Fanfic fordítás: Feltámadás A befejezés - 13. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Ez már a folytatás, ha még nem olvastad az elsőt, ITT megteheted!

Meg is érkezett az új fejezet a Feltámadásból. Evelynre mostanság mindenhol rá jár a rúd, mellette meg még mi is utáljuk, szegény pára... Marcus tovább tevékenykedik, úgyhogy ez is egy fordulatokban gazdag résznek ígérkezik.
A hasonlóság a mai fejezet és a tegnapi olvasnivaló között csupán a véletlen műve, komolyan. (Erre javítás közben döbbentem rá...)

Köszönjük Mártinak a fordítást! Jó olvasást! És jó lenne, ha véleményt is hagynátok, mindkettőnknek sokat jelentene.

Az eredeti történetet ITT találjátok!
 

13. fejezet


TRIS

Csak három óra múlva jövünk le az emeletről, mert mindketten éhesek vagyunk.

Tobias a konyhába megy, én pedig követem.

- Mihez lenne kedved? – kérdezi, kinyitva a hűtőszekrény ajtaját.

- Valami gyorshoz… - motyogom, és leülök a pulthoz. - Talán… szendvicshez? – kérdezem.

Bólint, és előveszi a paradicsomot, mustárt és pulykát, aztán átnyúl a pult felett a kenyérért.

Csak néhány perce vagyunk a konyhában, amikor Evelyn csatlakozik hozzánk.

- Szia, Anya – mondja Tobias mosolyogva.

Rosszul vagyok tőle, hogy ilyen könnyedén anyának szólítja.

- Szia… - Megérinti a vállát.

- Kérsz szendvicset? – kérdezi Tobias.

- Nem, köszönöm. Csak azért ugrottam be, hogy szóljak, hogy elmegyek.

Tobias az órára néz.

Majdnem 9:30.

- Hova mész? – kérdezi kíváncsian.

- Csak el kell intéznem néhány dolgot. Hozzak neked valamit?

Megrázza a fejét.

- Nem, köszönöm.

Evelyn elmosolyodik.

- Később találkozunk.

Kimegy a konyhából, és rám sem néz.

Nemsokára halljuk, hogy becsukódik mögötte az ajtó.

- Téged nem zavar? – kérdezem Tobiastól.

Felém fordul.

- Mi nem zavar?

- Hogy titkolózik, hogy hova megy. Este 9:30 van, mit csinál ilyenkor?

A homlokát összeráncolva néz rám.

- Nem. Nem zavar. Felnőtt nő, azt csinál, amit akar.

- Szerintem zavarhatna… - válaszolok alig hallhatóan.

Összehúzza a szemét, és összefonja a kezét maga előtt.

- Mi folyik itt? Mit nem mondasz el nekem?

Megrázom a fejem, és inkább a pultot nézem, mint őt.

- … Semmit…

- Akkor miért vagy ilyen gyanakvó?

Egy foltot bámulok a pulton.

- Nem… csak… Kíváncsi voltam.

- Tris, tudom, hogy nem kedveled, de megpróbálnád? Ő az anyám.

- Tudom, de ez nem jelenti azt, hogy bízom benne. – Keményen az ajkamba harapok, mert félek a reakciójától.

Mély levegőt vesz, és a hajába túr.

- Oké, megértem. Nem voltál itt hat évig, nem tudod, hogy egész idő alatt azon voltunk, hogy rendbe hozzuk a kapcsolatunkat. Ő most már más. A dolgok… megváltoztak.

Beleharapok az ajkamban.

- Miért van az, hogy csak akkor bízol bennem, ha az kényelmes?

- Miért nem mondod el, hogy valójában miről beszélgetünk, Tris? – mondja, miközben átnyúl a pult fölött egy tányérért.

Mielőtt még válaszolhatnék, egy pattogó hang hallatszik a nappaliból.

- … Mi ez? – kérdezem, de Tobias már megy is a nappali felé.

Felállok a pult mellől, és követem.

Ahogy belépek a nappaliba, rájövök, hogy a pattogó hang a táblagépből jön.

Marcus arca tűnik fel a képernyőn, és a gyomrom automatikusan összeszorul.

Valami az súgja, hogy ez nem egy új hír Johannától.

Tobias úgy bámul a kijelzőre, mintha attól félne, hogy Marcus kiugrik belőle.

- … világot kívánok létrehozni… - mondja Marcus -, amely mindenkit össze fog kapcsolni, legyen akármilyen. A géntiszták és a génkárosultak is megtalálják a helyüket, és én leszek a vezető. Mert a világ erre van rendelve.

Marcus egy szobában áll, de nincs egyedül.

Egy lány van mögötte, nem lehet több tizennégynél. Egy széken ül görnyedten, olyan, mintha aludna, de én jobban tudom.

- Szeretném kihasználni a lehetőséget, hogy felhívást intézzek Beatrice Priorhöz.

Tobias tekintete rám siklik, én pedig nyelek egy nagyot.

- Elutasította az ajánlatomat, hogy velem dolgozzon, de szerintem most meg fogja gondolni magát. – Az ájult lányhoz megy, és elővesz egy pisztolyt. Vészjóslóan csillan meg rajta a fény. – Mert megmutatom Beatrice Priornek, hogy mi történik a génkárosultakkal, ha visszautasít, és mi fog továbbra is történni velük, amíg nem hajlandó csatlakozni hozzám.

Nem vár tovább.

Egyszerűen a lányra céloz, és meghúzza a ravaszt.

A fegyver elsül, a lány pedig elterül a földön.

Nem tudom, mit érzek, de olyan, mint valami fehéren izzó energia, és akkor a tablet millió darabra robban.

Tobias figyeli, ahogy a darabjai szétröpülnek, aztán felém fordul, de nem szólunk egymáshoz.

***

A következő órában csak ülünk a kanapén, és bámuljuk egymást.

Nem tudunk kitalálni semmilyen megoldást, erre a különleges problémára.

- … Ezt mindenki látta a városban? – kérdezem végül, a hangom idegennek tűnik az egy órás hallgatás után.

Tobias bólint.

- Mindenki, akinél van tablet…

Hátra döntöm a fejem a kanapén.

Nem tudom, mit csináljak.

Úgy látszik, mindig lerombolja az életemet, vagy ártatlan génkárosultakét.

Nem tudom, ez mennyire tisztességes.

- Csak nem tudom, mi ezzel a célja – suttogja Tobias.

- Nem egyértelmű? Vezető akar lenni.

- Nem… - mondja Tobias, haraggal a hangjában. – Diktátor akar lenni. Abban a legjobb.

Tudom, hogy beszélnem kell neki Evelynről, de annyira félek a reakciójától, hogy nem találom a megfelelő szavakat.

- Tobias… ez ő volt– mondom sötéten.

Felnéz rám.

- Micsoda, ki?

- Gondold át – mondom mély hangon. – Marcus Eaton csak végigment az utcán, elkapott egy védtelen lányt, elvitte magával a rejtekhelyére, és senki nem látta, vagy nem szólt semmit?

Tobias vállat von.

- Vannak emberei, akik megteszik helyette, talán éppen David…

- Gondolod, hogy egy tizennégy éves lány csak úgy elmegy Daviddel? Egy nő lehetett, aki elcsalta.

- Nem, erőszakkal tehették.

- Tobias, te is tudod, hogy mit akarok mondani.

Megrázza a fejét, az egyik kezével megvakarja a tarkóját.

- Igen, de szerintem elhamarkodottan következtetsz.

- Tobias, Marcus bejelentése előtt húsz perccel ment el, aztán a lány meghalt. Szerinted hova ment?

- Nem tudom! Nem kémkedek utána!

- Tobias, miért vitatkozol velem ezen? – kérdezem remegő hangon.

- Azért, mert szerintem tévedsz! – kiabál vissza.

- Tobias, szerinted Marcus honnan szerezte a méregfiolát, amikor be volt zárva?

- Nem tudom, lehet… lehet, hogy David vitte be neki – mondja mentegetőzve. Felhorkanok.

- … Lehet, hogy David vitte be neki? Tobias, te tényleg úgy gondolod, hogy David csak úgy besétált a Központba, odaadta Marcusnak a mérget, és senki nem szólt semmit?

- Hagyd abba. Csak hagyd abba. Nem ő volt, ő nem tenne ilyent.

- Tobias, Caleb és én láttuk őt.

- Mit láttatok?

- Láttuk az éjszaka közepén egy elhagyatott raktárépületben, beszélt valakivel telefonon, és most már szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy Marcusszal beszélt.

- Te követted?

- Nem, Caleb volt, de ez most nem lényeges. Tobias, az anyád összejátszik Marcusszal.

A hajába túr, majd a kezét végighúzza az arcán.

- Nem. Nem! Ő soha nem dolgozna vele. Soha nem tenné meg!

- Tobias, annyira sajnálom. Tudom, hogy nem ezt akarod hallani…

- Nem… nem… nem… Tévedsz! Van más magyarázat, kell lennie…

- Tobias! Hagyd abba a mentegetését! Ezt csinálta veled egész életében, és ezt is fogja csinálni, amíg…

Tobias a tenyerét a halántékára szorítva feláll.

- Miért! Miért csinálod ezt? Miért akarod elszakítani tőlem?

Felállok, és elveszem a kezét az arcáról.

- Nem. Én nem akarok elszakítani tőled senkit. Én csak elmondom, amit tudok, amit a megérzéseim súgnak.

- És mióta súgják a megérzéseid, hogy az anyám Marcusnak dolgozik?

- Egy éjszaka és egy nap. De nem tudtam, hogyan mondjam el.

Füttyent egyet, aztán megrázza a fejét, és elfordul.

- Tudom. Sajnálom, nem tudtam, hogyan mondja el, és nem akartam fájdalmat okozni…

Felsóhajt.

- Ő soha nem dolgozna Marcusszal, gyűlöli őt, ahogy én… ő… feladott mindent… értem… ennek semmi értelme, Tris.

- Tudom – mondom csöndesen.

- … Szeret engem… – mondja halkan.

Kinyújtom a kezem, és megérintem az arcát.

- Sajnálom, szerelmem…

Elhúzódik tőlem, én pedig leengedem a kezem.

- Nem hiszek neked. Soha nem kedvelted őt. Lehet, hogy csak az látod, amit látni akarsz, odaképzelsz olyanokat, amik nincsenek ott.

Behunyom a szemem, az a tény, hogy nem hisz nekem, hihetetlenül fáj.

- Tényleg azt hiszed, hogy fájdalmat akarok neked okozni? – Alig hallható a hangom.

Megvonja a vállát.

- Már semmit sem tudok.

Mély levegőt veszek, hogy visszatartsam a könnyeimet.

- Tényleg nem hiszel nekem?

Csak néz rám, aztán megvonja a vállát.

- Tudod, belefáradtam abba, hogy mindig azt mondod, hiszel nekem, aztán amikor tényleg bíznod kellene bennem, magamra hagysz.

- Ő az anyám.

- Én meg a feleséged vagyok – mondom, megpróbálom kiragadni abból a valóságból, amiben Evelyn ringatta.

Nem szól egy szót sem, csak elfordítja a fejét, és a falat bámulja.

Nem tudtuk megbeszélni.

Most nem, legalábbis.

- Mennem kell – mondom tompa hangon. – Beszélek Calebbel egy kicsit szerintem, és ha készen állsz, hogy beszéljünk erről, tényleg beszéljünk, akkor ott leszek. Rendben?

Nem méltat válaszra, csak megfordul, és felmegy a lépcsőn.

Eltűnik a lépcsőn, én pedig el akarok indulni, de a lábam nem mozdul. Ehelyett lecsúszom a fal mellett és átkarolom a térdemet.

A könnyeim pedig elindulnak, mielőtt pislogni tudnék.

TOBIAS 

Zsibbadtnak érzem magam, mintha a testem nem az enyém lenne.

Nem tudom irányítani az érzelmeimet és a mozdulataimat.

Csak ülök az ágyon, és próbálok levegőhöz jutni.

Harminc perccel ezelőtt hallottam becsukódni a bejárati ajtót.

Gondolom, Tris elment, de nem ellenőriztem.

Már a gondolattól is megfájdul a fejem.

Szeretem őt, mindig is szeretni fogom, de most nem tudok hinni neki.

Tudom, hogy minden stimmel, amit mondott.

Azt is tudom, hogy Evelyn nem rendelkezik valami fényes múlttal.

Értem.

Csak nem tudom elhinni.

Nem teheti ezt velem megint.

Ez túl sok.

Evelyn nem dolgozhat Marcusnak.

Nem lehet.

Lassan felállok, és Evelyn hálószobájához megyek.

Nem gyakran megyek oda, de tiszta és olyan illata van, mint neki.

Levendula és menta.

Olyan illata van, mint gyermekkoromban.

Megállok a szobában néhány pillanatra, és akkor úgy érzem, valami megmozdul bennem.

Hirtelen, letépem az ágytakarót, kihúzkodom a fiókokat, kinyitom a szekrényt.

Nem tudom, mit keresek, csak azt tudom, hogy meg kell találnom.

A pusztítás közepette rájövök, hogy valami terhelőt keresek, de nincs semmi.

Evelyn szobája tiszta, mint a patyolat.

Ha van valami bűnös, az én vagyok, amiért szétszórtam.

Aztán a tekintetem az éjjeliszekrényre esik.

Egy kis fekete mobiltelefon fekszik a tetejét, de ez nem Evelyné, vagy legalábbis nem az, amit használni szokott.

Evelyn telefonját már számtalanszor láttam.

Az ezüstszínű.

Bámulom a telefont egy ideig, aztán lassan odasétálok hozzá.

Felveszem, kinyitom, és megnyomom a híváslista gombját.

Tárcsázom a legtöbbször hívott számot, és a fülemhez tartom a telefont.

Körülbelül harminc másodpercig várok, mire felveszik a másik oldalon.

- Evelyn? Látta? Tobias látta?

Bárhol felismerném ezt a hangot, mert a rémálmaimban kísért.

Marcus Eaton.

Leteszem a telefont, aztán teljes erőből áthajítom a szobán.

EVELYN

A lámpák le vannak kapcsolva, amikor hazaérek, így feltételezem, hogy Tris és Tobias már alszanak.

Kíváncsi lennék, hogy látták-e Marcus kis előadását, de aztán ahogy átlépem a tablet maradványait, rájövök, hogy biztosan látták.

Felmegyek a lépcsőn, végig a folyosón, be a szobámba.

Felkapcsolom a villanyt, és majdnem szívrohamot kapok.

A dolgaim szétszórva mindenfelé, Tobias pedig ott ül a közepén a padlón, egészen különös kifejezéssel az arcán.

- Tobias… mi… mi a csuda történt?

A szemembe néz, és lassan megrázza a fejét.

- Hol voltál? – kérdezi szárazon.

- Csak elintéztem néhány dolgot… Jól vagy? – letérdelek mellé, és megérintem az arcát. – Ó, szívem… - suttogom. – Tris? Összevesztetek?

Elhúzza tőlem a fejét.

- Anya, még egyszer megkérdezem, hogy hol voltál, és az igazat akarom hallani, rendben?

Bámulok rá egy pillanatig, de aztán bólintok.

- Hol voltál?

- … ügyintézés – válaszolom megint.

Felkap egy kis üvegszobrot, és a falhoz vágja, én pedig összerezzenek, ahogy összetörik, és a darabjai szétszóródnak a padlón.

- Az igazat, Anya! – kiáltja.

- Tobias, nem tudom, mit akarsz tőlem…

- Ne hazudj, Anya, rosszul vagyok a hazugságaidtól!

Most már remegek.

Tudja.

Nem tudom, honnan tudja, de tudja.

- Tobias… lélegezz mélyeket, nagyon dühös vagy, és aggódom érted.

Elfordítja a fejét.

- Fogd be, csak fogd be! Minden szó, ami elhagyja a szádat, egy nagy hazugság, én pedig már nem bírom tovább, fel fogok robbanni.

- Tobias, nyugodj meg…

- Megtaláltam a mobilodat.

A szívem kihagy.

- Tetszenek a gyakori hívásaid, pontosan miről is beszéltél vele? Vele töltötted az éjszakát, és azon nevettetek, hogy milyen hülye vagyok? Vagy azon ötletelgettetek, hogy hogyan kínozzatok?

- Tobias…

- Nem hazudj tovább. Mi a fenéről beszélgetsz te Marcusszal, ha nem neki dolgozol?

Felsóhajtok.

- Sajnálom. Nem tudom, mit mondjak.

Lassan bólint.

- Megvédtelek. Azt mondtam Trisnek, hogy soha nem tennél ilyent.

Érzem, hogy a könnyek feltolulnak a szememben.

- Sajnálom… - mondom újra.

- Bíztam benned… - suttogja.

- Tudom. Még mindig bízhatsz bennem, én csak jót akartam neked. El kell hinned, hogy szeretlek. A fiam vagy. Jobban szeretlek, mint bármi mást, és csak meg akartalak védeni.

A vállához hajtja az orrát, mintha nehezen kapna levegőt.

- Tobias… Kérlek, bocsáss meg.

- Tudod, megértem, hogy nem kedveled Trist, még azt is megértem, hogy nem akarod itt látni, de azt soha nem fogom megérteni, hogy hogyan dolgozhattál neki. Az a sok fájdalom, amit átéltél miatta… a sok fájdalom, amit én átéltem miatta, és te még mindig bízol benne annyira, hogy kövesd.

- Tobias, ez bonyolult – mondom kétségbeesetten.

- Nem az. Egyszerű. Annyira egyszerű, Anya. Csak nem csinálsz ilyen dolgokat, de úgy látszik, te erre nem jöttél rá!

A szívem össze-vissza ver, és ettől nem tudok rendesen lélegezni.

Bepánikolok.

El fogom veszíteni, érzem.

- Tobias, ostoba hibát követtem el.

- Ez nem hiba volt, Evelyn. Ez előre megfontolt volt, hónapok óta csináltad! Istenem, olyan hülye vagyok, mikor kezdődött, hm? Mikor mentél el hozzá?

Lassan megrázom a fejem.

- Az nem számít…

- De számít, mondd meg!

Az ajkamba harapok.

- Bementem hozzá a Központba néhány héttel a főhadiszállásán történtek után.

Tobias bámul rám, lassan ingatja a fejét egyik oldalról a másikra.

- Hű… micsoda szemét vagy. – Nevetni kezd, de ez nem jókedvű nevetés. Ez a legszörnyűbb nevetés, amit valaha hallottam. – Egész idő alatt… vele dolgoztál. EGÉSZ idő alatt! Amikor Tris beteg volt, te ott álltál… - A hálószobájuk felé mutat. – PONTOSAN ott álltál, és úgy tettél, mint aki nem tudja, hogy mi baja van. Tudtad egész idő alatt.

- Tobias…

- FOGD BE! Istenem, nem jössz rá, hogy már nem számít, hogy mit mondasz?

Még soha nem láttam ilyennek, és annyira emlékeztet az apjára, amikor mérges, hogy remegni kezdek.

- Ott ültél az esküvőmön, közben pedig összejátszottál vele egész idő alatt. – Megrázza a fejét.

- Sajnálom…

- Miért? Mondd meg nekem, miért, és az igazat mondd, mert nem bírok ki több hazugságot.

- Azt ígérte, hogy segít megszabadulni Tristől.

Tátva maradt szájjal bámul rám egy pillanatig.

- Ennyire gyűlölöd?

- Tobias, szeretlek. El kell hinned.

- Evelyn, nem hiszem, hogy tudod, mit jelent ez a szó.

Remeg az ajkam.

- Szerettelek egész életedben, lehet, hogy soha nem fogod megérteni, de el kell hinned. Szerinted honnan tanultad meg szeretni Trist?

Felhorkan.

- Nem tőled kaptam a képességet. Tris tanított meg a szeretetre. Te csak a gyűlöletre tanítottál meg. Gratulálok, végül sikerült tanítanod nekem valamit.

Kinyújtom a kezem, hogy megérintsem a vállát, de gyorsan elhúzódik.

- Ne nyúlj hozzám, nem vagy az anyám.

- Tobias, de az vagyok…

- Többé nem. Lemondok rólad. Lemondok mindkettőtökről. Nincs szükségem rátok. Felnőtt vagyok, és azt hittem, szükségem van rád, azt hittem, hogy kellesz az életembe, de nem. Most pedig tényleg azt kívánom, hogy tűnj a pokolba.

- Tobias, nem fogok elmenni, így nem…

Egy mélyet sóhajt, aztán feláll.

- Rendben, akkor én megyek el.

- Tobias, várj… - Nem áll meg, csak megy a hálószoba ajtaja felé. – Mikor jössz vissza?

- Nem érted? Nem jövök vissza! Végeztünk! Vége, ne próbálj meg többé kapcsolatba lépni velem.

Aztán kimegy az ajtón, a szívem pedig összetörik.

Következő fejezet >>