Fanfic fordítás: Önzetlen döntések - 1. fejezet



Ismét egy új fanfiction fordítást hoztunk nektek, ami nagyon remélem, elnyeri a tetszéseteket. Korábban igaz még nem ajánlottam a Selfless Choicest nektek, viszont lehet, hogy valaki már így is találkozott vele eredeti nyelven. Sokat elmond a sztoriról, hogy ugyanaz írta, aki a Feltámadást, így a színvonalas történet garantált minden héten.

Röviden annyit a történetről, hogy Tris és Tobias még az Önfeláldozóknál találkoznak. Viszont mint tudjuk, nem egyszerű ebben a csoportban közel kerülni a másikhoz. És az is nagy kérdés, hogy vajon melyik csoport mellett döntenek majd, mikor eljön a választás ideje.

A fordítás Niki érdeme! Köszönjük!

Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.





1. fejezet

Előszó



TOBIAS


Tényleg nem tudom, mit fogok tenni.

Ahogy hazafelé sétálok az alkalmassági vizsgámról, a fejem zsibong.

Hatalmas döntést kell meghoznom, és egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy meg vannak hozzá az eszközeim vagy az intelligenciám.

Minden, amire most gondolni tudok, hogy távol legyek az apámtól, és ezért valami mást kell választanom az Önfeláldozók helyett.

Bármit, kivéve az Önfeláldozókat.

Csak nem tudom, hogy képes vagyok-e megtenni… Nem tudom, hogy meg tudok-e hozni egy döntést, ami nem az apám igényein vagy szükségletein alapul.

Ezelőtt még sosem tettem ilyet, és ha őszinte akarok lenni magammal, félek a reakciójától.

Mindig félek a reakciójától.

Belerúgok egy kőbe és nézem, ahogy gurul lefelé az úton.

Ha lenne bármiféle barátom, akkor együtt újra és újra átbeszélhetnénk a döntésem, de itt… itt csak magam vagyok.

Én és az apám.

Rosszul érzem magam a gondolattól.

Egyik kezemmel nekitámaszkodom a sikátor betonfalának, és mélyeket lélegzem.

Így nem mehetek haza.

Ha megtenném, Marcus gyaníthatná, hogy valami rosszul ment a vizsgán. Én pedig nem hagyhatom, hogy ezt gondolja.

Ez a veszekedés rosszabb lenne, mint eddig bármikor.

- Beatrice! Ez nem olyan nehéz! Semmi mást nem kellett volna tenned, csak átadni a helyedet!

Hangokat hallok és szorosan a falhoz simulok. Nem akarom, hogy meglássanak. Az Önfeláldozók hűségesek az apámhoz, és ez mindent meghalad, amit én valaha is megérthetek.

Ha meglátnának, perceken belül pontosan tudná, hol vagyok.

Nem akarom, hogy ez megtörténjen.

- Miért? Miért kellett volna átadnom a helyem? Nekem is legalább annyira szükségem volt rá, mint neki! Útban a buszmegálló felé kificamodott a bokám.

A második hang tele van irritációval és haraggal.

- Beatrice! - szidja le az első hang. - El kellene kezdened önzetlenül gondolkodni, nem tudom, hányféleképpen tudnám még ezt elmondani neked! Azért kellett volna átadnod a helyed, mert az lett volna a helyes viselkedés.

- Nem, ez az önzetlen viselkedés lett volna, és én talán nem vagyok önzetlen, Caleb!

- Beatrice! – bünteti Caleb újra. Most már látom őket a sikátor másik végén. Beatrice-t, a tökéletes kontyba hátrakötött szőke hajával, és Calebet, magas, sötét hajával és horgas orrával.

- Hagyd abba azt, hogy így mondod a nevem! – morogja Beatrice.

- Nem tudom, hogyan mondhatnám máshogy, ha így viselkedsz. Mi a baj veled? Két év múlva meg kell csinálnunk az alkalmassági vizsgánkat. Nem akarsz Önfeláldozó eredményt kapni? Nem akarsz anyával és apával maradni?”

- Természetesen akarok...

- Nem ezt mutatod, Beatrice – megáll, vesz egy mély levegőt.

- A vesztemet okozom, ha magam megszállottja leszek… - kezdi szavalni Caleb az Önfeláldozók kiáltványát.

Jól ismerem, és úgy tűnik Caleb is.

- Elfelejtem kiket szeretek, ha nem szolgálom őket...

Beatrice egy hangos sóhajjal félbeszakítja.

- Ezért inkább elfordulok magamtól, hogy ne magamra támaszkodjak, hanem bátyáimra és nővéreimre. Mindig kifelé tekintek, míg el nem veszek. Igen, igen. Én is tudom.

- Jól van, talán egyedül kéne hagynom téged egy darabig, hogy kicsit jobban elgondolkodj ezen.

Caleb megfordul, és elindul az ellenkező irányba.

- Caleb! Várj! – kiált utána Beatrice, de ő már túl messze van, hogy hallja.

Nekitámasztja a fejét a falnak, és vesz egy mély levegőt. A vállai automatikusan leesnek, és ez olyan mintha látnám, ahogy minden küzdelem eltávozik belőle.

Szomorúnak látszik, és Önfeláldozóként tudom, hogy oda kéne mennem, és megpróbálni a legjobb tudásom szerint megvigasztalni vagy más módon a rendelkezésére állni, de nem tudom, hogy általánosságban hogyan kell beszélni az emberekkel.

Azt pedig még kevésbé tudom, hogyan kell lányokkal beszélgetni.

Felém fordítja a fejét, és egy-két pillanattal később elkezd hunyorítani a szemével, majd lehámozza magát a falról.

- Mit csinálsz? - Közvetlenül rám néz, és egy percre elfelejtem, hogy a látótérben vagyok.

- Ki, én? – mondom egy reszkető lélegzetet kifújva. Nem akarom elmagyarázni neki, hogy ki is vagyok, sőt inkább azt akarnám, hogy észre se vegyen.

Szememmel kitartóan nézem magam előtt a földet.

- Igen, te.

- Öö… - vonom meg kissé a vállam.

- Hallottad az egész beszélgetést?

- Nem volt más választásom. Elég hangosak voltatok.

Egy pillanatig rám bámul, és a szemében valami emlékeztet apám egyik munkatársára.

- Te…te Andrew Prior lánya vagy? - Már azelőtt tudom a választ, mielőtt megkérdeztem. Az arca túl ismerős számomra, hogy elfelejtsem.

- Nem. - Annyira gyorsan mondja, hogy tudom, hazudik.

- Te most … te most hazudtál nekem?

Kissé megdöntöm a fejem, miközben figyelem őt.

Nem mintha a hazudozás ellentmondana a szabályainknak vagy valami, mi nem vagyunk Őszinték, de a hazugság egy olyan tulajdonság, amivel a legtöbb Önfeláldozó nem rendelkezik.

Hazudni önző dolog.

Az arca teljesen elvörösödik.

- Mit számít az neked, hogy kinek a lánya vagyok?

- Azt hiszem semmit.

Megértem. Én sem akarom elmondani neki, hogy kinek a fia vagyok.

Kissé összeráncolja a szemöldökét, majd keresztbe rakja karjait a mellkasa előtt.

- Mit csinálsz itt hátul? – kérdi kíváncsian, én pedig megvonom a vállam.

- Szükségem volt némi időre, egyedül. Általában senki nem jár ezen az úton, így gondoltam...

- Hány éves vagy? - kérdi.

- Tizenhat.

Gyors fejszámolásokat végez, majd elkerekedik a szeme.

- Szóval, hogy sikerült a vizsgád?

Alig ismerem ezt a lányt, de valami arra késztet, hogy mindent el akarjak mondani neki.

Csak tudom, hogy képtelen vagyok rá.

- Jól.

- Nem nézel ki túl jól.

Jobban ráérzett, mint kellene.

- Azt az eredményt kaptam, amire számítottam. Minden rendben.

Bólint egyet, és úgy tűnik, mintha menni akarna, aztán meggondolja magát.

- Van választásod, azt hiszem. Attól függetlenül, hogy mit mond a teszt.

Kissé elmosolyodom, és sóhajtok egyet.

- Vagy ez az, amit ők akarnak, hogy gondolj. Senkinek sincs igazából választása, Beatrice.

Egy percig néz engem, majd a földre irányítja a tekintetét.

- Kérlek, senkinek se mond el, amit hallottál. Kérlek.

Látom, ahogy egy hajtincs kilazul a kontyából, majd a szemébe nézek.

- Persze. Ha te pedig megígéred, hogy senkinek sem mondod el, hogy itt láttál engem.

Bólint egyet.

- Megegyeztünk.

Kinyújtom a kezem, és a füle mögé simítom az apró hajtincset.

- Később látlak, Beatrice. - Elindulok, de utánam kiált.

- Hé! Te tudod a nevem; én nem tudhatom meg a tiéd?

Megrázom a fejem.

- Talán majd máskor. - Mosolygok egy kicsit, majd folytatom az utam a sikátorba és haza, egy furcsa zúgással a mellkasomban, amit nem igazán tudok megmagyarázni.




A választás napja


Az apám bólint felém, én pedig pontosan tudom, hogy mit vár el tőlem, mit akar pontosan.

Bámulom magam előtt a tálakat, és éppoly zavarodott vagyok, mint amilyen tegnap voltam.

Az Önfeláldozókat választani olyan, mintha egy hurok lenne a nyakam körül, de milyen más csoport van a számomra?

Barátságosak?

Ugyanolyan elnyomottnak érzem.

Őszinték?

Szükségem van arra, hogy képes legyek hazudni.

Műveltek?

A beavatási teszt túl félelmetes.

Bátrak?

A Bátrak egy lehetőség.

Szemeim a két tál között cikáznak.

Az izzó széndarabok és a szürke kövek.

Úgy érzem, nem kapok levegőt.

Az Önfeláldozóknál ott az apám… de az Önfeláldozóknál van egy tizennégy éves, szőke, Beatrice Prior nevű lány is, aki tegnap felgyújtott bennem egy apró fényt.

Végighúzom a kést a tenyerem belső oldala mentén, majd kitartom a kezem a két tál közé.

Bátor vagyok? Önfeláldozó vagyok?

Mielőtt lenne időm meghozni az igazi döntést, a vérem legördül a tenyeremen, rá a megnyugtató szürke kövekre.

Hallom az Önfeláldozóktól az udvarias tapsot és tudom, a döntésem megszületett.

Önfeláldozó vagyok.

Az apám életem hátralevő részében kísérteni fog

A választott csoportom felé fordulok, és látom az apámat, mosolyog. Persze, hogy mosolyog, hiszen minden a terv szerint történt. Aztán a szemem megakad egy felvillanó szőke hajon.

Udvariasan tapsol a testvére és a szülei mellett.

Talán az Önfeláldozók mégsem egy csapda lesz a számomra.

Talán… de csak talán, valami jó is kisülhet ebből.




Vacsora




A konyhaasztalnál ülök, szemem mozdulatlanul a fa asztallapot nézi, ahogy Marcus beszél hozzám.

- Azt akarom, hogy tudd, büszke vagyok rád. - Megérinti a vállam, és kissé túl erősen megszorítja.

- Most már férfi vagy, Tobias, és úgy is fogok bánni veled.

Kicsit felnézek a szavai hallatán.

Ez azt jelenti, hogy befejezi azt, hogy megüssön, csak mert nem tart elég önzetlennek?

- Kemény voltam veled, Tobias, mert azt akartam, hogy a legjobb ember legyél, aki csak lehetsz.

Persze.

A legjobb embernek, aki lehetek, nyilvánvalóan szüksége van egy monoklira.

- Úgy intéztem, hogy a közösségi munkád alatt velem lehess, az irodámban.

A szám azonnal kiszárad.

Az Önfeláldozóknál a beavatás csupán harminc nap közösségi munka, majd egy közös étkezés.

Azt gondoltam, hogy legalább harminc napig távol kell lennem az apámtól.

Nyilvánvalóan tévedtem.

- … Veled? – mondom rekedtes hangon. - … Minden nap?

- Igen Tobias. Mindent meg szeretnék neked tanítani, amit tudok, így egy nap majd… a nyomdokaimba léphetsz.

Most már világos a számomra, hogy a Bátrakat kellett volna választanom.

Képtelen vagyok ezt megtenni.

Egy napig sem tudom már ezt csinálni.

Hirtelen felállok, és Marcus felvonja rám a szemöldökét.

Nem kell megkérdeznie, hogy mit csinálok ahhoz hogy tudjam, válaszolnom kell neki.

- Én… én csak felmegyek a szobámba. Nem akarom zavarni az üzleti vacsorádat.

- Tobias… - mondja lágyan. - Most már férfi vagy, és ideje elkezdened úgy is viselkedni. A ma esti üzleti vacsorám… nem itt lesz, és te is velem fogsz jönni.

A sokk nem is a jó szó arra, amit érzek.

Marcus sosem akarta, hogy bárki is tudjon a létezésemről.

Elmenni egy üzleti vacsorára, az mindent darabokra törhet, amit eddig felépített.

- Veled fogok menni?

- Igen.

Lassan visszacsúszom a székembe.

- Hol lesz?

- Andrew Prior házában. Talán ismered a gyerekeit, Beatrice és Caleb Prior.

Beatrice.

- Nem, sosem találkoztam velük.

Ez egy olyan dolog, amit megtarthatok magamnak.

Egy dolog, amihez Marcus nem nyúlhat hozzá.

Az, ahogyan Beatrice iránt érzek.

- Egy órán belül indulunk - mondja egyszerűen, majd eltűnik a fel lépcsőn szobájába, itt hagyva engem némileg zavarodottan.




Andrew Prior háza


Nincs túl sok különbség az Önfeláldozó házakat illetően, így mikor belépünk Andrew Prior házába, olyan mintha a sajátomba mennék be.

A felesége, Natalie az ajtóban találkozik velünk, és bájosan betessékel minket.

Először megkérdezi, hogy akarunk-e inni valamit, amelyre mi mindketten nemet válaszolunk, majd az ebédlőbe vezet.

Beatrice az asztalt teríti, haja ismét abba a tökéletes kontyba van kötve. Felnéz rám, mikor belépünk a szobába, de olyan hirtelen elkapja a szemét, hogy nem vagyok biztos benne, hogy tényleg megtörtént.

- Beatrice, Marcust ismered, ő pedig a fia, Tobias.

Ismét felnéz ránk és biccent.

- Üdv.

A bátyja valamivel később érkezik a szobába, kezében étellel teli tálakkal, melyeket az asztalra helyez, Natalie pedig őt is hasonlóképpen bemutatja nekünk.

Képtelen vagyok követni, miről beszélget Marcus és Andrew egymással a vacsora után. Minden a munkával kapcsolatos, és én rettegek attól, hogy követnem kell Marcust az irodába minden nap.

Mielőtt észrevenném, a tányérokat már el is vitték, Caleb és Beatrice pedig elindulnak a konyhába mosogatni.

Megérintem Caleb vállát a konyhába menet.

- Hagyd… már így is olyan sokat tettél.

Caleb megrázza a fejét. - Nem, nem, nem tehetem. Te vendég vagy.

Tipikus Önfeláldozó.

És ez így menne a végtelenségig: én ragaszkodnék hozzá, ő pedig ellenkezne.

- Kérlek – erősködöm. - Szükségem van némi időre, hogy elmélkedjek vacsora után, és a mosogatás mindig segít.

Caleb azonnal bólint.

- Természetesen.

Ily módon Caleb önzetlenül átengedi nekem a szennyes edényeket.

Követem Beatrice-t a konyhába, ő pedig olyan erősen kerüli a tekintetem, ahogy csak tudja, miközben sikálja az edényeket, és átadja nekem, hogy eltöröljem.

- Szóval… - mondja csendesen. - Az Önfeláldozókat választottad. Ez volt a vizsgaeredményed?

Hátrapillantok magam mögé, csak hogy megbizonyosodjak róla, hogy az apám és Andrew még mindig a gondolataikba vannak merülve.

Hangjuk még mindig hallatszik az ebédlőben.

- Igen - mondom, miközben áthúzom a törlőkendőt a tányéron.

- Akkor a helyes döntést hoztad meg - mondja halkan.

- A vizsgám irányított volt - mondom, keményen az ajkamba harapva.

Beleejti az egyik tányért a mosogatóba.

- Micsoda? - Úgy néz fel rám, mintha nem hinne a szavaimnak.

- Ez csak azt jelenti… nem tudom, hogy helyesen döntöttem-e.

Felveszi a tányért, amit elejtett, és újra elkezdi elmosni.

- Miért vagy olyan nyugtalan?- kérdem kíváncsian.

- Miből gondolod, hogy nyugtalan vagyok? - erősködik.

Megvonom a vállam.

- Úgy súrolod azt a tányért, mintha valami szörnyűséget tett volna veled.

Sóhajt egyet, de nem reagál.

- Még van két éved, mielőtt aggódnod kéne emiatt.

Abbahagyja a mosogatást, hogy rám nézhessen.

- Hallottad azt a beszélgetést a bátyámmal. Tudod, hogy miért aggódom. A közelében sem vagyok annak, hogy igazi Önfeláldozó legyek, és nem akarom, hogy el kelljen hagynom a családom.

Milyen furcsa arra gondolni, hogy van egy családod, akiket sosem akarsz elhagyni.

- Talán tudok neked segíteni.

- Segítenél, hogy jobb legyek az önzetlenségben? Kétlem, Caleb évek óta próbálkozik.

- Igen… - rázom ki a kendőt - , de ő a testvéred. Alapból lekezel. Velem ez nem így lenne.

Felnéz rám egy pillanatra.

- Nem tudom. Túl sok időt kellene együtt töltenünk. Ez nem tekinthető elfogadottnak.

Ez igaz.

Egy férfi és egy nő, akik nem családtagok, nem szabad, hogy jelentősebb időt együtt töltsön, különösen mivel én már felnőttnek számítok, és Beatrice még csak tizennégy.

- Igen. Ez helytelen lenne. Hacsak nem udvarolok. - Egy másik tálat ejt a mosogatóba, ami hangosan csörömpöl.

- Beatrice? - kiált Natalie a konyhából. - Minden rendben?

- Igen, Anya. Minden - kiáltja vissza.

Felnéz rám, az arca elpirul.

- Udvarlás? Te udvarolni akarsz nekem?

Megvonom kissé a vállam.

- Nos, azt hiszem. Nem most. Talán ha idősebb leszel. A választási ünnepséged után.

Egy pillanatig bámul rám, aztán átnyújtja az utolsó edényt is, hogy eltöröljem.

Tökéletesen eltörlöm, majd felé fordulok valamiféle választ várva.

- Miből gondolod, hogy az Önfeláldozókat fogom választani?- kérdi.

Megvonom a vállaim.

- Azt hiszem, csak remélem.

- Beatrice? - Caleb dugja be a fejét a konyhába.

- Anya a nappaliban akar látni minket.” Bólint egyet, amint Caleb eltűnik a másik szobába.

Felnéz rám.

- Elfogadom a segítséged - mondja halkan, majd Calebbel együtt eltűnik a szomszédos helyiségbe.





6 megjegyzés:

  1. Azonnal elnyerte a tetszésemet <3 amikor Tobias a végén mondja, hogy "Hacsak nem udvarolok.", felröhögtem, a szüleim meg furcsán néztek rám. Nem is tudom, hogy miért... :D
    Köszi a fordítást, Niki! :)

    VálaszTörlés
  2. Előszöris,nagyon örülök,hogy van még egy olvasnivaló.Ez egy nagyszerű hír. Másodszorra,pedig nagyon tetszik ez a fanfic.
    Első részhez képest,elég sok dolog történt. Vagyis nem lesz uncsi egy rész sem. *nagy vigyor*
    "Hacsak nem udvarlok",ez volt a legjobb rész. Innen látszik,hogy Beatrice azért bátor lány,hogy belement ebbe.
    Köszi a fordítást! Puszi <44

    VálaszTörlés
  3. Már most imádom!!! Angulul is nagyon tetszett, de teljesen más magyarul olvasni. Igen, az író személye garantálja a jó sztorit, a fordítás pedig nagyon jó!
    Köszi szépen, Niki! Csak így tovább!!! Puszi

    VálaszTörlés
  4. már most nagyon imádom !nagyon tetszik . Köszi a fordítást Niki!

    VálaszTörlés
  5. Köszönöm szépen a véleményeket! És persze Biának is a segítséget, hogy elindulhatott ez az egész! :)
    Alig vártam, hogy gépközelbe kerüljek, és lássam a reakciótok.
    Örülök, hogy elnyerte a tetszésetek. Mivel a Feltámadásnak ekkora sikere volt, gondoltam ezt is érdemes lenne lefordítani. Szerencsére eddig úgy tűnik, hogy nem volt rossz döntés!
    Ígérem, a folytatás is hasonlóan eseménydús lesz. :)

    VálaszTörlés
  6. azta azta azta!!!!!!! Ez nagyon jó volt *.* Köszi a fordítást! :)

    VálaszTörlés