Fanfic: A jövő kezdete - 31. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

El sem hiszem, hogy kész van. De igen! Itt A jövő kezdete 31. fejezete. Elkezdtek bedurvulni a dolgok, de végre kiderül, ki áll az egész Kormány mögött. Ahogy az is, mit akarnak Tristől. Valamint felvetődik néhány érdekes kérdés. A fejezetből minden kiderül.

Jó olvasást hozzá!

31.

TRIS

Jason vaskos ujjai a karomba vájnak, fájdalmasan szorítva az izmot, aminek nyomán biztosan zúzódások fogják díszíteni a karomat. Még néhányszor megpróbálom kirántani magam a szorításából, de eredménytelenül; csak a fájdalom lesz erősebb.

- Hova visz? Mi ez a hely? Mit akarnak tőlem?

Már sokadik alkalommal teszem fel ezeket a kérdéseket, de nem válaszol, csak rángat tovább, a lábaim kis híján összeakadnak, ahogy bukdácsolok a hideg kőlapon. Csak egy fehér rövidnadrág és trikó van rajtam, így szinte megállás nélkül reszketek a hűvös folyosón.

A fickó a kezeimet a hátam mögé bilincselte, így még csak le sem tudom törölni az államról csöpögő vért. Egyre jobban idegesít, mert nem csak levegőt nem kapok, de számban is érzem a fémes ízt.

Amint Jason a cellámba lépett, és ki akarta nyitni a bilincsemet, nem hazudtolva meg önmagam, rögvest nekitámadtam. Sikeres rúgást mértem a térdkalácsára, amitől kiszaladt a lába alól a talaj. Már lendítettem volna a könyökömet, hogy behúzzak neki egyet, mikor ellentámadásba lendült, és az ő könyöke mélyedt az én oldalamba. Megtántorodtam, a következő mozdulatával pedig az ökle az orrommal találkozott.

Ezzel sikeresen véget vetett a kitörési kísérletemnek. Ezután már csak arra volt lehetőségem, hogy a vérző orromat markoljam, igyekezve elűzni a lüktető fájdalmat.

Már most levontam egy fontos különbséget a Művelteknél elszenvedett rabságom, és e között a helyzet között. Míg a Műveltek ügyeltek rá, hogy ne essen bántódásom - még ha ez csupán a kísérletek pontossága miatt volt is -, itt láthatólag nem fognak kesztyűs kézzel bánni velem. Különösen, ha ezen a férfin múlik a dolog.

A folyosók épp olyan piszkosnak tűnnek, mint a cellám fala. Valahol még a vakolat is lepotyogott, vagy épp a tapéta lóg leszaggatva. Kellemetlen szag terjeng mindenütt. Látszik, hogy sebtében költöztek be ide.

Nem egy, a Kormány jellegzetes ruháját viselő katonát látok fegyverrel a vállán. Mogorva arckifejezéssel méregetnek, ahogy elhaladunk mellettük. Egy cseppnyi szánalom nincs az arcukon, ahogy megpillantják a véráztatta képemet. Inkább gyűlöletet vélek felfedezni a tekintetükben.

Kezdek szédülni. Lehet nem volt épp a legjobb ötlet rögtön harcba elegyedni, amint magamhoz tértem. Akármivel is kábítottak el, még nem távozott egészen a szervezetemből. Így viszont a bizonytalan lépteimhez hozzájárul egy enyhe vérveszteség is.

Már nem tudok kellőképpen összpontosítani a környezetemre, így csupán az tűnik fel, hogy Jason egy tágas, jelentősen tisztább helyiségbe cibál, ahol különböző gépek duruzsolását hallani. Nem is ismerem fel őket, csak pár számítógépet vélek felfedezni.

Többen is tartózkodnak a szobában a Kormány egyenruhájában. Van azonban egy férfi, aki ingben és zakóban feszít, szemmel láthatóan kitűnik a többiek közül. Nem kell sokat gondolkodni rajta, hogy ő a főnök.

A férfi magas és sovány ugyan, de izmok feszülnek a ruhája alatt. Teljesen kopasz, de nem öreg, bár már ráncok szabdalják az arcát. A szeme villámokat szór. Az egész megjelenése tekintélyt parancsoló, az egyenes háta és feszes vállai magabiztosságot sugallnak.

Amint meglát belépni minket, az arca elkomorul, és rosszallóan a fejét rázza, mint egy kedves édesapa, aki rosszaságon kapta a gyerekét. Csak a szeméből hiányoznak a pozitív érzelmek: az hideg vizeskéken csillog.

- Azért bánhatnál kicsit finomabban is a vendégünkkel, Jason - mondja, a hangjától pedig kiráz a hideg. Éles és mély. Biztos vagyok benne, hogy kicsit sem rosszallja azt, amit az embere az arcommal művelt.

Az íróasztal melletti székre mutat, Jason pedig minden további kérdés nélkül odavonszol, és lenyom az ülőalkalmatosságra. 

Nem épp kényelmes testhelyzetbe kényszerülök, hiszen muszáj előre dőlnöm, hogy az összebilincselt kezeim elférjenek a merev támlától. Kissé kábultan nézem, ahogy a vérem komótosan a kőpadlóra csöpög.

A szemem sarkából figyelem, amint a fickó magabiztosan az asztalához sétál, és a hátát nekivetve arra támaszkodik, miközben a pillantását rajtam tartja. Beleborzongok a tekintetébe; olyan, akár David és Jeanine együtt néznének le rám úgy, mintha nem is ember volnék, csak valami parazita egy petricsészében.

- Régóta várom, hogy szemtől szemben találkozzunk, Tris.

Úgy hangzik, mint valami rajongóm lenne. Kétlem, hogy a szó pozitív értelmében...

Halványan ismerős a fickó, de biztos vagyok benne, hogy nem találkoztam vele korábban. Viszont akkor nem értem, honnan derengenek az arcvonásai és ez a tekintet.

- Ki maga? - teszem fel végül a kérdést, ami percek óta foglalkoztat.

- Nem is csodálkozom rajta, hogy nem ismersz meg, hiába vettünk részt mindketten azon az ominózus tanácsülésen. - Még így sem tudom hova tenni, hogy tudom, a Hivatalban találkoztunk. - Az én nevem Alan.

Biztos elsápadnék, ha nem lennék már így is falfehér. Hogy ez a fickó lenne Matthew főnöke? Akivel egyszer sem találkoztunk, amíg a Hivatal vendégszeretetét élveztük, de nem egyszer került említésre a neve. Erre most itt van, és úgy tűnik, minden szál az ő kezében fut össze.

- Szóval maga irányít mindent - vonom le a következtetést. Most már egyértelmű. Más magyarázat nem létezik. - Mióta?

- Régebben, mint gondolnád - feleli sejtelmesen, majd folytatja: - A Hivatalt hiába David vezette, a Kormány mindig is az én irányításom alatt állt.

- Vagyis maga az, aki magasabb beosztásban van, így minden döntés a magáé...

- Pontosan.

Annyira nevetséges az egész. Egyszersmind ostobák voltunk, mert meg sem fordult a fejünkben, hogy nem David az, aki mindenért felel. És egy percig sem gondolkodtunk el rajta, hogy miért nem látjuk sosem ezt az Alan fickót.

Valószínűleg fontosabb dolgokkal volt elfoglalva, minthogy az irodájában ücsörögjön, és holmi kísérleteket felügyeljen. A kérdés csak az, hogy Matthew tudott-e erről...

- Kíváncsi vagyok, hogy rájöttél-e már, miért is vagy itt.

- Mert a maga drágalátos kormánya már csak így intézi az ügyeit. Bár igaz, egyszerűbb elrabolni az embereket.

Láthatóan megfeszül egy ér a homlokán, ahogy kezdi elveszíteni a türelmét. Ezzel nincs egyedül, ezért is a csípős modorom, bár bizonyára nem nyerem el vele a tetszését.

- Nem a hogyanról kérdeztelek, te ostoba - szűri a fogai között. - Arra adj választ, miért hozattalak ide.

Inkább nem válaszolok. Tudom, hogy mit gondolnak ezek az emberek rólam. Vajon úgy vélik, semmi bűntudatot nem érzek a Hivatalban történtek miatt? Pedig mardos minden pillanatban, ahogy eszembe jut. Én tehetek róla, hogy sok ember élete semmivé lett. De a sötét idők nehéz döntéseket hoznak.

- Ha nem akarsz válaszolni, hát elmondom én. - A szeme villámokat szór, és már látom a gyűlölet árnyékát a rideg szemében. - Csakis a tiszta génjeid miatt vagy meg életben.

Ezzel semmi újdonságot nem mond, Daviddel már lefolytattunk egy hasonló beszélgetést.

- Mikor Matthew tesztelte a génjeidet, még nem látta, mennyire is gyógyultak azok. Én azonban rögtön megállapítottam, hogy rendkívülinek számítasz, mert évek óta nem gyűjtöttünk be ilyen adatokat egyik kísérleti telephelyről sem.

Közömbösen hallgatom a szavait. Más talán különlegesnek érezné magát ettől, viszont számomra jelentéktelenek a gének. Nem azoktól lesz valaki jó ember.

- Azonban hamar kicsúsztál a markunkból - és tönkretetted több emberöltőnyi munkát -, így nem volt lehetőségünk mélyebben tanulmányozni téged. Ezért vagy most a köreinkben.

Felhorkantok. Valahogy erre számítottam: Jeanine után most Alan is kísérleti nyúlnak akar használni. A legszomorúbb, hogy újfent semmit nem tehetek, hogy ezt megakadályozzam.

- Mi a véleményed egy mélyrehatóbb kutatással kapcsolatosan, Tris?

Legszívesebben felnevetnék, de a szám már megtelt vérrel, így aztán Alan lába elé köpök, így nyilvánítva ki a véleményemet.

Eldöntöm, ha már itt kell lennem, és kitudja milyen borzalmak várnak rám, annyi információt szedek ki belőlük, amennyit csak lehetséges. Mert ki fogok jutni innen. A Művelteknek nem sikerült végezni velem, meg sem tudtak törni, hát a Kormány sem fog sikerrel járni. Előbb-utóbb fel fog tűnni a barátaimnak, hogy eltűntem. Ráadásul, ha Evelynnek sikerült megszöknie, akkor értesíteni tudja a többieket. Edith biztosan kitalál valamit. Meg fognak találni.

De vajon tényleg azt akarom, hogy megtaláljanak? Mikor annyi ember szenvedett már miattam, szeretném, hogy újfent értem tegyék kockára az életüket? Nem tudom, viszont nem akarok itt meghalni.

Egyedül nem tudom, hogy fogok boldogulni. Hiányzik Tobias. A jelenléte, a támogatása, a csókjai. Hiába nem néztem akkor szembe a ténnyel, de a Művelteknél ő volt az, aki tartotta bennem a lelket, még ha állandóan aggódtam is érte, és haragudtam rá, amiért utánam jött.

De most nincs itt. A kórházban fekszik, lehet még mindig eszméletlenül. Olyan ostoba vagyok, hogy nem ültem az ágya mellett. Pedig megérdemelte volna, hiszen ő is végig mellettem volt, mikor meglőttek. Én viszont cserbenhagytam őt. Nem volt bennem elég kurázsi, hogy a legrosszabb formájában lássam őt.

Lehet, hogy többé nem fogom őt látni. Ezek az emberek ízekre fognak szedni, és nem lesz senki, aki újra összerakja a darabjaimat.

Könnyek szöknek a szemembe, de nem hagyom kibuggyanni őket, viszont már nem figyelek arra, Alan mit magyaráz. Nem számít, itt úgysem leszek emberi lény.

Alig reagálok valamit arra, mikor Jason felránt a székből, és kivonszol az irodából. Beleveszek a fájó gondolataimba.

****

Egy doktornő helyrerakja az orromat. Pokolian fáj, de nem számít. Amilyen gyenge vagyok, a fájdalom alig észrevehető.

Az orvos, Amelia kedvesnek tűnne a pufók, pirospozsgás arcával, ha nem nézne úgy rám, mint a többi katona a folyosón. Gondolom az ő életét is sikerült tönkretennem.

Viszont meglepően gyengéden törli le az alvadt vért az arcomról egy nedves ronggyal.

Ezután rutin vizsgálatokat végez, amelyeket az iskolában volt szokás: súly- és magasságmérés, vérnyomás és vércukorszint, reflexek... Csendben tűröm, hiszen nincs értelme ellenkeznem. De nem értem, mi haszna van. Egyszerűbb lenne rögvest beletúrni az agyamba, mint ezeket a jelentéktelen vizsgálatokat végezni.

- Alacsony a vérnyomása, de a pulzusa elég szapora - állapítja meg Amelia. - Így a tesztek nem hoznának reális eredményt.

Jason dühösen felmordul. Gondolom nem erre az eredményre számított. Gondolhatott volna rá, mielőtt betörte az orromat...

- Hozd rendbe, Amelia. Te is tudod, hogy nincs sok időnk rá.

- Tisztában vagyok vele - bólint a nő. - Ezért is fogom elvégezni mindjárt a lumbálpunkciót és a csontvelő biopsziát. Legalább ezek meglesznek. Készítsd elő hozzá!

Nem igazán tudom, hogy miről beszél, de beleborzongok a gondolatra is, hogy holmi vizsgálatoknak vessenek alá..

Jason ezúttal a szomszédos vizsgálóba kísér. A sebtében berendezett helyiségben csak pár furcsa szerkezet és egy bőr borítású vizsgálóasztal található. Egyből kiráz a hideg. Utálom a vizsgálóasztalokat.

- Mi a fenét akarnak? - kérdezem éles hangon, mintha egy kissé sem remegne a gyomrom az idegességtől. Érzem, hogy ez nem végződhet jól.

Jason válaszra sem méltat, csak az asztal fele kezd tuszkolni. Én azonban megvetem a lábam, és igyekszem kitépni magam a szorításából. Egy pillanatra sikerrel járnak, mikor az ujjai lecsúsznak a karomról, én pedig rögvest az ajtó felé vetem magam. Bár tudom, hogy úgysem menekülhetek el, az nem jelenti azt, hogy egykönnyen meg is adom magam.

Persze nem érek el a küszöbig sem, mikor elkapja a derekamat, és visszaránt. Tovább küzdök, habár hasztalan: nála van az erőfölény. A rettegés mégis eddig felfedezetlen energiát kölcsönöz, és hallom, ahogy összecsikordulnak Jason fogai az erőlködéstől, hogy visszatartson.

Ekkor kiált segítségért, és két katona ront be a helyiségbe. Megragadják a lábamat, így a csupasz ujjaim sem érik már a talajt. Rúgkapálok, és tehetetlen dühömben üvöltök, de három megtermett fazon már könnyen elbánik velem.

Lenyomnak az asztalra, és hiába rángatózom és csapkodok, pillanatokon belül erős pántok szorítják le a testemet. Mozdulni sem bírok, még a fejemet is a hideg és kellemetlen szagú bőrhöz szíjazzák. Az oldalamon fekszem, a pántok keményen belevágnak a testembe. Túl szorosak.

Egy pillanattal később már a Műveltek hideg fémasztalán találom magam. Érzem Peter ujjainak nyomát, ahogy leszorít, hogy aztán a szíjak keményen tartsanak. Jeanine-t látom magam felett egy fecskendővel a kezében, amelyben a szérum hol szürke, hol lila. Az ajtónál Caleb áll, hideg tekintettel mered rám, mellette pedig Tobias viaskodik az őt közrefogó katonákkal.

Aztán a szürke-lila szérum átszáguld a véremen. Tobias nevét kiáltom, ahogy a rettenet-cunami felülkerekedik rajtam.

Aztán ismét a jelenben találom magam. Amelia lép be a helyiségbe egy tálcányi orvosi eszközzel. A szemem sarkából látom csak a tartalmát, amikor leteszi a vizsgalóasztal melletti komódra. Összeszorul a torkom: tűket látok, vastag és rémisztő tűket. Mellettük két szike, kémcsövek, egy barna üveg és néhány csomag géz.

- Mit akarnak? - kérdezem megint, most már kicsit sem sikerül palástolnom a pánikot, amitől megremeg a hangom.

- Nyugalom, Beatrice - szólal meg Amelia lágy hangon, mintha nem épp valami szörnyűségre készülne.

Kis híján felhorkantok. Igen, minden okom megvan a nyugalomra, mikor ide vagyok szíjazva... Azért egy keserű nevetés kiszakad belőlem.

- Egy egyszerű vérvétellel kezdjük - mondja, miközben gumikesztyűt húz. Bár szerintem inkább magának, mint nekem. Ettől még kicsit sem érzem jobban magam.

Szinte nem is figyelek fel rá, mit csinál. Érzem a tompa fájdalmat a karomban, de alig valami jut el belőle a tudatomig. Mire felocsúdok, már végzett is. Kifújom a visszafojtott levegőt.

Ismét hátat fordít nekem, ám mikor ismét szemtől szemben állunk, szabályosan érzem, ahogy a vér kifut az arcomból, mikor meglátom a szikét a kezében.

Megpróbálok mindent, hogy távolabb kerüljek tőle, de semmi eredményt nem érek el. Amelia mellém lép, és lejjebb húzza a rövidnadrágot a csípőmről, majd a barna üvegből folyadékot önt egy gézgombolyagra, amivel áttörli a bőrömet. A fertőtlenítő csípős aromája marja az orromat.

- Jobban teszed, ha ellazítod az izmaidat, ha nem akarod, hogy pokolian fájjon.

Nem tudom, hogy mégis hogyan képzelte ezt el, mert amint a szike éle hozzám ér a csípőmön, az összes izmom megfeszül. Felszisszenek, ahogy egyre mélyebbre hatol.

A doktornő felitatja a kiserkent vért, majd az egyik vastag tűt veszi kézbe. Zihálok, ahogy egyre közeledik felém.

- Lazíts, Beatrice.

- Tris a nevem - sziszegem felé.

Aztán mindent beborít a fájdalom. Érzem, hogy a tű a csontomba hatol, és a kín tüzének szikrái borítják be a csípőmet. Mintha lángokban állna a csontom, a húsom, a testem.

Sikoltást hallok: fájdalmas, nyugalomra vágyó kiáltást, ami szabályosan átszakítja a dobhártyámat. Be akarom fogni a fülemet, de a kezem nem mozdul, ahogyan a testem sem. Pedig a hang kínoz, ahogy a fájdalom is, és csak azt akarom, hogy mindkettőnek vége szakadjon.

Ekkor rájövök, hogy a sikoltás az én torkomból szabadult fel.

Elnémulok, amint a tű távozik a csontom mélyéről. Nem hallok mást csak a hevesen kapkodó lélegzetvételeimet, és a szívem szapora dobbanásait. A vér íze a számba költözik, és fogalmam sincs, hogy a korábbi eset miatt van ez, vagy mert sikerült olyan erővel az ajkamba harapni, hogy kiserkent a fogaim nyomán a fémes folyadék. A könnyek folyamatosan csorognak a szememből, és tovább rágcsálom a számat, hogy visszafojtsam a bensőmből kiszakadni készülő zokogást.

- Már csak egy vizsgálat van hátra, és végeztünk is, Beatrice.

Most nincs bennem elég vehemencia, hogy kijavítsam a nevemet. Vagy csak az energiából fogytam ki. Viszont bosszant az, hogy milyen könnyedén mondja mindezt. Mintha nem az imént kínzott volna meg.

Tisztában vagyok vele, hogy végeznek ilyen vizsgálatokat a beteg embereken. Viszont nekem semmi bajom, és csak találgathatok mire kell ez nekik. Valamint bizonyára Amelia használhatott volna valami érzéstelenítést. De nem tette. Vajon azért, mert nincs nekik, hiszen elég gyorsan pakolhattak ide, vagy azt akarta, hogy minden pillanatát érezzem. Meglehet a magamfajtának ilyen kiváltság nem jár...

Amelia ezúttal mögém lép, így nem láthatom, mit tevékenykedik. Csak egy nyisszantást hallok, mielőtt a hátamat megcsapná a szoba hűvöse. Megborzongok, és újra elfog a rémület.

- Fontos, hogy ne mozogj, különben lebénulhatsz - utasít, miközben ezúttal a hátamat fertőtleníti.

Milyen megnyugtató... Egyre jobban kezdek pánikba esni, szinte levegő sem jut a tüdőmbe.

- Igyekezz, Amelia - szólal meg valahol Jason. - Mielőtt pánikrohamot kap. - Valószínűleg látja rajtam, mennyire az összeomlás szélére sodortak.

Az orvos nem is tétovázik tovább; már érzem is a tű nyomását a gerincemen. Azonnal belém mar a fájdalom, még ha egy fokkal elviselhetőbb is, mint mikor a csontomban vájkált. A szúrás helyétől indul: a gyötrelem első ízben a fejembe száll, ahol kemény lüktetéssé alakul, másodszorra pedig végigszáguld az amúgy is sajgó csípőmön, le a combjaimon egészen a lábujjaimig.

Majd a kín lassan alábbhagy; csak az egész testem lüktet tompán a szívem ritmusára.

Egyszerre ólmos fáradtság költözik a tagjaimba. A sok gyötrődés kiszívta minden erőmet, és szinte a szememet is szörnyen nehéz nyitva tartanom. Jó lenne engedni az álom hívó szavának, hátha felébredve távol találnám magam ettől a helytől.

Amelia leragasztja, ahol sebet ejtett rajtam, és kínzó pontossággal minden a helyére pakol.

- Mire volt ez jó? - kérdem tőle krákogva, bár a hangom még így is alig több egy suttogásnál.

- Ezekből a mintákból jobban fel tudjuk térképezni a génjeidet, Tris - jön a felelet az ajtó irányából, ahol Alan összefont karral a keretnek támaszkodik. - A csontvelőből kinyert őssejtek hordozzák a legtöbb információt. Ezek után meg tudjuk majd mondani, mi teszi különlegessé a génjeidet, és azokat később sikerrel fogjuk tudni reprodukálni.

- Reprodukálni? Sokszorosítani akarjak a génjeimet?

- Valami olyasmi. A lényeg azon van, hogy ezen információk segítségével képesek lehetünk akár egy vakcinával helyreállítani a genetikailag sérültek génállományát.

Elakad a szavam és a lélegzetem is. Ezek azért kínoztak meg, hogy a génjeimet tanulmányozva meggyógyítsák a szerintük romlott népességet. A hányinger kerülget attól, mi mindenre fognak még vetemedni, hogy helyrehozzák az emberiséget.

Ha ezeknek az embereknek tiszta a génállományuk, akkor meglehet, hogy igazából velünk, az Elfajzottakkal van a probléma.

- Baromság - motyogom, és látom, ahogy a szeme szikrákat szór.

- Vigyék vissza a szobájába! - adja parancsba. Ezután Alan kiviharzik az ajtón anélkül, hogy még egyszer rám pillantana. Amelia pedig hiába akar tiltakozni, már sehol sincs.

Valahonnan kerítenek egy hordágyat, és meglepő módon óvatosan tesznek át rá. Már az hatalmas megkönnyebbülés, hogy végre nem feszülnek a szíjak körülöttem.

A folyosón hangzavar fogad, ami bántja a fülemet. Lehet kiabálást hallok, vagy sok ember hangos szóváltása ez. Ahogy haladunk a cellám felé, a hangok egyre erősödnek, a falak pedig még inkább forognak körülöttem. Bizonyára hamarosan elveszítem az eszméletemet.

Összerándulok a gondolatra. Ha nem leszek magamnál, vajon mit fognak még csinálni velem? Tehetnek ennél is rosszabbat? Minden bizonnyal... Küszködök, hogy öntudatomnál maradjak, de nem megy. Az egész testem a minden érzéket beborító sötétségre áhítozik.

- Tris! - kiáltja egy vékony hang valahonnan, engem pedig meglep, hogy a nevemet hallom. Különösen, hogy ismerősen cseng a hangja.

Aztán meglátom, hogy egy alacsony fiú szalad felém. Barna fürtjei csimbókosan lógnak a homlokára, a szemei vörösek, alattuk sötét karikák feszülnek. Fehér ruhái piszkosak, bár így sem annyira leharcoltak, mint amilyenné az én öltözékem vált egy nap alatt.

Kinyújtom felé a kezemet, mikor az egyik katona elkapja a karját, hogy visszatartsa.

- Hec - motyogom. - Hec...

Hát itt van, és él. Mögötte megpillantok még néhány kobakot. Minden elrabolt gyerek itt van tőlem pár lépésre.

Hector felé mozdítom a testem a hordágyon, de azonnal végigszáguld a sajgás a tagjaimon, megdermesztve minden porcikámat. Csak az arcom rándul össze. Érzem, ahogy egy kósza könnycsepp lecsorog az arcomon.

- Eresszenek el! Mit csináltak vele? Tris! - viaskodik Hector a katonákkal, hiába próbálom a pillantásommal kérlelni, hogy ne tegye.

Majd feladja a harcot, és mond valamit a fickónak, aki eddig lefogta a fiút, de most mégis elereszti. Hector elszalad az ellenkező irányba, hogy pár pillanat múlva visszatérjen.

A katonák utat engednek neki, így odalép hozzám egy pokróccal a kezében, amit rám terít. Jóleső melegség ölel körül, így a testem ellazul. Eddig észre sem vettem, hogy reszketek.

Hector keze átfogja az enyémet, és megszorítja azt. Talán így próbál erőt sugározni belém, vagy tán csak mindkettőnket nyugtatni akar, hogy minden rendben lesz.

Egy valamiben biztos vagyok. Mindent meg kell tennem, hogy legalább ez a csapat ártatlan gyerek kijusson ebből a pokolból.

Következő fejezet >>

Szerző megjegyzése:
Tudom, elég gonosz vagyok. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy hónapok óta akarom ezt a részt írni. Bár ez az orvosi dolog csak most jött, megártott a sok Bitter Cold Vészhelyzet rész.
Nos, most már tudjátok, ki a főgonoszunk. Remélem elég meglepő volt. De mivel Alan meg sem jelenik a könyvekben, ezért nekem kellett kitalálnom, hogy is néz ki. Aki látta a Whiplash-t, az képzelje ide Fletchert (J. K. Simmons).
Remélem azért tetszett a fejezet, mert én nagyon szerettem írni. A halálos fenyegetések jöhetnek nyugodtan, csoporttársam úgy is kinyír, ha úgy alakul. Neki minden nap lehetősége van rá.
Várom a véleményeiteket! <4