Fanfic: A jövő kezdete - 40. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Erre nem számítottatok, mi? Nyugi, én sem. Meglepődtem én magam is, hogy ilyen könnyen sikerült megírnom ezt a fejezetet. Ne szokjatok hozzá, a következő nem lesz kész ilyen hamar előre szólok.
Nos, közeledvén a vége felé azért már jó lenne valami kicsit kevésbé lehangoló fejezet, remélem ez megfelel a célnak, bár azért már elővezetem a elkövetkezendő eseményeket.

Jó olvasást kívánok a fejezethez, és nagyon kíváncsian várom a véleményeiteket! :)

40.

TRIS

A por bántja az orromat, és mindennek furcsa szaga van. Nem tudom milyen hely ez valójában, de rosszul vagyok tőle. Egyik percben még pokoli meleg van, a másikban meg kiráz a hideg, olyan hirtelen leesik a hőmérséklet. Jobb lenne ismét a cellámban lenni, ott legalább csak a vér szagát érzem, és folyton hideg van, azt könnyebb elviselni.

Most már vége lehetne ennek a szimulációnak. Nem tudom mióta tart, de túl hosszúnak érzem. Nem hiszem, hogy korábban ennyi időre egy szimulációban ragadtam volna, sem olyanban, ami ennyire valóságos lenne. Máskor hála az Elfajzottságomnak, hamar meg tudtam állapítani, hogy nem a valóság, és kivonni magam a szimuláció alól. Nem értem, ez miért nem sikerül most. Pedig ez határozottan nem a valóság.

Alan kegyetlenebb, mint gondoltam. Bár valószínűleg, azok után, amit tettem a Kormány ellen, megérdemlem, hogy tovább szenvedjek. Így elhitetni velem, hogy kiszabadultam, hogy most már nem kell több tűszúrást, több szérumot elviselnem, és vége a bezártságnak, több mint kegyetlen.

Bárcsak elhihetném, hogy ez a valóság, és nem csak a fejemben történik minden. Az egész olyan, mint egy álom, leszámítva a fájdalmat, a rosszullétet és a szörnyű szagokat. Nincs itt egy katona sem, aki bántani akarna, sem Jason - bár mintha történt volna vele valami, de ebben nem vagyok biztos -, sem Alan.

Viszont Amelia itt van, ami teljesen összezavar. Őt miért tennék bele a szimulációmba? Vajon rájöttek, hogy ő segített nekem, és azért csinálják ezt? Ami még különösebb az egészben, hogy Edith is vele volt, pedig ők ketten nem is ismerhetik egymást. Vagy mégis?

Nem rég mentek el, és mindketten igyekeztek meggyőzni, hogy ez most nem egy szimulációban történik. De nem hallgattam rájuk, sőt azt hiszem picit durván el is zavartam őket, vagy csak simán üvöltöttem, már nem tudom.

Istenem, de mennyire szeretném, ha igaz lenne, hogy valóban kijutottam arról a helyről, ahol annyi rémálmot láttam, de mégis, nem lehet igaz. Muszáj, hogy ez egy szimuláció legyen.

Tobias itt volt... Itt volt, pedig neki nem szabadna itt lennie. Szóval vagy én is meghaltam - amit nem hiszek, mert túlságosan átjár a fájdalom -, vagy egy újabb kísérletbe csöppentem. Vagy szimplán megőrültem, hiszen az sincs kizárva. Bár vajon akkor is tudnám magamról, hogy baj van a fejemmel?

Az arcomat a két térdem közé temetem, amiket szorosan átölelek. Így talán sikerül elhitetnem magammal, hogy biztonságban vagyok, és meglehet, hogy kevésbé fogok reszketni. Bár az biztos, hogy hiába van csukva a szemem, azzal nem csak a könnyek folyamának nem tudok megálljt parancsolni, de a szédülésnek sem.

Már nem a véres ruhákban vagyok - még ha épp olyan borzasztó szagom is van, mint eddig -, bár ezek is fehérek, azonban nem emlékszem rá, hogy másikat vettem volna fel. Ez is csak azt bizonyítja, hogy ez az egész nem valóságos. A takaró durva anyaga a bőrömet dörzsöli - bár lehet nem is attól fáj.

Ami a leginkább zavar, hogy pokolian ég a csípőm, mint amire parazsat nyomtak, és amikor kitapogatom, valami kötésfélét érzek a trikó alatt. Valami dereng arról, hogy Jason - igen, azt hiszem Jason - megszúrt, de nem vagyok biztos benne, hogy az igaziból meg is történt.

Belefájdul a fejem a sok gondolkodásba.

Fehér köpenyes emberek is bejöttek a szobába - talán orvosok vagy nővérek -, miután Edith elment, de nem hagytam, hogy hozzám érjenek. Ők is biztos böködnének és kínoznának. Meg amúgy sem valódiak. Így meg hiába is ajánlgatják a fájdalomcsillapítókat.

Most épp melegem van, csak a könnyek jéghidegek az arcomon, ezért elviselhetőbb kissé, így nem is zavar, hogy megint sírok.

Rázkódom a köhögéstől, szétmegy tőle a torkom. Szerencse, hogy napok óta semmit nem ettem - habár nagyon szúr a gyomrom -, mert most minden visszajönne. Bár mivel egy szimuláció, lehet így is hányni fogok.

Nem tudom, hogy vonhatnám ki magam alóla. Mindennek a kulcsa általában az, hogy rájöjjek, nem valós, amit látok. Erre viszont már rég rájöttem, még ha el is bizonytalanodom néha. Lehet egyszerűbb lenne, ha képes volnék megnyugodni, de egyszerűen nem megy, hiszen már hosszú órák óta nem tudok kitörni.

Be kell ismernem, hogy elbuktam. Elbuktam, mint Bátor, és mint Tris.

Összerezzenek, ahogy hallom, hogy nyílik az ajtó. Halkan megnyikordul, végigsöpri a padlót a recés alja, majd egy kattanással becsukódik.

Eltelik sok nehéz, feszültséggel teli csendes másodperc, míg felhangzanak a kemény léptek: a bakancs talpa magabiztosan kopog a járólapon. Egy, kettő, három, négy lassú lépést hallok egyre közeledni, miközben tovább rettegek.

Ha rettegek, az azt jelenti, hogy egy félelemszimulációnak kell lennie, akkor viszont nincs más dolgom, mint valahogy lecsillapodnom. Ám egyáltalán nem érzem Bátornak magam, ahogy besüpped a matrac nem messze tőlem; ostoba módon csak még jobban félek. De miért, mikor már rég feladtam a küzdelmet...

- Tudod, hogy itt vagyok, Tris, tudom jól.

Összerázkódok a hangjától, és nem mondanám, hogy egy kellemes borzongás, pedig korábban mindig így reagáltam a hangjára. Most mégsem tudok így érezni, bármennyire is szeretnék, akármennyire is sóvárgom utána. Jó ég, mennyire jó lenne elhitetni magammal, hogy ez valóban megtörténik, és amit odalent átéltem, az csak egy borzasztó rémálom volt.

De nem lehet, nem hihetem el, akármennyire is úgy érzem, hogy itt van velem, hiszen igazából nincs, és ha hagyom, hogy beleéljem magam, sosem fogok kijutni ebből az átkozott szimulációból.

Vajon ha figyelmen kívül hagyom, akkor elmegy, és végre vége lesz a szimulációnak? Mintha tényleg akarnám, hogy vége legyen... Akkor ismét vissza kell térnem a rémes valóságba, ahol csak az újabb és újabb kísérletek várnak rám, míg a testem lassan fel nem adja. Itt legalább láthatnám Tobiast. még ha csak egy szimuláció is. De tényleg akarom? Tudom, ha csak egy pillantást is vetek rá, elveszek, és sosem jutok ki innen.

Miért nem képes az agyam eldönteni, hogy mit akar?

Rá kell jöjjek, hogy ha akarom, sem fogok tudni úgy tenni, mint ha itt sem lenne. Minden lélegzetvétele eljut a fülemig, ahogy az illatát is érzem, amitől csak még több könny buggyan ki a szememből.

Bárcsak a valóság lenne, bárcsak...

Hallom, hogy motoz valamit, aztán két hangos puffanás zeng a szobában, a matrac pedig tovább hullámzik alattam. Nem tudom honnan, de érzem, hogy most még közelebb van hozzám.

Nem emelem fel a pillantásomat, elszorul a torkom, és összpontosítok a fejemben ismétlődő mondatra: csak egy szimuláció. De nem megy, mert a jelenléte annyira intenzív, hogy képtelenség elterelni róla a gondolataimat. Csalódottan rázom a fejem, a könnyeimet így felitatja a nadrág anyaga.

- Most, hogy végre megtaláltalak, nem fogom hagyni, hogy ellökj magadtól. - A hangja nyugodt és határozott; minden, ami én nem vagyok. - Bele fogom verni abba a konok fejedben, hogy itt vagyok.

Hallom azt a cseppnyi humort a hangjában, ami ott bujkál a szavaiban, de mégis mindent komolyan gondol. Aztán megérzem, ahogy az ujja hegyével megkocogtatja a fejem búbját. Óvatosan, mintha csak attól félne, hogy ennyitől elillanok.

Még szorgosabban dobog a szívem, ha ez egyáltalán lehetséges. Mióta megtudtam, mi történt vele, azóta erről a pillanatról álmodoztam. Mi van, ha ez mégsem szimuláció, hanem végre meghaltam? De ha ez a másvilág vagy mi, akkor miért érzem továbbra is ezt a fájdalmat?

Az egésznek semmi értelme...

- Tris, addig itt fogok ülni, amíg rám nem nézel.

Nem tehetem, bármennyire is szeretném még egyszer látni. De ha csak egy pillantást vetnék azokra a mélykék szemeire, többet nem tudnám elhinni, hogy csak szimuláció az egész.

- Meghaltam? - motyogom egész halkan, de így is megrémülök a saját hangomtól; nem tudom volt-e korábban ennyire rekedt. Viszont továbbra is elbújok a karjaim takarásában.

- Nem, Tris - feleli, bár nem hittem volna, hogy egyáltalán meghallotta a kérdésemet. - Nagyon is élsz.

Különös, mintha megkönnyebbült lenne, mert élek. Pedig ő nem tudja, hogy mi történt velem, sem hogy eltűntem.

- Akkor menj el - préselem ki magamból, pedig ez az utolsó dolog, amit szeretnék, de muszáj elküldenem, hiszen nem ő nem lehet itt.

- Nem fogok. - A hangja határozott, mint mindig, mikor valami komoly dologról van szó.

- Kérlek - mondom reszketegen.

- Miért? - kérdi egyszerűen. A szavain nem érződik, hogy dühös lenne vagy szomorú. Valahogy mégis érzem a háttérben megbúvó feszültséget.

Válaszolnom kell neki, tudom. De félek kimondani, mert ha hangosan is elhagyja a számat, hogy ez csak egy átkozott szimuláció, azzal valahogy még igazabbá válik. Bár lehet ezzel kiszabadulok végre belőle, de akkor soha többé nem lesz Tobias mellettem. Önző vagyok, mert nem bírom elengedni őt?

- Mert ez nem a valóság.

Hát kimondtam, pedig nem akartam. Most mi lesz?

Nem érkezik válasz, pedig egyre jobban izzad a tenyerem, ahogy várom. Már-már azt hiszem azzal, hogy kimondtam a gondolataimat, végleg eltűnt.

De aztán mintha megmoccanna a takaróm, majd az ujjai finoman végigsimítják a talpam élét.

Felkiáltok, és akaratlanul oldalra dőlök, és hisztérikus nevetésbe kezdek, a lábaimat pedig igyekszem magam alá húzni, de a hosszú ujjai újra és újra megtalálják a csiklandós pontot a talpamon. Nem tudom abbahagyni a nevetést, és hiába próbálok távolabb kerülni tőle, hogy ne tudjon tovább csikizni, csak azt érem el, hogy belegabalyodok ebbe a szörnyű takaróba.

Aztán megkegyelmez nekem, de még percekig zihálok, és a szememet törölgetem, ami hosszú idő óta először nem a fájdalomtól lett könnyesek. Habár a sebesült csípőm meglehetősen tiltakozik minden mozdulat ellen...

A hajamat simogatja, miközben igyekszem kontrollálni a légzésemet. Hallom, ahogy kuncog, mintha roppant szórakoztatónak találná a helyzetet. De végülis vicces, hiszen korábban nem csináltunk hasonlót - már ha ezt most beleszámíthatom a közös élményeinkhez -, na meg akkor igazán mulatságos, ha nem te vagy az áldozat.

- Ez elég valóságos volt?

Megrázom a fejem, és kishíján elfelejtek válaszolni, ahogy keze bekúszik a tincseim közé. Túl tökéletes pillanat ez...

- Inkább, mint egy álom.

Hosszúnak tűnő percekig csendben vagyunk, és hagyom, hogy ellazítson az érintése - már amennyire a makacs izmaim engedik. Komolyan fontolóra veszem, hogy ez a mennyország, bár nem gondoltam volna, hogy itt is folytatódni fog a fájdalom. Igazságtalanságnak tűnik, hogy a halál sem gyógyított meg.

De Tobias azt mondta, hogy nem haltam meg, akkor ez mégsem lehet a mennyország. Mégis szimuláció lenne?

- Már semmit sem értek - vallom be, bár leginkább magamnak.

- Tudom, hogy azt mondta az any... Evelyn, hogy meghaltam. - Hogy-hogy tudja? Vagy ha én tudom, akkor ő is? - De ebből egy szó sem igaz, átvert téged... Meg mindenkit - suttogja a végét.

Kavarognak a fejemben a gondolatok, de minden annyira értelmetlen. Nem tudom kibogozni a szálakat, így aztán nem tudom a zavarodottságon kívül mit érezzek.

- Miért tenné ezt?

- Nem tudom, Tris - feleli, de alig hallom. Borzasztó érzés lehet ilyesmit megtudni az anyjáról. - Azt állítja, hogy az én érdekemben tett mindent, azért szövetkezett az ellenségeinkkel, de szerintem csak a hatalom kellett neki.

Elgondolkodom a szavain, még ha szét is megy közben a fejem. Evelyn élvezte, hogy irányíthatja a várost. Sikerült neki egységgé kovácsolni a csoportnélkülieket, pedig korábban ez képtelenségnek tűnt. De neki ez nem volt elég.

Amit viszont soha nem fogok tudni megérteni, sem megbocsátani, hogy hogyan képes újra és újra eldobni magától a fiát. Tényleg képes volt ilyesmit mondani a saját gyerekéről? Hazugságban ringatni engem és Tobiast, meg ki tudja még hány embert?

Sosem bíztam meg Evelynben, a kezdetektől gyanakodtam, hogy nem tiszták a szándékai. Mégis mikor a legsebezhetőbb voltam, kihasználta, hogy befolyásolhat, én pedig voltam olyan ostoba, hogy bedőltem a trükkjének.

- Evelyn velem volt akkor éjjel - adok hangot a gondolataimnak.

- Mikor? - kérdez vissza. Ezek szerint mégsem tud mindent, amit én. Akkor mégis valóság lenne?

- Mikor elkaptak... Azt mondta, hogy a régi csoportnélküli barátai valami gyanúsat vettek észre, és meg kéne néznünk... Én meg elhittem, amilyen ostoba voltam. - Most tudatosul bennem minden, amit Evelyn tett. Gyakorlatilag kelepcébe csalt. Elszorul a torkom a felismeréstől. - Csapda volt, én meg voltam olyan naiv, hogy miatta aggódtam. Bár ne lettem volna annyira kétségbeesett, még mielőtt meghaltál...

- Tris... megint elfelejted, hogy nem haltam meg - szól rám.

Ismét csak a fejemet rázom. Annyira össze vagyok zavarodva, hogy az már fáj.

- Egyszerűen... nem tudom már mi a valóság...

Nem ad választ, de megérzem az ujjait az enyémeken, amitől borzongás fut végig rajtam. Megfogja a kezem, és felfelé irányítja, amíg meg nem érzem a tenyerem alatt a ruhája vékony anyagát. A keze beteríti az enyémet, és a tenyeremet a textíliához préseli. Aztán érzékelem az ütemes dobbanást; minden lüktetéstől újra és újra megborzongok.

- Érzed, Tris? - Bólintok; már hogy ne érezném. A szívének dobbanásait még ilyen zaklatottan is bármikor megismerem. Van benne valami, amitől olyas valaminek érzem, ami egyedül az övé, de nem vagyok képes megmagyarázni, mi az. - Ez bizony valóságos.

Nem akarom elhinni, pedig érzem, végigszáguld minden idegszálamon. Itt kell lennie. Ám mindig az agyamba furakodik az az átkozott de..

- Egyébként is, ha ez szimuláció lenne, már rég kijutottál volna belőle, hiszen Elfajzott vagy.

- És ha nem akarok kijutni? - Mert tényleg nem akarok... Nem igazából.

- Akkor is sikerülne, mert legbelül ki akarnál szabadulni. És tudom, hogy így is érzel, csak össze vagy zavarodva. De hidd el, hogy valahogy minden rendbe fog jönni.

Nem tehetek róla, elhiszem neki, még ha csupán pár másodpercre is. Ha ez a valóság is, kicsit sem érzem úgy magam, mintha minden rendbe jönne valaha is..

A kezemet továbbra is a mellkasára szorítom, míg a másik könyökömre támaszkodva ülő helyzetben nyomom magam.

Lassan kinyitom a szemem, bár a világosság először elvakít - túlságosan megszoktam a szemhéjam nyújtotta megnyugtató sötétséget -, majd szép lassan fókuszálni kezdek az elém táruló képre.

Az egyik kedvencemnek számító fekete póló van rajta, ami a mellkasára tapad. A keze még mindig hatalmas az enyémen, teljesen elveszik az enyém alatta. A kézfejét fehér ragtapasz fedi több helyen is.

- Mi történt a kezeddel? - kérdezem az aggodalom szikrájával a hangomban.

- Te csak ne törődj a kezemmel.

Elmosolyodom, és finoman végigsimítok az ujjammal a tenyerén.

- Emlékszem, korábban már mondtál valami hasonlót nekem.

- Valóban? Mikor mondtam ilyet? - A hangjában cseng a visszafojtott nevetés, így tudom, hogy tisztában van vele, miről beszélek.

- A lakásodban, miután Peter megtámadott.

Felnevet, nem túl hangosan és nem túl sokáig, de olyan jó hallani nevetni, hogy akaratlanul is elmosolyodom.

- Egyébként sem kéne megszólnod a kezemet, mikor a tiéd még rosszabb állapotban van.

Bólintok, hiszen igaza van, vastag kötés fedi az egész kezem, a tenyerem meg lüktet, bár alig érzem a többi fájdalom mellett.

Az érintésére figyelek fel az arcomon. Olyan jó melegek az ujjai. Vagy hűvösek? Nem is tudom, csak jó érzés, ahogy végigsimítják az állam vonalát.

- Nézz rám - suttogja. - Nézz rám, Tris.

Lassan emelem fel a pillantásomat, és szinte elakad a lélegzetem, mikor végre megpillantom. Egy könnycsepp szabadul el a szemem sarkából, de nem törődöm vele.

Sápadt és sötét karikák húzódnak a szeme alatt, a haja kócos és rendezetlen, az ajkai sebesek, és a bal halántékát kötés fedi, de épp olyan jóképű, mint mindig. A szeme csillog, és a mosolya kiszélesedik, amint találkozik a pillantásunk.

- Annyira sajnálom, hogy Evelyn miatt keresztül kellett menned mindezen...

Megcsóválom a fejem. Ő nem tehet róla, hogy ez történt, hogy ilyen az anyja, így nincs miért sajnálkoznia. Ám feltűnik, hogy nem hívja egyszer sem anyának Evelynt.

- Én sajnálom, hogy miattam ennyi minden rossz történt...

- Tris... - néz a szemembe, a mutatóujjával megtámasztva az államat, hogy még véletlenül se tudjak másfele pillantani. - Egyáltalán nem a te hibád... Semmi, érted? Ha nem lenne a Kormány, semmi szörnyűség nem esett volna meg velünk.

Tudom, hogy igaza van, de mégis hibásnak érzem magam, hogy így alakultak a dolgok. Ha másképp döntök, ha óvatosabb vagyok, ha nem dőlök be Evelyn aljasságának, talán az egész meg sem történt volna. De nem mondok semmi mást, inkább próbálom elfelejteni a mardosó önvádat.

Mindkét keze az arcomra siklik, két ujja a fülem mögé kúszik, a hüvelykujjával a bőrömet simogatja, amitől szinte az összes kínt elfelejtem. Mosolygok, pedig az elmúlt hetekben nem hittem volna, hogy megint képes leszek rá.

- El sem tudod képzelni, mennyire hiányoltál.

- Azt hiszem, van róla némi fogalmam.

Nem nevet, habár szerintem azért egy kicsit vicces volt. Vagy lehet mégsem... Helyette komolyan néz a szemembe.

Nem tudom melyikünk mozdul először, csak az jut el a tudatomig, mikor már az orra az enyémhez simul. Az ajkunk finoman ér össze, mintha ez az első csókunk lenne, de valamilyen szinten az is. Hiába nem vagyunk a legjobb bőrben, a csók mégis olyan édes, mint az emlékeimben.

A karját a derekam köré fonja, a lábait pedig szétteszi, hogy a térdeim beférjenek közéjük. Ő is a lehető legközelebb akar tudni magához, mint ahogy én is szomjazom a közelségére. Átölelem a nyakát, teljesen hozzásimulok, az ajkunk viszont egy pillanatra sem válik el egymástól.

Sokáig maradunk így - összeölelkezve és csókolózva -, míg egy váratlan köhögéssel sikerül elrontanom a pillanatot. Ég a tüdőm és kapar a torkom, így még a rángások is felerősödnek. El akarok távolodni Tobiastól, de nem hagyja; a mellkasára vonja a fejem, amíg csillapodik a köhögés, eközben közben a hátamat simogatja.

Mikor végre minden alábbhagy, eltolom magam tőle, de továbbra is a derekába kapaszkodom, és egy pillanatra a vállára hajtom a fejem, mert egyébként lehet eldőlnék amennyire szédülök. Mikor felemelem a pillantásomat, Tobias aggódva figyel.

- Jól vagy?

A fejemet csóválom; egyáltalán nem érzem jól magam, de így, hogy velem van, hetek óta most először nem tűnik olyan kilátástalannak a helyzet. Talán egyszer még jól is leszek...

A homlokomra tapasztja az ajkát, miközben alig tudom nyitva tartani a szemem, annyira kimerültnek érzem magam. Tudom, hogy bölcs dolog lenne, ha aludnék egyet, de nem tehetem: félek a rémálmoktól, de még inkább attól rettegek, hogy míg alszom, Tobias ismételt eltűnik.

- Gyere, feküdj le.

Lemászik az ágyról, és megigazítja a párnámat, majd lassan hanyatt dönt, de így sem szédülök kevésbé, és a párna sem lett semmivel sem kényelmesebb.

Egy nedves ruha jelenik meg a kezében, amivel megtörli az arcom és a homlokom. Jól esik a hideg érintés a bőrömön, annak ellenére, hogy most megint vacogok.

- Mi a baj velem? - kérdezem erőtlenül.

- Lázas vagy, Tris. Csúnyán megfázhattál, amilyen hideg volt ott.

Erre magamtól is rájöttem, de azért más hallani. Azonban nem csak erre gondoltam. Jelentőségteljesen nézek rá, hogy folytassa.

- A többi... Nem tudom, Tris - sóhajtja. Kezd megerősítést nyerni, hogy valami nagy gond van velem. - A szérumoktól van, az biztos. De Edith azt mondta, van ötlete, hogyan hozzanak helyre, szóval ne aggódj.

Hogy is tudnék nem aggodalmaskodni, mikor lehet végleg sikerült tönkre tenniük az életemet.

- Tris - guggol le mellém Tobias, kisimítja a szemembe lógó kósza tincseket. - Akármi történjék is, én itt leszek veled, rendben?

Nem tudok mást tenni, így hát bólintok, bár csak remélni merem, hogy valóban így lesz. Az én helyzetemben semmi sem biztos.

- Most aludj, könnyebben meggyógyulsz.

Nem hiszem, hogy bármi könnyen fog menni a gyógyulásomat illetően, de azért igazat adok neki, hogy az alvás nem fog megártani.

Lehunyom a szemeimet, ám érzem, hogy elveszi a kezét a fejemről, így aztán rögvest újra kipattannak, és a karja után kapok.

- Ne hagyj egyedül... kérlek.

Halványan elmosolyodik, majd visszatelepedik az ágyra, és lefekszik mellém, de így is elég messze ahhoz, hogy úgy érezzem, nem szívódik fel egy idő után

- Gyere közelebb...

Csak a fejét rázza, nekem pedig elszorul a torkom, amiért nem akar közel lenni hozzám. Helyette összefűzi az ujjainkat, és gyengéden megszorítja őket.

- Épp elég neked a saját testhőmérsékleted, semmi szükséged az enyémre is.

Igazat adok neki, de mégis sóvárgok utána, hogy hozzábújjak, hogy a karjaiban tartson. Ismét becsukom a szemem.

- Szeretlek - suttogom bele a sötétségbe.

****

Zihálva és zakatoló szívvel ébredek, és úgy érzem, menten felkiáltok, de mégsem jön ki hang a torkomon. Semmit nem érzékelek magam körül, csak hogy borzalmasan izzad a tenyerem, és verejték gyöngyözik a homlokomon.

Egy rémálom volt az biztos, de nem emlékszem belőle semmire. Valószínűleg szerencsésebb így, hiszen épp elégre emlékszem az elmúlt napokból.

Jobbra-balra tapogatózom, hogy megtaláljam Tobiast, de sehol nincs. Rémülten kinyitom a szemem és felülök, miközben próbálom kidörzsölni a nedvességet a szememből.

Hát mégis csak egy álom volt, egy túl szép álom...

Tudnom kellett volna, hogy csak átverés az egész, mert most még jobban fáj, mint eddig. Elhittem, hogy ismét láthatom, megölelhetem, csókolhatom, és most rá kell ébrednem, hogy tényleg elment, én meg itt ragadtam.

Kiabálni kezdek, és csapkodok magam körül, bár nem tudom, miért csinálom, de lehet így kevésbé érzem a lelkemet pusztító fájdalmat. Annyira fáj, épp ezért nem akartam elhinni, hogy itt lehet.

Ám néhány perccel később valaki lefeszíti a tenyeremet, amit az arcomra szorítottam.

- Tris... Tris! - Ez az ő hangja... Biztos jól hallom? - Mi történt?

Ezt én is kérdezhetném... Pislogok párszor, hogy kitisztuljon a kép. Tobias aggódva néz rám, mint aki nem tudja mit tegyen.

- Itt vagy... Itt vagy - motyogom, miközben igyekszem nem megint sírva fakadni.

- Persze, hogy itt vagyok - mosolyodik el, de ez a mosoly nem éri el a tekintetét. - Mondtam, hogy nem hagylak magadra.

Valóban ezt mondta? Azt hiszem...

- Hoztam reggelit - mutat a komódon fekvő tálcára.

- Nem vagyok éhes.

- Pedig muszáj enned valamit. Másképp nem fogsz helyrejönni.

Meg akarom mondani neki, hogy amúgy sem fogok, de helyette elveszek egy pirítóst. Ekkor tűnik fel a vékony cső, ami a karomba vezet.

- Ez még mégis micsoda? - Elfog a pánik, hiszen ki tudja mit tettek velem, amíg aludtam.

- Semmi baj - próbál megnyugtatni. - Csak folyadék, teljesen kiszáradtál, szükséges volt...

Ki akarom tépni a karomból - émelygek a gondolattól, hogy egy tű van bennem -, de Tobias elkapja a kezem, mielőtt még megránthatnám a csövet.

- Nyugodj meg - mondja már-már parancsolón. - Muszáj hagynod, hogy segítsenek rajtad.

- Miért?

- Mert azt akarom, hogy meggyógyulj. Szükségem van rád, Tris.

Átöleli a vállam, én meg az övére hajtom a fejem, igyekszem megfeledkezni a kavargó gondolataimról, és csak kiélvezni a közelségét.

-Minden rendben lesz, oké?

Csupán bólintok, majd nagy levegőt veszek, és beleharapok a pirítósba. Az íze mint a fűrészpornak, és alig kívánkozik le a torkomon, de azért majszolgatom.

Ekkor kinyílik az ajtó, és egy fickó jön be, akit azt hiszem Edith irodájában láttam korábban. Most döbbenek csak rá, hogy a régi kórház épületében vagyok, a menedék pedig pár emelettel lejjebb van.

- Négyes, jönnöd kell - lihegi a férfi. - Itt vannak...

Látom, ahogy Tobias arca elkomorul, majd egyet szorít a vállamon, mielőtt elenged, és felkel mellőlem.

- Egy perc és ott vagyok - szól oda a fickónak, aztán felém fordul. - Maradj itt, Tris, és pihenj.

- Kik vannak itt? Mi történt? - teszem fel idegesen a kérdéseket. Lassacskán tudatosodik bennem, hogy ez tényleg a valóság - nem álom vagy szimuláció -, ami azt jelenti, hogy valami mindig történik. Általában valami rossz.

- Semmi olyan, amivel a jelenleg törődnöd kéne. Te most arra koncentrálj, hogy jobban legyél.

- De... - tiltakoznék, de nem hagyja, hogy befejezzem.

A két kezébe fogja az arcom. Érzem mennyire remeg a keze, de nem teszem szóvá, mert jelenleg semmit nem értek, helyette a szemébe nézek, amiben annyi érzelem bujkál, hogy még ha akarnék sem tudnék megszólalni. Különösen mikor szájon csókol, sokkal határozottabban, mint tegnap este - már ha az tegnap volt, fogalmam sincs mennyit aludtam, csak hogy odakintről halvány fény szűrődik be a deszkák közt. Nem különösebben érdekelte most a napszak; Tobias ajkai valahogy jobban lekötik a figyelmemet.

Aztán már csak azt veszem észre, hogy elhúzódik, a kézfejével végigsimít az arcomon, majd eltűnik a szobából.

Nézem a csukott ajtót, és valahogy tudom, hogy nincs minden rendben. Valami szörnyű történik odakint.

Aggódom Tobiasért.

Következő fejezet >>

Szerző megjegyzése:

Na hogy tetszett? Én nagyon élveztem írni, még ha átolvasva nem is tetszett annyira. Mindenképp Tris szemszögéből akartam írni ezt a fejezetet, szeretek a zavarodott elméjébe belépni, igazi kihívás. Bár lehet, hogy nem, mikor én sem vagyok épp százas olykor.
Remélni merem csak, hogy elég cuki és édes, mégis érzelmes fejezet volt. Hónapok óta a fejemben volt az egész fejezet, már nagyon kikívánkozott, és talán egész jó eredménnyel.
A függővégért pedig bocsi, de kellett,annyira kellett ez ide! De hogy a következőben mi fog történni... Még csak rémképek vannak róla a kobakomban.
Addig türelem, és várom a véleményeiteket, olyan szuperek, higgyétek el!