Fanfic: A jövő kezdete - 34. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Elérkeztünk A jövő kezdete 34. fejezetéhez! Emlékeztek még az előző fejezetekre? Remélem, mert folytatódik a sztori, és remélem már az első sor tetszeni fog mindenkinek. Igaz, hogy eseménydús fejezetet ígértem, hát az elmarad, de szerintem nem fogjátok bánni.

Jó olvasást! :)

34.

TOBIAS

Nehezen tudok koncentrálni a környezetemre, mintha valahol olyan helyen lennék, ahol semmi sincsen. A világűrben talán... Minden olyan könnyűnek, anyagtalannak érződik körülöttem. De akkor miért ilyen nehéz a testem? Szállnom kéne, repülnöm a súlytalanságban, ezzel szemben még a karjaimat sem tudom megmozdítani.

Mégsem tudok azon gondolkodni, hogy ez miért van, és mi a fene folyik itt, mert az elmémet áthatolhatatlan köd borítja, ami csak lassan akar tisztulni.

Furcsa hangokat hallok valahonnan: sípolás, pittyegés, kattogás. Kiráz tőlük a hideg, mert valahonnan ismerősek, csak nem tudom hova tenni az érzést, ami eltölt minden egyes hang hallatán. De mindenesetre valami rossz emlék fűződik hozzájuk.

Lassan sikerül elegendő erőt gyűjtenem magamban ahhoz, hogy kinyissam a szememet, bár lehet jobb lenne még aludni egy keveset. De valami azt súgja, hogy épp eleget szundítottam, és már ideje lenne felkelnem. Bár nem hinném, hogy valójában egy percet is aludtam. Egy jó alvás után az ember duzzad az energiától, vagy legalábbis készen áll egy újabb napra. Bennem még sincs egy csepp energia sem. Úgy érzem magam, mint akit kiszipolyoztak.

A helyiség émelyítően fehér, akár egy havas táj egy verőfényes napon. Bántja a szememet, de nem hunyom le őket újra; nem akarok tovább aludni.

Rájövök, hogy a különös zajokat a mellettem lévő gépek adják. Idegesítően hangosak, nekem pedig belefájdul a fejem, bár lehet, hogy nem is a hangok zakatolásától jelentkezett a kín. Egy kórházi szobában vagyok, aminek biztos meg van az oka, csak ott még nem tart az agyam, hogy képes legyen odáig eljutni. Felidézni, mi is történt.

Bejön egy nővér, aki gondolom észreveszi, hogy nyitva a szemem, mert még a küszöbön sarkon fordul, és sietve távozik. Egy perccel később vissza is tér egy fickóval a nyomában. Gondolom, egy orvos az.

A férfi egy kis lámpával a szemembe világít, ami marhára zavar, és el kell fordítanom fejemet. De az meg fáj, így akaratlanul is felnyögök. Mintha valaki egy csákánnyal püfölné a koponyámat.

- Hogy érzed magad, Tobias? - kérdezi.

- Szétmegy a fejem - szűröm a fogaim között rekedt hangon.

A doki bólint, majd mond valamit, amit nem értek, majd megnyom valamit az egyik gépen. Ezután valami csoda folytán csökken a fájdalmam, és már nem érzem úgy, hogy menten szétrobbannak az agysejtjeim.

Égni kezd a szemem, ezért egy pillanatra lehunyom, hogy szűnjön a kellemetlen érzés.

Amikor ismételten kinyitom őket, a szoba már nem fényárban úszik, hanem félhomály uralkodik. Közben lement a nap, így bizonyára el is aludtam, és nem csupán egy pillanat erejéig.

A fájdalomcsillapító hatása elmúlt közben, de már nem hasogat olyan nagyon a fejem; csak tompa lüktetés maradt. Azért már egy fokkal jobban érzem magam. Csak az nem világos, hogy miért is vagyok itt, és hol vannak a többiek.

Ismét megjelenik a korábbi nővér, mosollyal az arcán. Kedvesnek tűnik, de nem túl bőbeszédű. Hozzám sem szól, csak elvégez pár vizsgálatot.

- Mi történt velem? - kérdezem tőle, és meglep, hogy milyen erőtlen a hangom.

- Nem kell aggódnod - szólal meg lágy, magas hangon. - Hamar rendbe fogsz jönni. Pár zúzódás, ami szépen elkezdett halványulni, a bordáid már helyre is jöttek, és a fejed is lassan rendben lesz. - Elhallgat egy időre, míg kicseréli az infúziómat. - A történtekről majd a barátaid beszámolnak.

Kicsivel később magamra is hagy, még mielőtt túl sok kérdést tudnék feltenni neki. Ezután a csend kezd fojtogatóvá válni, amit csak az az átkozott hangzavar tör meg minden második másodpercben, amit a gépek keltenek. Ettől csak erősödik a lüktetés.

Megkönnyebbülten sóhajtok fel, mikor halkan kinyílik az ajtó. Legalább már vége a csendnek. Elmosolyodom; az óvatos belépő nem valamelyik dolgozó, ebben biztos vagyok. Azok általában úgy rontanak be a szobába. Így arra számítok, hogy megpillantom az ismerős szőke fürtöket, és azokat a viharoskék szemeket.

Ám csalódnom kell. A helyiségbe ugyanis ketten is bedugják a fejüket, de egyikük sem szőke. A csalódottság biztosan kiül az arcomra, de se Uriah, se Christina nem veszi észre, vagy csak nem említik meg.

Megkönnyebbültnek tűnnek, hogy ébren találnak. Elég csúnyán megsebesülhettem, ha így aggódtak értem. Pedig annyira közel nem is állunk egymáshoz, bár az elmúlt események valamennyire összekovácsoltak minket.

- Mennyi ideje vagyok itt? - kérdezem üdvözlés helyett. A nővérnek ezt időm sem volt feltenni, így most tőlük várom a választ.

- Úgy nagyjából egy hete - szólal meg Uriah. A hangja fáradtságról árulkodik, és sötét karikák húzódnak a szeme alatt. - Elég csúnyán elrendezték a fejedet, haver.

Felvonom a szemöldökömet. Akármennyire is összezavarnak a szavai, az még jobban meglep, hogy úgy viselkedik, mint a régi Uriah. Úgy tűnik, napról napra kezd egyre inkább önmaga lenni. Az viszont aggaszt, hogy már egy hete nyomom az ágyat.

- Mégis mi a fene történt? - morgom, miközben megpróbálok felülni, fittyet hányva a koponyámat ostromló fájdalommal, ami kezd ugyan erősödni, de meg nem elviselhetetlen.

Christina rögvest mellettem terem, és a vállamnál fogva visszanyom a matracra, és szigorúan néz rám, de közben valamelyest zaklatottnak tűnik. Egy szúrós pillantással válaszolok.

- Ne nézz így rám, Négyes - szól rám erélyesen, amitől egy kicsit sem ijedek meg, csak meglep, hogy így beszél velem.

- Ahelyett, hogy itt utasítgatsz, inkább a rohadt kérdésemre válaszolj! - emelem fel a hangomat. Kezdem elveszíteni a türelmemet, ami amúgy sem erősségem.

- Az egyik járőrszolgálat folyamán az ellenség az utcán robbantott. Nem tudjuk pontosan, hogy mi történt, csak azt, hogy elkeveredtetek a tömegben, és akkor sérültél meg.

Felemelem a kezem, hogy jelezzem: nem szükséges tovább folytatnia. Most már eszembe jutnak a képsorok és az akkori érzések: a súlyos félelem, a gyomromat szorító kétségbeesés, ahogy a fejemet kapkodtam az emberek sűrűjében. Hogy mindent hajlandó voltam feláldozni, hogy megvédjem őt.

- De Tris jól van? - kérdezem reménykedve. Ha nekem sikerül túlélnem, akkor neki sem eshetett nagy baja. - Hol van?

Szomorúság és bizonytalanság önti el az arcukat, nekem pedig zsibbadni kezdenek az ujjaim. Valami nagyon nincs rendben...

- Mi az? - A hangom élesen cseng a csupasz falak között. Semmi válasz. - Christina, hol van Tris?

Látom, ahogy könnyek szöknek a szemébe, és remegni kezd a felső ajka. De végül csak megszólal, még ha a hangja alig hallható is.

- Nem tudjuk...

- Mi az, hogy nem tudjátok? - kiáltok rá, amitől ugrik egyet ijedtében.

- Úgy, hogy öt napja fogalmunk sincs, hogy merre lehet, Négyes! - üvölt vissza, aztán elsírja magát.

Elkerekednek a szemeim, a gyomrom pedig olyan kicsire szűkül, hogy már fáj. Megint mi történt?

- Hogy.. hogy lehet? - motyogom magam elé. Minden indulat elpárolog belőlem.

- Mi se értjük - jön a válasz Uriah-tól, aki fél karral átöleli a pityergő Christinát. - Miután ide kerültél, elzárkózott mindenkitől. Nem beszélt egyikünkkel sem, ha pedig hozzászóltunk, meg sem hallotta. Elkerült mindenkit, még ide a kórházba sem láttam jönni.

- Én se - teszi hozzá Christina. - Elkerült minket.

Ezt tette volna a sebesülésem vele? Talán magát hibáztatta? Minden bizonnyal; annyira rá vallana. Ami mondjuk rám is igaz. Ha a másikról van szó, hajlamosak vagyunk magunkat okolni. Még ha ez nem feltétlenül helyes így, de ez is azt bizonyítja, hogy összetartozunk.

- Aztán pedig felszívódott. - Uriah hangjában ott bujkál az indulat, bár tudom, hogy nem Trisre mérges. Önmagára, hogy nem tudja megmagyarázni, mi is történt. - Pontosan nem is tudjuk, mikor tűnt el. Ki tudja, mennyi idővel később jöttünk rá, hogy nincs sehol az épületben.

A szívem hevesen zakatol, ahogy a tompa agyam lassan felfogja a hallottakat. Tris eltűnt, és senki sem tudja, hol lehet.

- Ez nem vall rá... - mondom, miközben a félelem egyre inkább megbénítja a tagjaimat. - Tris nem az a fajta, aki elmenekül.

- Igen - bólint Christina. - Viszont nagyon megviselte, ami veled történt.

Istenem, mi lett volna vele, ha nem élem túl?

- De akkor sem tűnne el önszántából.

A többiek bólogatnak, pedig Uriah nem is ismerheti annyira Trist, mint Christina és én. De az ő szemében is látni a bizonyosságot, hogy Tris nem tenne ilyet. Viszont ott lebeg felettünk a kérdés, hogy akkor mi történhetett.

Nagyon hamar eljutok az egyetlen lehetséges, és egyszersmind legszörnyűbb eshetőséghez. És akármennyire is szeretném, hogy tévedjek, egyszerűen érzem, hogy igazam van. De nem akarom, hogy igaz legyen...

- A Kormány... - mondom ki végül. Ahogy a szavak elhagyják a számat, az egész még valóságosabbnak tűnik. - Ők tették.

- Mi is ettől tartunk - igazolja a feltevésemet Christina. - Ahogy elrabolták a gyerekeket, Trist... Őt is...

Megbicsaklik a hangja, és nem tudja folytatni. De nincs is rá szükség. A szörnyű gondolatok egymást kergetik a fejemben. Csupa olyan forgatókönyv, ami sehogy nem érhet jól véget.

Félredobom a könnyű takarót, és nem törődve a testem tiltakozásával felülök, majd leteszem a lábamat a hideg padlóra.

- Mégis mi a fenét művelsz? - rivall rám Christina. Nem foglalkozom vele, hanem összeszorítom a fogamat, és felállok, még ha forog is velem a világ. Most nincs idő gyengének lenni. - Tobias!

- Mi van? - nézek rá ingerülten.

- Most azonnal feküdj vissza!

Már megint parancsolgat nekem, de nem engedelmeskedem. Elindulok az ajtó felé, de alig egy lépés után meg kell torpannom. Valóban nem érzem túl fényesen magam.

- Haver, koponyatöréssel nem kellene mászkálnod. Hagyd ezt abba!

Kezdem elveszíteni a hidegvéremet, és nem mellesleg egyre inkább szédülök. Ezért aztán fel sem tűnik, mikor kinyílik az ajtó.

- Tobias! - kiált fel egy éles hang, én pedig annyira meglepődöm, hogy visszahuppanok az ágyra. Zavartan nézek az anyámra, aki becsukja az ajtót, és mellém lép. Olyannyira váratlanul ér a felbukkanása, hogy hirtelen megszólalni sem tudok. Legutóbb hónapokkal ezelőtt láttam, mikor megszöktünk a Hivatalból. Tudomásom szerint jelenleg a Határsávban kellene lennie.

- Evelyn? Te meg hogy kerülsz ide?

- Azt hittem, ennél azért jobban fogsz örülni nekem - mondja szomorúan mosolyogva.

- Nem erről van szó, csak... meglepődtem, ennyi. Jó ideje nem láttalak. Ráadásul úgy emlékszem, hogy kitiltottak a városból.

Látszik rajta, hogy fáj neki erre gondolni, ahogy megrándul az arca a szavaimra.

- Értesítettek róla, hogy megsebesültél, Johanna pedig engedélyezte, hogy egy ideig a városban maradjak.

Így már értem a dolgot, de arról még mindig fogalmam sincs, hogy szerzett tudomást róla ilyen hamar.

- Jaj, Tobias - sóhajt nagyot. - Megint mibe keveredtél?

Nem válaszolok neki, hiszen úgy sem értené meg, hogy bármire képes lennék Trisért. Evelyn egész életében nem tudta, mi az a család. Hiába, Marcust nem lehetett férjnek nevezni, és így utólag úgy vélem, velem sem törődött igazán. Bennem is csak az apámat látta talán? Vajon hány évig tervezhette, hogy otthagyja az Önfeláldozókat?

Persze arról sem feledkezzünk meg, hogy korábban sem volt oda a lányért, akit szeretek.

- Nem fekhetek itt egész nap - magyarázom neki határozottan. - Meg kell találnom Trist.

Látom, ahogy még jobban elkomorul. Miközben a gondolataiba merül, a szeme homályos lesz, és a távolba réved. Ugyan mi járhat a fejében?

- Tobias - szólal meg kis idő múlva szánakozó hangnemben. - Hidd el, hogy sokan keresik. Neked most helyre kell jönnöd.

- Igaza van, Négyes - veti közbe Christina. Még mindig az ajtóban ácsorognak.

A fejemet csóválom. Hát miért nem értik meg? Meg kell őt találnom. De vajon mire mennék ilyen állapotban? Valószínűleg az utcára nem jutnék ki így.

Szigorúan Uriah-ra nézek, aki lecövekelt az ajtóban.

- Mond meg a dokinak, hogy huszonnégy órát kap, hogy rendbe hozzon.

****

Remek érzés ismét járni, ahogy az is, ahogy a lépcsőket szelem lefelé. Végre megszabadultam a kórházi szagtól, és a kényelmesnek kicsit sem nevezhető ágytól. Igaz, hogy Evelynnek nem igazán tetszett, hogy szabadlábra helyeztem magamat. Szerinte még nem gyógyultam meg, és pihennem kéne.

Valóban nem érzem még mindig a legjobban magam, de határozottan jobb, mint mikor felébredtem. A kötés még a homlokom feszül, de nem különösebben zavar, még a viszketést is sikerül figyelmen kívül hagynom. A lábam kissé erőtlen, de már van annyi energiám, hogy megtegyem az utat a menedékig.

Hála a késői órának nem sokan járkálnak a folyosókon, így nem kell megbirkóznom az emberek kíváncsi, szánakozó, vizslató tekintetével. Valamint kényelmetlen beszélgetést sem kell kezdeményeznem senkivel, ami jó így, mivel csak egy emberrel akarok most beszélni.

Az irodaajtó résnyire nyitva van. A kiszökő fény aranyló sávot fest a szürke padlóra. Úgy látszik, nem én vagyok az egyetlen, aki még ébren van. Hogy is tudnánk aludni?

Halkan kopogok, majd belököm az ajtót. Aztán csak egy pillanatig a küszöbön ácsorgok, mielőtt belépnék. Edith az íróasztalánál ül, az arcát a tenyerébe temetve. Figyelem, ahogy a ráncok végigfutnak a kezén, és ahogy az őszülő haja kócosan mered a szélrózsa minden irányába. Mélységesen kimerültnek tűnik.

Mikor meghallja a lépteim zaját, felpillant rám, a véreres szemei elkerekednek a csodálkozástól. Az arca nyúzott, és látszik rajta, hogy napok óta nem aludt. A sápadtságát sem lehet egyszerűen figyelmen kívül hagyni. Az aggodalom és a félelem rányomta a bélyegét.

- Tobias - szólít meg halk, rekedtes hangján, majd feláll a székéről, és megkerülve az asztalt odajön hozzám. A kezét az arcomra teszi, és érzem, hogy a hideg ujjai megremegnek a bőrömön. - Úgy örülök, hogy jól vagy.

Igazán meglep, mikor a következő pillanatban átölel. Megdermedek, mert nem vagyok hozzászokva az ölelésekhez, különösen mivel a felnőttektől nem számíthattam korábban ilyen gesztusokra.

- De hogy-hogy már kiengedtek? Csak nemrég tértél magadhoz - kérdezi értetlenül, miután elhúzódik, hogy a szemembe nézhessen, de a kezeit továbbra is a felkaromon tartja.

- Megfenyegettem az orvost - válaszolom egy vállrándítással.

Elneveti magát, aztán megveregeti a vállamat, és visszaül az asztalához. Én vele szemben foglalok helyet.

- De biztos jól vagy? - kérdezi aggódva, ami igazán jól esik.

- Voltam már jobban, de most fontosabb dolgok miatt kell aggódnunk.

A kis vidámság rögtön eltűnik az arcáról, és érzem, hogy az én arckifejezésem is még komorabb lesz. Ő is tudja, hogy nem fogok ölbe tett kézzel ülni, míg a barátnőm ki tudja hol van. Ahogy ő sem bírja elviselni a tudatot, hogy nyoma veszett az unokájának.

- Sikerült kideríteni valamit? - kérdezem, kissé tartva a választól.

- Egyenlőre nem sokat - csóválja a fejét. Elkeseredettnek tűnik, amitől én is még elveszettebbnek érzem magam. Nem tudom, mit tehetnék. - A kamerafelvételeken semmit nem találtunk, ami nem értem, hogy lehetséges. Annyit sikerült kideríteni a belső kameráink felvételeiből, hogy öt napja este tíz körül még az épületben volt. De azután, mintha eltűnt volna a felvételekről. Se az épületben, sem az utcákon nem látni ezután, így csak találgathatni tudunk, hova mehetett, és... mi történhetett vele.

- A Kormány keze van a dologban?

- Meglehet - bólint. - Viszont erre sem találtunk semmi bizonyítékot egyenlőre. Csak a sötétben tapogatózunk. Az embereink, akiket a keresésére indítottam, nem jutottak eredményre ezidáig. Az azonban feltűnt, hogy a Kormány feltűnően csendes. Az utcán történt robbantás óta lapulnak, a színűket sem látni.

- Mintha valami nagyon lefoglalná őket - vetem fel, Edith pedig egyetért velem. - Meg kell tudnunk, hol van a rejtekhelyük.

- Folyamatosan kint vannak a járőreink. Előbb-utóbb rá fogunk bukkanni a bázisukra. Csak kérdés, mennyi időnk van.

A kimondatlan szavak ott lógnak a levegőben. Vajon mennyi ideig bírja ki Tris a Kormány karmai között. Illetve azok mennyi ideig hagyják életben. Ha még életben van egyáltalán...

- Mi van, ha már nem... - szólalok meg, de elharapom a mondatot. Képtelen vagyok befejezni. - Ha már túl késő?

- Nem, még nem késtünk el, ebben biztos vagyok - jelenti ki határozottan, miközben a szemembe néz, talán így próbálva meg hitet adni a számomra. - Tudják jól, hogy Tris mennyire fontos a számunkra, mindenki számára. Ha már nem élne, arról tudnánk.

Nehéz csend telepedik közénk. Még van miben reménykednünk. Amíg nem találjuk Trist holtan valami forgalmas helyen, addig még nincs minden veszve.

Eszembe jut, mikor a Műveltek foglyai voltunk. Megborzongok már a gondolatára is, hiszen azok voltak a legnehezebb napok az életemben. Minden pillanatban ott volt Tris elvesztésének lehetősége. Emellett végignézhettem, ahogy szép lassan hatalmába keríti a félelem, és feladja a küzdelmet.

Vajon most min megy át? A Kormány emberei jobb vagy rosszabb bánásmódban részesítik, mint a Műveltek tették? Kibírja, amíg megtaláljuk?

Akaratlanul is eszembe jut, hogy ez az egész az én hibám is. Ha nem kerülök ilyen állapotba, akkor talán nem történik ez. Viszont erre nincs semmi biztosíték. És ha nem tettem volna azt, amit, valószínűleg most ő feküdne a kórházban. A rosszabb eshetőségre inkább gondolni sem akarok.

- Sajnálom, hogy nem tudtam megvédeni - mondom lehajtott fejjel. Hiába nem irányíthattam az eseményeket, azért bánt, hogy nem tudtam megtartani az Edith-nek tett ígéretemet.

- Épp eleget tettél, Tobias - mondja szelíden. - Ha te nem vagy, az unokám már valószínűleg nem élne. El sem tudod hinni, mennyire hálás vagyok neked ezért.

Majdnem felhorkantok, tekintve, hogy sokra mentem azzal, hogy megmentettem akkor az utcán. Hiszen most ki tudja, hol van, és milyen állapotban.

- Meg fogjuk találni, Tobias! - mondja határozottan, és kíváncsi lennék, hogy engem akar-e meggyőzni, vagy saját magát.

De igaza van. Meg fogjuk találni Tris. Nincs más lehetőség, és se Edith, se pedig én nem fogjuk feladni.

Következő fejezet >>

Szerző megjegyzése:
Na ugye nem hittétek el, hogy megöltem Tobiast? Ugye nem? Nem tudnám megtenni, és szerintem ezt sokan tudtátok is. Én persze röhögtem itt, mint a kisördög a hozzászólásaitokon, amiket olyan jó volt olvasni! És hogy szükséges volt-e átvernem a népet? Igen! A másik, hogy piszkosul élveztem, bár azt hittem, utálni fogtok, és már vártam a felháborodott kommenteket, de csak nem jöttek. Na mindegy :) Remélem most már végképp nincs harag.
A folytatás nem tudom még mikor fog jönni. ZH-kra kell készülnöm, de addig még egy fejezettel szeretnék elkészülni. Addig valahogy bírjátok ki! <4