Fanfic: A jövő kezdete - 38. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

A hét lezárásához jól fog jönni A jövő kezdete 38. fejezete. Szerintetek is? Ráadásul most igazán hosszú fejezetet olvashattok, mivel 4444 szó lett. Mindemellett nem csak izgalmas, de érzelmekkel teli rész i s lett, bár szerintem még mindig nem fogtok szeretni...

Jó olvasást a fejezethez! :)

38.

TOBIAS

Nem akarok hinni a szememnek. Olyannyira áhítoztam erre a percre, hogy ismét lássam őt, most mégsem érzem úgy, hogy készen álltam erre a látványra. Ahogy az állatias ösztönök felülkerekednek rajta, és már csak a küzdelem hajtja előre, mert láthatóan alig áll a lábán, az megrengeti az egész világom.

Látom, hogy a többiek is eléggé megdöbbentek Tris hirtelen felbukkanásán. Christina sápadt arccal tátog, miközben a sérült karját ringatja, amit valószínűleg a legjobb barátja épp az imént hasított fel. Uriah láthatólag nem tudja, mit csináljon. Igaz, hogy nem ismeri még Trist valami jól, de látszik rajta, hogy nem akarná bántani.

Mindenki tanácstalannak tűnik, a helyzet pedig kezd eldurvulni, ahogy a zavarodottságunkat kihasználva a Kormány katonái újult erőre kapnak. Tris pedig az egész közepén van, mikor láthatóan nem ura a tetteinek.

Egy percig sem habozok tovább a cselekvéssel. Két lépéssel Tris mögé kerülök, és köré fonom a karjaimat, leszorítva ezzel a karjait, így lefegyverezve őt. Majd elvonszolom őt a csata közepéből.

Kell pár másodperc, mire felfogja, mi is folyik körülötte, mielőtt vadul hánykolódni kezdene a szorításomban, és minden igyekezetét beleadja, hogy a meztelen sarkával maradandó sérülést okozzon a sípcsontomban. A hangok, amik előtörnek a torkából valamit bennem is összetörnek.

- Nyugalom, Tris. Tris! - harsogom túl a kiabálást, és szinte a fülébe üvöltök, de még így sem reagál, tovább sikít és hadakozik. - Tris... Kérlek, Tris.... Muszáj megnyugodnod, nem bánt senki...

Semmi reakciót nem mutat a szavaimra, csak egy idő után megérzem, ahogy a könnyei a karomra cseppennek. Nekem pedig továbbra sincs ötletem, hogyan győzhetném meg, hogy most már biztonságban van.

Ám egyszer csak minden figyelmeztető jel nélkül mozdulatlanná dermed, elerőtlenedik a teste a karjaim között. Vele együtt a földre roskadok, engedek a karjaim szorításán, és az ölembe vonom.

Nincs magánál, a kezei mégis megállás nélkül rángatóznak, mintha önálló életet élnének. Látom, hogy néha a lába is meglódul, ám Tris mégis eszméletlenül fekszik.

Összeszorul a gyomrom, ahogy jobban szemügyre veszem. Az arca betegesen sápadt, egyedüli színt az itt-ott megjelenő zúzódások és a szeme alatti vörös karikák adják. A homlokán izzadtság gyöngyözik. Az arccsontja annyira kiáll, hogy szabályosan átlyukasztja a fehér bőrét. Ennyire soványnak még sosem láttam.

A kezemet az arcára simítom, ám majdnem el is kapom rögvest ijedtemben. Most veszem csak észre, hogy az egész teste tűz forró.

- Mit tettek veled? - motyogom magam elé.

Nem bírok tovább felülkerekedni az érzelmeimen. Látom, hogy Tris mennyire borzalmas állapotban van, és valószínűleg még közel sem fedeztem fel minden rendellenességet vele kapcsolatban. De mégis az elkeseredettség és fájdalom mellett mást is érzek. Örömöt, megkönnyebbülést, hogy megtaláltam, hogy itt fekszik Tris a karjaimban. Érzem, hogy ebbe kell most belekapaszkodnom, mert ha azzal foglalkoznék, mi minden történt vele, akkor lehet végleg összeroppannék. Most csak az számít, hogy él és magamhoz ölelhetem.

Az arcomat a hajába temetem. Érzem a por, a vegyszerek, a verejték, a vér szagát rajta, ám valahogy mégis ott van az az illat, amit képtelen lennék szavakba önteni, de az övé.

- Itt vagy - suttogom a szőke fürtök közé. Mintha a szavak mázsás súlytól szabadítanának meg, ami eddig a mellkasomba kapaszkodott. - Itt vagy...

Nem tudom mennyi ideig maradok így, mikor valaki megérinti a vállamat. Felkapom a fejem, és igyekszem visszazökkenteni magam a valóságba, hiszen az élet nem állt meg körülöttünk. Amar gondterhelten áll fölöttem, a szemöldöke csúnyán fel van repedve, így piroslik az arca a vértől.

- Mi van vele? - néz Trisre.

- Fogalmam sincs... - rázom meg a fejem, mert tényleg nem tudom, hogy is van. Még mindig le vagyok ragadva annál a ténynél, hogy a karomban tarthatom.

Látom, hogy tetőtől talpig végigméri, az arcvonásai pedig egyre aggodalmasabbá válnak.

- Azonnal induljatok vissza a központba. Szólok Gusnak, a többit itt elrendezzük.

Tudom, hogy itt kéne lennem, hogy segítsek, de most Tris mellett a helyem. A lehető leghamarabb orvosi segítség kell neki.

Szorosan tartva őt talpra állok. A teste ernyedten lógna a karomban, ha nem érezném, ahogy az izmai folyamatos harcot vívnak. A pánik kaparja a torkom, hogy ez mit is jelent. De nem szabad most engednem a nyomasztó gondolataimnak.

Christina és Uriah előttem mennek fel a lépcsőn, a fegyvereiket egy pillanatra sem eresztve le. Látom az arcukon, hogy őket is nagyon megrázta, aminek az imént szemtanúi voltak. Uriah-t is, pedig ő még csak most kezdte Trist újra megismerni a memóriatörlése után. Christinán viszont szemmel látható mennyire reszket. Neki legalább olyan nehéz lehet Trist ilyen állapotban látni, mint nekem. Christina már túl sok barátját látta szenvedni, és nem egyet veszített el közülük.

Szerencsére rövid az út a kocsiig. Gus ott várakozik pár emberével. Nyugtalanság fut át az arcán, mikor meglát minket kijönni az épületből, a pillantása elidőzik Tris eszméletlen alakján.

- Mi történt? - szegezi nekünk a kérdést, amint odaérünk.

- Pár emberüket elkaptuk odalent, de kéne egy kis segítség a többieknek átfésülni az egész alagsort.

- Lemegyünk az embereimmel - feleli, majd int a két fickónak, akik a kocsinál várakoznak, hogy szedjék össze a társaikat. - Ti menjetek vissza mihamarabb a központba. - A szeme Trisre siklik, így aztán tudom, ő is érti, milyen súlyos a helyzet.

Uriah segít beemelni Trist a hátsó ülésre, miközben én is bemászom hátulra, és az ölembe vonom a törékeny testét.

Különös, mert korábban nem igen gondoltam rá, hogy bármikor összetörhet, ha egy kicsit jobban magamhoz szorítom, most mégis olyan gyengének és védtelennek tűnik, hogy nehéz belegondolnom, hogy pár héttel korábban még mennyire tele volt energiával és élettel. Ahogy körém fonta a karjait éjszakánként, ahogyan nevetett csillogó szemmel...

Miért kell mindig valami borzalomnak történnie velünk? Ennyire szörnyű dolgokat tettünk volna, hogy megérdemeljük, hogy az élet így bánjon velünk?

Nem vagyunk szentek, az minden bizonnyal igaz, de akkor is kétlem, hogy kiérdemeltük volna ezt. A hibákat, amiket elkövettünk, megbántuk. Tudom, hogy Trist is emészti a bűntudat minden percben, amiért nem egy életet kioltott. Ahogy engem is mardos belülről. De amit tettünk, nem gonoszságból vittük véghez. Mi nem akartuk azoknak az embereknek a halálát, még ha néhányuk meg is érdemelte, de meg kellett tennünk, hogy megvédjük azokat, akik fontosak a számunkra. Vagy épp a saját bőrünket mentsük, még ha ez önzőségnek is tűnik. Nem hiszem, hogy bárkinek is joga lenne mást azért hibáztatni, mert nem hagyta megöletni magát.

Uriah bevágódik az anyósülésre a sofőr mellé, míg Christina bepréseli magát hátulra, szóval már hárman szorongunk a szűk térben, bár mivel Tris a karjaimban hever, így azért elférünk. Ezt a kocsit nem ennyi emberre tervezték...

Christina az ölébe vonja a Tris lábait, amint a kocsi rázkódva nekilódul, így legalább nem zötykölődik még jobban a teste.

- Nagyon rosszul van, ugye? - kérdezi egy kis idő múltán reszketeg hangon. Gondolom ő is érzi, ahogy Tris percenként megrándul.

Nem válaszolok, csak ismét végigpásztázom a tekintetemmel megtört alakját. Most először veszem észre a terebélyes vérfoltot a nadrágján. Bár lehet, hogy nem is ez teszi gyanússá a dolgot, hiszen eddig is észrevettem, hogy az egész ruháját beszennyezi a vörös folyadék, ami nem is csoda, ahogy nekiesett az alagsorban az embereknek. Viszont most, hogy így magamhoz szorítom, és az oldala a hasamhoz nyomódik, érzem, ahogy valami meleg üti át a pólómat.

A szívem szabályosan a torkomban dobog, ahogy feltűröm a pólóját, majd óvatosan elhúzom a nadrág szegélyét a csípőjéről. A csípőcsontja mellett pár centire lassú folyamként bugyog fel a vér egy sebből. Nem vagyok orvos, de amennyi sebesülést láttam már, meg tudom állapítani, hogy úgy szúrták meg valamivel. Valószínűleg egy késsel...

- Christina, adj egy ruhát vagy valamit.

Egy pillanatig értetlenül néz rám, majd ő is észreveszi a vérző sebet.

- A francba is - szitkozódik, mintha csak a gondolataimban olvasna. Majd előrehajol, és megütögeti Uriah vállát, aki rögvest hátrafordul.

- Uriah, vetkőzz - adja ki parancsba, amin meghökkenünk, még a sofőr is.

- Christina, ez nem a legjobb pillanat... - motyogja, miközben úgy tűnik, az arca még csokibarnább, mint egyébként. - Bár mi tagadás, amilyen észveszejtően jól nézek ki, nem tudlak hibáztatni...

Felhorkantok. Uriah szép lassan kezd visszatalálni régi önmagához, ami az önelégültséget illeti. Bár az még számomra is rejtély, hogy ezek ketten mikor kerültek ennyire közeli kapcsolatba.

-Olyan egy muskátlispite vagy, néha hihetetlenül nulla a felfogóképességed. Még jó, hogy nem a Művelteket választottad.

- Srácok, elég legyen - korholom le őket vészjósló hangon. - Uriah, kell a pólód, most.

Nem hiszem el, hogy most kell civakodniuk, mint két óvodásnak, mikor Tris itt vérzik mellettük. Mintha lenne időnk erre a gyerekes viselkedésre. De részben megértem őket; így próbálnak túllépni azon, amit az imént megtapasztaltak.

Uriah végül lekapja a pólóját, a ruhadarabot pedig felém nyújtja. A vállán látom a sebhelyeket, melyeket a robbanás hagyott maga után. Még ha Uriah nem is emlékszik rá, a testén örök nyomot hagyott.

A pamut anyagot a sebre szorítom, hátha sikerül kissé elfojtanom a vérpatakot, legalább addig, amíg a kórházhoz nem érünk. A művelettől összerándul a karomban, mintha elektromosság száguldana végig a feje búbjától a lábujjaiig. Ennek pedig leginkább Christina látja kárát, és az orrához kap.

- A rohadt életbe, Tris! - hördül fel fájdalmasan. - Még ilyen állapotban is képes pofán rúgni, nem hiszem el...

Mindenki halkan kuncog, ahogy Christina tovább morog a sajgó orra alatt, én viszont nem figyelek rá. Úgy érzem, nem hajtunk elég gyorsan, pedig a szemem sarkából látom, hogy Uriah megér kapaszkodni egy-egy kanyarnál. Mégis, az aggodalom perzselő súlyként nehezedik a rám, és minden egyes alkalommal újabb rohamként tör rám, mikor Tris újra és újra megrándul.

Mégis tartok tőle, hogy mi lesz, amikor megérkezünk. El kell majd őt engednem, de nem hiszem, hogy jelenleg képes lennék rá. Olyan sok nyugtalan percet töltöttem azzal, hogy azon gyötrődtem, talán többet nem látom, hogy most, mikor végre megtaláltam, nem engedhetem el. Mi lesz, ha ismét nyoma vész?

Arra ocsúdok fel, hogy megálltunk. Felemelem a tekintetem Trisről, és kilesek az ablakon. Nem a kórháznál vagyunk, azt így is meg tudom állapítani. De akkor meg mit keresünk itt?

- Hol vagyunk? - kérdezem, a hangomon még én is hallom az indulatot. Nehéz levetkőznöm a Négyes énemet...

- Nem kell a morcizás, Négyes - szól rám Christina, mintha ezzel meggátolna, hogy továbbra is szúrós pillantásokkal méregessem.

- Nem hajthatunk egyenest a kórházhoz, hiszen meglehet, hogy az ellenség figyeli a mozgásunkat - magyarázza a Bátor fickó. Korábbi csoportunk szimbóluma büszkén virít a karján. - A legközelebbi lejáró itt van az alagútrendszerbe. Azon keresztül megyünk. Edith parancsa.

Megértem az aggodalmát. Amit eddig láttunk a Kormánytól, nem kétséges, hogy mindenre képesek, így nekünk minél óvatosabbnak kell lennünk.

Gyorsan haladunk a félhomályba vesző, hideg alagútban. Tris folyamatosan nyöszörög, és mintha motyogna is valamit, de nem értem mit. Viszont a szeme továbbra is csukva van.

- Tarts ki... - suttogom leginkább magamnak, mert Tris biztosan nem hallja.

Rövid távot kell csupán megtennünk, így hamar a búvóhelyünkre érünk. Az étkezőben lévő zsivaj azonnal elhal, amint meglátnak minket belépni a bejáraton. Mindenki aggodalmas pillantásokkal bombáz minket, de néma marad.

Látom, hogy egy fiatalabb srác elrohan a folyosón, majd fél perc sem telik bele, és Edith nyomában tér vissza, aki szó szerint rohan felénk. Ám amint megpillant engem - vagyis inkább a karomban reszkető Trist -, megtorpan, és az összes vér kifut az arcából. Minden bizonnyal az aggodalmas arckifejezésem sem lehet túl megnyugtató a számára, így megpróbálok kevésbé kétségbeesettnek tűnni, de szerintem nem nagyon sikerül. Egy az, hogy nem tudom leplezni, mennyire félek. A másik, hogy látszik Edith-en, hogy semmi sem tudja kizökkenteni a döbbenetből, hogy így kell látnia az unokáját.

Persze a sokk pillanatok alatt cselekvéssé alakul, és már int is nekünk, hogy kövessük. Rohamléptekben vágtatunk fel a kórház épületének lépcsőin. Még szerencse, hogy jó kondiban vagyok, mert lehet, hogy már kifulladtam volna, különösen így, hogy Tris súlyát is nekem kell vinnem - na nem mintha nehéz lenne, szinte pillekönnyű, amitől kicsit sem érzem jobban magam -, bár a sérült lábamba minden második lépcsőfoknál beleszúr a fájdalom. Lehet felmondaná a szolgálatot út közben, de ettől keményebb fából faragtak, és Trisért mindenre képes vagyok, még az ostoba lábamra is hatni tudok, ne fájjon annyira.

Aztán bekövetkezik, amitől idefelé rettegtem: Edith kivágja a kórház emeletének ajtaját, ahol én is feküdtem, és az első szavára már jönnek is a nővérek, orvosok, akárkik, és kiszakítják Trist a kezem közül.

Megkövülten nézem, ahogy elviszik. Nem... nem... nem... Nem fogom többet látni... Miért? Miért?

Remegni kezd a kezem, de azt sem fogom fel igazán, mert az ujjaim zsibbadtak. Aztán megérzem, hogy Christina a vállamra teszi a kezét, és minden racionális gondolatom visszatér. Tris nem fog eltűnni, csak ellátják a sérüléseit, és rendbe hozzák. Már ha ez lehetséges...

Aztán meghallom a hangját, és ez az, ami végleg kiűzi a fejemből a gondolatokat. A kiáltása, ami végigzeng a folyosókon katalizátorként hat az izmaimra, és a lábaim minden további gondolkodás nélkül visznek a kórterem irányába. Vele kell lennem.

Persze nem készülök fel arra, ami a szemem elé tárul. Tris törékeny teste az ágyon vergődik, mint aki valamiféle rohamtól szenved, és hiába próbálják lefogni a nővérek - meg Edith -, képtelenség útját állni a rángásoknak. Közben ráadásul torka szakadtából ordít, mint akit borzalmas fájdalmak gyötörnek. Lehet így is van.

Végül az egyik doki valami szert fecskendez az infúziójába, amitől lassan elhalnak a kiáltásai, és a rohamszerű rángatózás is csillapodik. Most már csak reszket a fehér lepedőn, és hiába állok dermedten az ajtóban, így is látom, hogy az arcán könnyek csillognak. Még időről időre megrándul a keze vagy a lába, és a feje is megugrik néha.

Az előbbi képet nem hiszem, hogy bármikor is képes leszek kiverni a fejemből.

Edith ekkor veszi észre, hogy az ajtóban szobrozok, és félelemmel átitatott tekintettel felém siet, majd miután a pillantásomat továbbra sem tudom elszakítani Trisről, megragadja a a karom, és kirángat a folyosóra.

Zakatol a szívem, de olyan ütemben, hogy a dobogásától nem hallom a külvilágot. De látom Edith rémült arcát, és tudom, hogy nem pánikolhatok be. Azt egyikünk sem tudná kezelni. Ezért mély lélegzetet veszek, és kényszerítem az agyam, hogy az előbbi képkockákat űzze olyan messzire, amennyire csak lehetséges. Majd ha lesz időm feldolgozni, akkor újra előhívom őket.

- Mi van vele? - teszem fel a kérdést, ami azóta ostromolja az elmémet, hogy megpillantottam Trist abban az átkozott alagsorban.

- Még nem tudjuk pontosan, de... - Itt elhallgat, az arca eltorzul, mintha valami keserűre harapott volna. Látom rajta, mennyire nehezére esik tartania magát. - Félek, hogy a szérumok... menthetetlenül tönkretették az idegrendszerét. A tünetei épp olyanok, mint... mint nekem voltak, miután kiszabadultam a Műveltektől.

Tris elmesélte, hogy Edith min ment keresztül éveken át. Megborzongok a gondolatra, hogy mit érezhet most, hogy mindez az unokájával is megismétlődik. De a fejemben mégis a menthetetlen szó visszhangzik...

- De ugye... ugye valahogy rendbe lehet hozni? Kell lennie megoldásnak!

- Őszintén nem tudom - feleli lehajtott fejjel. - Tudom, milyen keresztülmenni mindezen, és még mostanra sem jöttem helyre igazán.

- Viszont Tris nem... ő nem volt ott évekig...

- Nem, viszont ki tudja abban a két hétben mennyi szérumot juttattak a szervezetébe. Az állapotát elnézve, nem keveset.

Muszáj mély levegőt vennem nem is egyszer, mert szabályosan megfordul velem a szoba. Még szerencse, hogy közel van a fal, így a szédülést tudom palástolni azzal, hogy nekidőlök.

Persze Edith átlát rajtam, ahogy megszorítja a vállamat. Most már miattam is aggódik, pedig van elég baja, nem tehetek rá még nagyobb terhet. Helyre kell pofoznom magam.

- Pihenj le, Tobias - mondja lágyan. - Rád fér, alig állsz a lábadon.

- Jól vagyok - bizonygatom, majd a kórtermek felé pillantok. - Szüksége van rám.

Látom az együttérzést Edith arcán.

- Tudom, hogy segíteni akarsz, de most muszáj hagynod, hogy az orvosok tegyék a dolgukat. Ígérem, mindent meg fogunk tenni Trisért. Van néhány ötletem, ami segíthet, de nem tudom, mennyire lesz eredményes... Nem adom fel, amíg az unokám rendbe nem jön.

- Köszönöm. - Tisztában vagyok vele, hogy Edith minden követ meg fog mozgatni Tris gyógyulása érdekében. Csak kérdés, hogy ez elég lesz-e.

- Menj csak, vegyél egy forró fürdőt - javasolja. - Ha bármi történne, azonnal szólni fogok.

Biccentek, majd kilépek a folyosóra. Tényleg jobb lesz így, hogy egy ideig távol leszek. Ha itt maradnék, csak fel-alá járkálnék, és minden másodpercben miszlikbe tépne az aggodalom. Vagy én tépnék szét valakit...

Tris most nem az én segítségemre szorul, hanem az orvosokéra.

A hirtelen megtalált pillanatnyi nyugalmam azonban rögvest szertefoszlik, amint szembekerülök az egyetlen emberrel, akit most pláne látni sem akarok.

- Hogy van, Tobias? - kérdezi Evelyn aggodalmasan. Most már nem tudom, hogy mi miatt is aggódik, mert valahogy kétlem, hogy Tris hogyléte érdekelné. Ahogy megpillantom az arcát, képtelen vagyok kiverni a fejemből, mit mondott Christina. Evelyn ott volt, azon a helyen, ahol Trist fogva tartották.

A düh villámsebesen lep el, hogy szabályosan fullasztó, ahogy végigszáguld az ereimen, én pedig olyan hévvel kapom el az anyám karját, hogy még engem is meglep. Valahogy az sem érdekel, hogy felszisszen a hirtelen mozdulatomtól.

- Mi az, fiam? - Észreveszem a szemében a félelmet. Lehet az apámat látja most bennem, de nem érdekel. Nem fogom bántani, csak kérdőre vonom.

Azonban épp mozdulna a szám, hogy rázúdítsam a kérdéseimet, mikor valaki a nevemet harsogja. Körbenézek, és látom, hogy Amar nyargal fel a lépcsőn, az arcán gyöngyözik az izzadtság. Viszont valaki leragasztotta a homlokán lévő sebet, és a vért is lemosta magáról.

- Minden rendben, Amar? - kérdezem tőle. Az arckifejezése nem árul el sokat, csak a nagy sietséget.

- Több, mint rendben - válaszolja vigyorogva, de még mindig zihálva. - Találtunk egy nőt az egyik helyiségben. Talán tud válaszokkal szolgálni.

Már a nyelvem hegyén van a válasz, hogy intézzék el nélkülem, mivel még van pár rendezetlen ügyem az anyámmal, de aztán sokkal jobb ötletem támad.

- Lássuk, kit találtatok.

Elindulok Amar nyomában, Evelynt pedig vonszolom magam után. Próbálja kiszabadítani a karját a markomból, de nem hagyom. A könyörgése sem hat meg, hogy engedjem el. Még csak hozzá sem szólok; lehet, hogy csak kiabálnék vele, ha kinyitnám a számat.

Edith irodájába lépünk, és ő hiába nincs itt, mégis tele van emberekkel. Gus csapata valamint George is itt van. Az egyik széken egy középkorú nő ül reszketve; gömbölyű arca sápadt, a haja ziláltan áll, a blúza gyűrött és foltos.

- Ő itt Amelia - mutatja be nekem Gus a nőt, aki a neve hallatán összerezzen, majd nagyon lassan felpillant ránk. Látszik a félelem a szemében, mint ha bármelyik pillanatban ízekre szednénk. - Orvosként dolgozott a Kormánynak.

- Értem. - Közelebb lépek hozzá, és a szemébe nézek. - Amelia, lenne egy kérdésem önhöz. Látta már őt korábban? - biccentek az anyám felé, aki továbbra is a karját rángatva próbál szabadulni.

Amelia bólint, nekem pedig meghűl a vér az ereimben. Vagy inkább felforr a dühtől, nem tudom megállapítani.

- Néhányszor járt ott... - A hangja legalább annyira reszket, mint a teste. - Ha jól emlékszem Evelynnek hívják.

Csodálatos, még a nevét is tudja... A szemem villámokat szór, ahogy az anyámra pillantok. Ő meg könyörgő tekintettel néz vissza rám. Nem szólal meg, de innen tudom, hogy azt akarja, ne adjak hitelt egy idegen szavára. Csakhogy Ameliának nincs oka hazudni, és még az Evelyn nevet is ismeri... Hát ilyen anyám van nekem?

Ellököm magamtól, egyenesen Amarnak.

- Vidd a szemem elől - adom ki ridegen a parancsot. - Zárjátok be, majd később számolok vele.

Amar elképedve bólint, majd hátrafogja Evelyn karjait, és kivezeti az irodából.

- Ne... Tobias, ne tedd ezt, ne hallgass rá! Az anyád vagyok, nem teheted...

Szerencsére a hangja elhal, amint az ajtó becsukódik mögöttük. Nem hiszem, hogy képes lennék tovább hallgatni a rimánkodását.

Fel nem foghatom, hogy a tulajdon anyám játszott össze az ellenséggel. De mégis mi célból? Ennyire nem szívleli Trist, hogy ilyen gonoszságra képes?

Szerencsére Tris gondolata eléri, hogy ne Evelyn árulásán kattogjon az agyam. Most itt van ez a nő, még ha az ellenségtől is, de talán ő az egyetlen, aki segíthet megérteni, mit tettek Trisszel.

- Végig ott volt a bázisukon, mialatt Trist fogva tartották? - fordulok vissza Ameliához.

- Igen - válaszolja. - Minden... vizsgálatnál jelen voltam...

- Akkor tudnia kell, hogy mi van vele. Segítenie kell rajta...

Tudom, hogy a hangom túlságosan kétségbeesetten cseng, de annak is érzem magam azok után, amit ma megtapasztaltam. Ha arra van szükség, hát térden állva fogok könyörögni, hogy segítsen.

- Bár tudnék... - suttogja, és lesüti a pillantását. - Pár napja nagyon rossz állapotban volt... Arra gyanakszom, hogy a halálszérum tette ezt vele... De sehogy nem tudtam javítani az állapotán. Korábban nem találkoztam ilyesmivel.

Nem hittem volna, hogy még ennél is jobban zsibbadhat a kezem, de mégis. Lassan az egész alkarom érzéketlenné válik. Úgy érzem, minden levegő elhagyta a testemet, és menten megfulladok.

Halálszérum... Halálszérum... Halálszérum...

- Az hogy lehet? - kérdezi az egyik fiatal srác, aki Gus oldalán áll. Ha jól emlékszem, még a Műveltektől érkezett a Bátrakhoz egy évvel a saját beavatásom után. - A halálszérumnak meg kellett volna ölnie...

- De nem tette - szólal meg egy hang az ajtóban. Odakapom a fejem, és Edith-et pillantom meg. Még mindig elég sápatag, de legalább egy kevés szín visszatért az arcába. - Nagyon kevés ember van, akin a halálszérum nem fejti ki a hatását, és ezek szerint Tris az egyikük.

- Akkor a szérumnak semmi hatása nem volt rá? - kérdi döbbenten George. Az ő Művelt gyökerei is megmutatkoznak.

- Nem egészen - fújja ki a levegőt. - Az a szérum olyan, mint egy méreg; nagy dózisban borzalmas károkat tud okozni az idegrendszerben, sőt akár halálos is lehet így...

Minden hang megszűnik a helyiségben, csak a fülemben harsogó sípolást hallom, és magam előtt látom Trist, ahogy eluralkodik rajta az a roham. Majd rájövök, hogy a hang nem is sípolás a fülemben, hanem az ő kiáltásai.

Egy kezet érzek a vállam körül, ami megtart, és visszaránt a valóságba. Amar áll mellettem, és karol át. Gondolom észrevette, hogy valami nem stimmel velem, ami szerencse, mert lehet a támogatása nélkül már összeestem volna.

A többieknek szerencsére nem tűnik fel a rosszullétem, tovább beszélgetnek. Edith újabb kérdéseket tesz fel Ameliának a szérumokról meg minden egyébről, ami Trisszel történt.

Nem bírom hallgatni, ahogy hol szenvtelenül, hol könnyekkel küszködve elemzik a helyzetet. Úgy érzem magam, mintha a félelemszimulációm apró dobozába kerülnék; a falak egyre közelebb jönnek, és egyre kevesebb oxigénhez jutok.

Kiviharzok a folyosóra, nem törődve a többiek kérdő pillantásaival. A pánik túl erős, hogy tisztán gondolkodjak. Csak tudom, hogy nem maradhatok tovább abban a helyiségben, még ha ezzel egyszersmind a valóság elől menekülök is.

Hagyom, hogy a lábaim messzire vigyenek, ki a szabadba, ahol újra levegő jut a tüdőmbe, és az eső elmossa a fájdalmat, amit érzek.

****

Késő este visszamegyek a kórtermekhez, még ha tartok is tőle, hogy újra lássam Trist. De képtelen vagyok tovább távol lenni tőle. Az, hogy tudom, itt van, még ha ilyen összetörten is, úgy hat rám, mintha mágnessel vonzanának hozzá.

A korábbi sürgés-forgásnak nyomát sem látom, jelenleg nyugalom uralkodik. Megpillantom Christinát, aki az egyik széken bóbiskol. Nem lennék meglepve, ha már órák óta itt várakozna, meglehetősen rá vallana. Egy pillanatra felmerül bennem a gondolat, hogy felébresztem, s megérdeklődöm tőle, van-e valami változás, de inkább nem teszem.

Tris ezúttal alszik, mikor benyitok a helyiségbe. Bár így, hogy nem csapkod magam körül, sokkal betegebbnek tűnik, mint egyébként.

Leülök mellé, és csak nézem őt. Az a sok minden után, amit hallottam, hogy mit műveltek vele, igazi csodának tűnik, hogy még itt van. Aztán szép sorban felvillannak előttem a beavatása óta eltelt események, és rájövök, valóban hihetetlen, hogy életben van.

Tudom, hogy Tris elképesztően erős, de csak remélni tudom, hogy ezen is túl lesz.

A kezemet a hajára simítom, majd lassan végigfuttatom az ujjaimat a szőke tincsein olyan óvatosan, mintha elillanna az érintésemtől. Látom, hogy hiába alszik mélyen, a teste így is meg-megmozdul. Ahogy a kézfejemet a homlokához illesztem, egy kissé megnyugszom, mert legalább már nem parázslik a láztól.

Nem tudom, mennyi ideig simogatom a haját, miközben a gondolataimba merülök. Egyszer csak érzem, hogy megmoccan, és elhúzódik az érintésemtől.

Az arcára fókuszálok, ami összerándul, ahogy próbál megmozdulni, ami bizonyára fájdalmas lehet a számára. A szemeit lassan nyitja ki, először csak résnyire, mielőtt a ködös pillantása találkozna az enyémmel.

- Szia - szólalok meg egészen halkan. Akaratlanul is elmosolyodom, ahogy a szürke íriszekbe nézek.

A pillantása néhány pillanatig értetlennek tűnik, és többször pislog, mire kitisztul a tekintete. Ám szinte rögvest elkerekedik a szeme, és rémület ül ki az arcára. Zihálni kezd, és igyekszik olyan messzire húzódni tőlem, amennyire csak lehetséges.

Semmit nem értek. Miért viselkedik így? Hiszen tudhatná jól, hogy képtelen lennék ártani neki. Mégis úgy tesz, mintha valami szörnyeteg lennék, akinek nem lehet a közelében.

- Tris, mi a baj? - kérdezem tőle. Igyekszem palástolni a kétségbeesést a hangomon. - Én vagyok... Tobias...

A fejét rázza, és ha tehetné, még inkább eltávolodna, de az éjjeliszekrény széle a hátába fúródik. Olyan hevesen szedi a levegőt, mintha kilométereket futott volna.

Nem értem, miért áll a pánikroham határán, csak mert meglátott.

- Nyugodj meg, már biztonságos helyen vagy - győzködöm, és kinyúlok felé, hogy megérintsem a térdét.

- Ne! - kiáltja el magát rekedt hangon, és elkapja a lábát az érintésem elől. Igyekszik olyan kicsire összehúzni magát, amennyire csak lehetséges, de látom rajta, hogyan reszket.

Tényleg semmit nem értek. Miért nem akarja, hogy hozzáérjek? Felállok a székről, ám még ettől is összerezzen. Mégis mitől fél ennyire?

- A fenébe is, Tris, én vagyok az, Tobias... Négyes... Nézz rám, kérlek. Kérlek...

De csak tovább rázza a fejét, az arcán könnyek folynak, miközben a kezét a fülére tapasztja, hogy ne hallja a szavaimat. Ám én hallom, mit motyog maga elé.

- Csak egy szimuláció... szimuláció... Mindjárt vége... Csak egy szimuláció...

Parázslik bennem a harag azok iránt, akik ezt tették vele. Vajon hányszor került bele egy szimulációba, hogy most azt hiszi, ez is az? Fáj a gondolat, hogy ilyen játékot űztek az elméjével.

Feltérdelek az ágyra, és a lehető legfinomabban megfogom a kezeit, hogy elhúzzam őket a fülétől. Persze ettől csak még jobban megrémül, és kiabálni kezd, miközben az éjjeliszekrényen lévő dolgok csörömpölve a földön kötnek ki.

- Tris! Ez nem szimuláció, értsd meg! - harsogom túl a kiáltozását.

- Tudom, hogy az - üvölti az arcomba. - Meghaltál... Meghaltál...

Fogalmam sincs, miről beszél. Hogy én halott lennék? Mégis mi a francot hitettek el vele? Mert az arcán látszik, hogy szentül meg van győződve, hogy csak egy látomás vagyok, különösen ahogy zokogva a térdei közé fúrja az arcát.

- Tris... - szólítom meg halkan. Valahogy meg kell győznöm, hogy baromság, amit mondtak neki. - Én... nagyon is élek. Csak nézz rám...

- Elég! Elég... Alan, hagyja abba. Nem bírom, könyörgöm, csak legyen vége az egésznek, kérem... Kérem...

A zokogása, a könyörgése valamit bennem is darabjaira tör. Az a bátor, gyönyörű és erős lány most meggyötörten, szétesve hever előttem.

Nem tudom mit tehetnék. Tehetek bármit is? Nem érhetek hozzá, nem szólhatok hozzá, mert csak rosszabb lesz. Pedig magamhoz akarom szorítani, így érezve a szívverésemet, hogy igenis élek. Viszont akkor lehet végleg darabjaira hullana. Vagy nem hinne nekem.

És csak sír és sír, mikor Christina az orvosokkal együtt beront a helyiségbe.

- Tris... - próbálkozom még utoljára, és felé nyújtom a kezem, ahogy felemeli a fejét. Ám amint meglátja a mozdulatom, ellöki a kezem.

- Elég! Hagyj békén! Hagyj... - zokogja.

Dermedten nézem, ahogy minden darabjaira hullik. Az orvosok és Christina is próbálják csitítgatni, de semmi értelme; még mindig azt hiszi, hogy csupán szimuláció az egész.

Christina kiterel a folyosóra, de nem is érzem, ahogy lépkedek előre. Majd amint a kórterem ajtaja becsukódik mögöttünk, és már nem hallom Tris zokogását, és nem látom könnyáztatta arcát, a dermedtség elpárolog belőlem.

Ám vele együtt az erőm is elhagy, és leroskadok a hideg padlóra. Érzem, ahogy Christina karjai vigasztalóan körém fonódnak, de alig fogom fel, hogy mellettem van. Reszketek és zihálok, a könnyek pedig szép sorban utat találnak a padló kövére. A mellkasom rettentően szorít, önkéntelenül tapasztom rá a tenyerem, olyannyira elviselhetetlen.

Aztán csak üvöltök, ahogy a torkomon kifér.

Fáj... Annyira fáj...

Következő fejezet >>

Szerző megjegyzése:

Remélem, tetszett nektek ez a fejezet is, és legalább pár dologra választ kaphattatok. Viszont még mindig nem tudom Evelynnel mihez kezdjek. Bár vannak ötleteim... Majd kiderül szépen lassan minden. És ne utáljatok nagyon, hamarosan visszaülünk a FourTris óriáskerékre, szóval nem kell aggódnotok.

Nem tudom, hogy a következő mikor fog jönni, holnaptól kezdem a szakmai gyakorlatomat, ami elég húzós lesz, de mindenképp szakítok időt az írásra.

Örülnék, ha megosztanátok velem is a gondolataitok a fejezet kapcsán. :)