlenkedve. Miért kell neki mindig a legrosszabbra gondolnia? Hallotta, amit mondtam? – Ne! Miért gondolod ezt? Most foglalkoznunk kell ezzel a

helyzettel, de ez nem jelenti azt, hogy nem akarok hozzád menni. Ha mást akarnék rajtad kívül, akkor nemet mondtam volna, amikor megkértél. Ennél jobban ismersz, legalábbis eddig azt hittem.

- Akkor tűnjünk el! – Annyira kétségbeesettnek és komolynak hangzik. - Mindannyian. Megtaláljuk Carát, aztán te, én Cara, Shauna, Zeke, Uriah, Caleb… elmegyünk valahová. Együtt. Bárhová. El ettől az egésztől.

- Tudod, hogy nem tehetem. Még nem.

- Miért?

- Miért? Ezt komolyan kérdezed? Tobias, nem hagyok ártatlan embereket meghalni. Ha tudok nekik segíteni, megteszem! Okkal tértem vissza, és nem fogom elszalasztani ezt a második lehetőséget. Kérlek, érts meg! Ha tényleg szeretsz, és tényleg akarsz, akkor megérted, miért nem mehetek el most veled.

Pár pillanatig vár, aztán nekidől a cella fémrácsának.

Uriah-hoz fordul.

- Melyik irányból hallottad a hangokat? – kérdezi, a hangja olyan halk, mintha minden élet elszállt volna belőle.

Uriah Tobiasról rám pillant, aztán a mennyezetre mutat, és jobbra.

Tobias nem mond semmit; csak elindul arra, amerre Uriah mutatott.

Uriah-ra pillantok, aztán pár lépéssel utolérem Tobiast, és intek Uriah-nak, hogy ő is jöjjön.

Tobias/Négyes

Vöröset látok. A harag intenzív, és úgy árad szét bennem, mint az óceán.

Nincs semmi az életemben, amit Marcus Eaton nem tett tönkre.

Tönkretette a gyerekkoromat, az otthonomat, a képességemet, hogy közel engedjem az embereket, és még egy csomó dolgot, amin nincs energiám gondolkodni.

Soha nem gondoltam, hogy ennyire dühös lehetek, de félig-meddig hálás vagyok érte. Így bármit tudok kezelni, amivel Marcus próbálkozik.

Marcus.

Az apám.

Az apám, aki még mindig megpróbálja tönkretenni az életemet, ennyi év után is.

Amint Uriah kiejtette a Marcus Eaton nevet, az agyam egyből visszajátszotta a gyermekkoromat.

„Tobias, ez a javadat szolgálja.”

„Próbállak jobb emberré tenni.”

„Egy nap még meg fogod köszönni.”

Gyakorlatilag még mindig érzem az öve által okozott sebeket. Az öv, amitől még mindig rémálmaim vannak, amikor alszom.

Körülbelül hat különböző folyosón megyünk végig, különböző irányba, mielőtt Uriah megáll.

- Nem tudom, hol vagyunk. Elvesztem. Azt hiszem, a hangok innen fentről jöttek, de nem vagyok benne biztos.

Egy lift van előttünk, közvetlenül odamegyek, megnyomom a kis világító gombot.

- Mit csinálsz? Honnan tudod, hogy felfelé kell menni? – kérdezi Tris.

Vállat vonok.

- Az apám a csúcson szeretett volna lenni. Ez minden vágya. Marcus Eaton mindig a figyelem középpontjában akar lenni.

Tris felsóhajt, és most nincs szívem ránézni.

Nem akarom látni a csalódott arcát, mert el akarom hagyni Chicagót.

Beszállunk a liftbe, és megnyomom a tizenötös gombot.

Eltart egy darabig, de végül megérkezünk.

Csak egy ajtó van a folyosón, és azonnal tudom, hogy ez az övé.

Marcusé.

- Akarod, hogy megpróbáljam? – kérdezi Tris a zárra pillantva.

Megrázom a fejem.

- Nem, csak kopogok. Hidd el, már vár engem. – Ha jól ismerem az apámat, akkor ő az, aki ezt az egészet létrehozta.

Nekem.

A jólétemért.

Felemelem az öklömet, hogy kopogjak, de az ajtó kinyílik, mielőtt lehetőségem lenne rá.

David fogad mosolyogva, a sétabotjára támaszkodva.

- Á, Tobias. Gyere be.

Belépek a szobába, David pedig kinéz az ajtón.

- Tris, te is gyere be – mondja, és int neki, hogy ő is lépjen be.

Ez az első alkalom, hogy Tris szemtől-szemben áll a gyilkosával.

De erős. Tudja kezelni, amit én nem. Feltartom a kezem, hogy kinn tartsam. Kicsit megdöbbenve néz rám.

- Tobias, veled jövök.

Megrázom a fejem.

- Talán nem kellene.

Rám néz, a szemöldökét ráncolja.

- Nem érdekel, mit mondasz. Jövök. Ez nem csak rólad szól.

Túl önfejű ahhoz, hogy magát nézze.

Felsóhajtok, a félelem végigfut rajtam, de most miatta. Nem engedhetem, hogy bármi történjen vele, ahogy hagytam, hogy Carával történt.

Megfogom a kezét.

- Csak maradj mellettem, rendben?

Biccent, aztán magammal húzom a szobába.

David ránk vigyorog. Tudom, hogy nem emlékszik, mi történt hat évvel ezelőtt, de ez nem csökkenti a vágyamat, hogy lelőjem.

Tris meg sem rezzen attól, hogy egy szobában van vele. Annyira erős, és ebben a pillanatban azt kívánom, bárcsak olyan lennék, mint ő, ahelyett hogy ezt a szorongást érezném.

David körülnéz az ajtóban, és az arckifejezése bosszús lesz, amikor meglátja Uriah-t.

- Látom, itt van a díszvendégünk is. Nos, akkor te is gyere be.

Uriah követi Trist, és mindannyian egy hatalmas irodában találjuk magunkat. A fal mellett végig könyvespolcok vannak, a szoba közepén pedig egy íróasztal.

A fal mellett végig maszkos férfiak állnak. Mindannyian fel vannak fegyverezve, de nem jönnek felénk.

Marcus felkészült. Kéznél vannak az emberei, ha esetleg próbálkoznánk valamivel.

Az övemben levő fegyver most használhatatlan. Túlerőben vannak.

Az asztal mögötti szék lassan megfordul, és én szemtől-szemben állok az apámmal, ahogy számítottam is rá.

- Tobias.

A hangja éppen olyan, mint a félelemszimulációmban.

Igyekszem nem reszketni, vagy remegni.

Már régen megtanultam, hogy soha nem mutathatom ki a gyengeségemet Marcus Eaton előtt.

- Végül megcsináltad.

- Hol van?

Nem akarok részt venni a kis játékában. Csak Carát akarom.

Marcus vállat von.

- Az is sorra kerül. Ígérem, de előbb lenne néhány kérdésem.

- Nem válaszolok semmire, csak mondd meg, hol van Cara.

Marcus hunyorít.

- Nem vagy abban a helyzetben, hogy feltételeket szabj, Tobias. A kérdéseim nem neked szólnak.

Trishez fordul.

- Sokáig vártam, hogy újra találkozzam veled. A fiam magának tartogatott téged.

Tris megrázza a fejét, de nem szól semmit.

Marcus hátradől a székben.

- Tris, a te érdekedben, legyél udvarias.

Összekulcsolja a kezét a mellkasa előtt.

- Nem vagyok udvarias kedvemben – sziszegi a foga között.

Tris visszabeszél az apámnak, ettől még jobban szorongok. Megszorítom a karját, de figyelmen kívül hagyja.

Marcus vigyorog.

- Van egy üzleti ajánlatom – mondja, már-már betegesen nyájasan.

- Üzleti ajánlatod? – kérdezi Tris. – Miből gondolod, hogy szeretnék veled dolgozni?

- Egyszer már megtetted.

Megfogta.

Tris forgatja a szemét.

- Igen, és látod, milyen jó volt, hogy veled dolgozhattam. – Megrázza a fejét. – Soha többet.

Mosolyog, én pedig ellenállok a késztetésnek, hogy behúzzak neki egyet.

- Tobias, tényleg megköszönhetnéd nekem. Visszahoztam neked őt, és élhetitek a perzselő szerelmi életeteket. Nem ezt akartad?

Remegek. Gyűlölöm. Annyira gyűlölöm őt.

- Nem tudsz te semmit arról, hogy én mit akarok.

Marcus megrázza a fejét.

- Tetszik vagy sem, Tobias Eaton, mi sokban hasonlítunk.

- Ugyanaz a vezetéknevünk. Körülbelül ennyi – köpöm oda.

Felhúzza a szemöldökét.

- Tényleg? Úgy hallottam, Christina szerzett tőled egy szép kis zúzódást nemrégen. Igaz ez?

Nem szólok semmit. Nem akarom megadni neki az elégtételt, de a gyomrom elszorul az emléktől, ahogy a kezem Christina torkára fonódott. Sokkal jobban hasonlítok rá, mint szeretném, és ezt ő is tudja.

Felnevet, aztán megrázza a fejét.

- Már nem vagy annyira beképzelt, ugye?

Trishez fordul.

- Tris, tényleg kellene a segítséged itt.

Nem tudok tenni ellene, de felnevetek. Tényleg azt hiszi, hogy így eléri, amit akar. Hogy megszerzi őt. De Tris erősebb… és én is.

- Nem fog részt venni a hülye hatalmi játékodban. – Közelebb húzom magamhoz, és látom, hogy a maszkos emberek megmozdulnak.

Félnek, hogy csinálok valamit, de nem merek. Még nem.

- Nos, soha ne mondd, hogy soha! – vonja meg a vállát Marcus. – Szeretném… nem, szükségem van rá, hogy te legyél a génkárosultak elleni kampány feje.

Tris nevet.

- Mi az ördögért tenném meg?

- Mert a másik lehetőség rosszabb.

Tris megrázza a fejét.

- Lehet valami rosszabb, mint az ártatlan emberek halála?

- A „B” terv.

Marcus megnyom egy gombot az asztalon, és az egyik könyvespolc elcsúszik, Cara pedig kiesik mögüle.

- Cara!

Oda akarok rohanni hozzá, de nem teszem. Nem kockáztathatom, hogy a maszkos férfiak úgy döntsenek, hogy veszélyes vagyok, és tüzet nyissanak. Megkönnyebbülök, hogy végre láthatom, hogy jól van, vagy legalábbis életben van.

Köhög, én pedig még életemben nem voltam ilyen boldog attól, hogy köhögést hallok.

- Cara, minden rendben – szólok oda a szobán keresztül. – Minden rendben lesz, megígérem. Itt vagyok.

Annyira gyengének és összetörtnek látszik, hogy a szívem szakad meg. Soha nem leszek belé szerelmes, de ez nem jelenti azt, hogy nem szeretem. De igen. Családtag.

- Cara… mondj valamint. Kérlek.

Köhög még egy kicsit, aztán kinyitja a szemét. A tekintete körbejár a szobában, végül megállapodik rajtam.

- … Négyes?

Nyomatékosan bólintok.

- Igen. Én vagyok. Most már minden rendben, ígérem, minden rendben le… - Mielőtt befejezhetném a mondatot, a maszkos férfiak körbeállnak. Elhúznak Tris mellől, nem tetszhetett nekik, amit Carának mondtam, de Tris karjába kapaszkodom. – Ne! Ő velem marad.

Marcus biccent a férfiaknak, és engedik, hogy Trist a mellkasomhoz húzzam. Ő az enyém. Nem kaphatják meg.

Cara a padlón fekszik, vágások vannak mindenhol az arcán és a kulcscsontján, és úgy néz ki, mintha a legkisebb érintés összetörné. Egy csapat férfi felemeli, és Marcus asztalára fekteti, Marcus pedig előhúz egy fecskendőt. Látom, ahogy a szérum kavarog benne, és pontosan tudom, hogy milyen szérum az.

A gyomrom összeszorul.

A hígítatlan félelem szérum.

Ugyanaz, amit Jeanine használt Trisen a Műveltek központjában.

Úgy érzem, nem kapok levegőt.

Cara nyakához tartja a fecskendőt, aztán Trisre és rám néz.

- Még egyszer megkérlek, Tris, hogy csatlakozz hozzám, és vezesd a kampányt.

- Menj a pokolba! – válaszolja Tris, de érzem, hogy remegni kezd.

Aztán Marcus felém fordul.

- Tobias… Ki fontosabb neked, Cara… – a nyakához érinti a tűt -, …vagy Tris? – Egy pillanatra elveszi a tűt.

- Te beteg vagy. – Ennyit tudok kinyögni.

Marcus vállat von.

- Minden ember életében eljön az a pillanat, amikor döntenie kell, Tobias.

- Ne csináld ezt – sziszegem a fogaim közt. – Ne tedd ezt vele, ehhez neki semmi köze… egyáltalán semmi.

Cara ártatlan, teljesen ártatlan, de Marcust ez nem érdekli. Marcus szemében ő feláldozható, mert „génkárosult”.

Marcus megrázza a fejét, aztán látom, ahogy a tű Cara nyakába mélyed.

- NE! – kiáltom, de túl késő.

A sikoltozást, ami betölti a szobát, nem lehet szavakkal leírni.

Következő fejezet >>