Fanfic: A jövő kezdete - 30. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Boldogság van! Elkészültem A jövő kezdete 30. fejezetével! Szerintem így hétfő délután mindenkinek meglepetés suli/munka után. Holnap már nekem is suli, hüpp-hüpp...
Ez a fejezet kicsit sötét lett (melyik nem...), viszont nagyot lódulnak előre az események. Többet viszont nem árulok el.

Jó olvasást hozzá!

30.

TRIS

Az ujjaim elfehérednek, olyan hévvel szorítom a korlátot, ami meggátolja, hogy a mélybe zuhanjak. Meglehetősen sok időt töltöttem idefent az elmúlt napokban. Valahogy sikerül lenyugodnom, az agyam kikapcsol, nem pedig folyton a történteken rágódik. De még a magasság sem segít teljesen lecsillapítani a mellkasomra nehezedő nyomást, hiszen hogyan is feledkezhetnék meg arról, ami borzalmas emlékként a retinámba égett?

Még szinte most is az orromban érzem a füstöt, az izzadtságot és a kétségbeesést. Az emberek jajveszékelése a fülemben cseng, ahogy a lábak dübörgése is. 

Életemben kevésszer féltem annyira, mint akkor. A tömeg satuként fogott közre, és toltak előre az utcán. Könyökök fúródtak a hátamba, az oldalamba, vállak csattantak a halántékomon, cipők pedig a lábamra tapostak. Fojtogatott az emberek közelsége, az erejük. Összepréseltek, kiszorítva minden levegőt a tüdőmből. A magas városlakók között nem láttam a kiutat.

Nem emlékszem, mikor rogytam térdre. Valaki biztosan akkorát taszított rajtam, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és még a körülöttem lévők sem tudták megakadályozni, hogy a földön kössek ki.

Abban a pillanatban megvoltam győződve róla, hogy meg fogok halni.

Hiába próbáltam felállni, hogy mentsem magam, újra és újra visszalöktek. Elkeseredetten már csak arra volt erőm, hogy a karjaimmal a fejemet védjem, de gerincemet és az oldalamat ért rúgások így is elviselhetetlennek tűntek. Még most is érzem, ahogy a könnyek égetik a leszorított szemhéjaimat.

Aztán a semmiből ott termett Tobias. Nem értem, hogy sikerült megtalálnia a tömegben, és el sem akartam hinni, hogy ott van, de mégis megtalált. De tudtam, hogy nem fog tudni megmenteni.

De mégis megtette. A földre lökött, és saját testével védett meg a pánikba esett emberektől. Engem pedig maga alá gyűrt a rémület, mert tudtam, hogy így ő fog szenvedni. A fülemben cseng, ahogy kérleltem zokogva, hogy ne tegye.

És mintha megállt volna a szívem abban a másodpercben, mikor a teste elernyedt, és teljes súlyával rám nehezült. A vér dobolt a fülemben, és csak annyit tudtam mondani magamban, hogy csak egy rossz álom lehet az egész.

Most is csak egy mondatot ismételek a fejemben: az én hibám.

Amar talált meg minket, miután feloszlott a tömeg. Ő is rémültnek tűnt, az arca szürkés színben játszott. Leginkább úgy festett, mint aki nem akar hinni a szemének.

Ezután szinte minden a homályba vész. Valószínűleg sokkot kaptam, mert csak arra emlékszem, ahogy Tobias ott fekszik mozdulatlanul a járdán, majd valaki elvonszol mellőle, a következő pillanatban pedig már a Edith irodájában találtam magam, remegve egy széken. Az arcom vértől, portól és könnyektől volt maszatos, de fogalmam sem volt mikor eredtek el a könnyeim.

Valami halványan dereng arról, hogy Edith próbált megnyugtatni, beszélt is hozzám, de semmi sem használt. Csupán a gondolataimat hallottam. Mit tettem?

Másnap az egyik hálóteremben ébredtem, a nyomasztó érzés egy percre nem hagyott magamra sem akkor, sem most.

Valahol mélyen belül tudom, hogy nem az én hibám volt. Hiszen nem én robbantottam a bombát. Egyszerűen rosszkor voltam rossz helyen, a legrosszabb szituációban. De mégis, a bűntudat beszőtte magát minden gondolatomba.

Abban sem vagyok biztos, hány nap telt el azóta. Egy, kettő vagy már egy hét is? Nem is igazán érdekel. Viszont ennyi ideje nem beszéltem senkivel sem. Nem akarom látni, hogy sajnálnak, ahogy hallani sem akarom a szavaikat. Úgysem tudnak semmit mondani, amitől jobban érezném magam, így aztán igyekszem elkerülni a barátaimat.

Múlt éjjel beosontam a raktárba, hogy keressek valami ételt, bár nem voltam igazán éhes, ám gőzöm sincs, előtte mikor ettem valamit. Az a doboz gyümölcskonzerv hamar elfogyott, csak hogy utána még inkább fájjon a gyomrom, mint előtte.

Szinte minden időmet idefent töltöm. Itt csak Edith keresne, de vele közöltem már az első alkalommal, mikor utánam jött, hogy hagyjon magamra. Bár lehet nem kellett volna kiabálnom vele, de elveszítettem a hidegvéremet. Nem értettem, miért nem tudnak egyszerűen csak békén hagyni.

Nem voltam a kórházi részen sem, mióta beszéltem az orvossal. Először is azért nem mentem azokra a szintekre, ahol a betegeket ápolják, mert látni sem bírom azt a káoszt, hallani a sebesültek kiáltásait. Nem hiszem, hogy el tudnám viselni a leszakadt végtagú emberek látványát.

A másik indokom, hogy bele sem akarok gondolni, mit akart mondani az orvos. A sajnálkozó arckifejezése, és ahogyan próbált megnyugtatón beszélni, mintha bármelyik pillanatban összetörnék, épp elég volt. Ebből már tudtam, hogy semmi jóra nem számíthatok.

Valami olyasmit motyogtam - vagy kiabáltam - neki, hogy majd keressenek meg, ha jó hírrel tudnak szolgálni, és elsétáltam onnan. Gyávaság talán, hogy nem akarok szembenézni a helyzettel, de akkor legyek gyáva.

Nem mentem vissza azóta sem, ahogy a jó hírek sem jöttek. Én pedig napról napra egyre mélyebbre süllyedtem a sötét gondolataim útvesztőjében. Nem csak a bűntudat ragad el, hanem a szikrázó gyűlölet is.

A Kormány ismét megfosztott valaki fontostól. Újra és újra belegázolnak az életembe, hogy kiszakítsák annak legjobb részeit, és csak egy fájdalmas vázat hagyjanak maguk mögött. Nem tudom, hogy talpra tudok-e megint állni.

De muszáj. El kell pusztítanom őket. El akarom pusztítani őket.

Ezért sem megyek a kórházi részlegre. Ha látnám őt... ha így kéne látnom Tobiast, gyengén és sebesülten, az életéért küzdve, abba beleroppannék. Képtelen lennék ránézni, hiszen nem lehet, hogy ő már nem az az erős férfi, akibe beleszerettem. És nem omolhatok össze, még erősnek kell lennem.

Annyira elveszek a gondolataimban, hogy összerezzenek, mikor meghallom az ajtó nyikordulását. Ijedten kapom hátra a fejemet, és mikor a pillantásom megállapodik az érkező arcán, úgy érzem, mintha egy mázsás követ ejtenének a gyomromba.

Elfordítom a tekintetem, amint Evelyn elindul felém. Nem kérdezem meg tőle, hogyan tudta meg, vagy hogy hogy kerül ide, helyette a tető szélén futó korlátig hátrálok, és megkapaszkodom a legfelső rúdban. Elszorul a torkom, az ujjaim pedig remegnek, ahogy várom a szemrehányó, utálkozó szavakat, vagy valami még rosszabbat. Már most ég az arcom, pedig pofon se vágott, pedig szeretném, hogy megtegye. Talán akkor enyhülne ez a szorítás.

De nem teszi, helyette valami sokkal váratlanabbat cselekszik. Megdermedek, mikor a karjai körém fonódnak, és magához ölel.

- Ó, Tris - mondja alig hallhatón, de a hangja nem nyers, egyáltalán nem olyan, mint amit megszoktam tőle, amikor hozzám szól. Most szinte gyengéden csengnek a szavai.

A kezem lehullik a korlátról, de nem viszonozom az ölelést, annyi erő nincs a karjaimban, így azok csak élettelenül lógnak a testem mellett.

- Hallottam mi történt. Édes Istenem...

Nem tudom mit feleljek, vagy hogy kellene mondanom egyáltalán valamit. Abban sem vagyok biztos, hogy képes leszek megszólalni.

- Én... - próbálkozom, de a hangom annyira rekedt, mintha nem is a sajátom lenne. Napok óta nem használtam, most pedig idegennek hangzik. - Az én hibám - ismerem el végül. Én tehetek róla, hogy a fia eszméletlenül fekszik pár emelettel alattunk.

- Shh... Dehogy a te hibád - próbál nyugtatni; a hátamat simogatja, akárcsak egy anya tenné, amitől még inkább összeszorul a mellkasom, s mostanra tényleg nehezemre esik a levegővétel.

Még egy pillanatig szorosan tart, mielőtt elhúzódna, a vállamra tenné a kezét, és mélyen a szemembe nézne. A sötét szemei elszántan csillognak, amitől a hideg futkos a hátamon.

- Ez a söpredék Kormány tehet mindenről. - Szinte a köpi a szavakat, és a saját indulatomra ismerek rá. Őt is úgy fűti a bosszúvágy, mint engem.

Bólintok, majd elfordulok tőle. Egyre hevesebben tombol bennem a harag, és úgy érzem, mindjárt felrobbanok. Hiányzik a Bátrak edzőterme, ahol addig üthetném a bokszzsákot, amíg véresek nem lesznek az ökleim. Most viszont csak annyit tudok tenni, hogy belekapaszkodom a korlátba, és elüvöltöm magam, a hangomat pedig messze viszi a szél.

Beletelik egy percbe, mire nem jön ki több kiáltás a torkomon. Valahogy a felgyülemlett feszültség mellett az erő is elhagy, mert a térdem a kövön koppan, a kezeim pedig elengedik a fémet, s csak a homlokommal támasztom a korlátot, miközben a mélybe bámulok. Elcsodálkozom, hogy milyen kevés véd meg a gravitációtól. Ahogy azon is, hogy milyen homályos alattam a talaj, mire rájövök, hogy csak a könnyektől mosódik össze minden előttem. Pedig akár még a mocsarat is láthatnám innen...

Megérzem Evelyn kezét a vállamon, ami magamhoz térít, és eszembe juttatja, hogy nincs most erre idő. Össze kell szednem magam.

Felállok, és megtörlöm a szemem. Sosem kedveltem igazán Evelynt, ezért is lep meg a mostani kedves viselkedése, de ez nem jelenti azt, hogy örülök annak, hogy kiborulni lát.

- Sajnálom - szólalok meg, bár nem tudom, miért kérek elnézést tőle. A viselkedésem miatt, vagy a fiáért. - Ez a helyzet kezd túl sok lenni... - ismerem el.

- Megértelek - feleli együtt érzőn. - Viszont talán van valami, amivel előrébb juthatunk.

Erre felkapom a fejem. Hetek óta egy helyben toporgunk az ügyben, csak a félelem növekedik egyre jobban az emberekben, hiszen nem tudhatjuk, mikor támadnak ránk legközelebb.

- Mi lenne az? - kérdezem, és a hangom megremeg a visszafojtott érzelmektől.

Evelyn letelepedik a földre, a hátát a korlátnak vetve néz fel a szürkületi égboltra.

- Beszéltem a régi csoportnélüliekkel, akik még mindig a korábban számunkra kijelölt környéken élnek. Ők mondták, hogy az egyik elhagyatott ház környékén gyakran látnak mozgást, de nem tudták megerősíteni, hogy az ellenség jár-e arra.

Logikusnak hangzik. A régi csoportnélküliek számára fenntartott városrészben vannak a legromosabb épületek, az utak repedezettek és járhatatlanok, ráadásul tele vannak szeméttel és törmelékkel. Remek búvóhely. Viszont az nem fér a fejembe, ha valóban ott vertek tanyát, akkor miért nem akadtunk még a nyomukra. A felderítő utaink nagy része ezekre az utcákra és sikátorokra irányult.

- Mennyire megbízható ez az információ? - vetem fel gyanakodva. Nem akarok ismét zsákutcába futni.

- Fogalmam sincs, viszont megbízok az illető szavahihetőségében, így az bizonyos, hogy valami szokatlant folyik ott.

- Ebben az esetben értesíteni kell... a többieket.

Nem tudom, hogy Evelyn mennyire van tisztában az itteni helyzettel, de mindenesetre nem akarom felfedni előtte Edith szerepét. Úgy érzem jobb, ha minél kevesebben tudnak róla.

- Nem hinném, hogy jó ötlet volna.

- Már miért nem? - vonom fel a szemöldökömet. - Kell a segítségük.

Evelyn nagyot sóhajt, és a tarkóját vakargatja, ahogy Tobias is szokta, ha kényelmetlenül érzi magát.

- Kétlem, hogy bárki is bízna a szavamban azok után, amit vezetőként tettem. Nem is szabadna itt lennem, Johanna egyedül Tobias miatt engedett be egy időre a városba. Ha nincs bizonyíték a kezemben, semmit sem fognak cselekedni.

Legalább most már tudom, Evelyn hogyan jutott be a városba. Na nem mintha ettől jobban érezném magam. Újra leperegnek előttem az utcán történt jelenet képei.

- Ezért arra gondoltam, ha veled együtt felmérném a terepet, és szereznénk bizonyítékot, hogy valóban a Kormány emberei járnak arra, akkor Johanna talán kész lenne lépni.

Elgondolkodom a hallottakon. Meglehet, hogy ez az az információ, amire vártunk, és ha nem megyek bele ebbe a kis magánszámba Evelynnel, az egészet veszni hagyom. Azonban nem sok kedvem van a többiek nélkül belevágni ebbe. Viszont bajba sem akarom őket sodorni.

Evelyn bizonyára látja rajtam, hogy vacillálok, mert ismét komolyan a szemembe néz.

- Tudom, hogy te is égsz a vágytól, hogy bosszút állhass, és vége legyen ennek az egésznek. Vagy nem így van, Tris?

- De igen - vágom rá rögvest, ahogy Tobias mozdulatlan képe beúszik a szemem elé, s ez ismét felszítja bennem a gyűlölet parazsát. - Rendben, mi a terv?

Evelyn elmosolyodik, láthatóan örül annak, hogy végül belementem, hogy a segítségére leszek.

- Találkozzunk sötétedés után, mondjuk tizenegykor az épület mögött.

****

Semmi fény nem pislákol a városban, mikor megállok a kórház épületének takarásában. Csak a fogyó hold halványan derengő fénye biztosít nemi világosságot, bár még így is csak épp az orrom hegyéig látok.

Evelyn nem sokkal később érkezik meg, sötét ruhájában még inkább beleolvad a környezetébe. Még jó, hogy hallottam a léptei koppanását, különben minden bizonnyal megijedtem volna hirtelen megjelenésétől.

- Mehetünk? - kérdezi teketóriázás nélkül, aminek örülök, hiszen utálom a jelentéktelen fecsegést, különösen Evelynnel elképzelhetetlennek tartom, hogy semmiségekről cseverésszünk, miközben egy fontos feladat előtt állunk.

- Persze.

Minden további szóváltás nélkül elindulunk. Hagyom, hogy mutassa az utat, hiszen ő az, aki tisztában van azzal, hova is tartunk, meg egyébként is jobban ismeri a várost nálam.

Evelyn nem foglalkozik azzal, hogy zseblámpát kapcsoljon, így én sem teszem. Sötétbe vesző mellékutcákon vágunk át, majd kiérünk a Michigan Avenue-ra. Szerencsére egy teremtett lelket sem látni, bár az éjszaka leple mindent beborít, de éppen ezért mi is láthatatlanok vagyunk mások számára.

Lassan haladunk. Előttünk az aszfalt a sötétségbe vész, így még nehezebb kikerülni a repedéseket és az utunkba kerülő törmeléket. Néha még az se egyszerű, hogy ne szaladjak neki Evelyn hátának, ha egy pillanatra megtorpan előttem.

Pár perc séta után lekanyarodunk a Grand Avenue-ra, ami talán egy fokkal rendezettebb, különösen ha az ember az épületek mellett halad, és nem az aszfaltozott út közepén, ahol a természet lassan elkezdett utat törni magának.

A hídon átkelve már a korábbi csoportnélküli negyedben találjuk magunkat. Innentől aztán valóban meggyűlik a bajunk az utcákat beborító szennyel. Ez a környék sosem a rendről és tisztaságról volt híres.

Evelyn a vasúti sínek mentén vezet tovább. Csak néha pillant hátra a válla fölött, hogy követem-e még, de nem szól semmit, ahogy én sem. Helyette igyekszem elhessegetni magamtól a rossz előérzetet, amit az emberek hiánya vált ki belőlem. Túl nagy a csend, és senkit sem láttam vagy hallottam egész végig. Tudom, hogy a támadások miatt nem mernek az emberek kimerészkedni az utcára, de akkor sem tudok szabadulni a kellemetlen érzéstől, ami miatt hevesebben ver a szívem.

Végül elhagyjuk a síneket, és elveszünk az épületek rengetegében. Nem ismerős a környék, hiába töltöttem Önfeláldozóként sok időt a csoportnélkülieken segítve, a területük olyan nagy, hogy lehetetlenség volt számomra kiismerni minden szegletét.

Néhány percig bolyongunk meg a sötétben, mikor észreveszem, hogy az egyik épületből fény szűrődik ki. Evelyn elkapja a karomat, és a fény fele mutat.

- Megnézem - suttogom felé, s válaszra nem várva elindulok. Kettőnk közül mégis én vagyok a Bátor...

Az ajtó résnyire nyitva van, azon keresztül szökik ki a fény az utcára. Belesek a résen, de nem látom innen a fény forrását, csak a korhadt padló egy kis szelete tárul a szemem elé.

Egy pillanatig hezitálok, hiszen honnan tudjam, mi vár odabent. De tudnom kell az igazat, ha már idáig eljöttem. Meg kell tennem Tobiasért. Így aztán megragadom a fegyveremet, és belököm az ajtót.

Odabent hirtelen elvakít a fényesség, pedig csak az ajtó mellett pislákoló gyertya világítja be a teret, hatalmas árnyakat vetve mindenfelé. Ahova elér a fénye csak ürességet látok. Egy darab bútor nincs a helyiségben, ahogy a legtöbb épületben a városban. Valahonnan vízcseppek kopogása hallatszik, mint amikor egy lyukas csőből lassan elszivárog a víz.

Ekkor azonban váratlan dolog történik, amitől úgy érzem, jéggé fagy a vér az ereimben, és a pánik bekígyózik a gyomromba.

Kezek ragadnak magukhoz az árnyékból, körém fonódnak, vasmarokkal tartanak egy helyben. Kapálózok, rúgok, ahol csak érem a támadóimat, de hasztalan minden. Egy kiáltás szökik ki a számon, azonban az azonnal elhal, amint megérzem egy tű szúrását a nyakamon.

Minden ellenállásom elhagy, a karmok pedig eleresztenek, én pedig a földre zuhanok. Mintha az agyamat vattával tömték volna ki, annyira eltompul minden körülöttem, és nincs egy tiszta gondolatom sem.

Aztán megpillantom Evelynt, aki az ajtóban áll, egyenesen rám bámul, de úgy fest, mint aki megdermedt a küszöbön.

- Fuss - motyogom felé szaggatottan, ahogy a hangom sem akar engedelmeskedni nekem.

Azonban nem mozdul, lehet nem hallotta a nyöszörgésemet. Különös az arckifejezése, amit nem tudok hova tenni, de ez az utolsó képkocka a szemem előtt.

****

Zavartan ébredek. Szinte meg a saját nevem sem akar a nyelvemre jönni, a testemet pedig ólomsúlyúnak érzem. Fogalmam sincs, mi történt velem. Valami halványan dereng, hogy Evelynnel a csoportnélküliek utcáin voltunk, de semmi más nem jut eszembe.

Kinyitom a szemem, de minden fehér és homályos körülöttem, ráadásul a fertőtlenítőszerhez hasonlatos, szúrós szag csapja meg az orromat. Rosszabb, mint a gyengélkedőn érez az ember.

Felülök, még ha kissé nehézkesen is megy, tekintve, hogy borzalmas szédülés fog el, és egy pillanatra a fehér szoba is fekete lesz, miközben a vér szüntelen lüktet a fülemben. Azonban lassan kitisztul a látásom, ahogy az elmém is, így felmérhetem az ablak nélküli, nem is fehér, hanem piszkosszürke falakat, szemben pedig a masszívnak tűnő ajtót.

Rajtam kívül senki sincs a helyiségben, én pedig a padlón ülök, a falnak támaszkodva. A rémület akkor hatalmasodik el rajtam, mikor észreveszem a fémpántot a csuklómon, amiből egy lánc fut a falon lévő fémlemezig. A falhoz vagyok bilincselve.

Azonban nincs időm bemajrézni, mert kulcscsörgést hallok, majd kivágódik az ajtó, és egy fickó lép be rajta a már oly jól ismert szürke-sárga ruhában. A pánik akkor teljesedik ki, mikor felismerem a férfit, pedig nem akartam többet látni. Ám gúnyos mosolyából úgy vélem, ő épp ellenkezőleg van ezzel.

- Én megmondtam, hogy még látjuk egymást, kislány.

Ha akarnám, se tudnám elfelejteni, mikor ez a fickó megfenyegetett, hogy kitekeri a nyakamat. Azonban az elmúlt hónapok során elhittem, hogy nem fogom többé látni Jasont.

De most mégis itt vagyok, bilincsre verve egy cellában. Ismerős a helyzet, csakhogy ezúttal nem a Műveltek fogja vagyok, hanem a Kormányé.

Következő fejezet >>

Szerző megjegyzése:
Na mit szóltok? Elég szemét vagyok, mi? "Sajnos" A lázadóban a Műveltes részek a kedvenceim. A következő részben megtudhatjátok, ki a főfőmufti. Remélem kíváncsiak vagytok rá. Addig is írjátok meg a véleményeiteket, mert mikor írtam, akkor tök jónak éreztem, de mikor átolvastam, már nem szerettem annyira. Így most nem tudom eldönteni, szeressem vagy sem.