Fanfic: A jövő kezdete - 36. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Tudom, hogy ismét elég sokat kellett várnotok a folytatásra, de megérkezett. Immáron a 36. fejezetet olvashatjátok, a jól megszokott sötét hangulattal megfűszerezve. Azért remélem tetszeni fog.

A következő már hamarabb fog érkezni, most több időm lesz írni.

Jó olvasást a fejezethez! :)

36.

TRIS

Furcsa érzés azon gondolkodni, hogy milyen rövid ideig fog már csak verni a szívem. Mióta az eszemet tudom, ott lüktet a mellkasomban, így felfoghatatlannak tűnik, hogy nem fogja tovább végezni a dolgát. Mintha több, mint tizenhét évig nem ezt csinálta volna megállás nélkül. Különös, de még is helyénvalónak tűnik.

Piszkosul szúr az oldalam. Talán eltört vagy megrepedt pár bordám, mikor az őrök megostromoztak. Viszont már annyi ideje fáj, hogy szinte nem is érzem. Kiterülve fekszem a megszokott helyemen, a cella padlóján, és ámulva figyelem, hogyan kalapál a szívem. Mintha érezné a vég közeledtét, és minél gyorsabb tempót diktál, így hozva be azt az időt, amivel hamarabb be kell fejeznie működését.

Hasonlóan érzem magam, mint a Művelteknél, mikor a kivégzésemre vártam. Számot kéne vetnem a tetteimmel, a szép pillanatokkal, amiket átéltem, de nem megy. Nem akarok arra gondolni, ami már megtörtént, hiszen túl sok fájdalommal jár. Jelenleg pedig a fizikai fájdalom épp eléggé megterhelő a számomra, semmi szükségem, hogy még inkább felszakítsam a továbbra is vérző lelki sebeimet.

Inkább azon merengek, mi jön ezután. Vajon létezik a túlvilág? Ott vár rám mindenki, akit szeretek? Ha van is mennyország, oda biztos nem kerülhetek. Túl sok rosszat követtem el.

Elakad a lélegzetem, ahogy a gondolat végére érek. Ez azt jelenti, hogy meg is halok, akkor sem fogom viszont látni a szüleimet... a bátyámat... Tobiast? Nem, az nem lehet. Ennyit szenvedtem, mégsem találkozhatok újból velük? Pedig ha csak egy percre velük lehetnék, ha egyszer még magamhoz szoríthatnám őket...

Kiűzöm a képet a fejemből, mivel értelmetlen ezen merengenem. Hiszen az is lehet, hogy semmi nem vár ránk a vég után. Csak eltűnünk a semmiben, mintha nem is léteztünk volna.

Olyan ostoba vagyok. Felesleges ezen törnöm a fejem, hiszen már nincs visszaút az ösvényről, amelyre ráléptem, és az ismeretlenbe vezet. Akármi vár is az élet után, nem tehetek mást, mint szembenézek vele.

Félek, ha túlságosan belemélyedek ezekbe a sötét gondolatokba, még azelőtt elveszíteném az ép eszemet, mielőtt minden véget érne. Akkor még azt sem fogom tudni, hogy ott vagyok.

Minden gondolat kihull a fejemből, mikor kinyílik az ajtó. A bakancs orra kopott, a cipőfűző végei ki vannak rojtosodva. Fel sem kell néznem, hogy tudjam, ki az. Meg nem is akarok, valahogy nem vagyok kíváncsi az elégedett ábrázatára.

Alig tudok visszatartani egy kikívánkozó sikolyt, mikor az a kopott bakancs a sajgó bordáim közé fúródik. Látszik, Jason mennyire kihasználja a helyzetet, hogy tovább gyötörjön. Nem hibáztathatom... Attól függetlenül tovább fűti a bennem tomboló haragot.

- Gyerünk, talpra! - utasít mogorván.

Felnevetnék, de nem teszem. Inkább azt teszem, amit mond. Hiába sikolt mindenem, lassan feltápászkodom. Zihálok a megerőltetéstől, és nehezemre esik megállni a kocsonyaként remegő lábaimon, de nincs időm összeszedni magam, mert Jason már rángat is magával az oly jól ismert helyiség felé.

Minden porcikám azt súgja, hogy ellenálljak, mert nem lehet, hogy tovább folytassák a kísérleteiket rajtam. De túl fáradt és elkeseredett vagyok. Túlságosan áhítozom rá, hogy mindennek vége legyen.

Meglepődöm, mikor belépünk az ajtón. Két fegyveres őr balra és jobbra, Amelia velem szemben, remegő kezében egy újabb fecskendő, benne egy ezúttal sötétlila lötty. Az arca eltorzul, ahogy próbál uralkodni az érzésein. Amikor a pillantásunk találkozik, szeméből kiolvasom, mennyire sajnálja az egészet.

Valaki azonban hiányzik, pedig minden egyes tesztnél itt szokott lenni.

- Hol van Alan? - bukik ki belőlem a kérdés a reszelős, felismerhetetlen hangomon.

- Megpróbálja helyrehozni, amit ezúttal tönkretettél - jegyzi meg Jason, miközben beljebb ránt, aminek az izmaim nem túlzottan örülnek. - Egyébként a helyedben örülnék annak, hogy most nincs itt. Amennyire ki van hegyezve rád, lehet darabokban kéne visszaküldenünk a testedet a korcs barátaidnak.

- Ne nevezze őket így! - sziszegem a fogaim között, a kezeim eközben ökölbe szorulnak, csak sajnos nem a nyaka körül.

- De ha továbbra is ilyen hangnemben beszélsz velem, még megeshet, hogy személyesen gondoskodom róla, hogy darabokban végezd.

Nem ijeszt meg a fenyegetőzése. Az jobban megrémít, hogy elképzelem Christinát, ahogy meglátja, mi maradt belőlem. Beleborzongok a gondolatba.

Ami viszont a legjobban félelemmel tölt el, hogy mi a fenére készül Alan. Vajon a gyerekek után ment? Vagy támadásra készül? Istenem, mit zúdítottam a nyakukba...

- Mit akar Alan tenni? Mit?! - rivallok rá Alanre.

Látom a szemében azt a pillanatot, mikor elveszíti a hidegvérét, és visszakézből pofon vág. A keze akkorát csattan az arcomon, hogy kibillent az egyensúlyomból, és a különféle eszközökkel telepakolt kocsinak esem, amiről csak úgy záporoznak le az üvegek, hogy darabokra robbanjanak a padlóra érve.

Az üvegszilánkok felhasítják a tenyeremet, belefúródnak a húsomba, égető fájdalmat juttatva az ereimbe. De az arcom is sajog, és ahogy odakapom az ép kezemet, ott is vért tapintok. Valószínűleg Jason gyűrűje szántotta fel a bőrömet.

- El nem tudom képzelni, hogy lehetnek gyógyultak a génjeid. - Szabályosan köpi a szavakat, ahogy undorodva néz rám. - A viselkedésed és a cselekedeteid minden határon túltesznek. Még a legtöbb génkárosultnál is rosszabb vagy.

Nem érdekelnek a szavai, szinte fel sem fogom őket. Kit érdekel, ha engem becsmérel? Jobban gyötör a tudat, hogy veszélybe lehet a megmaradt, maroknyi barátom, és még csak nem is tudnak róla.

- Alan... - zihálom, ahogy a rosszullét kerülget a földön összekeveredett vegyszerek szúrós szagától. - Mit... mit akar? Mondja meg!

- Ki fogja nyírni az összes kis szarházit, aki az útjába áll! - üvölti tiszta dühvel. Semmi önuralma nem maradt. - Mindenki meg fog halni, aki nem fogadja el, hogy ez a város a mi irányításunk alá tartozik. Akik pedig nem harcolnak ellenünk, sorban be lesznek oltva a memóriaszérummal, hogy újra lehessen indítani a kísérletet.

Fogalmam sincs mi önt el először: a félelem vagy a harag. Lehet, hogy egyszerre történik, vagy szép fokozatosan, ahogy a szavak elhagyják a száját. Egyszerre megfeledkezek minden fájdalomról, gyengeségről és tehetetlenségről. Ez még nem a vég.

Már korántsem akarok meghalni. Új cél lebeg a szemem előtt, így nem tehetem meg, hogy feladjam. Figyelmeztetnem kell a többieket, mielőtt végeznének velük.

- De elég ebből, nem érünk rá a hisztidre. - Jason ismét megragadja a karomat, és húz a szék felé, hogy aztán ismét az átkozott szérumjaik hatása alá vonjanak.

Egy pillanat alatt meglátom a kínálkozó lehetőséget: a fegyver Jason övébe bújtatva. A Bátor ösztöneim azonnal működésbe lépnek. Hiába a túlerő, hiszen nekem nincs mit veszítenem, és nem véletlenül lettem első a beavatáson.

Mielőtt Jason akárcsak sejthetné, mire is készülök, kirántom a pisztolyt a tokjából, kibiztosítom, majd szorítok a fogásomon, aminek eredményeképp felszisszenek, ahogy az üvegszilánkok még mélyebbre fúródnak.

Meghúzom a ravaszt. Először balra, majd jobbra lövök, mindkét őrt leterítve a lábáról. Nem is nézem hova ment a golyó, pontosan úgy sem tudok célozni. A kezem bizonytalan, egyrészt az állandó remegéstől, másrészt pedig a pisztoly markolata csúszóssá vált a vértől. Két kézzel kéne tartanom, hogy viszonylag pontosan tudjak lőni, de még így sem lenne biztos a siker. Sosem tudtam olyan jól célozni, mint Tobias. Viszont mivel Jason még mindig a karomat markolja, csak egy kézzel tudom tartani a pisztolyt, de még sikerül leszednem az épp berohanó őrt.

Jason ekkor ocsúd fel a sokkból, és felfogja, mi ez a hirtelen támadt káosz, és rám veti magát. Fájdalmasan érek földet, a pisztoly messzire repül tőlem. A fickó erős, és nem tudom, hogy szabaduljak ki a szorításából. Karmolok, ütök és rúgok, vonaglok a súlya alatt, de egy kicsit sem sikerül kibillentenem.

Felüvölt, majd teljes erőből belevágja az öklét az arcomba. Most rajtam a sor, hogy üvöltsek, miközben csillagokat látok a fájdalomtól. De az ereimben fénysebességgel száguldó adrenalin mindent eltompít, és kihasználom Jason pillanatnyi figyelmetlenségét, amit az elégedettsége okoz, és belebokszolok a gyomrába.

Meghátrál, nekem pedig sikerül kúszva eltávolodnom tőle. A szemem sarkából látom, hogy Amelia az egyik sarokban kuporog reszketve. Gondolom nincs hozzá szokva, hogy testközelből legyen a tanúja ilyen erőszakos és véres eseményeknek. Még nekem is felfordul a gyomrom, ahogy a halott katonák kiömlő vérébe tenyerelek a padlón.

Ki kell jutnom az ajtón, ez minden gondolatom. Azonban Jason elkapja a bokámat, és visszaránt. Tovább hadakozunk. Próbálom kiszabadítani a lábamat, míg a másikkal folyamatosan rugdalom, de mintha nem is érezné. A szemében eszelős harag lobog.

Aztán megdermedek. Látom, ahogy előhúz egy rövid pengéjű kést a semmiből, a magasba emeli, és már lendül is a keze.

Mozdulj már, kiáltom a testemnek, de az mintha egy másik dimenzióban kővé vállt volna. Egy átok tartja fogva a tagjaimat, amit csak a fehér csapásként jelentkező fájdalom tud megtörni.

Elsötétül minden, ahogy felkiáltok a fájdalomtól, a végtagjaim pedig ismét önálló életre kelnek. Jason hamar elfojtja a kiáltásaimat, ahogy a kezét a torkomra szorítja. Épp, mint néhány napja, csak most nem lesz senki, aki megállítaná.

A szemem sarkából valami csillogást veszek észre. Először nem is tulajdonítok neki jelentőséget, bizonyára csak egy üvegszilánk, de azért mégis odafordítom a pillantásomat.

Pár centire tőlem a halálszérummal teli fecskendő fekszik, kísérteties lila színt sugározva. Sötétebb, mint megszoktam. Vajon ez megölne? Nem tudom, de elég közel van hozzám, hogy elérjem az ujjaimmal.

- A pokolban fogsz megrohadni - fröcsögi torz arccal.

Lepattintom a kupakot a fecskendő végéről, miközben a tüdőm levegőért sikolt. Megremeg a kezem, de erőt veszek rajta, és beledöföm a tűt Jason karjába.

A szeme elkerekedik, ahogy a szérum a szervezetébe jut, a kezei pedig lecsúsznak a nyakamról. Felköhögök, és lerázom magamról. Úgy dől el a földön, mint egy zsák, a tekintete a semmibe mered, ahogy egy utolsót nyögve mozdulatlanná dermed.

- Ott találkozunk - suttogom magam elé.

Engedélyezek magamnak egy pillanatnyi gyengeséget. Elterülök a jéghideg padlón hevesen zihálva, miközben a fejem annyira lüktet, hogy elfutják a könnyek a szememet. Bár lehet nem a fejfájás teszi...

Feltápászkodom, még ha közben forog is velem a világ. Forróság lüktet a csípőmön, a lábaim zsibbadnak érződnek, de valahogy mégis sikerül állva maradnom. Azért eltart néhány pillanatig, mire a tekintetemmel megtalálom az ajtót.

- Tris... - hallom meg Amelia cérnavékony hangját. Már nem a sarokban kuporog, de még rémültnek tűnik, az arca zöldes árnyalatú. Lehet mindjárt elhányja magát.

Megrázom a fejem. Nem tudom, mi mondanivalója lehet a számomra. Itt már nincs jelentősége a szavaknak.

Elindulok kifelé, de már az első lépésnél megbillen velem a szoba, és meg kell kapaszkodjak a falba.

- Így nem jutsz messzire - mondja Amelia, és hallom, hogy közelebb lép hozzám. - Megsebesültél...

Felhorkantok. Na nem mondja? Észre sem vettem, hogy egy vérpatak csorog végig a lábamon.

Lenézek a sebemre, és csodálkozva veszem észre, hogy a kés még mindig mélyen benne van. A markolatra simítom az ujjaimat. Különös, egyáltalán nem fáj, ahogy kihúzom...

Csodálkozva nézem a pengéjét. Tudom, hogy az én vérem borítja, de nem tűnik annak. Nem érzem azt, hogy hozzám tartozna. El kéne ejtenem, hagynom kéne, hogy kihulljon az ujjaim közül, de ehelyett beletörlöm a ragacsos anyagot a nadrágomba. Fegyverre van szükségem, és amennyire jelenleg bizonytalan a kezem, egy pisztoly hasztalan volna.

Szerencsére Amelia hagyja, hogy kisétáljak a szobából, ahol annyi rémálom vált valósággá. Örömmel hagyom magam mögött, és ha sikerrel járok, ezúttal végleg.

A folyosó végtelen hosszúságúnak tetszik, ahogy lépdelek a kijárat felé. A lábfejem annyira érzéketlen, hogy úgy érzem, mintha a hideg kő homok lenne a talpam alatt.

Kiáltozást és fegyverropogást hallok valahonnan - a távolból vagy valahonnan közelről? Összerezzenek. Nem hagyhatom, hogy megállítsanak. Muszáj kijutnom!

A kapkodó lélegzetvételeim mint kiáltások csengenek a fülemben, ahogy minden mozgósítható energiámat latba vetve futásnak eredek. A hangok egyre hangosabbak, és mikor befordulok a következő sarkon, emberek kavalkádját látom.

Egy pillanatra meginog az elhatározásom. Nem nyerhetek, suhan át a gondolat a fejemben. Túl sokan vannak, de nem tudom meghatározni, hogy mennyien állnak az utamban. Összefolyik előttem a kép. Nem értem, miért kiabálnak, ki lőtt és mi ez a zűrzavar. Csak abban reménykedek, hogy sikerül ezt a fejetlenséget kihasználni úgy, hogy közben egérutat nyerhetek.

Beszívom a levegőt, amint úgy döntök, hogy nem érdekel az erőfölényük. Meg kell próbálnom. A kést markolva nekik rontok.

Kemény testeknek csapódom, aminek köszönhetően visszatér a fájdalom a testembe, de száműzöm még a gondolatát is. A látásom teljesen elhomályosodik, és csak az előttem mozgó sötét árnyalakokat észlelem. Ám megjelenésem még nagyobb zűrzavart okozott, mint korábban volt, és ez nagy előnyt szerez nekem, hogy a kést forgatva leterítsem az ellenséget.

Azonban túl nagy a káosz körülöttem, ami engem is összezavar. Vagy lehet a szemem előtt imbolygó alakok kevernek meg, mert már azt sem tudom, merre kéne mennem. Merre van a kijárat?

Ekkor váratlanul két erős kar ragad meg, és valami keménynek préselődik a hátam. Acélizmok kötnek gúzsba. Akárki is kapott el, olyan szorosan tart, hogy hiába próbálok szabadulni, hasztalan. Mintha a távolból hallanám a saját kiáltásomat, ahogy a nevemet is, bár azt valószínűleg csak képzelem.

Végül feladom. Parázslanak a sebeim, a fejem lüktet, és fényes pontok ugrálnak a homályba vesző folyosón. Nincs több erőm küzdeni.

Érzem, ahogy kibuggyan egy könnycsepp a szemem sarkából. Képtelen vagyok megállítani a többit sem. A kudarc és a szégyen így tör utat magának. Nem sikerült... Nem tudom figyelmeztetni őket...

Ezek az utolsó pillanataim. Már csak pár másodperc, és végeznek velem. Tudom. Túl sok mindennel próbálkoztam már ahhoz, hogy ne akarjanak ezek a katonák megölni. Hiszen már Alannek sincs szüksége rám.

Egy pillanatra bevillannak a jó dolgok, amik velem történtek az életem során. Hálás vagyok minden pillanatért, ami a családom körében tölthettem az Önfeláldozók nyugalmában, a barátaimmal a Bátrak pezsgő légkörében, és Tobiasszal a legnehezebb időkben.

Köszönöm... Köszönöm...

Ég veletek...

Következő fejezet >>

Szerző megjegyzése:
Remélem nem haragszotok a késői friss miatt. Félév végi káosz, tudjátok. Igaz, hogy most vizsgaidőszak van, de mégis lesz több időm, így a következő fényévekkel hamarabb el fog készülni.

Ezt a sok vért és könnyet már nem sokáig kell elviselnünk. Hamarosan ki fog sütni a nap. ;)

Örülnék továbbra is a véleményeiteknek, valamint kíváncsi lennék, ti mennyire szeretitek, mikor Tris kissé szarkasztikus. Kezd feltűnni, hogy egyre gyakrabban adok a szájába/gondolataiba ilyen jellegű mondatokat, ezért is érdekel a dolog.

Köszönöm, hogy olvassátok a sztorit, nem is kívánhatnék szuperebb olvasókat nálatok!!