Fanfic fordítás: Feltámadás - 16. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Itt a szerda, és itt az új, immár 16. fejezete a Feltámadásnak. Ezúttal Carának váratlan társasága akad, és Evelyn reakcióját is érdemes lesz elolvasni, szóval ne is várjatok tovább!

Köszönjük Mártinak a fordítást! Továbbra is örülünk minden véleménynek.

Az eredeti történetet Itt találjátok!

Az előző rész tartalmából:

A fogságban lévő Cara nem túl rózsás helyzetben találja magát. Tobias, hogy meggyőzze Trist arról, hogy vele maradjon, megkéri a kezét.

16. fejezet

CARA

Órák óta ugyanott fekszem.

Mindenem fáj, de az arcomon levő sebek fájnak a legjobban.

Nem hiszem, hogy tudnék beszélni, ha most szólnának hozzám. Lehet, hogy ezért választották az arcomat.

Úgy tűnik, órák óta csak elkezdem és abbahagyom a sírást, úgyhogy már fel sem tűnik, amikor újra elkezdem.

- Ne sírj! Őszintén, jobb lesz, csak meg kell tanulnod a szabályokat.

Hirtelen felülök. Órák óta ebben a cellában vagyok, és egész idő alatt nem hallottam eddig más hangot, csak a sajátomat.

Megőrültem?

- Hahó... – mondom a sötétbe. Az ajkam furcsa és fájdalmas.

- Beszéltem volna már előbb is, csak nappal működnek a monitorok a cellákban. De most éjszaka van.

- Hol vagy? – Körülnézek a cellában, de itt nincs senki.

Csak én.

- Azt hiszem, szomszédok vagyunk – válaszolja a hang.

Így már érthető. Természetesen a sok cella közül az egyikben vagyok.

- Te…igazi vagy?

A hang nevet.

- Bonyolult kérdés, de igen, mondhatni.

Istenem, de jó beszélgetni egy másik emberrel.

És lehet, hogy bolond vagyok, és az agyam hozta létre a másik hangot, hogy megvigasztaljon, de legalább van társaságom.

- Hogy hívnak? – kérdezi a hang.

Olyan ismerős ez a hang.

- … Cara – mondom.

A hang elhallgat.

- Helló? Kérlek, ne menj el! Úgy érzem, megőrülök!

- Cara…

Ismétli meg a hang. Olyan ismerős a hang… mint Zeke, csak…

- Ó, Istenem… Uriah?

A cella falához megyek, és nekitámaszkodok.

- Uriah, te vagy az?

Nincs válasz, és kezdek kétségbeesni.

- Uriah, én vagyok. Cara. – A falhoz nyomom a tenyerem, amely valószínűleg összeköt bennünket.

- Fogalmam sincs, hogy miért hoztak le ide, úgy értem, hallottam őket beszélgetni valamiről, de… - Elhal a hangja.

- Uriah, mi történik? Hogyan… hogy lehetsz itt, most? Ez a valóság?

Úgy érzem, mintha egy álomban lennék.

Ez nem történhet meg.

Ez nem a valóság, az emberek nem jönnek vissza csak úgy a halálból.

Csak ők tudják megtenni.

És ők azok.

Mély levegőt veszek.

- Azt hittem te… - Nem tudom folytatni.

- Nem tudom. Én… nem emlékszem másra… csak villogó fényekre, aztán… itt ébredtem fel. Nem vagyok biztos benne, hogy mi történt és miért… de itt vagyok.

- Miért hozhattak téged vissza? Nem értem – mondom szinte csak magamnak.

- Hogy érted? – Zavartnak hangzik.

Most jövök rá, hogy talán nem is tudja, hogy meghalt. Tris tudta, mert ő választotta. Uriah más volt. Ő nem tudta, hogy ez lesz.

A falnak dőlök, behunyom a szemem.

- Uriah, nem tudom, hogy mondjam el, úgyhogy csak kimondom. Hat évvel ezelőtt meghaltál, Tris Priorrel együtt.

A hang elhallgat.

- … Uriah?

- Sajnálom, csak próbálom feldolgozni, amit mondtál. Így már érthető.

- Micsoda?

- Hogy miért nem emlékszem semmire. A dolgok, amiket hallottam. Valamit… a genetikailag tiszta világról?

Bólintok, aztán abbahagyom, amikor rájövök, hogy Uriah nem látja.

- Igen. Azt akarnak létrehozni. Azért hoztak vissza, mert Elfajzott vagy. Ugyanazért, mint Trist.

- Visszahozták Trist? – kérdezi Uriah.

- Nagy vonalakban, igen – mondom.

- Ez őrület.

- Az, de nem mondhatnám, hogy szomorú vagyok, hogy hallhatom a hangodat. – Mosolygok, az arcomon levő vágások pedig fájnak.

- Hat éve? – mondja.

- Tudom. Nekem sem tűnik úgy, hogy régen lett volna.

- Sokszor láttad Zeket?

- Nem sokszor. De láttam. Jól van. Ő és Shauna… igazán jól megvannak.

- Gondolod, hogy… most, hogy többen… visszatértek… - Elhallgat, és tudom, hogy Marlene-re gondol.

De Marlene nem volt Elfajzott. Nem látom be, miért lenne rá szükségük.

Felsóhajtok.

- Nem szeretném, hogy hiába reménykednél, Uriah.

Hallgatásba burkolózik, és én is.

Magára akarom hagyni a gondolataival, és nehéz a szemhéjam az éhségtől és az álmosságtól.

A szemem magától lecsukódik, és perceken belül elalszom.



TRIS

Túl hamar eljön a reggel.

Talán azért, mert egész éjszaka nem aludtunk.

Más dolgokkal voltunk elfoglalva.

Tobias paplanjába burkolózom, a fejem a vállán nyugszik, épp ahogy szeretem.

Ő még alszik, és nincs szívem felébreszteni.

Ma minden megváltozik.

Most olyan békésnek látszik.

A karját átveti a szemén, a lábai pedig más-más irányba néznek.

Ő a legszebb dolog, amit valaha láttam.

Kicsit feltámaszkodom, és csókot nyomok a testére. Fészkelődik, aztán elfordul. Halkan felnevetek, aztán újra megteszem.

Visszafordul felém, aztán kinyitja az egyik szemét.

A könyökömre támaszkodom.

- Jó reggelt.

Felnyög, és megrázza a fejét.

- Túl korán van – motyogja.

- Ó, gyerünk már… nincs korán... – Megérintem a vállát. – Kérlek. Reggelizni akarok.

Kinyitja mindkét szemét, és rám néz.

- Ha reggelit akar, akkor kap is – zsémbelődik.

Felül az ágyban. Lenyúl a pólójáért a padlóra, és pedig nézem, még mindig a paplanba burkolózva.

Áthúzza a fekete pólót a fején, aztán felém fordul, és a bal kezemért nyúl.

Megfogja, a kezében tartja, az ujjával finoman simogatja a kis ezüstgyűrűt, amit adott nekem. Az ajkához emeli a kezem, és megcsókolja, mielőtt elengedi.

- A tojás hogy hangzik?

- Finoman – mondom mosolyogva.

Néz egy pillanatig, aztán visszacsúszik mellém az ágyra.

- Ha ennek vége lesz, ígérem, ilyen lesz minden reggelünk. Azt akarom, hogy emlékezz rá.

Újra megérinti a gyűrűmet, aztán feláll és kimegy a hálószobából, becsukva maga mögött az ajtót.

Beletelik néhány percbe, míg találok pár ruhát. Még mindig nem volt rá lehetőségem, hogy szerezzek sajátot, de Tobias pólóit és azt a néhány sortot és farmert tudom használni, amit Carától kaptam kölcsön.

Felkapom Tobias egyik kék pólóját és Cara farmerját, mielőtt copfba kötném a hajamat.

Kisétálok a konyhába, ahol Tobias a tűzhelynél áll, és tojást süt. Evelyn a pultnál ül, és őt figyeli.

Tobias felém fordul.

- Jó reggelt – mondja lágyan, apró mosollyal az ajkán. Leülök a pulthoz Evelyn mellé.

Felém fordul egy pillanatra, aztán tekintete a bal kezemre esik. Megfordítottam a gyűrűt az ujjamon, így a gyémánt most befelé néz.

Nem tudom miért, de félek Evelyn reakciójától.

Összehúzza a szemöldökét.

- Ez egy nagyon különleges gyűrű egy nagyon különleges ujjon, Tris – mondja halkan, a szájához emelve a bögréjét.

Tobias gyorsan megfordul, a tojásokat egy tányérra csúsztatva.

- Kérsz tojást, Evelyn? – kérdezi.

Ő felnéz rá, furcsa pillantással a szemében. Úgy érzem, ez azért van, mert Evelynnek szólította anya helyett.

Egy tányért elé rak, egyet pedig elém.

- Tobias, nem akarsz mondani nekem valamit? – kérdezi.

Tobias rám néz, aztán felsóhajt.

- Várni akartam, míg túl leszünk a mai napon, de… Múlt éjjel megkértem Tris kezét.

A szoba csendes. Nem tudok olvasni Evelyn arcáról, de rengeteg feszültség van a helyiségben.

- Ó. Ez aranyos.

Mosolyt erőltet az arcára. Lenézek a tányérra, és azt kívánom, bárcsak eltűnhetnék a tojásban.

- Aranyos? Ez minden, amit mondasz, amikor az egyetlen fiad bejelenti, hogy megnősül?

Evelyn felnéz rá, megvonja a vállát.

- Azt hiszem, később is beszélhetünk róla.

Tobias kissé felhorkant, és a szemét forgatja.

Annyira hálás vagyok, amikor csengetnek az ajtón.

- Ez Caleb lesz… Majd én megyek. – Felállok a helyemről, és félig futva megyek ajtót nyitni.



TOBIAS

Tris és Caleb a másik szobában beszélgetnek. Evelyn segít nekem elmosogatni a reggeli után. Bedobok egy pár edényt a mosogatóba, ő pedig megnyitja a vízcsapot.

Valahányszor kettesben vagyok vele, mindig eszembe jut a gyermekkorom, és ez szinte fáj.

A csendes pillanatok, amiket együtt töltöttünk, amíg Marcus dolgozott, vagy elment valahová, mi pedig együtt lehettünk… békében. Boldogan és együtt.

Ragaszkodtunk egymáshoz a félelemben, de a boldogságban is.

- Miért utálod Trist annyira? – kérdezem, miközben egy papírtörlőt nyom a kezembe.

Megrázza a fejét.

- Nem utálom. Nem tudom, miért gondolod ezt.

Felhúzom a szemöldököm.

- Igazán? Mert úgy nézel rá, mintha… mintha semmi lenne.

Picit sóhajt, és tovább súrolja a tányért.

- Tobias, egy anyának mindig gondot okoz elengedni a fiát. Tudom, hogy szereted. Ez minden, ami számít.

- Igen? – erőltetem.

- Aggódom érted. Ennyi az egész. Tris egy Jolly Joker. Jobban szeretném, ha valaki olyant választanál, aki… stabil és biztonságos… Valakit, aki nem fog megbántani.

Megfontolom a szavait. Nem mondott új információt. Cara is ugyanezt mondta. Tris veszélyes.

Tudom.

Mégsem szeretnék mást választani.

- Ezen én is gondolkodtam. Inkább bántson meg ezerszer, minthogy valaki mással legyek.

Evelyn felém fordul, kezét a vállamra teszi.

- Nem hiszem, hogy valaha is mondtam neked… mennyire sajnálom. – Nyel egyet. – Nem akartalak elhagyni, amikor megtettem. Magammal akartalak vinni, de tényleg úgy gondoltam, hogy biztonságosabb neked itt, mint velem. Én nem… - Szünetet tart, megrázza a fejét. – Sajnálom, Tobias. Nagyon sajnálom.

- Ez régi történet, Evelyn, tényleg nem kell magyarázkodnod.

Bólint.

- Csak azt akartam, hogy tudd. Arra az esetre… ha ma történik valami. Csak szeretném, ha tudnád, hogy mennyire szeretlek.

Kinyújtja a kezét és megérinti az arcomat.

- Anya… - mondom lágyan. – Rendben van. Tényleg. Ez… Most már itt vagy velem. Ez elég.

Rám mosolyog, én pedig megölelem, hosszabban, mint bármikor.

- Szeretlek, Tobias – suttogja.

Magamhoz szorítom.

- Én is szeretlek, Anya.