Fanfic fordítás: Feltámadás A befejezés - 5. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Ez már a folytatás, ha még nem olvastad az elsőt, ITT megteheted!

Íme itt is van a történet 5. fejezete, ami igaz most rövidebb, mint ahogy azt megszokhattátok, de mégis sok érzelem préselődött össze ebbe a részbe is. Illetve tovább utálhatjuk a jól megszokott "kedvenceinket".

Köszönjük Mártinak a fordítást! Jó olvasást!

Az eredeti történetet ITT találjátok!
 

5. fejezet

CARA


Örülök a lélegeztetőgépnek, mert Négyes közelében mindig szükségem van extra oxigénre.

A gyomrom összeszorul, a szívem pedig gyorsabban ver.

Nem tudom, miért törődöm vele még mindig ennyire.

Tris nem sokkal azután elaludt, hogy Négyes elment.

Caleb körberakta jégtömlőkkel, hogy jobb legyen neki, de úgy néz ki, nem sokat segít.

- Gondolod, hogy jobban lesz? – kérdezem Calebtől.

Felém fordul, és látom az aggodalmat kiülni az arcára.

- …Fogalmam sincs. Ha valaki másról lenne szó, gondolkodás nélkül azt mondanám, hogy nem. Olyan gyorsan történik… - Szünetet tart, és a húgára pillant.

Ha újra elveszítené, abba beleroppanna. Ő is és Tobias is.

- … De ez Tris. Ő erősebb, és tudom, hogy Tobias mindent meg fog tenni, hogy megvédje, tehát én… - Megvonja a vállát. – Nem tudom.

Bólintok, és mocorogni kezdek a székemben.

- Szeretnél inkább a kanapéra ülni? – kérdezi Caleb.

Biccentek, aztán odagurítom magam a kanapéhoz Trisszel szemben. Caleb odajön, óvatosan a karom alá nyúl, és áttesz a kanapéra.

- Köszönöm… - mondom halkan. Meg tudnám csinálni egyedül is, de szeretem, amikor segít, bár ezt soha nem vallanám be.

Egy pillanatra végigsimítja a hajam, azt mondja „szívesen”, aztán leül mellém.

A fejemet a vállára hajtom, és felsóhajtok. A vállam köré fonja a karját, az arcát pedig a fejem búbjára nyomja.

Halljuk, hogy nyílik a bejárati ajtó, és Négyes lép a nappaliba.

A tekintetem találkozik az övével.

Bámul minket egy darabig, és először nem értem, hogy miért, aztán rájövök, hogy Caleb és én ebben a pillanatban úgy nézünk ki, mint egy pár.

Gyorsan elhúzódom, Caleb pedig a homlokát ráncolva pillant rám.

- … Sajnálom… - motyogom.

Caleb csak megrázza a fejét, és Trisre néz.

Felnézek Négyesre.

- Szóval… ő volt az? – kérdezem halkan.

Tudom, hogy Marcushoz ment, máshova nem is mehetett.

Lassan bólint.

- Van ellenszere? – kérdezi Caleb.

Megint bólint.

- Oké, nagyszerű. És nálad van?

Négyes megrázza a fejét, hogy nem.

- … De azt tudod, hogy hogyan lehet megszerezni? – kérdezi Caleb reménykedve.

- Az egyetlen mód, hogy Tris meggyógyuljon az, ha elengedjük Marcust, de ezt nem tehetem.

Caleb és én nem szólunk egy ideig, aztán Caleb megrázza a fejét.

- Ezt hogy érted? Szükségünk van rá. Tris meg fog halni! Melyik részét nem érted?

Négyes tekintete találkozik Calebével, és látom rajtuk a kétségbeesést.

A bizonytalanságot.

Annyira rémült.

- Azt hiszed, nem tudom? Azt hiszed, nem tudom, mi forog kockán? De tudom! Csak te nem érted.

Igaza van.

Caleb nem érti, de én igen.

Én értem.

Nem engedhetjük el Marcust.

Többször nem.

Annak az embernek a gonoszságának nincs határa, és ha elengedjük… elszabadul a pokol.

Tobias tudja ezt és én is.

- Mást kell kitalálnunk. Muszáj – mondom.

Caleb rám néz, látom, ahogy a harag átsuhan az arcán, mert Négyes oldalára álltam.

- Tényleg? Te is?

Megrázom a fejem.

- Caleb, nem engedhetjük el.

- NINCS más mód, hogy megmentsük. Egyáltalán nem tudok tenni semmit… nem vagyok orvos.

- Tudom – sóhajtom. – Megkérdezhetem az orvosomat. Max segíteni fog, te pedig együtt dolgozhatsz vele, Caleb. Kitalálunk valamit. Muszáj.

Caleb rám néz, és könnyen felismerem az arckifejezését.

A szorongást és a félelmet.

- … Megpróbálhatom.

Bólintok.

- Oké, ez… ez már valami. Négyes, kitalálunk valamit. Ígérem.

Evelyn lép a szobába egy pillanattal később, a tekintete végigvándorol rajtunk, aztán megállapodik Négyesen.

- Mi történt?

Négyes felnéz rá.

- Elmentem Marcushoz. Igazad volt. Ki akar szabadulni, de én… nem engedhetem.

Evelyn bólint.

- Persze, hogy nem.

Trisre pillant, aki a kanapén fekszik.

- Szóval, mi baja Trisnek?

Négyes elfordul tőle egy pillanatra, és tudom, hogy el akarja rejteni előle, hogy mindjárt sír.

- Úgy néz ki, hogy elfolyósodnak a szervei. – Ahogy kimondja a szavakat, elakad a hangja.

Ha tudnék járni, már mellette lennék, hogy megöleljem, de Evelyn megelőz. Gyorsan átszeli a szobát, és köré fonja a karjait, Négyes pedig teljesen összetörik a karjaiban.

Soha nem láttam még ennyire sírni.

Megszakad érte a szívem.

Ez a legfájdalmasabb dolog, amit valaha láttam.

Evelyn simogatja a hátát, amíg szipog, aztán egy-két perc múlva kettőnkre néz.

- Srácok, miért nem mentek haza, és pihenitek ki magatokat? Tobias reggel felhív titeket.

Calebre pillantok, aki csak bólint, aztán óvatosan felemel, és visszaültet a kerekesszékembe.

Trishez lép, és megcsókolja az arcát, aztán visszajön hozzám, és kigurít a folyosóra a bejárati ajtóhoz.

Bűntudatom van, hogy elmegyünk.

Ismerem Négyest.

Nem Evelyn az első ember, akihez rohanna, amikor zaklatott.

Úgy érzem, mellette kellene lennem.

De amikor Caleb felemel, hogy besegítsen az autóba, úgy gondolom, hogy lehet, hogy ez így jó.



EVELYN




Majdnem egy órán át ölelem Tobias, amíg ő sír.

Hálás vagyok ezekért a pillanatokért.

Hálás vagyok, hogy bízik bennem.

Újra anyának érzem magam, mert végre engedi, hogy megnyugtassam.

A bűntudat majdnem elhatalmasodik rajtam, de aztán emlékeztetem magam, hogy csak próbálom megvédeni őt, és ez egy anya dolga.

Helyesen cselekszem.

Tobias elhúzódik tőlem, szipog.

Megtörli az orrát a kézfejével, ami arra emlékeztet, amikor kicsi volt, azokra az időkre, amikor Marcus különösen rettenetes volt, és Tobiast lefektettem, aztán együtt sírtunk.

Ragaszkodtunk egymáshoz mindig, a félelmeink miatt.

- Miért nem pihensz egy kicsit? Majd én figyelek rá, ne izgulj.

- Nem. Itt akarok lenni, amikor felébred – szipogja.

Kinyújtom a kezem, és megérintem az arcát.

- Édesem, aludnod kell egy kicsit.

Behunyja a szemét egy pillanatra.

- Oké, de megígéred, hogy szólsz, ha felébred?

- Persze, hogy szólok.

Feláll, és Trishez sétál. Megcsókolja a homlokát, aztán elindul felfelé a lépcsőn.

Nézem, ahogy megy, aztán várok, amíg hallom becsukódni a hálószoba ajtaját.

Trishez lépek, és leülök vele szemben a dohányzóasztalra.

Még mindig remeg és izzad.

Annyira elesettnek látszik.

Egy nedves törülköző fekszik mellettem az asztalon; felveszem, és a homlokára szorítom.

A szeme lassan kinyílik, és a tekintetünk találkozik.

- Ez lehet, hogy nem öl meg, de így vagy úgy, el fogsz tűnni, Tris Prior – mondom neki alig hangosabban a suttogásnál.

Valószínűleg nem is hallotta meg.

Aztán lassan újra lecsukja a szemét.

Biztos vagyok benne, hogy ha hallott is, hallucinációnak vagy álomnak fogja tartani.

Hátradőlök és figyelem, ahogy nyugtalanul alszik.

Következő fejezet >>