Fanfic: A jövő kezdete - 37. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Nagy nehezen elkészült A jövő kezdete 37. fejezete is. A múltkori függővég után most egy kicsit máshol vesszük fel a történet folyamát. Vajon helyrerázódnak lassan a dolgok? Mást nem, egy akciódús fejezetet garantálhatok, ami remélem tetszeni fog.

Jó olvasást a fejezethez! :)

37.

TOBIAS

Még mindig gyomorszorító érzés úgy végigmenni az Önfeláldozók szürke házai között, hogy tudod, már alig néhányban van élet. Lassan az egész körzet az enyészetévé válik. Az épületekben csak a halál lakik, ami az éjszaka sötétjében még hangsúlyosabb.

Magam előtt látom a ködös reggeleket, mikor a napfény mindent megtett, hogy áttörjön a szürkeségen, de a város ezen részén hiába próbálkozott, így aztán a nyomasztó szürkeség belengte az őszi iskolai napokat. Még élénken él az emlékeimben, ahogy rettegve indultam neki a suliba vezető útnak a többi Önfeláldozó gyerek mellett, miközben igyekeztem nem túlságosan sietni, hogy távol kerüljek az apám házától, és hogy ez ne tűnjön fel senkinek.

Most viszont az élénken tevékenykedő emberek eltűntek, és olyan, mintha egy kísértetvárosban sétálnék. Csak néhány ablakon látok fényt kiszűrődni.

A Prior-ház épp oly néma és üres, mint mikor legutóbb itt jártam. Sőt, most még elhagyatottabb, hiszen most nem menekült ide senki, aki felmelegítette volna a kihűlt helyiségeket, és aki már a jelenlétével is életet csempészett volna a kiürült családi fészekbe.

Ahogy fellépdelek a lépcsőn, elgondolkodom, milyen lehetett itt élni, mielőtt még a városban elszabadult a pokol. Nem hinném, hogy sokban más, mint a többi szürke házban. Kivéve persze ahol én nőttem fel.

Egy pillanatra elönt az utálat az apám iránt. Ha nem tilt el minden nyilvános eseményről, amiről csak lehetett, talán korábban jártam volna ebben a házban. Talán akkor évekkel korábban találkoztunk volna...

Megpróbálok visszaemlékezni rá, milyen volt Tris még az iskola falai között. Csak néhányszor láttam őt, viszont azok a képek annyira összefolynak a fejemben annak a Trisnek a képével, akit ismerek, hogy képtelen vagyok különválasztani a kettőt. Akkoriban igyekeztem észrevétlen maradni mindenki számára, így én magam sem figyeltem a környezetemet.

Nem tehetek mást, a képzeletemmel helyettesítem a hiányzó emlékeket.

Szomorkás mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy elképzelem a kis Beatrice-t, ahogy a konyhában segít az anyukájának, vagy ahogy igyekszik halkan leszaladni a lépcsőn. A szemeim előtt lebegő kislány épp oly konok, mint amilyen Tris.

Benyitok az emeleti szobákba, mintha csak megtalálhatnám itt őt, épp mint legutóbb. Pedig tudom, hogy erre a leghalványabb esély sincs. Jelenleg ez az utolsó hely, ahol a nyomára akadhatnék. Nem is tudom mit keresek. Megnyugvást? Talán. Bár inkább az érzés hajt, hogy itt lehetek hozzá a legközelebb. Azon a helyen, ahol élete legnagyobb részét töltötte.

De vajon valóban itt kerülhetek hozzá a lehető legközelebb? Hiszen itt még nem volt az a lány, aki én ismerek. Az Önfeláldozók elfojtották a benne lobogó tüzet, amely csak a Bátraknál kapta meg azt a szikrát, amitől lángra lobbant.

És ami megbabonázott.

Caleb urnája még mindig a szobájában van, pont ahogy Tris hagyta. Remek helyre került, az biztos, az imádott könyvei közé. Csakhogy örökre nem maradhat itt. És csak a húga döntheti el, hol legyen végső nyugalomra helyezve.

Még inkább összeszorul a szívem, mikor teszek egy kört Tris korábbi szobájában, ami épp olyan, mint az enyém volt. Csak itt a falak nem itták be a vér, a könnyek és a fájdalom szagát. Viszont elképzelem, ahogy az unalmas estéken fel-alá járkált a szobájában, mert nem volt mivel lekötni a felgyülemlett energiáját. Számára ez a ház épp úgy börtön volt, mint ahogy nekem is; csak míg apám háza a testemet zárta rácsok közé - vagy épp a szekrénybe -, addig Trisnek a lelke raboskodott az Önfeláldozó szürkeségben.

Mégis, ez a ház több gondoskodást és szeretetet látott, mint amit el tudok képzelni. Legalább neki volt rendes családja...

Érhez, hogy enyhén elpirulok, mikor a gondolataimat elöntik a legutóbbi itt tartózkodásunk képei. Akkor minden szabállyal és eszménnyel szembe mentünk, amit a régi csoportunk magáénak vallhatott. Mégis, kétségkívül ez a legszebb emlékem, amit az Önfeláldozókhoz köthetek. Akkor valahogy semmi nem számított; sem a háború, sem a veszteségek, sem a sebek.

A szülei szobájába is benézek. Lassan megtelepszik a por a bútorokon, hiszen már hónapok teltek el a végzetes nap óta, mikor ez a csoport szinte megszűnt létezni.

Nem is nézem hova lépek, gondolatban egész máshol járok. Tudom, hogy vissza kéne mennem a kórházhoz, hiszen ha a doki megtudja, hogy leléptem a rejtekhelyről, mikor világosan megmondta, hogy még nem gyógyultam meg - legalábbis szerinte -, hallgathatom a kioktatását, ahogy az anyámét is.

Kezd az agyamra menni Evelyn jelenléte. Nem is értem mit keres még itt. Tudtommal Johanna csak addig engedélyezte, hogy a városban maradjon, amíg jobban nem leszek. És határozottan jobban vagyok, de még sincs szándékában távozni. Aminek lehet örülnöm kéne, hiszen mégis az anyám, és örülnék neki, ha rendbe tehetnénk a dolgainkat, ahogy azt anno elképzeltük. Csak olyan rossz érzésem van vele kapcsolatban. Mintha igyekezne gátolni benne, hogy Tris nyomára bukkanjak.

Szórakozottan kihúzom az éjjeliszekrények fiókjait, amikor a pillantásom megakad valamin a ruhák takarásában. Valami szokatlanon, legalábbis az Önfeláldozók életvitele szerint. Ahogy kiveszem a fiókból, és jobban megnézem, tudom, hogy ennek nem szabadna itt lennie.

****

Megtorpanok, mikor visszaérek a menedékbe. Az ebédlőben ugyanis nagy a fejetlenség. Emberek rohangálnak és kiabálnak, de a nagy hangzavarban nem értem mit.

A felfordulásban észreveszem Christinát, aki egy csomag kötszerrel a terem túlsó végébe siet. A sarkában loholok a kíváncsiságtól fűtve, a szívem mégis a torkomban dobog. Aztán megdermed minden izmommal együtt.

Halk zokogások, könnyek és vér. Vékony ujjak rezdülnek össze a fájdalomtól, nekem pedig a földbe gyökerezik a lábam, ahogy a sebesült, karcolásokkal borított gyerekekre pillantok. Ők azok, akiket a Kormány emberei elhurcoltak a Bátraktól. Most mindannyian sápadtak és meggyötörtek. Látom a félelmet a szemükben.

Hirtelen fellángol bennem a remény, és gyorsan körbehordozom a tekintetemet, hátha megpillantom valahol a keskeny arcot és a szőke hajat. Semmi, de nem adom fel, újra és újra végignézek az embereken.

- Négyes - ragadja meg Christina a karomat, mikor észreveszi, hogy mellette állok. Gondolom az is feltűnt neki, hogy úgy forgolódom, mint akinek elment az esze. Amiben lehet van valami... - Nincs itt - mondja ki a lesújtó igazságot, amit a szemeim is igazolnak. Tris nincs a tömegben.

Viszont mást sem látok, akinek itt kéne lennie.

- És... Hector?

- Ő Edith-tel van az irodájában...

Meg sem várom, hogy befejezze, már rohanok is a megadott irányba, félrelökve az utamba kerülő, gyanútlan embereket, hogy aztán szabályosan úgy rontsak be Edith-hez.

Felkapják a fejüket, mikor belépek. Edith Hectorral szemben ül, a kezét a fiú térdén nyugtatja. A gyerek épp olyan sápadt és rémült, mint a társai odakint, és az arca épp olyan beesett, és karcolásokkal borított. Nedvesség csillog a szeme alatt. A teste emellett úgy reszket, mint a nyárfalevél.

- Négyes... - mondja halkan, a szemében fájdalmat vélek felfedezni.

Leveszem a kabátomat, és a vállára terítem, hátha így kevésbé rázza a hideg, majd melléjük húzok egy széket.

- Mi történt? - kérdezem egyszerűen.

- Nem ez a legmegfelelőbb időpont, hogy kivallasd a gyereket, Négyes... - szól rám finoman Edith. Tudja, mi jár a fejemben.

- Hát mikor máskor? Mi másért lenne akkor az irodádban? Túl sok időnk ment el azzal, hogy ölbe tett kézzel hagytuk, hogy ezek a rohadékok kedvükre szórakozzanak velünk! - csattanok fel elveszítve a türelmemet.

- Tudom jól, hogy mit érzel, és válaszokat akarsz, de...

- Nincs semmi de, Edith. A válaszokra most van szükségünk...

- Elég!

Mindketten elnémulunk, és csodálkozva nézünk Hector felé, aki felpattant a vitánk közben. Még a szék is eldőlt, amin eddig ücsörgött.

- Nem kell a vita, elmondok mindent, úgysincs időnk...

Visszaülünk a helyeinkre, és türelmetlenül várom, hogy belekezdjen a mesébe. Elmondja, hogy mit csináltak velük a Kormány emberei: vért vettek tőlük, a félelemutazásaikon kellett végig menniük, és egy-két szérumból kaptak. Viszont az egyik lányt megölték. Valamelyik szérum végzett vele, de Hector nem tudja megmondani, mi lehetett. Nem avatták bele őket a kísérleteik mikéntjében.

- Négyes... - néz rám egy percnyi hallgatás után, mikor látszólag a mondanivalója végére ér. - Tris is ott van.

A szemem sarkából látom, ahogy kikerekednek Edith szemei. Pont, mint az enyémek. Érzem, ahogy a pánik szép lassan bénítja meg a tagjaimat. Megkönnyebbülnöm kéne, fellélegeznem most, hogy már tudom, hol keressem a lányt, aki mindennél fontosabb a számomra. Ám amit Hector elmondott erről a helyről, érzem, hogy ettől borzalmasabb helyen talán nem is lehetne.

Eszembe jut a Műveltek fehér folyosói, a raboskodásunk minden pillanata. Mikor olyan gyenge volt, hogy járni alig bírt. A szürke félelemszérum. A sikolyai. A tenyere az üveg túlsó oldalán. A súlyos percek, mikor azt hittem, végleg elveszítettem.

Ez a hely talán még pokolibb lehet a leírtak alapján. És most nem vagyok ott vele.

- Ő segített kijutnunk - folytatja Hector, miután nem válaszoltam. Nem tudom, jelenleg mit mondhatnék. Még mindig zakatolnak a gondolataim, és a félelem gúzsban tart. - Feltartotta az őröket, amíg elmenekültünk.

Egy pillanatra elhatalmasodik rajtam a harag a szavai hallatán.

- Hogy hagyhattátok ott...? - szűröm a fogaim között. Olyan erősen szorítom az állkapcsom, hogy szabályosan fáj.

- Négyes! - korhol Edith. Igaza van, nem hibáztathatok egy csapat rémült kölyköt. De mégis... Nehéz elfogadnom, hogy ők megszöktek, míg Tris még mindig ott van. Immár teljesen egyedül az ellenség barlangjában.

- Én... én mondtam neki, hogy nem fogom otthagyni, de... de... - Látszik szegény kölykön, hogy menten sírva fakad. Edith megnyugtatóan simogatja a térdét. - Úgy tűnt, mintha nem is akarna eljönni onnan...

- Ezt meg hogy érted...?

Csak úgy zakatolnak a gondolataim, mégsem értem, miért ne akarna Tris kijutni a Kormány bunkeréből. Az a Tris, akit én ismerek, foggal-körömmel küzdene a szabadságáért.

- Úgy nézett ki, mint aki... feladta - mondja végül Hector, aztán a szemembe néz, és látom rajta, ahogy ismét reszketni kezd. - Nem tudom, pontosan mit tettek vele, de biztos valami szörnyűségest. Minden nap hallottuk a kiáltásait. Nagyon... - Nyel egyet. - Nagyon rossz bőrben volt.

Most Edith-en van a sor, hogy felpattanjon a helyéről. Látom, ahogy az ujjai kétségbeesetten markolják a nadrágja anyagát, miközben fel-alá járkál a helyiségben.

Én magam úgy érzem, mintha egy szörnyen nehéz követ ejtettek volna a gyomromba. A pánik pedig végre teljes erővel csap le rám, az ujjaimat már nem is érzem.

Szörnyű képek játszódnak le a fejemben arról, mit is tettek vele. Megverték? Kísérleteztek rajta? Megtörték őt? Édes Istenem! Tudom, hogy Tris erős lány, mindnyájunknál erősebb, de amennyi megpróbáltatás érte, elképzelhető, hogy ezt már nem képes feldolgozni. És a leginkább az rémít meg, hogy ha valóban így van, és rátalálok, nem tudom mihez is kezdhetnék.

Tovább figyelem Edith-et, miközben igyekszem kordában tartani a gondolataimat és gyomorforgató pánikot. Minden bizonnyal a könnyeivel küszködik, azért igyekszik elrejteni előlünk az arcát., ahogy a karjait ölelve az ajtó felé fordul. Átérzem, mennyire nehéz neki. Számára már csak Tris maradt. Ahogy nekem is.

- Ki kell hoznunk onnan - mondom ki azt, ami minden valószínűség szerint mindhármunk fejében jár. Látom, hogy Edith bólint, majd lassan visszafordul felénk. Halvány remény tükröződik az arcán. Talán még nincs minden veszve, még megmenthetjük...

- Hector... - nézek rá fiúra. - El tudod mondani pontosan hol van ez a rejtekhely?

Látom, hogy elgondolkodik, a homlokát összeráncolja, ahogy maga elé mered. Majd megrázza a fejét, én meg úgy érzem, hogy a bizakodásom lassan hullik darabjaira.

- Nem tudom teljes pontossággal megmondani - feleli végül -, mivel elég sötét volt, de a környéket be tudtam lőni, azt megmutathatom.

- Kezdetnek talán az is megteszi - fűzi hozzá Edith, miközben mellém lép, és megszorítja a vállamat. Apró mosoly játszik a szája szélén. - Minél hamarabb cselekednünk kell.

Bólintok, és az ajtó felé indulok. Én is tudom jól, hogy nincs vesztegetni való időnk. Talán még időben odaérünk.

- Összeszedem az embereket.

- Tobias... - szól még utánam, mikor már kilépnék a folyosóra. - Siess.

****

A régi csoportnélküli terület még mindig tele van törmelékkel és szeméttel. Az alkonyi félhomály csak még ocsmányabbá teszi az egész helyet. Egy lélek sem jár erre rajtunk kívül. Mióta felszámoltuk a csoportrendszert, akik korábban a társadalom peremén éltek, ismét beolvadtak közénk. Ezek az utcák így szabályosan elhagyatottak lettek.

Két részre oszlunk. A támadók csapatát erősítem, de nem vagyunk valami sokan. Nem is akartam túlzottan sok embert bevonni a küldetésbe. Hector elmondásai szerint a létesítmény nem túl nagy, a folyosó is meglehetősen keskeny, így csak maximum húsz őrrel kell számolnunk. Minden bizonnyal nem itt állomásozik a haderejük.

Ha sikerül a meglepetés erejét kihasználni, és a tér szűkösségét az előnyünkre fordítani, akkor könnyű dolgunk lesz. Nem is feltétlenül a fegyverek lesznek a legfőbb szövetségesünk, hanem a nyers erő. Az ökleim pedig már izzanak, hogy beverjenek pár orrot.

Csendesen pásztázzuk át a területet, amit Hector megjelölt. Mi megyünk elől: Christina, Uriah, Amar, George, Bud, Harrison meg jómagam. A másik irányban a többiek néznek körül, őket Gus irányítja, aki a vezérlőteremben volt a főnököm. Amint megtaláltuk az ellenséget, az ő feladatuk lesz, hogy szükség esetén jelentést tegyenek, és hogy készen álljanak a kocsik a mielőbbi távozásra.

A legnehezebb az egészben, hogy fogalmam sincs, mit keressünk, mi alapján tudjuk megtalálni a rejtekhelyüket. Hector azt mondta, hogy amint kijutottak, velük pont szemben látta a Központ tornyának piros fényét. Így olyan épület alagsorába kell lejutnunk, ami a város legmagasabb épületére néz, és csak néhány méterrel beljebb van az egyik kereszteződéstől, ha lehet hinni a gyereknek.

Már a negyedik utcát fésüljük át, én pedig kezdek egyre inkább aggódni, hogy nem fogjuk megtalálni, és Tris továbbra is a fogjuk lesz, mikor Christina megragadja a karomat.

- Mi az? - nézek rá értetlenül, mikor nem szólal meg még egy jó pár másodperc elteltével sem. Nekem pedig jelenleg nem túl nagy intervallumban mozog a türelmem. - Christina...!

- Nem tudom, hogy lehetséges-e vagy van-e köze az egészhez... - kezd bele, láthatóan nem találva a szavakat. - Vagy hogy egyáltalán el kéne-e neked mondanom...

- Christina, most nem érünk rá a mellébeszélésre - rivallok rá. - Vagy kinyögöd végre mit akarsz, vagy folytasd a kutatást.

- Hát épp ez az, Négyes! - emeli fel ő is a hangját. - Lehet, hogy a válasz itt van az orrom előtt, csak nem akarom elhinni.

- Mégis micsodát?

Bizonytalannak tűnik, de azért lassan megszólal.

- Jó néhány napja erre járőröztem, mikor a gyereket kerestük, és én... én láttam...

- Christina, az Isten szerelmére... - Tényleg kezdem elveszíteni a türelmemet.

. Evelynt láttam bemenni abba az épületbe - mutat az egyik háromemeletes, kopott épületre, aminek ablakkereteiből már minden bizonnyal évek óta hiányzik az üveg.

- Az anyámat? - hüledezek. Mit keresne épp itt az anyám?

- Nem, egy másik Evelynt, akit még ismerünk... Hát persze, hogy az anyádat! - kapja fel a vizet, láthatólag ő sincs türelmes kedvében. - Először nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, hiszen csoportnélküli volt, biztos valami ismerőse még itt van, vagy valami... De... egyre inkább kételkedem benne.

Ismét az épületre nézek. Megfelelne annak a képnek, amit Hector festett le róla. Ha előtte áll az ember, épp rálátni a Központra. De az képtelenség, hogy az anyámnak ehhez köze legyen. Csak azért jött a városba, mert megsérültem. Viszont Christina itt látta, és ő nem hazudna ilyesmiről. Mégiscsak Őszinte volt. De akkor mégis mit keresett Evelyn itt? Meg kell tudnom.

Intek a többieknek, hogy kövessenek, és elindulok az épület felé. Arra számítok, hogy az ajtó ugyanúgy zárva lesz, mint a legtöbb épületé a város ezen részén, de mégis könnyedén be tudom lökni a vállammal, semmi ellenállást nem tanúsít.

Lassú léptekkel haladok befelé a sötétbe burkolózó, poros épületbe. Uriah és Christina közvetlen mögöttem haladnak, zseblámpájuk fénye bevilágítja előttem a padlót, ami furcsán tisztának tűnik. Nem áll rajta a por, ahogy azt elvárná itt az ember. Mintha mostanság rendszeresen járnának ide.

A megérzésem azt súgja, hogy jó helyen járunk. Viszont ha így van, az azt jelenti... Nem, abba nem akarok most belegondolni.

A lépcsőházban megtaláljuk az alagsorba vezető ajtót, azonban Amar majd Bud is hiába feszegetik, nem nyílik. Bizonyára bezárták. Aminek nem sok értelme van, hiszen ha a főbejárat tárva-nyitva, akkor mi értelme van zárva tartani az alagsort? Hacsak nem akarják, hogy valaki csakúgy egyszerűen betegye ide lábát. Vagy kijusson innen.

- Nincs más lehetőség, szét kell lőnünk a zárat - ismeri el Harrison megmarkolva a fegyverét, miután ő is sikertelenül próbálkozik.

- Készüljetek - adom parancsba.

Minden tagom elevenen szikrázik, ahogy az adrenalin elkezdi kifejteni hatását. Készen kell állnom minden eshetőségre. Meg kell mentenem Trist.

A lövések fülsértőek, ahogy az ajtóba fúródnak, de egy rúgással a zár enged, így szabaddá válik az út előttünk.

Odalentről világosságot látok, ami fénnyel vonja be a lefelé vezető lépcsőt. Épp olyan, mint amilyennek Hector leírta. Most már kétségtelen, hogy ez az a hely.

Leözönlünk a mélybe, mikor lábdobogást hallok, és nem sokra rá szürke-sárga ruhás katonák jelennek meg. Aztán kitör a káosz.

Elsül egy fegyver, de tudom, hogy itt botorság lenne tűzharcba keveredni. Ezért is inkább ököllel esek neki az egyik fickónak, akinek ijedtében még a pisztoly is kiesik a kezéből.

Hamarosan a fegyvereken taposunk, ahogy mindenki inkább közelharcba bonyolódik az ellenfelével, ami kevesebb fegyverropogással, ám több kiabálással jár.

Ezek szerint jó oktatónak bizonyultam, mert Christina már a második fickót üti ki, ami jóleső büszkeséggel tölt el. A többiek is jól állnak a párviadalokkal, mikor váratlan dolog történik.

Egy kicsi, mégis kemény test csapódik nekem, majd azt veszem észre, hogy az illető fellök, aztán egy késsel válogatás nélkül rátámad a többiekre, nem nézve, hogy az illető barát vagy ellenség.

Fehér ruhája koszos és véres, szőke haja rakoncátlanul áll. Szürkéskék szeme meggyötörten, fókuszálatlanul méri fel a környezetét. Ijesztő a pillantása: mint egy csapdába esett állaté, aki alig áll a lábán, mégis tombol benne a harag. A megtörtség messziről süt róla.

Mintha nem is Trist látnám.

Következő fejezet >>

Szerző megjegyzése:

A fejezet eleje elég rejtélyes volt, igaz? Majd kiderül róla több is, addig csak gondolkodjatok *gonosz vigyor*. Remélem elég jóra sikerült a támadás, az akciójelenetekben mindig bizonytalan vagyok.
Viszont végre összefutott a két főszereplőnk szála, ahogy azt az előző fejezet végén sejthettétek is (mekkora lett volna, ha nem így történik...), és most már minden rózsaszín cukormázas lesz. Vagy nem... Majd meglátjátok.
Igyekszem a vizsgák mellett írni, ezért nem is ígérek semmit mikor jön a következő. Amint kész lesz, úgyis felteszem.
Szokás szerint várom mindenkitől a véleményeket, olyan jó olvasni őket.