Fanfic: A jövő kezdete - 35. fejezet



FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!


Meghoztam nektek A jövő kezdete 35. fejezetét! Egy ideje nem volt új fejezet, de remélem a lelkesedésetek az enyémhez hasonlóan nem csappant meg, és izgatottan vártátok ezt a részt.
Szokásos szomorú fejezet egy kis akcióval, szóval unatkoznotok most sem kell.

Jó olvasást! :)



35.


TRIS




Rá kell jönnöm, hogy a bosszút nem is olyan egyszerű kivitelezni. Hiába forr bennem a gyűlölet a fogva tartóim, a Kormány és az egész világ iránt, és hiába akarnám puszta kézzel elroppantani azoknak a nyakát, akik tönkretettek, ha semmi energiám nem maradt.

Lassan ott tartok, hogy azt sem tudom, hol vagyok. A pillanatok összemosódnak, és az elmémre rátelepedett köd mindent eltompít. Néha érzékelem, ahogy a cellámban fekszem, vagy hogy vasmarkok tartanak egy helyben, bár leggyakrabban akkor ocsúdok fel, mikor valamelyik szérummal kell szembenéznem. Lehet ilyenkor felszínre tör az Elfajzott énem, hogy felülkerekedjen mindezen.

A sokadik memóriaszérum... Még mindig megvannak az emlékeim, bár kissé megkoptak. Nem tudom felidézni a régi szobámat, vagy a bátyám alakját a Műveltek között. Ahogy a Kút képe is elhalványodni látszik a fejemben. A barátaim arcát is nehezemre esik felidézni. Elvesznek a részletek...

Amitől mindig megrémülök, az a halálszérum. Pedig úgy érzem, már nem veszíthetek el semmit sem, és ez így is van. Valamiért mégis féltem az életem, vagyis inkább nem egy átkozott szertől akarok meghalni. Öljenek meg, miközben a vérük eláztatja a kezeimet, de ne így kelljen eltávoznom, mint egy kísérleti patkánynak.

Ám akárhányszor próbálkoznak, a szérum nem végez velem. Belém fecskendezik azt a szemetet, majd mindenem elnehezül, és szinte érzem, hogy lelassul a szívverésem, majd szép lassan elhal. De aztán az élni akarás utat tör magának. Mindenem azt kiáltja, hogy még nem végeztem, még van mit tennem, mielőtt örök álomra hajthatom a fejem.

Hogy hány alkalommal estem át már ezen, azt számon sem tudom tartani. Túl sokszor. Alan persze csalódott, hogy semmire nem mennek a kis kísérletei, hogy még mindig életben vagyok. Bár fel nem foghatom, hogy ha ennyire zavarja őt a létezésem, miért nem ereszt egy golyót a fejembe. Egyszerűbb lenne, mint arra várni, mikor használ végre a szérum.

Azonban egy valamit sikeresen elért ezzel. Tudom, hogy valami elromlott mélyen bennem, valami visszavonhatatlan, amit biztos vagyok benne, hogy képtelenség helyrehozni. Ahogy a testem reagál a szérumokra, és ahogy képtelen vagyok parancsolni a tagjaimnak, hogy abbahagyják a rángatózást, biztosra tudom, hogy valami borzalmas történt velem.

Az egyetlen, ami kissé csillapítja a tüneteket, az a békeszérum. Bár eddig csak egyszer adták be, de legalább egy ideig nem vonaglottam magatehetetlenül. Viszont más hatást nem váltott ki; semmivel sem lett jobb kedvem, és nem viselkedtem olyan holdkórosan, mint anno a Barátságosaknál tettem. Így kiderült, hogy erre is immúnis vagyok.

Emlékszem, hogy Tobias azt mondta, akkor azért nem tudtam leküzdeni a békeszérumot, mert nem akartam, hiszen van, hogy az ember csak egyszerűen boldog akar lenni, még ha az érzés nem is valódi. Viszont én már nem akarom magam a hamis boldogság illúziójában ringatni.

Már nem is emlékszem, legutóbb miből kaptam. Biztos nem a Barátságosak csodaszeréből, mert a cellám kemény padlóján vergődöm.

Nyöszörgöm. A testem minden négyzetcentimétere fáj, égnek az izmaim, és percenként fehér kín szúr bele a gyomromba. Mikor lelőttek, akkor sem éreztem ilyen mértékű fájdalmat. Olyan, mintha a testem magát készülne felemészteni, és darabjaira robbantani.

Fel sem fogom, mikor kezdek üvölteni, csak arra eszmélek, hogy a hangom betölti a teret, és visszaverődve a falakról jut el a dobhártyámig.

Elfog a rosszullét, de még az is csoda, hogy sikerül oldalra fordulnom, mielőtt elhánynám magam. Először a fémes ízt regisztrálom a számban, majd utána látom csak meg a könnyeimen keresztül a véres kövezetet.

Visszahanyatlok a földre, zihálva próbálok tudatomnál maradni. Valahogy az életösztön még mindig nem akar elhagyni. Pedig már igazán megtehetné...

Homályos alakok táncolnak a szemem előtt, és lábak dobognak mellettem. Felismerem Amelia gondterhelt arcát. Úgy tűnik, ő is annyira tanácstalan és rémült, mint amilyennek én érzem magam. Hisztérikusan kiabálni kezd az őröknek, bár nem értem micsodát, mert a vér dobol a fülemben.

Két katona minden finomkodást mellőzve felemel a földről, és Amelia utasításait követve kivonszolnak a folyosóra. Látszólag egy kicsit sem esik nehezükre megtartani a tiltakozó testemet. Ahogy a vaskos ujjaik az fájó izmaimba mélyednek, érzem a fokozódó kínt az ujjaim hegyéig hatolni. Szinte nevetséges, ahogy a kiáltásom végigszáguld a folyosón.

Aztán azon az asztalon találom magam, ahol először vizsgáltak, mikor el kellett viselnem, hogy a tű a csontomba hatol. A szíjak most is körbeölelnek, leszorítva a hűvös bőrhöz, ami szinte felüdülés a parázsló testemnek. De hiába vagyok lekötözve, a rángások nem szűnnek, és nekifeszülök a durva anyagú szíjaknak.

- Próbálj meg ellazulni, Beatrice - hallom Amelia hangját, amitől kis híján elnevetném magam, ha nem lennék ilyen kimondhatatlanul rosszul.

- Nem tudok - nyöszörgöm két fájdalomhullám között. A vér íze mindent beborít.

Amelia átkozódva kutatni kezd az orvosi szekrény rekeszeiben, idegességében a földre borítja a tartalmukat. Végül minden bizonnyal megtalálja amit keres, mert rövidesen ismét magam mellett látom. A fogait olyan erővel szorítja össze, hogy megfeszül az állkapcsa, a tekintete riadtnak tűnik. Csak tudnám, mitől borult ki.

De sokáig nem tudok ezen merengeni, mert a kezében tartott fecskendő tartalmát a szervezetembe fecskendezi.

Felkiáltok, bár nem a fájdalomtól. A frusztráció ad magának így hangot. Belefáradtam a szérumokba, a kísérletekbe, a tűszúrásokba. A fejemet rázom, ha már máshogy nem tudok tiltakozni.

- Nyugodj meg, csak fájdalomcsillapítót adtam.

Nem hiszek neki. Túl sok volt a számomra ez az egész. Nem bízhatok meg senkiben.

Csak az a mondat játszódik le a fejemben, ami napok óta befészkelte magát, és azóta ismétli magát, mint valami mantra. Csak legyen vége... Csak legyen vége már... Sokáig nem is tudatosul bennem, hogy minek a végét akarom ilyen hévvel. A nap végét? A kísérlet végét? Aztán rá kell döbbenjek, hogy az élet befejezését várom.

Valahogy mégis szűnni látszik a kín, és már nem érzem, hogy mindenem a szívem ritmusára lüktetne. Talán a rángások is csillapodnak egy kicsit, ahogy az érzékeim lassan eltompulnak.

Tehetetlenül hagyom, hogy valami színtelen infúziót kössön a karomba, majd egy nedves ruhával megtörölje az izzadt arcomat és az orromat. A rongy piroslik a kezében, majd a kukában landol. Egy másik vizes kendőt végül a homlokomra fektet. Bizonyára lázam lehet, mert jobban fázom, mint eddig, ami ebben a jégveremben nagy szó. Érzem, hogy a rajtam lévő ujjatlan felső úszik az izzadságban.

- Sajnos más egyebet nem tehetek - mondja gondterhelten és szomorúan, a kezeit tördelve. - Nagyon minimális a gyógyszerkészlet itt, így csak a legszükségesebbekből tudok válogatni.

Nem érdekelnek a gyógyszerei, sem a magyarázkodása. Másra sem vágyom, mint hogy békén hagyjanak. Az alvás kegyeire áhítozom, lehetőleg örökre. Bár már annak is örülnék, ha sikerülne felébredni ebből a rémálomból. Egy virágos rét minden fájdalom nélkül...

De a valóság túl elkeserítő ahhoz, hogy csak úgy elfeledkezzek róla.

- Mi történik velem? - motyogom.

- Nem vagyok biztos benne - feleli Amelia habozva, miután helyet foglal a mellettem lévő széken. - Az biztos, hogy ki vagy száradva. De a többi... Bizonyos, hogy a szérumok mellékhatása, de hogy pontosan miért vannak a tüneteid, azt nem tudom. Még sosem voltam tanúja annak, hogy valakin ennyiszer alkalmazták volna ezeket a szereket. Olyat meg főleg nem láttam, hogy valaki ellenálljon nekik, ráadásul ilyen kitartóan.

Meglepődöm, mert mintha csodálatot vélnék felfedezni a hangjában. Biztos csak a fájdalomcsillapító teszi. Azzal kapcsolatosan pedig, hogy ilyesmivel még nem találkozott, fogalmam sincs, mit érezzek. El kéne keserednem, vagy kétségbe kéne esnem, de egyiket sem érzem. Inkább csak kiábrándító, hogy nem kapok választ.

- Sokáig akarják még... ezt az... egészet művelni... velem? - Nem kis erőfeszítésbe kerül, hogy kipréseljem magamból a szavakat.

- Még pár nap, ahogy tudom... Már megkapta Alan, amit akart, csak...

- Csak imádja nézni, ahogy kínlódom...

- Inkább mondanám azt, hogy idegesíti, hogy nem tud megtörni téged.

Mintha ezt eddig nem lettem volna tisztában. Ha Alan tudná, mennyire tönkretett ezekkel... De vajon meddig akarja még húzni a kísérleteit? Ameddig már nem leszek ép eszemnél, és még a szememből is vér fog folyni?

- A rohadt életbe! - kiáltok fel, amibe belezeng a vizsgáló, még ha a hangom rekedt is. - Legyen már vége! Csak öljenek már meg!

Sírva fakadok. Ostobaság utat engednem a könnyeimnek, de annyira kikívánkoznak, nekem pedig nincs elég önuralmam most, hogy visszatartsam őket. Zokogok mindazért, amit elvesztettem, és mert még mindig nincs vége. Bárcsak már Tobias mellett lehetnék...

Megrezzenek, mikor egy kéz a fejem tetejére simul. Olyan gyengéd érintés ez, amitől elszoktam az utóbbi időben. Nem is emlékszem rá, mikor simogatták utoljára így a hajamat, mint most Amelia teszi. Annyira szükségem van a vigasztalásra, és egyszersmind nem szorulok rá. Hiszen semmi értelme. Lehet az még jobban esne, ha elvágná a torkomat. Mégsem húzódom el, csak az arcára nézek. A szemében könnyek csillognak.

- Miért csinálja... ezt?

- Tudom, hogy gyűlölnöm kéne téged, de... - A fejét rázza, és úgy tűnik, még a saját érzéseiben sem biztos. Nagy levegőt vesz. - Tudtad, hogy megölted a férjemet? A fegyverlabor előtt...

Kiszárad a szám. Elszorul a tokrom, hogy még egy ember élete szárad a lelkemen. Újabb könnycseppek gördülnek végig az arcomon.

- A sebe nem lett volna végzetes, csak... nem segítettek rajta időben. Ott vérzett el a folyosón.

Nem tudom melyik őr lehetett. Az, akit először a vállán ért a golyó, vagy akire azért lőttem, hogy ne menjen a bátyám után? Nem számít... Meghalt...

- Nem akartam - nyögöm ki vontatottan. Már a nyelvem is elnehezült. - Muszáj volt bejutni...

Láthatólag nem törődik a szavaimmal, valószínűleg elmerült az emlékeiben, ami minden bizonnyal olyan fájdalmasak lehetnek, mint amik az én elmémet ostromolják.

- De nem ez lenne az egyetlen ok, amiért utálhatnálak... - Behunyom a szemeim. Hát van még más is? - Az unokahúgom a Hivatalban dolgozott, pár héttel az érkezésetek előtt kapott munkát. Annyira elégedett volt. Mikor elhagytátok Chicagót, izgatottan mesélt rólatok. Aztán a vidám lány eltűnt a semmiben. Ahogy a többi szerencsétlen is, akik áldozatul estek a memóriaszérumnak. Nem sokkal idősebb nálad... és már semmi emléke nincs a családjáról, a barátairól...

Így, hogy ezt hallom, sokkal valósabbnak tűnik a pusztítás, amit okoztam. Eddig a Hivatal emberei csak arctalan alakok voltak, sokszor könnyű volt elfeledkeznem emberi mivoltukról. Azonban most, hogy tudok Jason kisfiáról és Amelia unokahúgáról, az áldozatok élő, lélegző emberek lettek.

- Sajnálom... - suttogom, a bűntudat parázsként égeti a bensőmet.

Letörli a könnyeit, az arcán pedig kristály tisztán látom a gyász és a fájdalom egyvelegét.

- Csak azért nem tudlak gyűlölni - folytatja egy idő után -, mert azért cselekedték így, hogy megmentsd azokat, akiket szeretsz. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem ragadtam volna meg minden eszközt, hogy megóvjam a szeretteimet.

Úgy hangoznak a szavai, mintha helyesen cselekedtem volna. De ez nincs így. Csak a kisebbik rosszat választottam.

- Nem hibáztathatlak... Túl fiatalon kell egy ilyen terhet cipelned. És amiken itt is keresztül kell menned... - Már szabályosan suttog, így oda kell figyelnem, hogy minden szavát értsem. - Ilyen sorsot senki nem érdemel meg.

Nem tudom, mi egyebet mondhatnék a vallomása után, és ő sem szólal meg, csak csendben megvizsgál.

Szinte észre sem vettem, hogy már nem feszegetem a szíjakat, és a gyomromban érzett késszúrás is elviselhetővé vált.

A gondolataimba merülök. Ezek szerint Amelia mégsem áll annyira Alan oldalán, mint korábban hittem. Csak nehéz elűznöm a csontomba mélyedő tű rémképét. Vajon mennyire bízhatok meg benne? Tudom, hogy a napjaim meg vannak számlálva, de épp ezért van szükségem itt valakire, akit részben magam mellé tudok állítani. Rajtam már senki nem segíthet, de van még valami, amit meg kell tennem, mielőtt meghalok. Ahhoz pedig kell egy szövetséges.

- Ne az én sorsom miatt aggódjon... - szólalok meg, amint sikerül elég erőt gyűjtenem, hogy a hangom több legyen nyöszörgésnél. - A gyerekek... Ők tényleg nem ezt érdemlik. Nekem már mindegy, de ők még menthetők. Ők még igen...

Kérdőn néz rám, de látom a tekintetében, hogy sikerült megfognom. Vajon van gyereke? Vagy csak szeretett volna, de most, hogy megöltem a férjét... Inkább nem gondolok tovább bele.

Az a fontos, hogy segíteni fog. Legalább ezt nem kell egyedül véghez vinnem.


****


Amelia magamra hagy, míg előkészíti a terepet, de előtte még kioldja a szíjakat. A szívem hevesen verdes a mellkasomban. Vajon sikerrel fogunk járni? Muszáj lesz, túl nagy a tétje a dolognak. Most nem vallhatok kudarcot.

Nézem a falra erősített óra másodpercmutatóját. Túl gyorsan halad, de mégis úgy érzem, hogy nem telik elég gyorsan az idő.

A megbeszélt időpont előtt fél perccel ülő helyzetbe tornászom magam. A szoba elsötétül egy szemvillanásnyi ideig, majd ismét a tőlem két lépésnyire lévő ajtót látom. Húsz másodperc. Leteszem a lábam a talajra, és a kijárat felé lököm magam. A fal megtart, én pedig nagylelkűen támaszkodom rá. Tíz másodperc. Nagy levegőt veszek, és a kilincsre simítom a kezem. Öt... Tudom, hogy képes vagyok rá. A fenébe a gyengeséggel!

Kinyitom az ajtót. Néptelen a folyosó, ahogy Amelia megjósolta. Az éjszakai őrség nem feszít olyan kötelességtudóan a falak mentén, mint azt napközben teszik, mikor a főnökük is itt van. Az este a lazsálás ideje.

Túlságosan lebecsülnek...

Gond nélkül megtalálom az ajtót, amit keresek. Csak négy helyiség választja el az én cellámtól. Peregnek a másodpercek, és nem tudom, Amelia meddig tudja nyitva tartani a kijáratot, ezért igyekszem gyors lenni. Mázli, hogy ez a fafejű banda bent hagyta a kulcsot a zárban, így könnyű dolgom van.

Odabent ég a lámpa, a pislákoló fénye pedig rémült arcokra esik, ahogy kikerekedett szemmel pillantanak felém. Bizonyára valami szörnyűségre számítottak, hiszen remegnek mint a nyárfalevél. Szorosan egymáshoz bújnak, mintha így megóvhatnák magukat és egymást a közelgő bajtól.

- Tris? - szólal meg meghökkenve Hector. Még sápadtabb, mint pár napja láttam.

- Nincs időnk. Ki tudlak juttatni titeket innen, de sietnünk kell. - Körülnézek a helyiségben. - Mindenki itt van?

- Nem, de... - Elakad Hector szava, és csak a fejét rázza. Ökölbe szorul a kezem, ahogy elönt a harag; valamelyik gyerek már nem él...

- Jól van... - mondom elkeseredve, de tudom, hogy semmi sincs jól. Viszont nem veszíthetünk több értékes másodpercet. - El kell tűnnünk innen, és ez az egyetlen esélyünk.

Látom a tekintetén, hogy szüksége van pár másodpercre, hogy felfogja a szavaimat, majd bólint, és int a többieknek. Követnek a folyosóra, és libasorban elindulunk a kijárat felé. Amelia elmagyarázta, hogy jutunk oda, és garantálta, hogy mire odaérünk, az ajtó már nyitva lesz. Csak remélni merem, hogy minden simán fog menni.

Persze a szerencse ismét elkerül minket, ugyanis alig fordulunk be a következő sarkon, mikor két őr jelenik meg előttünk. Pedig már látom a lépcsőt, ami az utcára vezet.

- Hé! - kiált fel az egyik katona, mikor meglát bennünket.

Magamban átkozódom, amiért az utunkban állnak ezek a fickók. A fejem még mindig zsong a fájdalom utóhatásaitól, vagy épp a gyógyszertől, amit kaptam. Van, hogy a két fickó helyett hatot látok magam előtt. Így nem tudom, hogyan vegyem fel velük a harcot.

De nem futamodhatok meg. Ezt jól megtanultam a Bátrak beavatásán. Akármennyire is igyekszik az ellenfél a földbe tiporni, és semmi esélyed a győzelemre, nem adhatod fel. Talpra kell állni újra és újra, amíg egy csepp erő is van a testedben.

Azonban egyáltalán nem érzem úgy, hogy meglenne bennem ez az egy cseppnyi erő. Kimerült vagyok és gyenge; hogy is bírhatnék el a Hivatal ölebeivel... De meg kell próbálnom. Nem kell, hogy felülkerekedjek rajtuk, csak le kell foglalnom őket addig, míg a kölykök kijutnak innen.

- Hector - szólalok meg halkan, a fiú pedig közelebb lép hozzám. - Gondoskodj róla, hogy mind kijussatok. Én feltartom őket, ti pedig rohanjatok fel a lépcsőn. Ott ki tudtok menekülni.

- De Tris, nem fogunk itt hagyni... Nem... - mondja remegő hangon. Nem tudom, hogy a félelemtől vagy az indulattól remeg-e a hangja.

- Vigyázz rájuk - mondom szelíden, mielőtt nekirontanék a közelebb álló férfinak.

Hallom, ahogy Hector utánam kiált, de már nem hallom. A földön birkózom a férfival, míg a másik katona megpróbál lerángatni a társáról, de keményen markolom a torkát. Szinte rettenettel figyelem, ahogy kiguvadnak a szemei, és hörögve kapkod levegő után. De nem ereszthetem el, akármennyire is gyomorforgató néznem a szenvedését.

Lábdobogást hallok, épp mikor a fickónak sikerül fogást találnia rajtam, és érzem, ahogy a lábaim elhagyják a talajt. Rúgkapálok, a sarkammal épp orrba találom a fazont. Feljajdul, és az orrához kap, így elengedve a bokámat.

Nagyot csattan a térdem, mikor ismét földet érnek. A fájdalom tűzgolyóként perzseli fel az alsó végtagjaimat.

Az alattam vergődő őr kihasználva a megingásomat, lefejti az ujjaimat a torkáról, és ellök magától. Botladozva talpra kecmergek, mikor egy dörrenést, majd egy magas hangú sikolyt hallok. Azonnal a lépcső irányába kapom a fejem. Az egyik kislány elterülve fekszik a lépcső tetején, jajveszékelése bezengi az épületet. A lépcső alján másik két katona áll, az egyikük kezében füstölgő fegyver.

- Fussatok! - kiáltom el magam, mire nem csak a gyerekek, de az őrök is felkapják a fejüket. Felém fordulnak, de már későn, mert rájuk vetődöm, ledöntve őket ezzel a lábukról.

Tudom, hogy az akciómnak sok értelme nincs, hiszen a két férfi pillanatok alatt leráz magáról, különösen, hogy a korábbi kettő is a segítségükre siet, de legalább annyit el tudok érni, hogy időt nyerjek Hector és a többi kölyök számára.

Az egyik őr teljes erőből a falnak lök, ami visszahozza a pokoli kínt a testembe, ennek következtében a világ másodpercenként vesz háromszázhatvan fokos fordulatot a szemem előtt.

Összegömbölyödve nyöszörgöm a földön, és csak tűröm a katonák átkozódásait és rúgásait. Tudom, hogy forr bennük a méreg, ahogy azt is, hogy Alan fel fog robbanni, ha ezt megtudja. De megéri minden további fájdalom, hiszen sikerrel jártam. Csak ez számít.


Szerző megjegyzése:
Tudom, elég depis lett ez a fejezet, de most már lassan vége lesz a nagyon depinek, és lesz más is, nem csak a szomorkodás. Legalábbis hamarosan...
Remélem tetszett ez a fejezet is, és várjátok a folytatást, még ha nem is tudom megígérni, mikor fog befutni... (tudjátok, ZH-k...)
Nagyölelés mindenkinek! <4


10 megjegyzés:

  1. Mikor megláttam, hogy kint van a feji, majdnem fellöktem a kajámat, úgy megörültem :D
    Dehogy lett depis a fejezet ;) a hányós résznél pont ettem, szóval majdnem én is skáláztam Trisszel xDD Már kezdtem reménykedni, hogy végre Tris kijut, aztán egyenesen Tobias karjaiba rohan... *nagy sóhaj* sajnos a gyerekálmok nem mindig teljesülnek.
    Annyira jó és annyira rossz, hogy mindjárt vége!
    Sok sikert a folytatáshoz, illetve a ZH-khoz! ;)
    U.i.: alig bírom kivárni az új részt! :D ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Túl aranyosak vagytok, annyira szeretem olvasni a véleményeiteket meg a reakciótokat.
      Igen, ez a karjaiba rohanós elképzelés túl egyszerű lett volna. De talán sokat már nem kell várni...
      Azért az a mindjárt odébb van, még egy jó 8 fejezet biztosan, ha nem több. Túl sok minden van még lezáratlanul.
      Köszönöm szépen, kell a drukkolás.
      Igyekszem azért a következővel. Köszi, hogy ismét írtál!

      Törlés
  2. Azt a mindenit! Nem találok szavakat! Nagyon jó lett ez a fejezet!
    Az elején majdnem elbőgtem magam (köszönhetően annak is, hogy ma a Hűséges végét olvastam :( ), a vége viszont nagyon izgalmas lett! Örülök, hogy a gyerekek kiszabadultak.
    Köszi Bia! Sok sikert a ZH-khoz, és remélem, azért minél hamarabb tudod hozni a következő fejezetet Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon köszönöm, jól esik tudni, hogy jó lett.
      Na igen, ha A hűségest olvasod, akkor ne ne nagyon olvasd a ficit, nem egészséges.
      Köszi szépen, kelleni fog a biztatás.
      Puszi :)

      Törlés
  3. Pont ma gondoltam a Jövő kezdetére,és tessék! XD
    Nem lett depis,inkább izgalmas és Őnfeláldozós.Az olyan szomorú volt,hogy inkább megmenti a gyerekeket,mert neki már úgyis mindegy.Ekkor elgondoltam,hogy "Nem igaz,Tobias is ott van.Élned kell!" De szerintem nem hallotta meg.De az írónak üzenem,hogy valahogy juttassa ki onnan Trist. :D
    Nagyon tetszett ez a sanyargatós rész.Valahogy mindig saját énem jut eszmbe az írásaidnál.Köszönöm szépen.<3
    Sajnálom,hogy mindjárt vége,de ez azzal jár,hogy remélem lesz majd egy új fanfic is.Köszi,Bia,hogy írod.Imádtam. <44

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem akkor gondolatolvasó vagy!
      Örülök neki, hogy nem találtad túl depisnek. Ezek a szereplők sosem hallják, mikor kiabálunk hozzájuk. Oké, az író megkapta az üzenetet, és azt mondja, megtesz minden tőle telhetőt. ;)
      Akkor nem csak én gondolok olykor a saját érzéseimre írás közben. Bár remélem neked valamennyivel vidámabbak a gondolataid.
      Azért még a vége kicsit odébb van, és utána persze még fogok hozni sok ficit.
      Köszönöm, hogy ismét hagytál véleményt! <4

      Törlés
  4. Igen, ez az! Erre vártam és jó, hogy még elalvás elött megnéztem az oldalad! Nagyon nagyon magasra tetted a mércét, imádom ahogy írsz, szeretem ezt a részt is. Köszönöm Bia! (Drukkolok továbbra is a sulihoz!)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Na de jó akkor, hogy még előtte felnéztél. Köszönöm szépen, igyekeztem ezt a fejezetet is a lehető legjobban megírni, többé-kevésbé sikerült is.
      Én köszönöm, hogy írtál és rám fog férni az a drukkolás :)

      Törlés
  5. Hát a héten ma olyan "egyszer mindennek vége" depiben vagyok , mert nem elég ,hogy az én szeretett filmem befejező része megy a mozikban de ahogy megláttam , hogy kint a köv. rész elgondolkodtam azon , hogy bakker 2 év és ennek is vége(mármint a beavatott szériának) és akkor mi lesz a rajongókkal meg ezzel az oldallal?Szóval azt most megtanultam , hogy nem jó ha egy filmet vagy bármi mást annyira várunk mert ha eljön akkor olyan gyorsan köszön el tőled , hogy pislogni sincs időd.Úgyhogy ezért nem várom a folytatását se a fejezetnek(persze azért még egyszer ne csináld velem , hogy több mint egy hónapig nincs folytatás ) sem pedig a filmet.Kihasználom az időt amíg várakozok , mert addig van mit várni.
    Na de visszatérve a fejezethez mint mindig most is szuper volt.De mint e-mailben is megírtam olyan érzésem volt mintha ezt már olvastam volna :)
    A szokásos hosszú véleményemet most kihagynám mivel a depis hangulatom miatt és a THG miatt is máson jár az agyam.
    De csak így tovább és (nem) várom a folytatást. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Meg tudlak érteni, hiába nem szeretem a THG-t, de nekem is ott volt az egész HP filmszéria, meg már a könyvek is, és olyan rossz volt, mikor vége lett, mert úgy éreztem, hogy a gyerekkoromnak is vége (ami igazából igaz is volt, mert addigra már túl voltam az érettségin is...)
      Ne erre gondolj, hanem arra, hogy addig még mennyi minden jó fog történni, és mennyien szeretjük, és beszélhetünk egymással. Amíg a rajongók szeretik az adott filmet/könyvet/akármit, addig igazán sosem lesz vége.
      A depidet is megértem, hasonlóak az érzéseim, ahogy ebből a fejezetből ki is derült. Pokoli két hetem volt, és jól esett kiírni magamból a sok negatív érzést, még ha ezzel a problémáim nem oldódnak meg.
      Amúgy megnyugtathatlak, hogy ha vége lesz a filmeknek, még utána egy jó darabig nem szándékozom itt hagyni az oldalt. Persze meg nem ígérhetem, hiszen ki tudja mit hoz az élet, de amíg tehetem, és időm engedi, csinálni fogom. Hiszen ez elsősorban rajongói oldal, és sok alkotás lesz még 2017 után is, amiket be kell mutatnom. Remélem a kis közösségünk is kibírja majd az idő próbáját.
      Remélem hamarosan jobb kedvre derülsz, és azért a következőkben valami újat is fogok tartogatni a számodra, (mondjuk itt is próbálkoztam, de ezek szerint annyira nem jött össze), de mi tagadás, piszkosul egy rugóra jár az agyunk. Vagy csak jós vagy, nem tudom...
      Na remélem azért a következőnél találkozunk, és arra nem kell ilyen sokat várnod. ;)

      Törlés