Fanfic fordítás: Önzetlen döntések - 6. fejezet

Megérkezett az Önzetlen döntések 6. fejezete! Ahogy az előző fejezetből már sejtitek, Tobias és Beatrice elmennek, hogy találkozzanak Evelynnel. De vajon hogyan alakul a találkozó? Minderre fény derül a fejezetben. Jó olvasást!

A fordítás Niki érdeme! És örül minden véleménynek.

Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.

5. fejezet

TOBIAS


Szinte meglepődöm, hogy Beatrice milyen gyorsan feltűnik a házamnál. Csupán néhány perce várok idekint, mielőtt meglátom, hogy a ház felé közeledik. Sosem fog megszűnni, hogy a benne levő lázadó lenyűgöz engem.

Én már Bátor feketébe vagyok öltözve, és a kettőnk közti kontraszt óriási.

- Nem úgy volt, hogy nem a Bátrakhoz megyünk? – kérdi kíváncsian.

Megrázom a fejem.

- Nem fogunk – mondom gyengéden. – Csak nem akartam, hogy két Önfeláldozónak tűnjünk, ha elkapnak. – Egy halom fekete ruhát nyújtok felé.

- Ezt szereztem neked akkorra, ha majd megyünk a Bátrakhoz. Át kéne öltöznöd. – Elveszi a ruhakupacot, és eltűnik a ház oldalfala mögött.

Egy örökkévalóságnak tűnő ideig várok, de igazából csak néhány perc telt el, mielőtt látom, hogy Beatrice kilép az oldalfal mögül.

Egy fekete trikót visel, ami többet mutat a bőréből, mint amit korábban valaha is láttam, és egy szűk fekete farmert.

Rosszallóan néz fel rám.

- Mi az? – morogja, miközben kibontja haját a tökéletes kontyból, és megrázza.

Elakad a lélegzetem.

Szó szerint nincs elég levegőm.

Ő a legcsodálatosabb dolog, amit valaha is láttam egész életemben.

A haja szinte aranynak tűnik a holdfényben, és az egész napi szoros kontyba fogástól enyhén göndörödik, a vállait cirógatja.

Képtelen vagyok leállni a gondolattal, hogy mennyire meg akarom érinteni azokat a vállakat.

- Úgy bámulsz engem, mintha ezelőtt sosem láttál volna.

Kissé megrázom a fejem.

- …Mert nem is. Így nem. Gyönyörű vagy, Beatrice.

A levegő köztünk sűrű és nehéz, én pedig nézem, ahogy az arca élénkvörösre változik.

- Miért csinálod ezt? – kérdezi csendesen.

Megdöntöm kicsit a fejem.

- Micsodát?

Megvonja a vállait.

- Hogy azt mondod, csinos vagyok – lélegzi. – Tudom, hogy nem vagyok az. Rendben van. Nem kell hazudnod nekem.

Egy hosszú pillanatig bámulom őt, szemeimmel végigmérem a külsejét. Egy olyan része sincs, amelyet ne találnék vonzónak.

Lassan megrázom a fejem.

- Én nem hazudok neked. Te… - egy pillanatig megállok, nézem őt –, nem fogod megmondani nekem, hogy mi a gyönyörű, és mi nem. Rendben?

Egy pillanatig ráharap az ajkára, majd lassan egyetértően bólint.

- Kissé megdöbbentem. Annyival elevenebbnek tűnsz így. Olyan, mintha igazából még sosem láttam volna a valódi énedet.

Egy pillanatra lenéz magára, aztán megrázza a fejét.

- Nem – mondja gyengéden. – Ez nem a valódi énem. Az igazi hozzád tartozik, az Önfeláldozóknál. Ígérem – mosolyog kissé.

Eláraszt a bűntudat.

Nem tarthatom őt itt, tudom.

Most már tudom, látva őt a Bátrak öltözékében, pírral az arcán.

Most jobban tudom, mint valaha.

Még két év van hátra, de már tudom, hogy nem választhatja az Önfeláldozókat.

Nem hagyhatom neki.

- Most pedig elmondod, hogy kivel fogunk találkozni?

Nézem őt egy percig, majd bólintok egyet.

- Az anyámmal.

Kissé kinyílik a szája, majd az ajkába harap.

- Az édesanyáddal? De én úgy tudtam…

- Igen, én is – mondom csendesen.

- … Én nem értem.

- Ez egy elég hosszú történet, szóval… röviden összefoglalva… kaptam tőle egy levelet.

Lassan megrázza a fejét.

- Azta – lélegzi.

- Igen – mondom halkan.

- Jól vagy? – kérdi semmi mással, mint aggodalommal az arcán.

- Nem tudom. – Kitartom felé a kezem, ő pedig hezitálás nélkül megfogja.

Gyorsan sétálunk, a lábaink együtt csoszognak, a kezeink pedig olyan módon vannak összekulcsolva, ami teljesen helytelen, de pillanatnyilag egyikünk sem törődik ezzel.

Mikor végre elérjük a központot, Beatrice elengedi a kezem, hogy kíváncsian körbenézhessen.

- Itt lesz? – kérdi.

Lassan bólintok.

- Azt mondtam neki, hogy itt találkozzunk.

Kissé bólint.

- Akkor most várunk?

Lassan biccentek.

- Akkor most várunk.

***

Már eltelt két óra, és mi még mindig várunk. Tris keresztbe feküdt a lépcsőkön; nincs hozzászokva, hogy ilyen későn ébren legyen.

Én a lépcsőkorlátnak támaszkodom, szememmel olyan erősen fürkészem a környéket, amennyire csak tudom.

Nem akarom, hogy hozzám lopakodjon.

Fel akarok készülni.

Minél hosszabb ideig várok, annál csüggedtebb leszek.

Mi van, ha mindez egy tréfa?

Mi van akkor, ha ez egyféle módja annak, ahogy Marcus próbálja kitalálni, hogy olyan dolgokat teszek, amiket nem kellene?

Talán ez egy rossz ötlet.

Egy újabb perc múlva végül kimondom, amitől rettegtem.

- Nem jön el.

Beatrice kissé ásítva felül.

- Még eljöhet. Nem határoztál meg konkrét időpontot.

Megrázom a fejem.

- Nem. Többé már nem hiszem, hogy ez valóság.

Felül, átkarolja a térdeit.

- Csak várj még egy kicsit tovább.

Biccentek egyet, de nem nézek rá.

Ez hihetetlenül zavarba ejtő.

Egy pillanatig behunyom a szemem, a légzésemre fókuszálok.

- Tobias?

A világom megfagy a nevem hallatára.

Ez a hang, amelyről nem gondoltam, hogy valaha is újra hallani fogom, és mégis… most itt van.

Kinyitom a szemem, és nagyon lassan megfordulok, hogy szembesüljek a hanggal.

Az első dolog, ami feltűnik, az illat.

Gyermekkorom összetéveszthetetlen csodás illata: levendula és menta.

Ilyen illata volt, amióta csak az eszemet tudom.

- Anya? – kérdem halkan, szememmel figyelem göndör fekete haját és olajbarna bőrét.

A szemeit, amelyek annyira hasonlítanak az enyémre.

- Ó… - sóhajtja gyengéden. - …Én… Istenem, te… - Kezével eltakarja a száját.

- Olyan jól nézel ki. Annyira erős és jóképű. – Mosolyog kissé, aztán elindul felém, kinyújtja a kezét.

Mikor végre odaér hozzám, karjait szorosan körém fonja.

Nincs meg a bátorságom, hogy felemeljem a sajátom, és visszaöleljek.

Még mindig nehezen tudom elhinni, hogy ez a valóság.

Egy perc múlva elhúzódik, egyik kezét kinyújtja, hogy megérintse az arcom.

- Annyira felnőtt vagy – suttogja. – El sem hiszem.

Nehezen nyelek, a számat olyan száraznak érzem, hogy szinte félek, hogy leesik és elporlad.

- Hát igen. Már nyolc éve, hogy elmentél – mondom, a hangom remeg.

Kissé bólint.

- Tudom. Tudom, hogy most gyűlölnöd kell engem, de olyan sok dologról nem tudsz. Olyan sok dolog, amit el kell mondanom neked. Megengeded, hogy elmagyarázzam neked ezeket?

- Itt vagyok, nem igaz? – motyogom színtelen hangon.

Ismét bólint.

- Igen. Itt vagy – bámul rám egy pillanatig, majd a kezemért nyúl.

- Mennyire volt rossz?

Bámulom őt, nem igazán vagyok biztos abban, hogy mit kérdez.

- Mennyire volt rossz micsoda?

Megszorítja a kezem.

- Marcus… mennyire volt rossz hozzád?

A hang, ami gyanúsan úgy hangzik, mint az apámé, visszhangzik az agyamban.

Hazudj.

Megvonom a vállam.

- Nem olyan rossz.

Egy hangos, gúnyos horkantás érkezik a lépcső felől, és Evelynnel mindketten a zaj irányába fordulunk.

Szinte el is felejtettem, hogy Beatrice itt van.

Mindenekelőtt Evelyn nem tűnik boldognak.

Összeráncolja a homlokát, szemeivel villámokat szór.

- Te ki vagy? – kérdi. Tónusa minden, csak nem meleg.

- Beatrice – mondja röviden. –Meghívtak.

Evelyn felém fordul.

- Magaddal hoztál valakit? – Megbántottnak hangzik, de képtelen vagyok összegyűjteni az energiát, hogy a sértődése miatt aggódjak.

- Akármi legyen is, amit el kell mondanod, azt előtte is elmondhatod. Semmivel sem tartozom neked. Fogalmam sem volt, hogy mibe sétálok bele. Bolond lettem volna egyedül jönni.

Evelyn egy pillanatig elhúzza a száját.

A felszín alatt láthatom a fortyogó dühét, de minden, amit tesz, az csupán egy apró sóhajtás.

- Rendben, de lecsökkenthetnénk minimálisra a gúnyolódást?

Beatrice forgatja a szemét, karjait keresztezi a mellkasa előtt.

- Felhorkantottam, mert hazudik. Marcus megveri.

Evelyn felém fordul egy pillanatra, az egész arcára kiül a szomorúság.

- Őszintén úgy gondoltam, hogy leáll, ha elmegyek – mondja csendesen.

- Tévedtél - suttogom. – Csak rosszabb lett.

Egy percre eltakarja a száját a kezével.

- Annyira sajnálom. Soha nem kellett volna elhagynom téged, magammal kellett volna vigyelek… Istenem, olyan sok hibát követtem el, és nem várhatom el tőled, hogy valaha is megbocsásd akármelyiket is, de el kell magyaráznom neked a dolgokat. Szükségem van erre. – Bólint egy egészen aprót, mintha meggyőzné magát, vagy ilyesmi.

Megvonom a vállam.

Vesz egy mély lélegzetet, egymásba kulcsolja a kezeit.

- Mit mondott neked Marcus? – mondja lágyan.

Gondolkodom egy percig, kezemet végigfuttatom a hajamon.

- Azt hogy terhes voltál, és komplikációk léptek fel. Az éjszaka közepén elhunytál. Felkeltem, és te elmentél. Igazából ez minden, amire emlékszem. A nap eltelt, és mi sosem beszéltünk róla ismét. Nem hagyta, hogy beszéljek rólad.

Az alsó ajkam remegni kezd, én pedig olyan erősen ráharapok, hogy elkezd vérezni.

- Nem voltam terhes – mondja gyengéden -, … és világos, hogy halott sem vagyok. Sajnálom, hogy arra késztetett, hogy ezt hidd.

Úgy érzem, hogy felrobban a fejem, ha tovább beszél, de nincs erőm, hogy megkérjem, hagyja abba.

- Azt akarom, hogy tudd, én… egyszer régen szerettem az apádat, minden porcikámmal. Megváltozott, mikor összeházasodtunk, és… - Megtorpan, csak bámul figyelmen kívül hagyva engem, mintha a szeme előtt felvillanó múltat nézné.

- Rossz volt, aztán jöttél te, és azt gondoltam… képes vagyok rá. Meg tudom tenni ezt az én édes kisfiamért. – Bólint, mintha meg akarná magát győzni.

- Ahogy idősebb lettél, Marcus annyira aggódott érted. Mindig téged nézett, mindig irántad érdeklődött… én csak… úgy gondoltam, ha engem nem szeretett, legalább téged.

Megrázza a fejét.

- Beleszerettem valaki másba… úgy, ahogy néha a boldogtalan emberek teszik. Nagyon fiatal voltam, Tobias, és fáradt. Annyira belefáradtam abba, hogy féljek. – Megáll egy pillanatra, engem néz.

- Tobias. Képes vagy megérteni ezt? Kérlek, mondd el, ha meg tudod ezt érteni.

- Megértem – mondom lágyan.

Kissé bólint, mielőtt folytatja.

- Marcus rájött, és… amint tudod, Marcus nem viseli túl jól, ha folt esik a büszkeségén. Szóval úgy döntött, ha képtelen vagyok hűséges maradni hozzá, akkor el kell hagynom. Magammal akartalak vinni. Arra gondoltam, hogy felmegyek a lépcsőn, és felébresztelek, és csak… futok, de nem tudtam, hol fogok élni, vagy mit fogok tenni, és nyolc éves voltál. Még iskolába jártál, és Marcus olyan elszántan gondoskodott rólad, hogy én csak… azt gondoltam, nagyobb biztonságban leszel vele, mint velem. Most már látom, hogy tévedtem, és sosem tudok majd elégszer bocsánatot kérni azért, amit veled tett.

- Amit tesz – javítom ki. – Amit velem tesz.

Behunyja a szemeit, mintha a szavaim fizikai fájdalmat okoznának neki.

- Mindig terveztem, hogy eljövök érted, ha eléred a megfelelő életkort. Attól függetlenül, hogy az Önfeláldozókat választod vagy sem, mindig küldeni akartam neked egy üzenetet. Így hát vártam… és most itt vagy.

- Mi a helyzet a csoportnélküliekkel? Miért ismernek téged mindannyian?- erősködöm.

Kissé elmosolyodik.

- Ők lettek a családom, mikor nem volt sajátom. Ez minden.

Egy pillanatig sem hiszek neki.

A csoportnélküliek hűségesek hozzá, és én tudni akarom, hogy miért.

- Szóval… most mi lesz? Sírnom kellene, majd mosolyogni, és azt mondani, hogy mindent megbocsátok, csak mert bocsánatot kértél?

Lassan megrázom a fejem.

- Otthagytál engem a pokolban, és egy másodpercig sem hiszem el, hogy azt gondoltad biztonságban leszek. Vele nem.

Az ajkai remegnek, mikor ismét megszólal.

- Én nem gondoltam, hogy oly módon fog téged bántani, mint ahogy engem. Szeret téged…

Hangosan felnevetek, mert képtelen vagyok elhinni, hogy mindez megtörténik.

- Ő nem SZERET engem! – A düh úgy áramlik rajtam keresztül, mint a tűzforró víz. Lenyúlok, és felhúzom a pólóm, át a fejemen.

- Szerinted ezek közöl AKÁRMELYIK is úgy néz ki, mint a szeretet? Igen?! – Megfordulok, és megmutatom neki a hátam.

Tele vagyok forradásokkal attól, hogy Marcus övének fémcsatja milliónyi alkalommal nekicsapódott a bőrömnek, egy héttel ez előttről még mindig véraláfutásos, mikor nekilökött a falnak, mert késtem húsz percet.

Mikor visszafordulok, hogy szembenézzek vele, remegő kézzel nyúl a szájához.

- Nincs semmi, amivel ezt jóvátehetném. Minden, amit tehetek, hogy ezt elmagyarázom neked, és remélem, hogy a szíved azt súgja majd, hogy bocsáss meg nekem.

- Mit akartál ettől a találkozástól? Azt akartad, hogy elmenjek veled, és aztán boldogan élünk, míg meg nem halunk? Vagy mit?

- Nem. Én… a dolgok hamarosan meg fognak változni. A csoportnélküliek talán még sincsenek képviselet nélkül...

- Ó – bólintok egyet.

- Most már értem. Rendben. Te vagy a csoportnélküliek vezetője. Erről van szó?

Nem beszél, csak csendben néz engem.

- Azt akarod, hogy menjek veled, legyek csoportnélküli, és élvezzem a kis talpnyalóparádéd?

- Ez nem így van, Tobias. A dolgok változnak. A csoportrendszer a legjobb esetben is törékeny, és…

- Állj – megrázom lassan a fejem. – Nem akarom hallani. Nem érdekel.

- Talán most még nem. De egy nap majd fog – mondja gyengéden.

Egy hosszú percig bámulom őt, majd pislogás nélkül kinyújtom a kezem Beatrice felé.

- Beatrice. Megyünk. – Hallom, ahogy feláll, és felém lépdel, én pedig nem vesztegetem az időt, hogy eltávolodjak Evelyntől.

- Tobias, várj!

Megfordulok, a harag ismét keresztüláramlik rajtam.

- NEM! Nem! Megtettem, amit kértél. Meghallgattalak, és egy szó sem tetszett abból, ami elhagyta a szádat, szóval elmegyek, anya. Ez alkalommal én vagyok az, aki elhagy TÉGED. Most elsétálok.

Szemei megtelnek könnyel, én pedig ellenállok a késztetésnek, hogy megüssek valamit.

- Ha még egyszer kapcsolatba lépsz velem, az életemre esküszöm, hogy mindent elmondok Marcusnak.

Egy hosszú percig néz engem, majd lassan bólint.

- Örökké szeretlek – mondja halkan, ami alig több, mint egy suttogás.

Minden éjjel ezt mondogatta nekem, mikor betakart. Magamnak suttogtam a ’halála’ után, mikor annyira hiányzott, hogy úgy éreztem, nem tudok lélegezni.

Évekig vártam, hogy hallhassam a hangját, ahogy ezeket a szavakat mondja, de most csak annyit tesz, hogy meg akarom fojtani magam.

- Örökké egy nagy szart – mondom csendesen. Döbbenten néz, hogy egyáltalán ismerem ezt a fajta vulgáris nyelvet.

Beatrice végre megfogja a kezem, és együtt messzire sétálunk, távol Evelyntől.

***

- Akarsz beszélni róla?

Már eltelt egy óra, Beatrice és én egy hídon ülünk, ami egy kis tó felett húzódik az iskolánál, lábunk a víz felett lóg.

Szó nélkül ülünk itt egy teljes órája.

Lassan megrázom a fejem.

- Nem akarok róla beszélni. Nem akarok gondolni rá. Nem akarok semmit, csak itt ülni veled.

Lassan bólint.

- Rendben – mondja halkan.

Visszatérünk a csendhez, én pedig nézem, ahogy Beatrice hullámos haját lófarokba köti. Figyelem a megjelenését, és a sötét Bátor öltözékét.

Máris bajba sodortam, pedig alig egy hete randevúzunk.

Borzalmas udvarló vagyok.

Borzalmas.

- Hagyd abba – mondja csendesen.

- Mit?

- Hogy azon gondolkodsz, hogy rossz vagy nekem – mondja egy apró sóhajtással.

- Honnan tudtad egyáltalán, hogy erre gondoltam? – kérdem kíváncsian.

Enyhén elvigyorodik.

- Mindig erre gondolsz.

Lenyűgöző, hogy máris milyen jól ismer.

Hirtelen felállok, Beatrice pedig bámul engem.

- Menjünk – mondom sóhajtva.

- Hová?

- A Bátrakhoz. Meg kell ütnöm valamit.

Az izgalom, ami a szavaimra elárasztja az arcát, félreérthetetlen.

 Következő fejezet >>