Fanfic fordítás: Feltámadás A befejezés - 14. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Ez már a folytatás, ha még nem olvastad az elsőt, ITT megteheted!

Itt a szerda, és meg is hoztuk a Feltámadás folytatását, immáron a 14. fejezetet. Négyesnek van mit feldolgozni az előző rész leleplezése után, de nem csak ő az egyetlen, akinek szembe kell néznie az érzéseivel. Ismét egy érdekes fejezet elébe nézünk.

Köszönjük Mártinak a fordítást! Jó olvasást! És jó lenne, ha véleményt is hagynátok, mindkettőnknek sokat jelentene.

Az eredeti történetet ITT találjátok!
 

14. fejezet


TOBIAS

Felkapok egy maréknyi ruhát, bedobom az autóba, és csak elindulok.

Fogalmam sincs, hogy hova megyek, csak azt tudom, hogy el kell menekülnöm abból a házból.

El kell menekülnöm Evelyntől.

A szívem mintha a mellkasomon kívül dobogna.

Úgy érzem, mintha nem is valódi személy lennék, és egyre nehezebben lélegzem.

Lehúzódom az út szélére, és a kormánykerékre hajtom a fejem, és próbálok normálisan lélegezni.

Utálom, hogy a szüleim még mindig ilyen hatással vannak rám.

Utálom, hogy még mindig érdekel.

Pedig tényleg bíztam Evelynben.

Emlékek tolulnak fel bennem, arról, amikor velem lakott pár hónapig, azok után, ami a Hivatalban történt. Tényleg sokáig tartott, mire megszoktam, hogy körülöttem van, de ő volt az anyám, és szükségem volt rá.

Mindig szükségem volt rá, ezért is olyan fájdalmas, amikor ilyen dolgokat csinál.

Trisnek igaza van.

Ezt csinálta egész életemben.

Idegesen felhorkanok, és ököllel a kormánykerékre ütök.

Istenem, mit csinálok?

Elindítom az autót, és újra elindulok, mert nem tudom, hogy mi mást csináljak.

Mielőtt rájönnék, Caleb utcájában vagyok.

Leparkolok, és bámulom az épületet.

Tudom, hogy Tris ott van, és tudom, hogy az lenne a legegyszerűbb, ha kiszállnék az autóból, bemennék, és megmondanám neki, hogy sajnálom, és igaza van, de képtelen vagyok.

Mondtam neki néhány nagyon szörnyű dolgot, és nem tudom, hogyan vonhatnám vissza.

Nem tudom, hogyan nyerhetném vissza a bizalmát.

De Istenem, szükségem van rá.

Néhány pillanatig keményen szorítom a kormányt, aztán újra elindulok. A Carával közös régi lakásunk közelében találom magam, és az emlékezés keményen mellbe vág.

Az emlékek úgy folynak át rajtam, mint a hideg víz.

Cara.

Mindig jól értett hozzá, hogy ne érezzem magam összetörtnek, amikor az voltam.

Bárcsak most is odarohanhatnék hozzá, amikor így érzem magam, de tudom, hogy nem lenne tisztességes vele szemben.

Már csak néhány hely van a közelben.

Az egyik a könyvtár, a másik a kocsma.

A kocsmát választom.

Leparkolok, és bemegyek a félhomályos, rosszkinézetű kocsmába.

Zajos és tele van csajokkal, akik bizonyos szempontból akár Bátrak is lehetnének, mivel tele vannak tetoválással.

Leülök a pulthoz, és rendelek egy italt a pultostól, akin látszik, hogy legszívesebben máshol lenne.

Egy pohár whiskey-t csúsztat elém, én pedig néhány pénzérmét dobok a pultra.

- Miért tartasz whiskey-s estét? – kérdezi kíváncsian, amikor a telefonom rezegni kezd a pulton.

Gyorsan felkapom, és imádkozom, hogy Tris legyen az.

Az Evelyn név villog a kijelzőn.

Gyorsan felhajtom az italomat, a telefonomat pedig a pulton hagyott italba dobom.

Azonnal kikapcsol, a folyadék valószínűleg rövidzárlatot okozott benne, de megkönnyebbülök.

Felnézek a csaposra, aki szemöldökráncolva bámul rám.

- Az anyám – mondom szárazon.

Bólint, mintha értené, de nem hiszem, hogy érti.

Ettől függetlenül tölt nekem még egy felest.

Ezt még gyorsabban felhajtom, és rendelem a következőt.

A folyadék jólesően égeti a torkomat.

Az ötödik feles után homályosnak és könnyűnek érzem a fejem, de ez ne állít meg.

El akarok tűnni ma estére.

***

Nem vagyok biztos benne, hogy hogyan kerültem ide, de Cara lakásának ajtajában állok.

Késő van, de nem tudom, mennyi az idő.

Csak azt tudom, hogy beszélnem kell vele.

Most kell beszélnem vele.

Néhányszor kopogok az ajtón, de nincs válasz.

Valószínűleg alszik, el kellene mennem.

De nem tudok.

Egyre erősebben dörömbölök az ajtón, végül elkezdem kiabálni a nevét.

- Cara!

Bumm, bumm, bumm.

- Cara! CARA!

Bumm, bumm, bumm, bumm…

Cara kinyitja az ajtót, hunyorogva néz rám, mint aki most ébredt fel.

Rózsaszín pizsamát és felsőt visel, a haja pedig kócos copfba van kötve.

Tudom, hogy hogyan néz ki, amikor lefekszik, de valamiért ettől most a sírás kerülget.

Talán azért, mert tolószékben ül.

- Cara!

- Csitt! Felébreszted a szomszédokat. Mit csinálsz te itt? – mondja, dühöt és zavartságot érzek a hangjában.

Igaza van. Tényleg késő van. Már aludt.

Félrebillentem a fejem, és lehalkítom a hangomat.

- … Sajnálom…

Összehúzza a szemét, és összefonja a karját.

- Négyes, mit csinálsz te itt?

- Én csak…

Szünetet tartok, a tekintetem a kerekesszékre vándorol.

Szegény Cara.

Odaadnám neki a lábaimat, ha lehetséges lenne.

- … Össze vagy törve. Annyira sajnálom, tudod? – Az ajtófélfának dőlök, és felsóhajtok. – Mert olyan jó voltál benne, tudod? A járásban, úgy értem.

Bámul rám, és megrázza a fejét.

- … Mi van?

- Mi van, mi van? – kérdezem, aztán felnevetek, mert az egész helyzet olyan mulatságos.

- Mi a bajod? – kérdezi, az arckifejezése pedig elárulja, hogy aggódik.

- Ó, ne aggódj miattam. – Nyelek egyet. – Inkább Evelyn miatt kellene aggódnunk, mert tudod, szerintem nincs valami rendben a fejében.

- Miről beszélsz, Négyes? – Idegesen néz, de nem értem, hogy miért.

Megbotlok egy kicsit, és a térdemre esek előtte. Ettől nevetnem kell, mert most szemmagasságban vagyok vele.

A térdére teszem a kezem.

- Ebből a szögből nagyon csinos vagy, Cara – mondom komolyan.

- Ó, Istenem, te részeg vagy – mondja lehunyt szemmel.

- Az vagyok? Lehet… Talán… Honnan tudod?

- Érzem – mondja, az orra előtt legyezgetve. – Mit ittál?- kérdezi mérgesen

- Whiskey-t, sok-sok whiskey-t.

Felsóhajt, aztán hátrakerekezik, én pedig leejtem a kezem, de ez nevetséges. A hátamon fekve találom magam, és nevetek.

- Négyes, gyere be, most. Kérlek.

Az ajtón belülre gurulok, aztán becsukom.

- Hol van Tris? – kérdezi.

Megrázom a fejem.

- Nem tudom. Elhagyott, és gyűlöl engem. Senki sem ért meg úgy engem, mint te, Cara. Te mindig megértesz, soha nem vagy mérges, és én annyira sajnálok mindent, ami történt, és… istenem, de szép vagy, még hajnali kettőkor is…

- Négyes, ha nem fogod be, lecsaplak, megértetted?

Összeszorítom az ajkaimat, aztán mutatom, hogy cipzár van a számon.

- Köszönöm – mondja halkan, aztán a konyhába irányítja magát, és felveszi a mobilját.

- Kit hívsz?

- Calebet, hátha tudja, hogy hol van Tris.

- Ne! Ne tedd! Ne hívd Trist, kérlek! Nem akarom, hogy így lásson.

Az ujja megáll a küldés gomb felett, aztán visszateszi a telefont a pultra.

- Köszönöm… - suttogom.

- Szóval, elmondod, hogy miért döntöttél úgy, hogy leiszod magam ma éjjel?

Felé fordítom a fejem, de nem szólok semmit.

- Négyes, te jobb vagy ennél. Mit művelsz?

- Nem tudom, oké? Már semmit sem tudok! Azt hittem… Azt hittem, minden… jó, és akkor… minden csak úgy… felborult ma. Tris új emberré vált, és új emberekkel találkozik… - Szünetet tartok, mert tudom, hogy a következő, amit mondani akarok, önzőn és ostobán hangzik, de úgy néz ki, Cara nem ítél el emiatt. - … Úgy érzem, kihagy belőle. Ő jobb, mint én, mindenféleképpen.

- Te is tudod, hogy ez nem igaz. Ne légy nevetséges – mondja csendesen.

- … És most más srácok dobálnak kést feléje, én pedig csak azt érzem, hogy azt a személyt akarja, azt a személyt, aki a Bátraknál voltam, de én csak… nem… nem vagyok az, és nem hiszem, hogy igazán valaha is az voltam, hogy őszinte legyek.

Cara pislog.

- Sajnálom… Ki dobál késeket?

- Gabe – mondom, mintha ez lenne a legnyilvánvalóbb dolog a világon.

- Azért vagy ideges, mert szerinted Tris beleesett egy Gabe nevű valakibe?

Dühösen megrázom a fejem.

- Nem! Nos… igen, de nem. – Megint megrázom a fejem.

Cara csak bámul rám egy pillanatig.

- … Szóval, összevesztetek?

- Igen, de nem tudom, miért.

Pislog és vár.

- Evelyn Marcusnak dolgozik, Tris pedig megpróbálta elmondani, de nem hallgattam rá.

Cara szeme tágra nyílik, aztán lassan megrázza a fejét.

- Négyes…

Attól, ahogy kimondja a nevem, legszívesebben sírnék.

Mindentől, ami az éjjel történt, legszívesebben sírnék.

- … Annyira sajnálom. Tudom, milyen sokat jelentett neked ez a kapcsolat.

- Nos, most már vége – mondom, és nyelek egy nagyot.

- Akarsz róla beszélni?

- Nem.

- Rendben.

Közel gurítja magát hozzám, én pedig térdre ereszkedek, hogy szemmagasságban legyek vele.

- Sajnálom – mondom.

- Mit? – kérdezi zavartan.

- Hogy idejöttem, hogy felébresztettelek, és hogy részeg vagyok.

Elmosolyodik.

- Rendben van. Örülök, hogy itt vagy. Úgysem tudtam aludni.

- Itt maradhatok? Csak éjszakára? Ki kell józanodnom, és… nem tudok máshova menni – kérdezem, tudva, hogy valószínűleg túl nagy kérés, de ő mégis bólint.

- Persze. Alhatsz a kanapén. Csak… légy óvatos. A tető beázik néha.

Oldalra billentem a fejem.

- Beázik a tető?

- Mondtam, hogy ez egy szörnyű lakás. – Elmosolyodik, aztán a hálószobába gurul, én pedig elhelyezkedem a kanapén.

CARA

Miután segítettem Négyesnek megágyazni a kanapén, kimegyek a friss levegőre.

Nem tudom, mikor történt, de az életem állandó csatát vív a szívemmel.

Szerintem mindig fogok érezni valamit Négyes iránt, de azt hiszem, ezt most már mást jelent mindkettőnknek.

Furcsa ez a felismerés.

Tudom, hogy csak egy barát vagyok neki, már nem képzelek mást.

Az agyam megértette.

Most már csak azt kell megvárnom, hogy a szívem is megértse.

Elhelyezkedem, úgyhogy az épület betonlépcsőjén ülök, a kerekesszékem helyett.

Az ilyen kis dolgok miatt kicsit normálisabbnak érzem magam.

Legalábbis addig, amíg megpróbálok felkelni, és rájövök, hogy nem tudok.

Tizenöt perce hívtam Calebet, és hagytam neki üzenetet.

Valami ilyent, hogy „kérlek, gyere át, beszélnem kell veled.”

Nem tudom, hogy észreveszi-e az üzenetet ilyen későn, de tényleg beszélni akarok vele, és látva, hogy nem válaszol a telefonhívásaimra, nem tudom, hogy léphetnék kapcsolatba vele.

Amikor meghallom az autója kerekeinek csikorgását a feljárón, és csodálkozom, hogy egyáltalán veszi a fáradságot, hogy eljöjjön.

Leparkol, kiszáll, és látom, ahogy felém sétál.

A szívem mintha a mellkasomon kívül dobogna.

Végül odaér hozzám, és a lépcső oldalának dől.

- Szia – mondja, olyan hangon, amit már rég nem hallottam, és nagyon hiányzott. – Jól vagy? – kérdezi.

Lassan bólintok, hogy igen, aztán gyorsan megrázom a fejem.

- Mi a baj? – Tényleg úgy hangzik, mintha érdekelné, és jól esik a gondolat, hogy még mindig törődik velem.

- … Négyes itt van… - mondom halkan.

Felnéz az épületre, aztán megrázza a fejét.

Nem kell mondania semmit, hogy tudjam, mire gondol.

Négyes és Tris összevesztek, én pedig azonnal áthívtam, és megpróbálom kihasználni a helyzetet.

Csak épp most nem így van.

Gyorsan megrázom a fejem.

- Nem, Caleb, nem úgy van, esküszöm. Ő… - Behunyom a szemem. - Számít egyáltalán, hogy mit mondok, vagy már elkönyvelted magadban, hogy megpróbálom visszahódítani, vagy ilyesmi?

Összeszorítja a száját, és int a kezével, hogy folytassam.

- Részeg volt, és csak úgy megjelent. Nem tudtam, hogy jön. Tris és ő összevesztek, és Evelyn…

- … Marcusnak dolgozik… Tudom. Tris velem van – mondja lágyan.

Bólintok.

- Szólni akartam neked, hogy itt van, szóval nehogy azt hidd… - Elbicegek és vállat vonok.

Bólint.

- Csak ezt akartad nekem mondani?

Calebre nézek, a sötétbarna hajára, az ajkára, amely enyhén felfelé ível, a zöld szemére és a gödröcskés arcára.

Caleb.

Az én Calebem.

Caleb, aki ott ült velem a kórházban, és hagyta, hogy kisírjam magam a vállán, amikor az orvosok azt mondták, hogy lebénultam.

Caleb, akinek felderül az arca, amikor belépek a szobába.

Caleb, aki úgy szeret engem, ahogy Négyesnek soha nem sikerült.

Caleb.

Szeretem őt.

Hát persze.

Csak fogalmam sincs, hogyan mondjam el, így csak lassan bólintok.

- Igen… ez minden.

- … Nagyszerű… - mondja, aztán megfordul, hogy az autóhoz menjen.

Felhúzom magam, megtartva magam a lépcső korlátjával.

- Caleb! Várj!

Megfordul, és rám néz, az ajkaim remegnek.

- Caleb… igazad volt, oké? Én… még mindig érzek valamit Négyes iránt. – Remeg a hangom.

Összefonja a karjait maga előtt.

- Igen, tudom.

Az ajkamba harapok.

- Nem tudom, mennyi időbe telik, mire elmúlik, vagy elmúlik-e egyáltalán, de ez már más, én nem vagyok belé szerelmes… - félrebillentem a fejem.

Remeg a kezem, annyira félek.

Nem tudom, miért.

Ő Caleb. Caleb, aki soha nem bántana.

Caleb, aki a kezdetektől fogva ott volt nekem, aki hagyta, hogy az ölébe üljek, és aki hangosan felolvasott nekem, amikor túl fáradt voltam az olvasáshoz.

Kétségbeesetten néz rám.

Tudom, hogy szüksége van rá, hogy kimondjam.

Csak nem tudom, hogyan.

- Mit akarsz mondani nekem, Cara?

Beleharapok az ajkamba, és megszorítom a korlátot.

Nem akarok szerelmes lenni, egyszer már próbáltam, és nem jól jöttem ki belőle.

- Gyerünk, Cara – mondja halkan. – Légy bátor!

Ezekre a szavakra valami elpattan bennem, és hirtelen újra Marcus főhadiszállásán vagyok a golyóval a hátamban, és Tris suttogja nekem, hogy „légy bátor”.

Ha akkor meg tudtam csinálni, akkor most is menni fog.

Keményen megmarkolom a korlátot.

- Caleb…

- Igen?

Könnyek tolulnak a szemembe, de visszaszorítom őket.

Most nem akarok sírni.

Az tönkretenné az egészet.

- Olyan sokat jelentesz nekem.

Lassan bólint.

- Oké… - mondja halkan, várva, hogy folytassam.

- Caleb… Én… Szeretlek. – Felsóhajtok, és szabad utat engedek a könnyeknek. - … Persze… Tudom, hogy tudod.

Csak áll ott egy pillanatig, bámul rám, aztán négy gyors lépéssel a lépcsőnél terem.

Feljön hozzám a lépcső tetejére, és a karjaiba von.

- Persze, hogy tudom. Csak vártam, hogy mikor jössz rá te is. Hónapok óta várok rá, hogy halljam a szádból ezeket a szavakat…. – Az enyémhez szorítja a homlokát, és felemel a talajról.

- Én csak… Meg kell értened, hogy ő mindig is az életem része lesz, és még mindig törődöm vele…

Az ajkát az enyémre tapasztja, ezzel hallgattat el.

Az ajka meleg és puha, és úgy illeszkedik az enyémhez, ahogy Négyesé soha.

A nyaka köré fonom a karjaimat, és hozzásimulok.

Nem érzem azt a tűzijátékot, amit Négyes minden csókjánál, de olyan otthonias érzés.

Caleb egy perc múlva elhúzódik, az egyik szemöldökét felhúzva.

- Hűűű… - sóhajtja halkan.

Bólintok egyet.

- Igen. Hűű.

Elmosolyodik.

- Cara, minden rendben. Akarlak, úgy ahogy vagy, a gondjaiddal együtt.

Mosolygok.

- Rendben.

Leültet a lépcsőre, és elhelyezkedik mellettem. A fejemet a vállára hajtom, úgy, ahogy már annyiszor, ő pedig átöleli a vállamat.

Sokáig ülünk így, nem beszélünk, csak… együtt vagyunk.

Időről-időre megcsókolja a halántékomat, és nehéz figyelmen kívül hagyni azt a melegséget, amit ez okoz.

Hosszú idő után felemelem a fejem a válláról, hogy ránézhessek.

- Rendben. Most már tudsz mindent az exemről, és minden mocskos kis titkomat, amin keresztülmentem vele, szerintem úgy tisztességes, ha te is elmondod a tieidet.

Megvonja a vállát.

- Nos, csak egy van, és nem tudok túl sokat mondani róla. Az Önfeláldozóknál volt egy exem, ami alapvetően annyit jelentett, hogy szemeztünk néhányszor.

Összehúzom a szemem.

- Ennél azért többnek kellett lennie. – Ráncolom az orrom.

Hosszan felsóhajt.

- Susannek hívták…

- A szőke lány, akivel a Barátságosaknál beszélgettél mindig?

Biccent.

- … Mi történt?

Felnéz az égre egy pillanatra, aztán megvonja a vállát.

- Önfeláldozó volt, és meg… nem.

- Az nem jelenti azt, hogy nem lehettél vele…

- Nem… nem, de… - Vállat von. – Csináltam néhány igazán… sötét dolgot akkor. Úgy értem, én… - Beharapja a szája szélét, ami szokása, amikor ideges. – Kiszolgáltattam a húgomat a Művelteknek. Ki akarták végezni, és én… nem csináltam semmit. Nem igazán jöttem vissza onnan, tudod? Susan… alapjában véve jó volt, én meg már nem. Szóval, ennyi történt.

Az övére tapasztom az ajkam, de csak egy másodpercre.

- Szeretlek, Caleb. A sötét oldaladdal együtt – suttogom.

Következő fejezet >>