Fanfic fordítás: Önzetlen döntések - 7. fejezet

Meg is hoztuk nektek a szokásos időpontban az Önzetlen döntések 7. fejezetét! Mivel tegnap volt Valentin-nap, aki szereti ezt a napot, az ezt a fejezetet is szeretni fogja.
De hogy pontosan miért is? Nem árulom el, ahhoz muszáj lesz elolvasnotok a fejezetet. De készüljetek fel lélekben, mert nagyon jó lesz!

A fordítás Niki érdeme! És örül minden véleménynek.

Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.

7. fejezet

TOBIAS

Beatrice ragaszkodott hozzá, hogy egyedül kapaszkodjon fel a vonatra, minden segítségem nélkül. Közben beverte a térdét, és a könyökét, de kitartott amellett, hogy megérte.

- Tudod, felsegíthettelek volna – motyogom, miközben áthaladunk a Bátrak központján, az edzőterem felé.

- Igen, és azt is elmondhattad volna, hogy van egy háló a lyuk alján, de az tönkretette volna az egész lényegét.

Forgatom a szemem.

- Senki sem teszteli a bátorságodat, Beatrice.

Megvonja a vállait.

- Talán én tesztelem magam.

Zeke nem számított rám ma éjjel, így mikor hangokat hallok az edzőteremből, a falhoz nyomom magam, és kinyújtom az egyik karom, hogy Beatrice-t is nekinyomjam. Egyik ujjam az ajkamhoz emelem, Beatrice pedig bólint mellettem.

Halljuk valaki szipogását, aztán meglepetésemre meghallom Shauna hangját.

- Chris, rendben lesz. Nem tud kiütni téged. Klasszisokkal jobb vagy, mint Al.

- Tudom! – válaszol Christina. - …De nem tudom, hogy mennyit bírok még elviselni…

Shauna elenged egy apró sóhajtást.

- Sajnálom, Christina. Bárcsak tudnám, hogyan tehetném ezt neked jobbá.

Fejemet az ajtó sarkához tartom, Shauna pedig felnéz, hogy láthasson. Kissé elmosolyodik.

- Szia, Szerencsétlen. Zeke nem tudta, hogy eljössz ma. Lent van a vezérlőteremben. Akarod, hogy idehozzam?

Beatrice az enyém mellé tapasztja a fejét, Shauna mosolya pedig megnő.

- Elhoztad a barátnőt!

- Shauna! – rovom meg azonnal.

Nevet egy pillanatig.

- Bocsánat, bocsánat. Elhoztad Beatrice-t! Így most már feltétlenül mennem kell, és iderángatom Zeke-t. Chris, ő Beatrice, Szerencsétlen barátnő… - Egy nevetéssel félbeszakítja magát. – Szerencsétlen barátja. – Lehajtja a fejét, hogy suttogva beszéljen Christina-hoz.

- Akit jobban kedvel, mint egy barát, de visszautasítja, hogy a barátnőjének hívja.

Még soha senkit nem akartam ezelőtt megölni, de most komolyan fontolgatom, hogy véget vetek Shauna életének.

Shauna és Christina mindketten kuncognak, miközben elindulnak az ajtó felé.

- Ti srácok maradjatok itt, mi megyünk és idehozzuk Zeke-t. – Shauna végignéz Beatrice-en, és vigyorog.

- Szép ruha.

Beatrice elmosolyodik.

- A tiéd?

Enyhén bólint.

- Köszönöm.

- Nem gond – vigyorog, majd kihúzza Christina-t az ajtón.

- Ez volt Shauna – mondom neki halkan.

- Szóval, te nem akarsz a barátnődnek hívni?

Felnyögök.

- Állj le. Tudod, hogy ez nem így van.

Megforgatja a szemeit.

- Jó, jó. – Körbemegy a teremben, és úgy néz mindenre, mintha lenyűgöző műalkotás lenne.

Pillanatokkal később Zeke beszivárog az edzőterembe, Christina és Shauna követi.

Beatrice megkísérli megütni az egyik bokszzsákot, kissé nevetségesen néz ki.

Shauna és Christina megosztoznak egy nevetésen.

- Hé, Szerencsétlen barátnője – mondja Zeke, és nem tehetek róla, de felnyögök. – Az egészet rosszul csinálod. – Odasétál hozzá, és megmutatja.

A második próbálkozásra már jól csinálja.

Egy tökéletes jobb horog.

Ő olyan aprócska, így a zsák nem igazán mozdul el, de ez nem változtat a tényen, hogy a kivitelezése tökéletes.

- Tyűha. Olyan, mintha csak játszanál – mondja Zeke füttyentve.

Beatrice elpirul.

- Tényleg?

Zeke bólint.

- Igen, tízszer jobb vagy, mint amilyen Shauna volt.

Shauna kiölti rá a nyelvét.

- Pofa be – morogja.

Zeke felém fordul.

- Rendben van, ha edzem egy kicsit?

Egy részem nemet akar mondani.

Nem. Ő nem tűnhet itt ki, mert boldognak kell maradnia velem az Önfeláldozóknál, de a Zeke arcán feltűnő izgalom olyasvalami, amit nem tudok figyelmen kívül hagyni.

- Persze… - mondom halkan. – Úgyis csak magamban akartam ütögetni – mondom csendesen.

Ahogy a saját bokszzsákom ütögetem, hallom, miként utasítja Zeke Beatrice-t arra, hogy hova helyezze rúgáskor a lábát, és hogyan húzzon be, hogy kiüssön valakit.

Evelyn arca ki-be úszkál a szemem előtt, ahogy ismételten megütöm a zsákot, aztán újra és újra.

***

Már majdnem felkelt a nap, mikor visszafelé utazunk az Önfeláldozókhoz.

Szinte egész hazaúton csendben vagyok, bár meg tudom mondani, Beatric mennyire ég a vágytól, hogy beszéljen arról, mi mindent tanult.

Egy háztömbnyire vagyunk a házuktól, mikor végre beszél hozzám.

- Te… dühös vagy rám… vagy ilyesmi?

- Micsoda? – próbálom játszani a figyelmetlent.

- Azóta nem szólsz hozzám, mióta Zeke elkezdett edzeni. Annyira rossz volt? Nem kellett volna elfogadnom?

Hosszan felsóhajtok.

- Nem érdekel, hogy mit teszel, Beatrice.

- … De, mi randevúzunk – mondja gyengéd hangon.

- Igen? – mondom szelíden.

Egy másodpercre rám pillant, fejét lassan egyik oldalról a másikra mozgatja.

- Természetesen igen! Zeke miatt van? Azt gondolod, hogy flörtöltem, vagy ilyesmi?

Horkantok egyet.

- Nem. De ha így lenne, sem számítana. Zeke fülig szerelmes Shaunába.

- Rendben. Akkor miért vagy dühös rám? – követeli.

- Nem vagyok dühös rád – vágok vissza.

Felmorog.

- Csupán csak megkérdőjelezted azt, hogy randevúztunk-e vagy sem. Te dühös vagy rám.

- Beatrice, hagyjuk – mondom, ám harag szegélyezi a hangom.

- Az anyukád miatt van ez? – erősködik.

- Nem. Nem miatta – mondom a fogaimon keresztül.

Megragad a karomnál fogva, megállítva ezzel a sétálásban, én pedig felsóhajtok.

- Kérlek, beszélj hozzám. Sajnálom, akármi is az, amit tettem. Nem éri meg, ha dühös vagy rám. Most már rendben lehetünk?

Egy pillanatra végignézek rajta, még mindig a kölcsönzött Bátor ruhákban van.

Nem vagyok dühös rá.

Magamra haragszom.

- Beatrice, a választási napodon, azt akarom, hogy a Bátrakat válaszd.

Úgy fest, mintha a szavaim hallatán az összes levegő kiszorult volna a tüdejéből.

- M- micsoda?

Kissé bólintok.

- Annyira nyilvánvaló, hogy odatartozol. Nem tarthatlak itt magammal, hisz én sem akarok itt lenni. Nekünk csak… egyszerűen abba kellene hagynunk ezt az ostoba randevúzást. Sajnálom, hogy egyáltalán belerángattalak ebbe.

- Te viccelsz, igaz? Ez csak egy tréfa?

Lassan megrázom a fejem.

- Nem, nem az. Sajnálom, Beatrice.

Kifújja a levegőt.

- Hogy merészeled… - mondja lágyan.

- Mit?

- Hogy merészeled azt, hogy megpróbálod megmondani nekem, hogyan éljem az életem!? Azt gondolod, hogy visszatartasz engem, így megpróbálsz nagylelkű lenni, de istenem, Tobias, nem látod, mi történik?!

Lassan megrázom a fejem.

- Nem! Miért vagy ennyire zaklatott?

- Mert! Beléd szerettem, és te szakítasz velem! – Az arca élénkpiros színűre vált, és nehezen lélegzik.

- … Te belém szerettél? – mondom lassan.

Kissé bólint.

- Nem nyilvánvaló?

Egyszerűen csak tudom, minden kétség nélkül, hogy én is szerelmes vagyok belé, és már nem tudom visszafordítani.

- … Nem tarthatlak itt. Ez önzőség – suttogom.

Megrázza a fejét.

- Nem, ha ez az, amit én akarok, és ezt akarom! Az Önfeláldozóknál akarok maradni veled. Összeházasodhatunk, és végre elköltözhetsz az apád házából, és családot alapíthatunk, és boldogok leszünk együtt, akárcsak a mamám és a papám. Megtehetjük. Csak eléggé kell hinned bennem. Lehetek Önfeláldozó. Képes vagyok rá.

- Hallod magadat? Feláldozod azt, aki vagy, hogy velem légy… Én nem… én nem hagyhatom, hogy ezt tedd!

- Kérlek, ne tedd ezt. – Az arca eltorzul, és tudom, hogy jönnek a könnyek. – Nem érdekel. Nem. Te vagy az oka, hogy túlélem a napom. Hogy elviselem Caleb állandó lekezelését, az apám mindent látó szemét, az iskolát, és minden mást. Kérlek.

- Annyira jó lennél a Bátraknál.

- Nem akarok Bátor lenni – mondja határozottan. – Önfeláldozó akarok lenni, veled.

Végigfuttatom a kezem az arcomon, és felsóhajtok.

- Ó… Beatrice…

- Tobias, tudom, hogy ez egy hatalmas lépés. Tudom, hogy őrültségnek tűnik, és tudom, hogy azt gondolod, mindez olyasmi, ami nem én vagyok, de… ígérem neked. Semmi, még a Bátrak sem hozhatnak olyan színt a világomba, mint amit te. Kérlek, ne vedd ezt el tőlem. Kérlek.

Nézem őt, a kipirult orcáját, és az arcát keretező aranyló haját.

Olyan átkozottul gyönyörű, hogy szinte fáj.

- Ha Bátor lennék, rögtön megcsókolnálak, olyan keményen, hogy megfájdulna az ajkad.

Nézem, ahogy vesz egy mély lélegzetet, és kíváncsi vagyok, vajon az ő szíve is ugyanúgy kalapál-e, mint az enyém.

Lenéz magára, aztán a szemei végigmérik az öltözékem. Még mindketten Bátor feketében vagyunk.

- Nekem elég Bátornak tűnsz – mondja gyengéden.

Még sötét van.

Senki sincs ébren az Önfeláldozóknál.

Megcsókolhatnám most, és egyetlen ember sem tudna róla.

Kinyúl, és megérinti a fekete pólóm, kezét ökölbe szorítja, amint megrántja. Teszek felé néhány lépést, és felemelem az egyik kezem, hogy az arcához nyomjam.

- Ha most megcsókollak, nincs visszaút, Beatrice. Az enyém vagy.

Enyhén bólint.

- Tudom. Én attól a pillanattól kezdve a tiéd vagyok, mióta megérintetted a vállam abban a sikátorban – suttogja.

Az ajkaim egy ujjnyira vannak az övétől.

Úgy reszketnek, mint két kis levél, és ettől elvigyorodom.

Megnyalom az alsó ajkam, aztán lassan odahajolok, és számat az övére tapasztom.

Ajkai puhák, és szinte tökéletesen illenek az enyémhez.

Ezelőtt még soha senkit nem csókoltam meg, de abban biztos vagyok, hogy ez az, amit egy tökéletes csóktól kellene éreznem.

Először gyengéden csókolom őt, aztán keményebben, intenzívebben, ahogy szorosan megmarkolom a trikóját.

Kezét a pólóm alá tolja, én pedig annyira meglepődöm, hogy az ajkára sóhajtok. Hideg ujjai megérintik a bőrt a hasamon, én pedig lángolok.

Ajkam elvonom az övétől, de nem mozdítja a kezét.

- Tris… - suttogom, lassan megrázom a fejem.

- Tris? – kérdi, felvonva egyik szemöldökét.

- Ó. Francba, ezt hangosan kimondtam?

Kissé bólint.

-… Néha így szólítalak a fejemben. Ez jobban illik hozzád, nem tudom. Azt hiszem, csak egy buta becenév.

Megrázza a fejét.

- Nem… Nem az. Tetszik. Tris – mosolyog.

Kinyújtom az egyik karom, és hüvelykujjammal végigsimítom az ajkát.

- Az imént megcsókoltál – suttogja.

Bólintok.

- Aha.

- Többet akarok – súgja olyan gyengéden, hogy alig hallom.

Istenem, többet akarok neki adni, de képtelen vagyok. Nem most. Nem itt.

- Egy napon majd – mondom csendesen, ő pedig elveszi a kezét a hasamról.

Fény tölti meg az utcát, mi pedig rájövünk, hogy a nap pillanatok múlva felkel.

- Mennem kell – mondja gyengéden.

Enyhén bólintok.

- Mindenképpen kéne.

Megfogja a kezem.

- Mikor látlak?

Gondolkodom egy percig.

- Ma este átjöhetek vacsorára.

Erősen rázza a fejét.

- Nem. Mikor foglak tényleg látni?

Felsóhajtok, megrázom a fejem.

- Ó, Tris. Nem akarlak bajba keverni.

Megszorítja a kezem.

- Nem fogsz.

Ujjammal megcirógatom az arcát.

- Rendben. Mit szólsz hozzá, ha holnap éjjel ismét elviszlek a Bátrakhoz?

Bólint egyet.

- Jól van.

Enyhén biccentek, aztán kinyúlok, és félresimítok egy hajtincset.

Nagyon nehéz számomra ennél a pontnál, hogy ne érintsem meg.

- Átjövök vacsorára is.

Mosolyog.

- Az tetszene.

Nyomok az arcára egy csókot.

- Majd fogom a kezed az asztal alatt.

Lágyan felnevet.

- Az is tetszene.

Elhúzódom tőle, és kibogozom az ujjainkat.

- Kérlek, menj, mielőtt a papád felkel, és nem talál az ágyadban.

- Jól van – mondja csendesen.

- Tobias?

- Beatrice – mondom gyengéden.

- Én csak… el akarom mondani, hogy ha szükséged van valakire, aki szeret, mert Marcus nem teszi… vagy nem tud, és mivel Evelyn… - Befejezés nélkül elhallgat.

- Csak akarom, hogy tudd, én megtehetem. Én szerethetlek téged.

Szavaitól kényelmetlenül összeszorul a szívem.

- Menj haza, Beatrice.

Bólint egyet, majd félig futva elindul a házuk felé.

Következő fejezet >>