Fanfic: A jövő kezdete - 32. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Elkészültem a 32. fejezettel is. Előre szólok, hogy elég durva fejezetnek nézünk elébe, úgyhogy készüljetek fel lelkiekben. Nekem nem tetszik. Hamarabb fog jönni a következő, mint megszokhattátok, mert még élni szeretnék.

No de jó olvasást hozzá!

32.

TRIS

Reszketve ébredek egy kiáltás kíséretében, és olyan hirtelen ülök fel a rozoga, ágynak titulált valamin, hogy a földön kötök ki. Természetesen a fájó csípőmre, ami már órák, napok, évek óta hasogat.

Felsikoltok, és az egyik sarokba csúszva próbálok menekülni. A kezemet a számra tapasztom, és a sírás kerülget.

Csupa borzalom tárul elém a lámpa pislákoló fényénél. Mindent vér borít - a padlót, a falakat -, és holttestek hevernek előttem. A barátaim élettelen testei. A szüleim. A bátyám. Tobias.

Nem tudom megállni, hogy újra fel ne sikítsak. A hajamba markolok, és a falhoz simulok. Még az összeszorított szemhéjaimon át is látom őket. A szag is elborzaszt. Belevájnak a körmeim a fejbőrömbe, ez az, ami végül felráz.

A szörnyű kép eltűnik, és ismét egyedül vagyok a zárkámban. Sehol egy vércsepp, se egy oszlásnak indult tetem. Az egész csak a megtépázott elmém szüleménye volt; egy túlzottan valósághű rémálom.

Reszketegen felsóhajtok, ám rögvest elfog a hányinger, és négykézláb a szobából nyíló csöppnyi fürdőbe botorkálok, ahol csak egy vécé és egy mosdókagyló kapott helyett. E fölé görnyedek, de csak száraz öklendezés és zihálás tör fel belőlem. Utána jönnek a könnyek is, amint az izzadtság kiveri a homlokomat.

Örülök neki, hogy nincs itt tükör, így nem kell szembenéznem az arcképemmel. Minden bizonnyal olyan szörnyen festhetek, mint ahogy érzem magamat. Nem vagyok kíváncsi rá, hogy az itt elszenvedett másodpercek milyen hatással vannak rám.

Elveszítettem az időérzékemet, mióta itt vagyok. Se fény, se egy normális menetrend, ami alapján meg tudnám állapítani, épp milyen napszak van. Akkor rángatnak ki a cellámból, mikor épp kedvük szottyan.

A szimulációk épp olyanok, mint a rémálmaim. Vér és rettegés. Sikerült Alannek rájönnie, mivel tud a leginkább a szérum hatása alatt tartani. Ezerféleképpen szembesültem a számomra fontos személyek elvesztésével, ami kezd lassan ízekre tépni. A rémképek már annyira belerögzültek az agyamba, hogy már ébren is magam előtt látom az egészet, mint ahogy az előbb is.

Amíg a szérum hatása alatt vagyok, nehezemre esik megállapítanom, hogy az egész csak a fejemben zajlik. Túl valósághű és túl fájdalmas. Egy örökkévalóságnak tűnik, amit csapdába esve a saját fejemben töltök, míg tudatosul bennem, hogy nem valódi dolgok történnek.

Még azt sem tudom számon tartani, hányszor tettek ki a szérum hatásának. Tízszer, százszor? Nem is számít. Csak a félelem fontos, amivel szembesülnöm kell minden egyes alkalommal. A legnagyobb félelmemmel, hogy azokat is el fogom veszíteni, akik még mellettem vannak.

Ha egyszer kikerülök innen, vajon lesz, akit nem láthatok többé?

Kimondatlan kérdés, és belegondolni sem akarok, hiába kínoznak a képek. Ha ezen felül is ezen merengenék, abba már biztosan beleőrülnék. Így is gyakran megesik, hogy szimuláción kívül is utolérnek. Vajon ez annak a jele, hogy kezdik megtörni az elmémet, én pedig lassan becsavarodom?

A hideg víz frissítően hat az arcomon, legalább egy kissé elűzi az émelygést. Lenyelek pár kortyot, még ha kaparja is a torkomat. Eddig nem jutott el a tudatomig, mennyire száraz volt a szám.

A levegő áporodott az egész helyiségben, habár a szellőző bőszen kattog a fal tetején. Szerintem már az utolsókat rúgja. Versenyeznünk kéne, melyikünk bírja tovább...

Azonnal görcsbe rándul a gyomrom, mikor kivágódik az ajtó. Rögtön remegni kezdek, pedig még nem is tudom, ezúttal mi vár rám. Bár esélyes, hogy ismét valami lidércnyomásba fogok csöppenni..

Jason már hozzám sem szól, csak megmarkolja a karomat, és kirángat a folyosóra, mindezt két másodperc alatt. Hiába marad mindvégig néma, az ujjai elég beszédesek: a fájdalom, amit a szorítása hordoz, mindent elárul.

Az odakint várakozó katonák félelmetesnek tűnnek a félhomályban. Az arcuk fehér, és vér csordogál a szájukból. Ám amint pislogok, ismét normálisan festenek. Ahogy a padlóról is eltűnnek a vérfoltok.

Már ismerősként fogadom a jól megszokott széket a szoba közepén. Jason szokásosan lenyom rá, és a csuklóimat a karfához szíjazza. Közben a sípcsontjába rúgok, bár szerintem nekem jobban fáj ennek a kivitelezése, mint neki a lába.

Jobbra-balra kapkodom a tekintetem, bár nem tudom, mit próbálok megtalálni. Talán, hogy ezúttal milyen szimulációval kell szembenéznem...

Alan néhány perc múlva lép be az ajtó, a megjelenése épp olyan makulátlan, mint mindig. Még a nyakkendője is tökéletesen egyenes, és egy porszemet sem tudnék találni az öltönyén.

- Látom, nagyon élvezed a szimulációkat, Tris. Mély benyomást tettek rád.

Elborzadok a gondolatra, hogy ennyire látszik rajtam, hogy kísértenek a szérum által keltett képek. Nem akarom, hogy tudják; sikerült apró darabokra törniük a racionalitásomat.

- De nyugalom, ma valami mást próbálunk ki - mondja, és előhúz a zakója zsebéből egy átlátszó folyadékkal teli fecskendőt. Semmivel sem érzem jobban magam, mintha a szimulációs szérumot látnám a kezében. Sőt ez még rosszabb, mivel fogalmam sincs, mit akar beadni.

- Mint azt te is nagyon jól tudod, minden csoportnak megvan a saját széruma. A félelmet már megízlelhetted elégszer, viszont a többivel még nem nagyon kerültél kapcsolatba. Az igazságszérumnak tudjuk, hogy ellen tudsz állni, emellett nem rendelkezel olyan információval, amit már nem tudnánk.

- Ezt hogy érti? - kérdezem, miközben érzem, hogy hevesen kalapál a szívem.

- Ó, hát már mindent tudunk. Azt, hogy hol bujkáltok, nagyjából hány fővel kell számolnunk, és sejtünk pár vezetőtök kilétét is. Így az igazságszérum használata felesleges volna.

Nem lehet, hogy tudják, hol vannak a többiek. Kizárt, hiszen arról, hogy a kórházban rejtőzünk, még sok városlakó sem tud. Hogyan tudhatják mégis? Lehet csak blöfföl... Bár amilyen magabiztosan mondta, nem nagy erre a valószínűség.

Amiben még reménykedek, hogy Edith-ről nem tud. Valahogy nem szeretném, ha ezek rájönnének, hogy él a nagymamám. Vajon mit tennének vele? Végtére is a Hivatalból küldték el, és évekig palira vette őket, hogy nem emlékszik a korábbi életére. Nem akarom, hogy a közelébe kerüljenek.

- Megjegyzem, elég jó választás volt a kórház épületét használni, csak nem kellett volna ezt az információt olyasvalakivel is megosztani, akinek eljár a szája.

Elsápadok. Szóval tudják. De vajon ki volt az, aki beköpött minket? Nem tudom, ki tud a helyről, de nem túl kevesen. Azok után, ami a Bátraknál történt, elég sokan érkeztek oda. Viszont nem hinném, hogy közülük bárki is a Hivatal kezére játszana.

Lehet mégsem az a fontos kérdés, hogy ki a besúgó, hanem hogy ezután mit szándékoznak tenni Alanék. Ha lerohanják a helyet a katonák, csak az ártatlanok esnek áldozatul, hiszen a harcra kész embereink a környéken tanyáznak, nem pedig a kórház épületében. Ebből így vérontás lesz...

- Elhiszem, hogy foglalkoztat a barátaid helyzete, de talán jobban tennéd, ha a saját szituációddal törődnél. Hiszen végül is ezért vagyunk itt - kocogtatja meg a fiolát. - Mint azt tudjuk, hogy az igazságszérumra rezisztens vagy, viszont a békeszérumot nem tudtad legyőzni. Ám ez a mi szempontunkból szintén nem túl jelentős. Bár lehet később még kitérünk rá.

Elég élénken emlékszem még a békeszérumra. Kevés más alkalom jut eszembe, mikor olyannyira kínosan éreztem magam, mint akkor. Az a szer olyan viselkedést eredményezett nálam, ami határozottan nem én vagyok. Kiforgatott, lehámozta a valódi személyiségemet és a fájdalmat, ami azzá tett, aki most vagyok, és csak egy kifacsart, a szérumtól függő Trist hagyott maga mögött. Aki ráadásul még idiótán is viselkedett.

Azonban az akkor érzett könnyedség és felszabadultság semmihez sem fogható. Máskor nem éreztem magam annyira könnyűnek és gondtalannak. Nem mondanám, hogy ezzel egy időben a boldogság is átjárt. Nem, akkor csak a boldogság egy halvány árnyéka csapott meg. Egy szérum okozta eufória közel nem egyenlő a boldogsággal. Különösen azzal nem, amit Tobiasszal érzek.

- Viszont ezzel a szérummal még nem találkoztál, egészen mostanáig - vigyorog elégedetten, amitől borsózik a hátam. - Viszont a tetteidet figyelembe véve, ez egy ironikus megfigyelés lesz. És arról sem feledkezzünk meg, hogy a korábbi csoportod szérumáról van szó.

A korábbi csoportom? A Bátraké nem lehet, hiszen a szimulációkkal már jól ismerjük egymást. Ez esetben az Önfeláldozókra gondol. Ami azt jelenti, hogy Alan kezében a fecskendő...

Zihálni kezdek, ahogy tudatosul bennem, mire készülnek. Nem... Nem teheti, ne!

Az utolsó szót már üvöltöm, és dobálni kezdem magam, hogy kiszabaduljak; rúgok és a fejemet rázom, mellette pedig úgy kiabálok, mintha ölnének.

A szék eldől, én pedig a földön kötök ki, de a béklyók továbbra is a karfához láncolnak. Ám csak a kezeim vannak leszíjazva. Előre hajolok, és a fogaimmal esek neki a pántoknak. Az sem érdekel, hogy a kemény szövet felsérti az ínyemet, és fémes ízt érzek; tovább harcolok.

Azonban amíg a szíjakkal hadakozom, teljesen megfeledkezem a két férfiról a helyiségben. Aztán megérzem az erős kezeket. Majd a tű szúrását a nyakamon.

Elsírom magamat. Nem vehetik el az egyetlen dolgot, ami még életben tart: az emlékeimet.

Anya és apa már csak az elmémben élnek, ahogy Caleb is. Nem veszíthetem el őket újra, ezúttal véglegesen, hogy még azzal se legyek tisztában, hogy valaha is léteztek. Ahogy sok más barátot sem veszíthetek el: Willt, Marlene-t, Lynnt, azt az Uriah-t, aki a baleset előtt volt, Zeke-t... Túl sok válhat semmivé.

Ahogy a Tobiasszal közös pillanataink is.

A szérum könnyed, nem olyan ólmos súlyt hoz magával, mint az igazságszérum tette. Mintha levenné a mázsás terhet a vállamról, az elmém pedig szép lassan üressé válik a sötétben.

****

A lámpa vibrálása ébreszt. Egy kényelmetlen ágyon fekszem egy kicsi, üres szobában. Különös érzés fog el, ahogy körbepillantok a helyiségben, pedig sok mindent nem lehet szemrevételezni rajta. Habár elmerengek, mi lehet a szemben lévő ajtón túl.

Jó lenne, ha tudnám, hol vagyok. De még csak arra sem emlékszem, korábban hol voltam. Minden üres a fejemben. Összezavarodom, hogy itt vagyok egy idegen helyen, és még arra sem tudok visszaemlékezni, hogy hogy hívnak.

Megakad a pillantásom egy kamerán az ajtó melletti falon. Valaki bizonyára figyel, de honnan és miért? Különösen, hogy ez a kamera nem volt ott korábban.

Megdermedek. Kamera. Korábban. Memóriaszérum.

A fájdalom hirtelen jelentkezik, és fogalmam sincs honnan jön. Akárcsak egy villámcsapás hasítana a koponyámba. Megfordul velem a szoba, a kezeimet a halántékomra szorítom, de a kín nem akar enyhülni, ahogy az üresség feltöltődik a fejemben.

A padló hideg az arcom alatt, a homlokomon izzadtság folyik. Reszketek a sokktól. Az az átkozott szer elvette az emlékeimet, de mégsem sikerült neki örökre megfosztania tőlük. Az Elfajzott agyam meggátolta benne.

Keserű nevetésem bezengi a sivár helyiséget; sírás helyett ez tűnik a legjobb megoldásnak. Könnyeimből már így is sokat mutattam az ellenségnek.

Parázsló harag kerekedik felül rajtam, felváltva a nevetést, és a kimerültségre fittyet hányva feltápászkodom. Az ágy mellől felveszem a tálcát, amin korábban ételt hoztak. Az ajtó felé sétálok, és belebámulok a kamerába, és elképzelem, ahogy Alan arcába nézek éppen. Valószínű, hogy ez így is van.

Mosolyra húzom a számat, bár tudom, hogy süt az utálat az arcvonásaimról. Aztán a tálcával leverem Alan “szemét” a falról. A szerkezet szikrát hányva landol a földön, használhatatlanul. De azért belerúgok egyet a biztonság kedvéért, bár inkább a saját megnyugtatásomra.

Persze ezek után sokáig nem hagynak magamra, ugyanis pár perccel a kamera halála után Jason robog be az ajtón. Azonban kivételesen nem akar magával rángatni, hanem megáll az ajtóban, és szúrós szemmel néz rám.

- Hogy csináltad? - sziszegi undorodva.

- Fogalmam sincs - rázom a fejemet. - De ha tudnám, akkor sem lennék olyan hülye, hogy elmondjam maguknak.

Látom, ahogy ökölbe szorul a keze, és remeg az indulattól. Egy pillanatra megrémülök tőle, ahogy tömény gyűlölettel méreget. De tudom, hogy parancs nélkül nem cselekedne, márpedig Alan még nem végzett velem.

Így aztán váratlanul ér a támadása. Két lépéssel átszeli a kettőnk között lévő távolságot, és az ökle ezúttal a szemem alatt csattan. Az ütés ereje ledönt a földre, ahova utánam jön, és elkapja a torkomat.

Rúgkapálok, hogy eltaszítsam magamról, de meg sem érzi az ütéseimet. A szemében mániákus tűz ég, a marka pedig minden levegőtől megfoszt, és olyan erősen szorít, hogy így lehet a végén összeroppantja a csontomat.

- Hogy a pokolba emlékezhetsz te még mindenre, mikor Jenny nem? Te kis ribanc, neked kéne kimosni az agyadat! - üvölti fröcsögve.

Nem tudom, ki az a Jenny, de nem is tudok töprengeni rajta. Szúr a mellkasom, és sötét foltok táncolnak a szemem előtt az oxigénhiánytól.

Aztán kivágódik az ajtó.

- Ereszd el, Jason! - mondja egy határozott hang, ami csak tompán jut el hozzám, mert már cseng a fülem. A szorítása azonban nem szűnik meg, sőt még nagyobb vehemenciával fojtogat. - Jason, ne akard, hogy én vegyem le róla a kezeidet.

Erre már elereszt; olyan gyorsan kapja el a kezét, mintha égetne a bőröm.

Hason csúszva a földön menekülök tőle, közben a torkomat szorítom, és heves köhögés ráz. Korábban is tudtam, hogy ez a férfi gyűlöl engem, de nem hittem volna, hogy a halálomat kívánja, és ezt a saját kezével lenne képes biztosítani.

- Ajánlom, hogy nyugodj le - parancsol rá Alan, majd int két katonának, akik karon ragadnak, és felhúznak a földről. - Gyerünk, ideje enned valamit, Tris.

Szükségem lenne két percre, hogy összeszedjem magam. A könnyek még mindig égetik a szememet, a tüdőm pedig lángokban. Pár pillanattal korábban meggyilkolni készültek, de most menjek enni... Bár kaphatnék egy kevés nyugalmat!

A folyosón megkérdezem tőle, ami most a leginkább foglalkoztat:

- Ki az a Jenny? - kérdem krákogva.

- Jason kislánya - feleli érzelemmentesen. - Nyolc éves. A Hivatalban volt az édesanyjával, mikor a memóriaszérum lecsapott.

Gombóc nő a torkomba. Vajon hány Jenny van, aki gyerekkorának minden emlékét elvesztette, és hány olyan ember, mint Jason, akinek a gyereke nem emlékszik se az anyjára, se az apjára? Legalább már megértem, miért is parázslik benne ez a határtalan gyűlölet irántam.

Az ebédlő nem túl tágas, nagyjából mint egy osztályterem pár asztallal és két tucat székkel. Finom illatok lengik be a teret, amit ínycsiklandozónak találnék, ha nem émelyegnék.

Viszont a helyiségben az őrök mellett ott vannak a Bátor gyerekek. Hét kiskölyök ül két asztalnál, fejüket lehajtva. Van pár egészen kicsi, talán öt-hat évesek, de a többségük már nagyobb. Talán Hector a legidősebb köztük. Ő az ajtóhoz közelebb eső asztalnál ül, és legalább ő nem tűnik olyan rémültnek, mint a többi gyerek, bár a kimerültség félreértelmezhetetlenül ott van arcán, ám közben mégis ostorozza gyilkos pillantásaival a katonákat.

Leülök Hector mellé az egyetlen szabad helyre az asztaluknál, ezzel kizökkentve őt az ellenség pillantás általi kivégzésének lefolytatásából. Hitetlenkedve mered rám, majd a szabályosan a nyakamba ugrik.

- Mi történt a nyakaddal? - kérdi, miután elhúzódik, és letörli azt az egy árulkodó könnycseppet az arcáról.

Megérintem a nyakamat, ahol néhány perce még Jason kezei szorítottak. Minden bizonnyal az összes ujja nyomot hagyott a bőrömön. Szép zúzódások lehetnek...

- Nem lényeges - felelem, bár közel sem ez az igazság. Még most is érzem a fojtogató érzést, és továbbra is reszketek, bár azt ráfogom a hidegre, ami ezen a helyen uralkodik.

Látszik Hectoron, hogy nem hisz nekem, de nem is firtatja a témát. Sejtem, hogy ő is elszenvedett itt annyi mindent, amit legszívesebben elfelejtene, nem hogy még beszéljen is róla.

- Jól vagytok? - teszem fel az ostoba kérdést. Egyértelmű, hogy nincsenek jól.

- Aha - vonja meg a vállát. - Szerencsére nem sok mindent csinálnak velünk. Vért vettek, meg párunknak meg kellett csinálni a félelemutazást, de ezen kívül békén hagynak. - Elhallgat, majd egész halkan folytatja, hogy az őrök még véletlenül se hallják. - Félek, mi az eredeti céljuk velünk, hogy miért tartanak itt bennünket.

Nem akarom a tudtára adni, hogy van okuk a félelemre. Amit eddig a saját bőrömön tapasztaltam, ezek bármire képesek. Biztosan van valami tervük.

- Tartsatok ki - próbálom nyugtatni. Semmi szüksége rá, hogy megosszam vele a szemem előtt lebegő rémképeket. - Ki fogunk jutni, ígérem. A többiek meg fognak találni.

- Hogy tudsz ennyire hinni benne? - kérdezi csodálkozva. Már kezdi feladni.

- Mert mást nem tehetek.

Ezután csendben eszünk. Nekik sincs túlzottan étvágyuk, de még mindig jobban rá tudják venni magukat az evésre, mint nekem sikerül. Azért egy tál levest nagy nehezen sikerül leküzdenem.

Ám rögvest visszakívánkozik, amint belép két őr, és felém indulnak. Csak azt jelentheti, hogy Alannek ismét valami meglepetése van a számomra.

Hector észreveszi, ahogy megfeszülnek az izmaim, majd a pillantása a közeledő katonákra rebben.

- Mit tettek veled, Tris? - suttogja hitetlenkedve. Gondolom, különös a számára, hogy gyengének lát, a félelem jeleivel.

- Ne aggódj, jól vagyok - hazudom, elsősorban magamnak, mint neki. - Ne foglalkozz velem, rájuk vigyázz - intek a fejemmel a gyerekek felé. - Szükségük van rád. Én megleszek.

Bólint mielőtt felállnék, és otthagynám az asztalukat. Legalább előttük nem akarom, hogy úgy rángassanak magukkal az őrök.

A szokásos helyiségbe vezetnek. Alan már vár rám, de Jasonnek nyoma sincs. Esélyes, hogy most nem akarják a közelembe engedni. Ettől legalább egy kicsit jobban érzem magam, és kevésbé feszülten ülök le, és hagyom, hogy ismét leszíjazzák a kezeimet.

- Mit akarnak ezekkel a gyerekekkel? - kérdezem, ezzel is húzva az időt. Nem érzem meg készen magam egy újabb kísérletre. Ha csak néhány perc haladékot nyerek magamnak, már megérte. És talán megtudok valamit a terveikből. Úgyis az a célom, hogy minél több információhoz jussak.

- Elsősorban tanulmányozás céljára hoztuk őket ide, mivel a gyerekek DNS-éről nem rendelkezünk annyi feljegyzéssel. Korábban azt hittük, hogy ilyen korban még nem lehet bizonyosan megállapítani, hogy milyen mértékben gyógyultak az alany génjei. Viszont egyre bizonyosabb, hogy tévedtünk.

Emlékszem, még anno Eric magyarázott valamit a korra vonatkozóan az Elfajzottak kapcsán. Épp mielőtt mellkason szúrtam volna az Őszintéknél.

- Ám az igazi szerepük sokkal fontosabb. Azokat, akik nem géntiszták, bevonjuk abba a kísérletbe, melyben a te génjeid által kreált szérumot fogjuk rajtuk tesztelni, hogy sikerül-e pozitív hatást gyakorolnunk a génállományukra.

Már nem is tudom, mit érezzek. Túl sok mindent tudtam meg, és tapasztaltam itt az elmúlt napokban, hogy új érzelmeket váltsanak ki belőlem. Csak a harag és az undor növekedik bennem egyre jobban.

Hogy vetemedhet valaki olyasmire, hogy gyerekeket használjon fel a beteg kísérleteihez? Azt hittem, hogy azért idáig nem süllyedne le egy olyan intelligensnek tűnő fickó, mint Alan, de ezek szerint tévedtem: mindig van lejjebb.

Viszont nem tehetek jelen pillanatban semmit, hogy megakadályozzam a tervüket. Így ki kell majd használnom az első lehetőséget, hogy kijuttassam valahogy innen a kölyköket.

- De foglalkozzunk is inkább azzal, amiért itt vagyunk.

A szérum látványa rögvest kisöpör minden korábbi gondolatot a fejemből. Az a lila szín vonzza a pillantásomat, és jéggé fagyasztja a vért az ereimben.

Aztán felnevetek. Ha a memóriámat nem sikerül kitörölniük, akkor a halálszérumot is le tudom győzni.

Persze azért ott bujkál bennem a gondolat, hogy mégsem fog sikerül, és ebben a székben fog a halál érni. De nem hagyom, hogy ez a gondolat befolyásoljon. Erősnek kell lennem.

Csípi a bőröm a szérum, aztán végigperzseli a testemet, hogy kiszívja belőle az energiát. A tagjaim elernyednek, még a fejemet sem tudom tartani. Ólmos fáradtság támad rám, és húz magával a mélybe.

Aludni akarok. Olyan erős a késztetés, hogy észre sem veszem, mikor csukom le a szememet. De aztán észbe kapok. Nem aludhatok el. A szemeim rögtön kipattannak.

Pont ezt éreztem az alagútban, miután megtámadott David. Ezek szerint akkor is került valamennyi szérum a szervezetembe, ami kifejtette rám a hatását. Viszont ott nem volt ilyen nehéz a súlya. Most úgy érzem, akár egy mázsás teher nehezedne rám, és taszítana a semmibe.

Visszaemlékszem arra a napra. Mikor már alig bírtam járni, és minden vágyam az volt, hogy magzatpózba gömbölyödve szundítsak. Tobias segített, hogy tovább tudjak menni, és ne engedjek a fáradtság csábításának.

Most is az ő képébe kapaszkodom. Nem fogom hagyni, hogy egy ilyen ostoba szérum végezzen velem, és ezzel elszakítson tőle. Attól keményebb fából faragtak, így nem engedhetem el magamat. Erős vagyok.

Érzem, ahogy a súly könnyebb lesz, és mintha lefolyna a bőrömön. hogy semmivé váljon. Én pedig újra kapok levegőt. A fáradtságnak is nyoma vész, és már csak a testem remeg a szérum utóhatásától.

De megcsináltam. Legyőztem a halálnak eme formáját.

Egy kéz a vállamon az, ami felráz a diadalomból. Alan áll előttem, és éppen olyan bosszúsnak tűnik, hogy még élek, mint korábban Jason tette, mikor nem veszítettem el az emlékeimet, mint azt annyira szerette volna. Vajon most Alan is nekem fog esni?

De nem, csak egészen közel hajol hozzám, hogy az arcából már csak a szemét lássam. A homlokomról folyó izzadtság jéghideg a bőrömön, ahogy belenézek a könyörtelen tekintetébe.

- Nagyon érdekes - sziszegi kemény hangon. Az utálatot mérföldekről kihallani belőle. - Mi a titkod?

Megrántom a állam. Nem hiszem, hogy bármi rendkívülit tettem volna, amit titoknak lehetne nevezni.

- Nem tudom - válaszolom végül. - Egyszerűen élni akarok.

****

Az ágy rugói a hátamat nyomják. Nem tudom mióta fekszem már a plafont bámulva, de már órák teltek el, annyi bizonyos.

Várom, hogy elmúljon a rángatózás. Így felkelni nem tudok, mert kiszalad alólam a talaj, amint összerándul a lábam.

Az egész a második halálszérum-adag után kezdődött. A végtagjaimban lassan állandósulni látszik a rángás. Néha alig észrevehető, máskor szabályosan vergődöm az ágyon, ahogy kontrollálhatatlanul csapkod a kezem-lábam.

Mi történik velem?

Félek, hogy valami visszafordíthatatlant tettek a testemmel. Nem elég, hogy sikerül szép lassan birtokba venniük az elmémet, és beültetni oda a rettegést és a gyengeséget, de már a testemet is meg akarják törni.

Napok óta alig ettem valamit. Hiába hoznak az őrök bizonyos időközönként valami ennivalót, vagy nincs erőm felkelni, vagy étvágyam nincs. Ha mégis rászánom magam, hogy egyek pár falatot, rendszerint hamarosan visszaöklendezem.

A saját testem is ellenem küzd.

Végre csillapodnak a rángások, és sikerül felülnöm. Most már csak a bal lábam remeg, de ennyit elviselek.

Valamivel később motozást hallok az ajtó túloldaláról, mire összerezzenek. Nem akarok még egy adagot a halálszérumból. Sőt, egyik szérumból sem szeretnék. Épp eleget kaptam már belőlük. Nem is értem, Alan miért nem fogja fel végre, hogy ezek a szerek nem hatnak rám. Ugyanúgy immúnis vagyok rájuk, mint Edith. Csak ezek az utánuk jelentkező tünetek ne lennének.

Bele sem merek gondolni, mennyi mindenen kellett keresztülmennie a nagyanyámnak. Ezt kaphatta ő is, amit most én, csak nem napokig, hanem évekig. Gőzöm sincs, hogy tudta olyan sokáig tartani magát, és megőrizni az ép eszét.

Hallom a zár kattanását, mire rögtön talpra szökkenek, és belemarkolok a combomba, hátha akkor nem remeg annyira. Jasonre számítok, aki rövid távollét után ismét rendszeres vendégem lett. Esetleg maga Alan érkezik, hiszen arra is volt már példa. Aztán az ajtó kitárul, én pedig ledöbbenek.

Evelyn lép be a helyiségbe.

- Evelyn? - kérdezem hitetlenkedve.

Végigmérem, de sértetlennek tűnik. Nem úgy fest, mint aki hosszabb ideje itt raboskodna. Olyan fehér ruhája sincsen, mint nekünk, kísérleti alanyoknak. Egy egyszerű, fekete kabátot visel. Most fogták volna el?

- Jól vagy? - kérdezem aggódva. Az arca olyan rideg, hogy megfordul a fejemben, talán szimuláció hatása alá vonták. De nem hinném, mert ahhoz meg túl tiszta a tekintete.

Nem sokat van időm gondolkodni a helyzeten, mert egyszer csak odalép hozzám, és olyan pofont lekever, hogy elterülök az ágyon. Értetlenül meredek rá, miközben az arcomat fogom.

- Mi...?

- Fogd be, te senkiházi - rivall rám, én pedig egyből elhallgatok.

Megragadja a pólómat, és felránt az ágyról. Nem hittem volna, hogy ilyen fizikai erő rejlik benne.

Gonoszul elmosolyodik, majd ellök magától, neki a falnak.

- Legalább vigasztal a tudat, hogy azt kapod tőlük, amit megérdemelsz. Bár remélem, ha már nem én lehetek az, aki darabokra szaggat, utána a pokolban fogsz megrohadni.

Megrendít a felém irányuló parázsló gyűlölete. Korábban sem szívlelt, de ilyen mértékű utálatot nem vártam volna tőle. Különösen azután, ahogy a Kórház tetején viselkedett velem.

- Nem értelek, Evelyn... Mi történt? - suttogom.

Észreveszem, hogy ökölbe szorul a keze. Hátrálok egy lépést tőle, miközben várom a válaszát. De amint megkapom, a világom atomjaira hullik.

- Megölted őt! A te hibád, hogy meghalt a fiam.

Következő fejezet >>

Szerző megjegyzése:
Igen, borzalmas fejezet. Nem tudom, írás közben úgy érzetem, jó lesz ez. Aztán mikor már javítottam, szörnyülködtem, hogy ez meg mi. Próbáltam menteni a menthetőt, de elég gáz lett, tisztában vagyok vele. Bár remélem azért nektek legalább egy kicsit tetszik (én úgy is mindig borzalmasnak érzem az egészet, csak ezt most különösen). Nem akartam sokat vacakolni ezekkel a szérumokkal, lehet ez a gond, hogy így meg kevés, de egy fejezetre meg mégis sok.
És a vége... Tudom, szemét vagyok. Nincs mentségem, szóval jöhetnek a szidalmak, ne kíméljetek!