Fanfic: A jövő kezdete - 39. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Tudom, megint elég sokáig tartott, mire megszületett az új fejezet, de azért örüljünk, hiszen elkészült! Ráadásul végre kezdenek kiderülni a dolgok, de még csak a felszínt kaparásszuk, mert nagy titkok lappangnak itt a háttérben.
Végiggondoltam a sztori hátralévő részét, és úgy saccolom, hogy még 7 fejezetre készülhetünk, abban sikerülni fog teljesen lezárnom a történetet. Utána pedig jöhet valami más fanfic.

Jó olvasást kívánok a fejezethez, és izgatottan várom a véleményeteket! :)

39.

TOBIAS

Igazából fogalmam sincs, mennyi ideig reszketek a folyosó hideg kövére roskadva, de a pánik lassan elpárolog belőlem, a helyét pedig valami egészen mély harag veszi át, ami szabályosan parázsként égeti a bőrömet. A kezem ökölbe szorul, ahogy újra is újra visszhangzanak a fejemben Tris szavai és minden egyes kiáltása.

Nagyon lassan feltápászkodom a földről. Nem tehetek elhamarkodott mozdulatokat, mivel érzem, hogy a harag bármelyik pillanatban kirobbanhat belőlem. Annak pedig nem lesz jó vége...

Még mindig érzem Christina kezét, immár a hátamon. Bátortalan az érintése, valószínűleg ő is látja rajtam, hogy az összeomlás széléről - vagy nem is biztos, hogy annyira a széléről, inkább a közepéből - hova jutottam, mivel most legszívesebben megfojtanék valakit.

- Már jobb? - kérdezi végül.

Bólintanék, ha így lenne, de a helyzet semmivel sem lett jobb. Csak az érzelmeim egyik végletből a másikba estek, ami semmi jóval nem kecsegtet.

- Négyes! - szól utánam Christina, nekem meg fel sem tűnt, hogy időközben elindultam a folyosón.

- Van egy kis elintéznivalóm - szólok hátra a vállam fölött, miközben igyekszem türtőztetni a haragomat.

Nem is nézem, ki jön szembe velem lefelé a lépcsőn, vagy a szűk folyosókon, és az sem izgat, hogy hány embernek ütközöm neki, miközben ökölbe szorított kézzel masírozok végig az épületen.

Fel sem fogom a többiek értetlen, szánakozó vagy épp rémült tekintetét, ahogy áthaladok a vállak sűrűjén. El sem tudom képzelni, milyen ábrázat ülhet ki az arcomra, de nem lehet túl bizalomgerjesztő.

Szabályosan berúgom az Edith irodájába vezető ajtót. Arra számítok, hogy még mindig tele van emberekkel, de Edith és a többiek is köddé váltak. Csak Amelia reszket az egyik széken, a kezét a karfához bilincselték, bár látszik rajta, hogy mozdulni sem tudna a sokktól és a kimerültségtől.

Most mikor berontok a helyiségbe, rémülten megugrik, amíg csak a béklyói engedik. Látom, mennyire nyúzott az arca.

Egy pillanattal ezelőtt még rá akartam rontani, hogy kérdőre vonjam, ám most ahogy látom megtört alakját, képtelen vagyok csak úgy rázúdítani a haragomat.

Egy szó nélkül elkezdek fel-le sétálni - vagyis inkább masírozni -, hogy valamelyest lecsillapodjak. Most túl dühös vagyok mindenre és mindenkire. Ahogy vetek egy pillantást a szemem sarkából a rémült nőre, tudom, hogy nem kockáztathatok. Ha engedek a dühömnek, és rárivallok, lehet, hogy semmit nem fog elárulni nekem.

Kell pár perc, mire úgy érzem, képes leszek higgadt maradni, és talán nem kezdek el üvöltözni szerencsétlennel. Mindehhez persze az kell, hogy kiürítsem az elmém, s ne gondoljak semmire - különösen Trisre ne, ami jelenleg nem kis feladat.

Mikor érzem, hogy a vérem már nem dobol a fülemben olyan hangosan, mint eddig, nagy levegőt veszek, és Amelia felé fordulok, aki idegesen és félelemmel telve néz rám.

- Mit tettek a barátnőmmel, hogy meg van győződve róla, hogy halott vagyok?

Nem kertelek, rögtön nekiszegezem a kérdést. Felesleges lenne udvariaskodni, azzal csak az időt vesztegetnénk, nekem meg így is nehezemre esik türtőztetnem magam. Azt meg nem akarom, hogy a haragom rajta csattanjon, mikor láthatóan nem ő tehet a dolgok jelenlegi állásáról.

- Alan jó ötletnek tartotta, hogy így törjék meg az akaratát - mondja egész halkan, nyilván tartva a reakciómtól. Találkozik a pillantásunk. - Tris elképesztően erős akarattal bír, ezért is tudott ellenállni a szérumok hatásának.

Mintha nem tudnám. Én voltam az, aki végignézte a félelemszimulációit, és ott voltam akkor a Művelteknél... Ha valamikor láttam Trist feladni, hát az az a pillanat volt. De rá kell jöjjek, az messze volt attól. Belül Tris sosem adta fel, még ha erről ő maga nem is tudott.

Most azonban más a helyzet. Szörnyű belegondolni, hogy a gondolat, hogy elveszített engem, ennyire felemésztette őt. Persze a szérumok mellékhatásai is megtették a hatásukat, de vajon milyen állapotban lenne, ha abban a tudatban tűrte volna a kegyetlen kísérleteket, hogy meg fogom őt menteni? Hiszen tudja jól, hogy sosem hagynám őt cserben.

Viszont holtan nem sokat tudnék tenni. Beleborzongok, mennyire is közel voltam hozzá, hogy valóban meghaljak. Hezitálás nélkül eldobtam volna az életemet, hogy Trisét megmentsem, amit természetesen egy cseppet sem bánok. Valószínűleg ez járhatott a fejében, mikor megtudta, hogy “halott vagyok”. Ahogy ismerem, magát hibáztatta ezért is, pedig az én döntésem volt. Bár tudom, hogy ezt Tris sosem fogja megérteni.

- Csak így tudtak az elméjébe férkőzni. Jason nagyon élvezte, hogy elesettnek láthatta, még ha csak nagyon rövid ideig is.

Jason említésére összeszorul a torkom. Emlékszem a fickó önelégült, szadista ábrázatára, mikor pár hónapja megtámadtak minket a Központ előtt. Látszott rajta, mennyire örömét leli mások szenvedésén, és láthatóan szétvetette az indulat, hogy akkor nem végezhetett velünk.

Felfordul a gyomrom a gondolatra, hogy ő is ott volt...

- Mit csinált Trisszel? - szűröm a fogaim között.

- Nem tetszett neki Tris... viselkedése. Hogy nem hatottak rajta a szérumok, és hogy rátámadt az örökre, hogy megszökjenek a gyerekek...

Nagyot sóhajtok. Tris már csak ilyen; a legkilátástalanabb helyzetekben sem képes nyugton maradni, és feladni a harcot.

Jelentőségteljesen Ameliára pillantok, hogy folytassa. Tudnom kell, hogy min ment Tris keresztül. Magától sosem mondaná el nekem. Ha minél több részlettel vagyok tisztában, talán segíthetek neki, hogy idővel a sebei begyógyuljanak.

- Nos, Jason... - Megköszörüli a torkát, és látom rajta, hogy nem szívesen megy bele a részletekbe, de mégis folytatja, bár csupán egész halkan. - Fojtogatta.... és elég csúnyán megverte.

Eddig lecsillapodott haragom most újra lángra lobban. Üvölteni akarok, ám helyette csupán az asztalra csapok. Mondjuk az olyan erősen sikerül, hogy Amelia nagyot ugrik tőle.

- A rohadt életbe, kinyírom, esküszöm - tajtékzom, közben érzem, hogy lüktet az ér a halántékomon.

- Azzal már elkéstél...

Elkerekedik a szemem, és el kell gondolkodnom, biztos jól hallottam-e.

- Tessék?

- Tris már megtette... épp mielőtt megtaláltátok volna...

Meg kéne döbbennem, de valahogy nem teszem. Egyfelől örülök neki, hogy Tris végzett vele, hiszen ez azt bizonyítja, hogy mégsem adta fel teljes mértékig a harcot. Másrészt viszont félek, ez megint milyen hatással lesz rá. Nem kedvtelésből gyilkolunk, és akármilyen erős lány is, belül nagyon érzékeny tud lenni. Különösen, mióta annyi halált látott - köztük a szüleiét is.

Nem tudom, mit válaszoljak, így hát csak bólintok. Kétlem, hogy létezne jó válasz. Még meg kell emésztenem, hogy ismét arra kényszerült, hogy elvegyen egy életet.

Kellemetlen csend telepedig a szobára, én pedig kihasználom ezt, hogy átgondoljam az eddig elhangzottakat. Valami szöget üt a fejemben: ezek szerint nem csak én tudom Trisről, hogy magát okolná, ha velem történne valami. Ami így is volt.

Ez az Alan fazon minden bizonnyal tudta...

Hirtelen ugrik be, honnan ismerős a fickó neve. A Hivatalban Matthew főnökét hívták így. Nem értem, mi a fene folyik itt. Előbb David bukkan fel, aztán ez az Alan... Akivel ráadásul rejtélyes módon sosem találkozunk, míg a Hivatalban voltunk. Nem is értem, miért nem gondoltam ezt sosem különösnek....

- Egyáltalán ez a fickó honnan tudta, hogy megsebesültem? - kérdezek rá.

Tudnia kellett, hiszen egyébként Tris nem hitte volna el a dolgot. Nem véletlen lett volna jó Műveltnek is; nem ostoba, hogy bizonyíték nélkül ilyesmit bevegyen. Viszont ott volt, és látta, hogy mi történt velem, hogy a testemmel védtem meg őt. Csak is így adhatott hitelt Alan történetének.

Amelia nem válaszol, láthatóan ideges, és az ajkát rágcsálja. Látom rajta, hogy tud valamit, de nem akarja elárulni. Megfogom az egyik széket, és leülök vele szemben, a támlájára támaszkodva a szemébe nézek.

- Amelia, árulja el, mit tud - mondom neki a lehető legnyugodtabb hangomon. Meglepő, hogy sikerül egyáltalán nem felcsattannom.

Lesüti a pillantását, és remeg a keze. Még mindig hezitál, ezért hozzáteszem:

- Kérem.

Eltelik néhány másodperc, mire végül felemeli a pillantását. Sajnálatot látok a tekintetében, amivel nem tudok hirtelen mit kezdeni. Utálom, ha így néznek rám, de most még inkább kezdem kellemetlenül éreznem magam, mert ezek szerint valami különösen felkavaró lehet, amit nem akar elmondani.

De végül mégis megszólal, bár lehet jobb lett volna, ha csendben marad.

- Evelyntől tudja... - mondja szomorúan. - Az egész az édesanyád ötlete volt...

Alig hallom, hogy Amelia felsikolt, mikor a szék a darabjaira hullik a falon. Valószínűleg én vágtam a falhoz, legalábbis mintha a fogását érezném még az ujjaimon. Olyan intenzitással árad szét bennem a gyűlölet, hogy hirtelen megszűnik számomra a külvilág.

- Tobias! - kiáltja valaki. Ja igen, ez az én nevem.

Lassan oszlik fel a rám telepedett, sötét köd. Pislogok és zihálok, meglepődve tapasztalom, hogy az iroda romokban hever. Amelia zokog, Edith mindeközben döbbenten áll az ajtóban, mint aki nem akar hinni a szemének. Ezzel nincs egyedül.

- Mi a fene történt itt? - kérdi kísérteties hangon.

Én is kíváncsi lennék erre, mert nem emlékszem rá, hogy széttörtem volna a bútorzatot. Viszont rajtam kívül csak Amelia volt a helyiségben, ő meg reszket, mint a nyárfalevél, így kötve hiszem, hogy ő volt. Akkor mégis én tettem...

Nem értem, mi ütött belém. Bár nem minden nap kell szembesülnöm a ténnyel, hogy a tulajdon anyám tette tönkre a lányt, akit szeretek.

Lassan Edith felé fordulok. Remélem, látja rajtam, mennyire bánom, hogy romba döntöttem az irodáját. Ám tudom, hogy képtelen vagyok palástolni a haragomat.

- Hol van az anyám? - préselem ki magamból.

- Bezártuk a kórház épületének harmadik emeletén egy szobába...

Bólogatok, de már indulok is. Úgy néz ki, ez a elrohanások napja. Na meg a kiborulásoké...

Túl gyorsan felérek a harmadikra. A bedeszkázott ablakok csak egy szemernyi fényt engednek be, így nem látom az ajtónál őrt álló fickó arcát.

Felemeli a kezét látva, hogy közeledem. Mintha ennyivel megállíthatna, elég naiv.

- Sajnálom, de ide nem... áh!

Nincs időm, se türelme az ostobaságait hallgatni, egyszerűen hozzávágom a falhoz, és kitépem a kulcsokat a kezéből. Igyekszem nem érezni egy csepp bűntudatot sem, ahogy a fal tövében nyöszörög, és a fejét fogja.

Lassan tárom ki az ajtót, hiszen belül tartok attól, hogy ismét lássam őt. Az ujjhegyeim elzsibbadnak, nem tudom mire számítsak tőle.

Egy kis fa asztalnál ül, előtte egy pohár víz, és vörös szemekkel bámul rám. Vagyis igazából a falra az ajtó mellett, mert egy ideig észre sem veszi, hogy beléptem. Aztán a pillantása rám szegeződik, és látom, ahogy felderül az arca. Az enyém nem.

- Tobias! - mondja megkönnyebbülten. - Hát itt vagy! Azt hittem, már sosem jössz. Nagyon kényelmetlen ez a szék, és a bilincs is szorít.

Nem szólok semmit, csak becsukom magam mögött az ajtót, majd neki támaszkodom, és karba font kézzel bámulok rá, és próbálom megfejteni, ki is ő, mi is ő. Már nem látom benne azt a kedves, egyszerű Önfeláldozó asszonyt, akire gyerekkoromból emlékszem. Akinek a hangjára elaludtam, és akiért rajongtam és szerettem abban a sivár házban, amit kénytelen voltam tizenhat évig az otthonomnak hívni.

Hova lett az a nő, aki egykor az anyukám volt? Aki fogta a kezemet az utcán, bekötötte a cipőmet, és megsimogatta a hajamat? Vajon ott van még valahol mélyen belül, vagy csak ez a nő maradt belőle, aki képes mindent feladni a hatalomért?

- Mi a baj, Tobias? Miért nem veszed le rólam a bilincset? - kérdezi, a hangja esdeklő.

Tudom, hogy azt akarja, sajnáljam, amiért ahhoz a székhez van bilincselve. Hogy lássam meg benne az anyámat, akin segítenem kellene. Én még sem érzem azt, hogy ennek a a nőnek lennék a fia.

- Ki vagy te? - Nem is tudatosul bennem, hogy kicsúszik a számon a kérdés, csak mikor Evelyn szeme értetlenül elkerekedik.

- Hogy érted? Az anyád vagyok...

- Ebben már nem vagyok biztos. Egy anya nem tenne olyat, amit te tettél velem.

A fejét kezdi rázni, mintha akkor lepattannának a vádjaim róla, és nem kéne meghallania azokat. De ez nem fog működni, hiszen így nem állíthatja meg azt, amit mondanom kell neki. Csak a dühöm elködösíti a józan eszemet, és fogalmam sincs, mivel kezdjem, hogy ne csak szimplán ráüvöltsek minden szitkot, ami a nyelvem hegyén kapaszkodik.

- Mikor paktáltál le a Kormánnyal?

Egy pillanatra látom, ahogy megrándul az arca, de mást nem lehet észrevenni, ugyanolyan értetlennek tűnik, mint eddig, sőt... Rá kell ébrednem, Evelyn mekkora színész.

- Nem... nem értem, miről beszélsz, fiam - hebegi. - Ugye nem hiszed el, amit az a nő mondott, akit idehoztatok?

- Ó, szóval szerinted nem kéne hinnem neki.

- Persze, hogy nem - emeli fel a hangját. - Én vagyok a családod, nekem kell hinned.

Felhorkantok; nem tudom, hogy képzeli, hogy ezt mondja, azok után, hogy magamra hagyott a szadista apámmal.

- Már tíz éve nem vagy a családom, ha elfelejtetted volna. Csak mert én nem.

- Tobias, ezt már megbeszéltük...

Megint úgy kezel, mint egy gyereket. Szerintem amikor rám néz, azt a kisfiút látja, akit ismert, mert a fiatal férfit, akivé lettem nem ismerheti, mivel nem volt velem az úton, ahogy azzá váltam, aki most vagyok.

- Lehet, hogy így gondolod, de komolyan azt hiszed, hogy képes leszek ezt valaha is elfelejteni? Az életem felében nem is ismertelek, Evelyn. Abban a felében, amikor a leginkább szükségem lett volna rád, és te nem voltál ott. Most meg már nincs szükségem rá, hiszen felnőttem anélkül, hogy mellettem lettél volna.

- Tudod, mennyire sajnálom, hogy...

- Nem kérek a sajnálatodból - torkollom le. - Egyáltalán nem izgat, hogy sajnálod vagy sem, főleg azok után, amit most tettél. Mit gondoltál, nem fogok rájönni, hogy közöd van a Kormányhoz?

- Tobias, kérlek, hinned kell nekem. Az a nő hazudik, semmit nem tud rólam...

- Valóban? - vonom fel a szemöldökömet. - És mégis mi oka volna hazudni? Semmi... Neked ellenben annál több.

- Nem mondhatod komolyan, fiam...

Leengedem a karjaimat. és egy lépéssel közelebb megyek hozzá. Csak egy lépéssel, mert félek a bennem lakozó erőtől, ami túlságosan emlékeztet engem ahhoz, amit Marcus mutatott meg nekem éveken át.

- Te sem gondolhattad komolyan, hogy elárulsz.

- Sosem árultalak el! - kiabál rám váratlanul, amitől akaratlanul is hátrahőkölök. - Mindent csak is miattad tettem!

A szavai olyan hatással vannak rám, mint az olaj a tűzre. A haragom csak tovább fokozódik. Átszelem a pár lépés távolságot, és az asztalra támaszkodom, egészen közel hajolva hozzá. Evelyn a szék támlájához simul, és látom rajta, hogy megrohanják az emlékek. Minden bizonnyal a parázsló haragom süt a tekintetemből, de most valahogy nem érdekel, hogy fél tőlem.

- Szóval ha annyira mindent értem tettél, miért hiszi azt a barátnőm, hogy meghaltam?

- Én... én nem tudom... miért...

- Ne hazudj nekem! - üvöltöm a képébe. Lehet, hogy már nem ismerem őt valami jól, de ahhoz ismerni sem kell és Őszintének sem kell lenni, hogy az ember rájöjjön, nem mond igazat. - Miért, Evelyn?

Értetlenül néz rám, vagy könyörgőn, nem is tudom. Aztán lesüti a pillantását, gondolom nem bírja elviselni, ahogy undorral nézek rá, ráadásul ilyen közelről.

- Miért utálod őt ennyire? - kérdezem sokkal halkabban, és immár kiegyenesedve. Nem kell kimondanom Tris nevét, hogy pontosan tudja, kiről beszélek.

- Én nem...

- Ugyan már! Nyílt titok hogy sosem kedvelted, de nem hittem volna, hogy olyannyira gyűlölöd, hogy képes legyél összetörni őt. Biztosan nagyon elégedett vagy, hogy lehet sosem fog rendbe jönni.

- Tobias... - próbálkozik ismét a szavamba vágni, de nem hagyom neki.

- Úgyhogy áruld el, Evelyn, miért kellett tönkre tenned az egyetlen embert, akit igazán szeretek?

Úgy fest, hogy épp ezekkel a szavakkal sikerül felbőszítenem, mert az arca hirtelen torz lesz a dühtől.

- Az a lány tehet mindenről! - üvölti magából kikelve. - Távol kellett volna tartania magát tőled, amíg még megtehette. Ellenem fordított téged. Ha ő nincs, a Hivatal már rég segített volna rajtunk, jobb életünk lenne... együtt...

Olyan hangosan zakatolnak a gondolataim, hogy szabályosan cseng tőlük a fülem. Azt hittem, nagyobb meglepetés már nem érhet, de ezek szerint mégis. Muszáj megkapaszkodnom az asztal szélében, úgy kavarog a fejem.

- A Hivatal...? - A hangom épp olyan megdöbbentnek hallatszik, mint amennyire annak érzem magam. - Szóval már a Hivatallal is szövetkeztél, nem csak a Kormánnyal? Mióta csinálod ezt, hm?

- Nem érdekes, csak miattad cselekedtem így...

- Így? Hátba szúrtál, és megkeserítetted az életemet!

Elindulok az ajtó felé. Nem bírom még egy percnél tovább elviselni a jelenlétét. Mintha fojtogatna, hogy egy légtérben kell vele lennem. Akárcsak a félelemszimulációm szűk doboza, ez a szoba is egyre szűkebbnek tűnik.

- Tobias, muszáj megértened... Hallgass meg, kérlek... - mondja elcsukló hangon, és ahogy ránézek, látom a könnyeket végigfutni az arcán. Szánalmas...

- Majd a város meghallgat, Evelyn Johnson - felelem minden érzelemtől mentesen. - Az igazságszérum hatása alatt...

A vér kifut az arcából, de már késő a számára. Akkor kellett volna elsápadnia, mikor lepaktált a Hivatallal vagy a Kormánnyal vagy fene tudja kivel.

- És Evelyn - fordulok vissza felé egy pillanatra. - Nekünk sosem lett volna közös életünk. Már nem...

A becsapódó ajtó visszhangja elnyomja a kiszűrődő zokogását, amíg kellő távolságba nem kerülök tőle. Aztán a haragom új erőre kap.

- Uhh! - kiáltom frusztráltan a hajamba túrva. Miért kell, hogy ilyen elcseszett legyen a rokonságom? Igen, a rokonságom, mert a családom Tris: mindig is ő volt, és mindig is ő lesz.

Dühömben beleöklözök a legközelebbi falba. Nem gondolkodom tisztán, de a fájdalom felráz, és felszisszenek.

A kezemet markolászva eldöntöm, hogy végre össze kell szednem magam. Még ha nem is lesz egyszerű, de Tris mellett a helyem.

Egyenes háttal vonulok végig a folyosón, csak két vörös csíkot hagyva magam mögött a falon.

Következő fejezet >>

Szerző megjegyzése:

Egy évezredet vártatok, tudom, és még nagyon nem is történt semmi. Pont ez volt nekem is a bajom, mert nem szeretek csak beszélgetős részt írni, hiányzott nekem is az akció meg a romantika, de ennek egy ilyen fejezetnek kellett lennie. Tobiasnak muszáj volt szembesülnie, mit is tett az anyja. Az eredeti tervem az volt, hogy Tristől fogja megtudni, de annyi mindent varrtam már szegény nyakába, hogy gondoltam, most hozakodjunk elő egy másik szereplővel, még ha saját karakterről van is szó, és kifejezetten bírom Ameliát, jó kis karaktert formáltam belőle.
A következőben most már ígérem, Tris is benne lesz.
Nagyon köszönöm mindenkinek, aki eddig megajándékozott a véleményével, annak meg külön köszönet, aki ezután is meg fog. Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire jól esik olvasni, mit gondoltok a sztoriról. Nyugodtan jöhet hideg-meleg.
Aztán kitartás a következő fejezetig!