Fanfic fordítás: Feltámadás A befejezés - 3. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Ez már a folytatás, ha még nem olvastad az elsőt, ITT megteheted!

Itt a szerda, és vele együtt a Feltámadás - A befejezés 3. fejezete, ahol tovább aggódhatunk a kedvenceinkért. Erős kezdés a történet folytatásának, az már biztos. Mintha én írtam volna, haha. Biztosan tetszeni fog, és majd türelmetlenül várjátok a folytatást.

Köszönjük Mártinak a fordítást! Jó olvasást!

Az eredeti történetet ITT találjátok!
 

3. fejezet

TOBIAS

- … Mr. Eaton? Velünk van még?

Összerezzenek a nevem hallatán.

- Huh? – motyogom.

- Azt kérdeztem, velünk van-e még.

Körülnézek a szobában, és észreveszem, hogy minden szem rám szegeződik.

Johanna kérte, hogy üljek be az első politikai megbeszélésre reggel, talán az egyetlenre, mivel nevetséges mennyire nehezemre esik figyelni.

A férfi, aki beszél hozzám, John Kade, a Katonai szekció vezetője.

- Ja, igen. Itt vagyok.

Még mindig mindenki engem bámul, ettől a zavar kiül az arcomra.

- Akkor talán válaszolna a kérdésemre?

- Ööö… persze…. – motyogom. – Ööö… mi… volt pontosan a kérdés?

Néhány férfi halkan, gúnyosan felnevet.

Jézusom, ez a hatodik osztály az Őszintéknél?

- Mit szólna hozzá, ha a dolgok katonai oldalát vezetné velem? Hasznos lenne a harci képzettsége.

- …Ó… persze… Igen – motyogom.

- Nagyszerű… - mondja John, aztán valami „demokráciáról” kezd beszélni, ami úgy néz ki, soha nem működik.

A gondolataim már vissza is tértek a tengerpartra Trisszel. Hogy tudnék bármi másra gondolni, amikor mindig a gyönyörű mosolya jár a fejemben?

- … Tobias?

Jézusom, már megint hozzám beszélnek?

- Tessék? – mondom, pislogok, és próbálok odafigyelni.

- Tartsunk szünetet? – kérdezi John.

Megrázom a fejem.

- Ne, nem. Jól vagyok. Sajnálom. – Kiegyenesedek, hogy bizonyítsam a szavaimat.

John csak bólint, aztán fel-alá kezd járkálni a szobában, ahogy a foglyokról beszél.

Az agyam bekapcsol.

Az egyetlen fogoly jelenleg az apám.

- … Logikusnak látszik áthelyezni, Johanna úgy gondolja…

- Nem helyezhetjük át.

Minden szem rám szegeződik, valószínűleg azért, mert senki nem mondott eddig ellent John Kade-nek.

John összeráncolja a szemöldökét.

- És miért nem?

- Nos, rajta kell tartanom a szemem. Össze van kapcsolva Tris Priorrel. Ha nincs itt, és elküldjük egy ismeretlen helyre, nem tudok megbizonyosodni, hogy életben van.

John megrázza a fejét.

- Nagyon támadható itt. Át kell helyeznünk.

- Támadható? Hónapok óta itt van, és semmi szörnyű nem történt.

- Tobias… Tudom, hogy személyes érdekeltséged van ebben az ügyben, de…

- Annak ehhez semmi köze – mondom csöndesen.

- Tobias, persze, hogy van. Ő az apád, a kis barátnőd pedig össze van kapcsolva vele.

Hirtelen rájövök, miért érzem magam gyereknek egy felnőttekkel teli szobában.

Azért, mert mindenki úgy néz rám ebben a szobában.

Ezen változtatni kell.

- Örülnék, ha nem szólítana Tobiasnak, mintha ismerne. Négyes vagyok, és a rend kedvéért, ő nem sokáig volt az apám, Tris pedig a feleségem.

John bámul rám egy pillanatig, de aztán lassan leül és felemeli a kezét, átadva nekem a helyét.

Lassan felállok, és körbenézek az arcokon, akik bámulnak, és az várják, hogy átvegyem a vezetést.

- Nézzék, én nem tudom, mit csinálok. Nem fogok úgy tenni, mintha tudnám, de azt tudom, hogy elég jó megérzéseim vannak, és Johanna okkal kért fel erre a munkára. Úgy gondolom, jó leszek benne, de nem vagyok gyerek, és megkérek mindenkit, hogy ne kezeljen úgy.

Csendes a szoba, senki nem akar kérdezni.

- Ha én vezetem a katonai részleget, akkor ez az én ügyem, és az én döntésem. Nem fogjuk áthelyezni. Van valami kifogás?

Johnon látszik, hogy legszívesebben felemelné a kezét, de aztán mégsem.

- Jó – motyogom, mielőtt visszaereszkednék a székembe.

Johanna rám mosolyog a szobán keresztül, és amikor elkapom a pillantását, rám kacsint.

A mobilom rezeg a zsebemben, de figyelmen kívül hagyom.

El kell érnem, hogy ezek az emberek tiszteljenek.

Nem telefonálhatok egy megbeszélés közepén.

A gazdasági vezető veszi át a szót, és mindannyian figyelünk, amikor a város pénzügyi helyzetéről beszél, amikor a telefonom újra rezegni kezd.

Amikor harmadszor is elkezdi, aggódni kezdek, úgyhogy elnézést kell kérnem.

Johanna aggodalmas arckifejezéssel figyeli, ahogy elhagyom a szobát, de nem jön utánam.

Ahogy a folyosóra érek, előveszem a mobilt a zsebemből, és látom, hogy Caleb neve villog a kijelzőn.

- … Halló? – mondom aggodalmas hangon, ahogy felveszem.

- Négyes?

- Caleb. Mi van?

- Valami baj van Trisszel.

A gyomrom összeszorul, a torkom pedig hirtelen kiszárad.

- Hogy érted? Jól van? Mi történt?

- Én… nem tudom, csak… beteg.

- Tudok vele beszélni? – sóhajtom, és keményebben fogom a telefont.

Csoszogó hangot hallok, aztán Tris elhaló hangja tölti be a telefont.

- Tobias?

Annak ellenére, hogy nagyon gyenge a hangja, megkönnyebbülök, hogy hallom.

- Szia… Mi történt?

- Én… nem tudom. Sajnálom, nem akartam tönkretenni az első napodat.

- Shh… ne viccelj. Jól vagy?

Nem válaszol, csak elkezd köhögni.

- Én… nem tudom. Haza tudnál jönni?

- Persze. Természetesen. Máris indulok. Ott leszek, amilyen gyorsan lehet.

- … Oké… - mondja halkan.

- Tris?

Hallom, ahogy lélegzik a másik oldalon.

- Szeretlek.

Gyorsan leteszem a telefont.

A lépcső felé indulok, de Johanna hirtelen megérint. Valószínűleg kijött utánam, hogy megnézze, mi tart ilyen sokáig.

- Annyira sajnálom – kezdem -, de haza kell mennem.

Johanna megrázza a fejét.

- Tobias, ezt nem mondhatod komolyan. Nem mehetsz el csak úgy, ez egy nagyon fontos megbeszélés.

- Tudom. Tudom, hogy az, és tényleg nagyon sajnálom, de nem maradhatok. Nekem… mennem kell.

A vállamra teszi a kezét.

- Tobias, mondd el. Mi történt?

El akarom mondani, de nem találom a szavakat, vagy nem értené meg.

Valami baj van Trisszel.

Tris beteg.

Caleb hangja még most is ott cseng a fülemben.

„Valami baj van Trisszel.”

Megrázom a fejem, mert nem tudom, hogy mit kellene mondanom neki, de csak vesztegetem az időm.

- Tris… beteg… vagy… vagy… valami ilyesmi. Nem tudom. Ezért kell elmennem.

Johanna megrázza a fejét.

- Tobias, az emberek megbetegszenek. Minden rendben, jól lesz. Itt kell maradnod. Végezned kell a munkádat.

Megrázom a fejem.

- Nem… Te ezt nem érted. Tris nem olyan, aki panaszkodik. Ha azt kéri, hogy menjek haza, akkor tényleg gond van.

- Tobias…

- Johanna, nagyon sajnálom. Mennem kell.

Aztán elrohanok a folyosón a lépcső felé.

Nem maradok tovább Tristől távol.


TRIS


Kétségbeesetten próbálom azt mutatni, hogy jól vagyok, pedig egyáltalán nem vagyok jól.

Minden porcikám fáj.

Úgy érzem, mintha izzó láva folyna végig a testemben, ami néha jéghideg hóvá alakul, de a verejtékezés és a remegés nem marad abba.

Állandó, én pedig úgy érzem, haldoklom.

A kanapén fekszem, a fejem Christina ölében van, és próbálok lélegezni a hányinger közepette.

Caleb hozzám lép egy nedves törülközővel a kezében, és a homlokomra nyomja.

Ez segít, de csak egy kicsit.

- Srácok, nem kell itt maradnotok velem. Tobias nemsokára itt lesz.

Caleb felsóhajt.

- Itt maradunk egészen addig, amíg haza nem ér.

Nyöszörgök, ahogy a fejem elkezd lüktetni.

Hallom, ahogy nyílik, majd csukódik a bejárati ajtó, olyan érzés, mintha a fejemben történne.

- Aúú…- sóhajtom.

Ez biztosan Tobias, mert a léptei súlyosak.

- Szia, hogy van? – Calebbel beszélget.

Kíváncsi lennék, hogy látta-e már Christinát, de túl világos van a szobában ahhoz, hogy megpróbáljam kinyitni a szemem.

- Kicsit jobban, mióta lefektettük – válaszolja Caleb.

Veszek egy nagy levegőt, és felkészülök, hogy kinyissam a szemem.

Tobias bámul Christinára egy pillanatig, de aztán rám néz.

- Tris… - mondja lágyan, aztán letérdel, így egy vonalba kerül a szemünk. Megérinti az arcomat, a kezei olyan hűvösek, és ez csodálatos érzés. - … Te lángolsz… - Visszahúzza a kezét, és csak bámul rám.

- Sajnálom, hogy tönkretettem az első napodat.

Megrázza a fejét.

- Hallod magadat? Fejezd be. Különben is, biztos vagyok benne, hogy egyedül is elrontottam az egészet.

Visszadőlök Christina ölébe, és beérném annyival, ha csak kicsit… jobb lenne.

Ez nem tisztességes.

Minden jóra fordult és visszatért a normális kerékvágásba.

Miért kell most ennek történnie?

Megint megérinti a homlokom, aztán megrázza a fejét.

- Tris, tényleg úgy gondolom, hogy be kell mennünk a kórházba. A lázad nagyon magas.

- Ne… Nem akarok kórházba menni. Kérlek! Csak adj nekem egy esélyt, hogy legyűrjem a saját erőmből, rendben? Még mindig van esély, hogy rendbe jövök. Talán csak egy egyszerű influenza.

Néz rám egy pillanatig, aztán megcsókolja a homlokom.

- Kapsz egy éjszakát. Ha holnapra nem leszel jobban, beviszlek a kórházba.

Felsóhajtok, de azért bólintok.

Tobias talpra áll.

- Köszönöm, hogy itt maradtatok vele – mondja Calebnek.

Caleb bólint.

- Persze, szívesen. – Megtörli a kezét a nadrágjában. – Jobb, ha megyek. – A tekintete találkozik Christináéval. – Jössz?

Christina bólint, aztán óvatosan kicsúsztatja a fejemet az öléből.

- Jobbulást, Tris – mondja, ahogy feláll.

- Köszönöm… - Próbálok rámosolyogni.

Caleb megérinti a vállam.

- Majd hívlak, rendben?

Bólintok, aztán elindul folyosóra, Christina pedig követi.

Amint hallom, hogy becsukódik az ajtó, rögtön mentegetőzni kezdek.

- Elnézést Christina miatt, nem tudtam, hogy ő is jön.

- Most éppen nem emiatt aggódom – mondja halkan.

Az egész testem remeg most, Tobias pedig odajön, és letérdel elém megint, aggodalmas arckifejezéssel.

Kinyúl, és az ujjaival végigsimítja a homlokomat.

- Jézusom, Tris, te tényleg forró vagy…

Megrázom a fejem.

- Nem… Nem… Fázom.

Nem értem, hogy lehet magas a testhőmérsékletem, amikor úgy érzem, mintha a fagyasztóban ülnék.

- Oké, hadd vigyelek a fürdőszobába. Megpróbáljuk levinni a lázadat. – A karjába vesz, az enyémeket a nyaka köré rakja, és felvisz a lépcsőn a fürdőbe.


***

Tobias annyira gyengéd és édes, ahogy segít levenni a ruháimat és megengedi a fürdővizet. Leültet a kád szélére, amíg beállítja a megfelelő vízhőmérsékletet.

Óvatosan felemel, és betesz a kádba.

Olyan gyenge vagyok, hogy alig bírom megemelni a fejem; a kád szélén pihentetem, és azt kívánom, bárcsak inkább az ágyban feküdhetnék.

Négyes hoz egy törülközőt, belemártja a vízbe, aztán ráteszi a fejemre. Ez mennyei!

Gyengén felnevetek.

- Mi van? – kérdezi Négyes a szemöldökét ráncolva.

- Valószínűleg nem így képzeled a szexi fürdőt a feleségeddel, mi?

Négyes rám vigyorog, aztán megrázza a fejét.

- A házasság nem csak a szexről szól, tudtad?

Mosolygok.

- Tudom, én is Önfeláldozó voltam, emlékszel?

Megrázza a fejét, és megsimogatja az arcomat.

- Igen, Szerencsétlen. Emlékszem.

- Fáradt vagyok… - mondom halkan.

- Aludj. Beviszlek az ágyba. Ne aggódj. – Annyira lágy a hangja, olyan édes és szerető.

Senki nem fog úgy szeretni, ahogy Tobias Eaton szeret.

Ez az utolsó gondolatom, mielőtt elaludnék.

TOBIAS


Tris láza pár fokkal lejjebb megy, amíg a kádban van.

Utána segítek neki felvenni a pizsamanadrágot és egy felsőt, aztán lefektetem és betakarom három takaróval, így az éjszaka folyamán tudja majd szabályozni a hőmérsékletet.

Most békésnek tűnik, az izzadságcseppeket leszámítva, és legszívesebben én is aludnék vele.

De nem lehet.

Ébren kell maradnom, hogy biztos legyek benne, hogy jól van.

Tudom, hogy lehet, hogy csak influenza, de nem úgy érzem.

A mi életünkben semmi nem történik véletlenül, de igyekszem nem levonni elhamarkodott következtetést.

Lehet, hogy jól lesz.

Lehet, hogy ez csak egy szokványos betegség.

Lehet.

Tris nyöszörög álmában, és azt kívánom, bárcsak elmulaszthatnám.

Inkább érezzem én a fájdalmat ezerszer jobban, ha ez azt jelenti, hogy ő nem érzi.

Halványan kopogtatnak a hálószoba ajtón, úgyhogy vonakodva kicsúszok az ágyból, hogy kinyissam.

Evelyn áll az ajtóban.

Visszanézek Trisre, hogy megbizonyosodjak, jól van, aztán kimegyek a szobából, és becsukom az ajtót magam mögött.

- Hogy van? – kérdezi Evelyn.

Elmondhatnám neki, hogy megfürdettem Trist és lefektettem.

Őszintén, csodálkozom rajta, hogy aggódik érte.

Vállat vonok.

- Nem tudom. Nem jobban. Nem tudom, mit tegyek. Nem tűnik normálisnak.

Rám pillant, és olyan érzésem támad, hogy tud valamit.

Oldalra billentem a fejem.

- Mi van?

Kinyitja a száját, aztán becsukja egy pillanatra, közben a szőnyeget bámulja.

- Én csak… úgy gondolom, fontolóra vehetnéd, hogy nem Marcus áll-e emögött.

Pislogok, a fejemet rázva.

- … Miért? Be van zárva, nemrég ellenőriztem.

Evelyn felsóhajt.

- Trist vészmegoldásként használja, igaz? Ez azt jelenti, hogy ha Tris beteg, akkor Marcusnak is annak kell lennie.

Bámulok rá egy ideig.

- Na és? Rendbe hozzuk Trist; ez bukta, mert mindketten életben maradnak. Nagy dolog.

Megérinti a vállam.

- Tobias. Nem hiszem, hogy így működik. Szerintem bármi történik Marcusszal, az megtörténik Trisszel is. Nem pedig ami Trisszel történik, az történik Marcusszal is, különösen, ha ő csinál magával valamit.

- Gondolod, hogy megmérgezte magát csak azért, hogy Tris beteg legyen? Ez őrület!

- Nem, Szívem, ez Marcus.

Forog az agyam.

Ez az ő fegyvere.

Így bármit megtehet Trisszel, amit akar, akár be van zárva, akár nincs.

De mi a végjáték?

- De… Miért?

Evelyn megvonja a vállát.

- Erre nem tudok válaszolni.

Tris sikolya először nem jut el a tudatomig, mert az agyam még mindig azon kattog, hogy kitaláljam Marcus célját, de látom a sokkot Evelyn arcán.

Aztán meghallom.

Amióta ismerem Trist, nem hallottam még tőle ilyen sikolyt.

- Tris!

Berohanok a szobába, gyakorlatilag bebotorkálok.

A szívem megáll, amikor meglátom.

Tris az ágyon fekszik, torkaszakadtából sikoltozik, és a fejét szorítja.

- Tris! Mi az? Mi történt?!

- Állítsd meg! – zokogja bele a párnába. – Kérlek!

Csak kiabál bele a semmibe, nem hiszem, hogy észrevette, hogy itt vagyok, de azért a karjaimba veszem.

Annyira félek, mert a félelemszérumra emlékeztet, és nem akarom, hogy ezen megint keresztülmenjen.

Nem tudom, hogyan oldjam meg.

Meg vagyok rémülve.

Fogalmam sincs, mit csináljak.

- Tris… - Leülök az ágyra, és az ölembe húzom, úgyhogy most ott zokog.

Fogom őt, és próbálok kitalálni valamit, bármit, amivel meg tudom ezt állítani.

- Állítsd meg! Kérlek, kérlek, kérlek! – Annyira hangosan sikoltozik, én pedig szorosan tartom, és azt kívánom, bárcsak lenne hatalmam, hogy jobbá tegyem.

- Nem tudom, sajnálom. Annyira sajnálom – súgom a fülébe, és megcsókolom, ahol csak tudom. – Ki fogom találni, hogyan oldjam meg, Tris. Esküszöm. – A mellkasomhoz szorítom, és még mindig zokog, én pedig gyűlölöm magam, hogy nem tudok csettinteni, hogy elmúljon ez az egész.

Felkapom a telefonom az éjjeliszekrényről, és dühösen tárcsázom Caleb számát.

 Következő fejezet >>