Fanfic fordítás: Önzetlen döntések - 2. fejezet

Meg is hoztuk nektek az Önzetlen döntések 2. felvonását. Nagyban folyik Beatrice Önfeláldozóvá nevelése Tobias módra, közben komoly beszélgetésekre fog sor kerülni, na meg azért Tobias nem nagyon akar lemondani az udvarlásról.
Bizonyára tetszeni fog nektek (és a véleményeteket megosztjátok velünk is). Szóval jó olvasást! :)

A fordítás Niki érdeme! Köszönjük!

Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.

2. fejezet

Három héttel később

TOBIAS


A sötét fekete és kék zúzódás a szemem körül hihetetlenül feltűnő, és nem tudom, hogyan fogom megmagyarázni Beatrice-nak.

Minden nap találkozunk, mikor végez az iskolában, ugyanabban a sikátorban, ahol először találkoztunk. Az Önfeláldozók eredetéről próbálom tanítani őt, és hogy miért nem olyan szörnyű tulajdonképpen ez a csoport. Általában, ha ismered valaminek a gyökereit, könnyebb betartanod a szabályaikat.

Mindig is úgy gondoltam, hogy az Önfeláldozók egy nagyszerű csoport. Csak éppen nem kedvelek benne mindenkit.

A sikátort választani találkozási helynek elég könnyű volt.

Senki sem jelentheti az apámnak, vagy köphet be minket azért, mert ez túlságosan „nem helyénvaló”, ha senki nem lát minket.

Csakhogy most egyáltalán nem aggódom amiatt, hogy más Önfeláldozó tagok megláthatnak.

Azért aggódom, hogy Beatrice megláthat.

Néhány ujjammal megnyomom a sötétlila zúzódást, és felsóhajtok. Ez még napokig nem fog eltűnni innen, és nem kerülhetem őt olyan sokáig.

Meglepődtem, mikor Marcus rajtam vezette le a haragját, megint, de komolyan, mire számítottam? Egész életemben ezt tette, miért kellene leállnia, csak mert az Önfeláldozókat választottam?

Nem igazán emlékszem, hogy most miért is volt dühös.

Csak arra emlékszem, hogy milyen érzés volt, mikor az ökle nekiütközött az arcomnak.

Te most már egy férfi vagy, Tobias! Jobb döntéseket kell hoznod!

A hangja még mindig cseng a fülemben.

Órákkal ezelőtt elment dolgozni, engem pedig egy hétre eltiltott onnan. Nem akarja, hogy bárki meglásson, míg gyógyul az arcom. Ez egyben azt is jelenti, hogy be kell majd pótolnom egy heti közösségi munkát, mielőtt igazi Önfeláldozó tagnak minősülhetek.

De szerencsés vagyok.

Az órára pillantok és észreveszem, hogy Beatrice hamarosan végez az iskolában.

Egy pillanatig fontolgatom, hogy meg kellene-e jelennem vagy sem, de nem akarom, hogy elkóboroljon a házam felé, és kitalálja, miért döntöttem úgy, hogy nem jövök, így hát veszek egy mély levegőt, lenyelem a büszkeségem és kisétálok az ajtón.

Leszegett fejjel sétálok a találkozóhelyünk felé, miközben próbálom senkivel sem felvenni a szemkontaktust vagy beszélgetésbe keveredni.

Marcus elkerülhetetlenül rájönne, és nem akarta, hogy bárki is meglássa az arcom új megjelenését.

Mikor végre elérem a sikátort, nekitámaszkodom a betonfalnak, és várok.

Korábban meghallom őt, mintsem meglátnám.

A lábai csoszogó hangot hallatnak, ahogy sétál. Csak egy kicsit nézek fel, és figyelem, ahogy a sikátor másik végéből felém tart.

Szürke ruhái túl nagyok rá és a pólója lecsúszik a vállairól, de ahogy halad felém, nem úgy tűnik, mintha érdekelné.

Minél több időt töltök Beatrice-szel, annál inkább kezdek elgondolkodni azon, hogy az Önfeláldozók… egyszerűen nem az, ahová ő tartozik.

Egy pislákoló láng van a belsejében, ami csak azért könyörög, hogy teljes értékű tűzzé válhasson, de itt egyre inkább elfojtva marad.

Éppen ezért úgy gondolom, hogy kiváló lenne a Bátraknál, vagy ha nem a Bátraknál, akkor a Művelteknél. Olyan okos, mintha egy tankönyv lenne a fejében, csak ezt nem mindig tudja magáról.

Lent tartom a szemeim, és próbálom kerülni, hogy közvetlenül ránézzek.

- Szia… - mondja kissé kifulladt hangon, miközben lerakja az iskolatáskáját.

- Sajnálom, egy kicsit késtem, én nem... - megáll a mondat közepénél, és tudom, hogy látja, attól függetlenül, hogy hová fókuszálom a tekintetem.

- Rendben van… kezdhetjük is. Van esetleg valami különleges, amit szeretnél, ha átnéznénk vagy...

- Te komolyan úgy gondoltad, hogy nem fogod elmondani mi történt az arcoddal?

Bámulom őt egy pillanatig, érezve, hogy a szívem hangosan ver a mellkasomban

- …Van valami baj az arcommal? - Úgy döntök, hogy játszom a tudatlant, bár tudom, hogy okosabb ennél.

- Tobias, mi történt?

Megvonom kissé a vállam.

- Egy könyv leesett a polcomról, egyenesen az arcomra. Nem volt időm, hogy kitérjek az útjából...

- Hazudsz. Miért?

Olyan átkozottul jó megfigyelő, hogy néha szinte lehetetlen a közelében lenni.

- Beatrice, könyörgöm neked. Kérlek, kérlek, hagyjuk. A dolgok összességét nézve az, hogy mi történt az arcommal, nem igazán számít.

- De igenis számít! Úgy nézel ki, mint akit összevert egy bokszoló!

Felvonom rá a szemöldököm.

- Egy bokszoló? Hát nem kihagytad a történelemnek ezt a fejezetét?

- Hagyd abba a téma kerülgetését! Mi történt? Ezúttal az igazat, kérlek.

Egyik kezem végigfuttatom a hajamon, és hosszan felsóhajtok.

Nem tudom, hogyan mondjam el neki, ami történt.

Sosem mondtam el senkinek.

Sosem kellett.

Talán jobb lenne, ha nem közelítenék senkihez sem. Sosem kellett volna megejtenem ezt a beszélgetést.

- Lehet ez az egy titkom? Kérlek?

Egy pillanatig bámul rám, és a legparányibb másodpercig azt hiszem, hogy esetleg elengedi, de aztán szemei eltökélten felvillannak, én pedig rájövök, soha nem fogja annyiban hagyni, főleg nem ilyen könnyen.

Mellkasa előtt összefonja a karjait.

- Beatrice, kérlek - sóhajtom.

- Sajnálom; egyszerűen csak nem tudok ilyesmin túllépni. Az arcod lila.

Nézem őt egy pillanatig, a pólója még mindig le van csúszva a válláról. Oda akarok nyúlni és megigazítani, de a bennem levő Önfeláldozó visszatart abban, hogy megtegyem.

- Én csak… verekedésbe kerültem az apámmal.

Bámul rám, szemei a zúzódásra vándorolnak, aztán lassan megrázza a fejét.

- Verekedtetek vagy ő ütött meg téged?

Az arcom belsejébe harapok, nem tudok mást mondani.

Egyszerűen nem megy.

- Tobias, beszélj hozzám.

- Én… - behunyom a szemem. - Mit akarsz, mit mondjak neked? Ez… – lengetem a kezem a szemem előtt -, … néha megtörténik. Tudom kezelni, már évek óta tudom kezelni. Rendben van. Az, hogy te tudsz vagy nem tudsz róla, semmin sem fog változtatni.

- Szóval, akkor ő tette? Az apád tette ezt veled?

Bólintok egy kicsit.

Kifújja a levegőt.

- ... Miért?

- Nem tudom. Talán mert gyűlöl engem. - Nézem a földet, és belerúgok a cipőmmel egy kőbe.

- Azt mondja, hogy próbál jobbá tenni. Talán így van. Nem tudom.

- Nem értem, hogy a bántalmazásoddal hogyan tehetne téged jobbá.

Újra megvonom a vállam.

- Miért az Önfeláldozókat választottad? Bárhova mehettél volna, hogy elkerüld ezt… - Kinyújtja a kezét, hogy megérintse a zúzódásom, majd jobban meggondolja, és leereszti.

- A Bátrakat akartam választani… azt hiszem. - Nyelek egyet. - Legalábbis ez az, amire gondoltam. Az lett volna az egyetlen másik csoport, ahol úgy gondoltam, hogy képes lennék túlélni, de… nem tudom.

- De igen, tudod. Mi késztetett arra, hogy az Önfeláldozókat válaszd?

- Én… nagyon féltem a reakciójától. - Úgy érzem felesleges bevallanom ezt. Annyira irányítva vagyok Marcus Eaton által, hogy az szinte zavarba ejtő.

- Nem… van valami más is. Egy másik ok. Mi az? - erőlteti.

Felnézek rá.

- A vizsgám napján találkoztam egy Beatrice nevű szőke lánnyal. Ő Önfeláldozó volt.

Egy hosszú pillanatig bámul rám, majd tesz felém egy apró lépést.

- Miattam választottad az Önfeláldozókat? - hangja olyan halk, mikor megszólal.

- Nem… csak miattad, de… tulajdonképpen… igen.

Olyan közel vagyunk most, hogy bármelyik Önfeláldozó tag fel lenne háborodva. Látom arcának minden hibáját, minden szempilláját. Hogy ennyire közel vagyok hozzá, láthatom a pilláihoz ragaszkodó apró vízcseppeket; mintha sírni akarna, de visszatartja.

Remegő kézzel felém nyúl, és végigfuttatja ujjait a zúzódáson. Ujjai hidegek, és ez tényleg kellemes érzés.

Behunyom a szemem az érintésére.

- A Bátrakat kellett volna választanod… - suttogja.

Lassan kinyitom a szemem.

- Micsoda?

- A Bátrakat kellett volna választanod. Ez nem éri meg. Én nem érem meg.

Felsóhajtok.

- Nem igazán rajtad múlik, hogy eldöntsd megéred-e nekem, vagy sem.

Sóhajtva elhúzza a kezét.

- Talán ha a Bátrakat választod, legalább megtanulhattad volna megvédeni magad.

Ez az, amiért annyira érdekes számomra Beatrice. Az elméje olyan helyeken jár, amikről az enyém még csak nem is álmodik.

Harcolni? Képes lennék visszaütni?

A kerekek már forognak az agyamban, de megőrzöm magamnak az ötleteim.

- Rendben leszek. Ennyi ideig túléltem - bólintok.

- El kell mondanunk valakinek. Az apám… csinálna valamit. A többi Önfeláldozó vezető...

- Nem! Beatrice, egyáltalán nem tehetjük! Megértetted? - Megragadom a vállait, és ő pedig bámul rám tágra nyílt szemekkel.

- Te nem érted úgy az apámat, ahogyan én. Irányítja a többi vezetőt, mindenki az uralma alatt van. Beleértve az édesapádat. Ha elmondjuk… - rázom meg a fejem.

- Senki sem hinne nekem, és csak rosszabb lenne.

- Hinni fognak neked, ha ott van az arcodon az a zúzódás, Tobias!

- Nem! Marcus találna rá módot, hogy kimagyarázza, és úgy tüntetné fel, mintha hazudnék vagy mintha az én hibám lett volna. Nem szólhatunk, Beatrice. NEM TEHETJÜK!

- De...

- Nem! Vége a beszélgetésnek! - Megszorítom a vállait, talán kissé túl erősen, és összerezzen.

- Oké - suttogja.

Hagyom, hogy a kezem leessen a válláról.

Szipog, és rájövök, hogy ezelőtt még sosem kiabáltam vele. Valószínűleg megbántottam az érzelmeit.

- Sajnálom - mondom csendesen. - Én csak… ez tényleg fontos, hogy ne mondjunk semmit. Rendben? Ígérem, kitalálok valamit.

Egy pillanatig felnéz rám, aztán bólint.

- Oké, de ha nem találsz ki valamit hamarosan, szólni fogok.

Bólintok.

- Elfogadható. - Kinyújtom a kezem, és felhúzom a pólója vállát.

Egy pillanatra rám mosolyog, és ellen kell állnom a késztetésnek, hogy többet is megérintsek, mint csupán a vállát.

A kezem, bár az inge most már tökéletes helyen van, még elidőzik ott egy darabig.

- Beatrice!

A kiáltás a sikátor másik oldalából érkezik. Gyorsan megfordulok, és látom Calebet a bejáratnál, elkerekedett szemekkel bámulva minket.

- Caleb! - nyüszít Beatrice.

Észreveszem, hogy a kezem még mindig a vállán van, és gyorsan leejtem. Caleb csalódottan bámul ránk, majd megfordul, hogy elhagyja a sikátort.

- Caleb várj! - Beatrice utánaszalad, én pedig futok őutána. Alig bírok lélegezni. Ha Caleb elmondja a szüleinek, akkor nemcsak Beatrice lesz bajban, és valószínűleg megtiltják, hogy újra lásson engem, hanem szinte biztos, hogy Andrew is elmondaná az apámnak, és a gondolattól összerezzenek.

Mikor végre utolérjük Calebet, Beatrice megrántja a karját, ő pedig annak érdekében, hogy ránézzen, megtorpan.

- Caleb, kérlek. Lehetne ez az egyik titkunk?

Beatrice elmondta nekem, hogy a múltban Caleb elég jól megtartotta a titkait, de ez az egy talán túl nehéznek bizonyul Calebnek ahhoz, hogy megőrizze.

Kettőnk közé néz, és felsóhajt.

- Semmit nem tettünk a szabályok ellen. Őszintén mondom - könyörög neki Beatrice. Megfogja a kezét és megszorítja.

- Tobias csak segít nekem abban, hogy önzetlenebb legyek. Ez minden.

Caleb felnéz rám, én pedig bólintok, hogy igazoljam Beatrice szavait.

- Ő úgy érintette meg a vállad, mint… mint… mint a fiúd!

Beatrice-szal váltunk egy futó pillantást, és esetlenül megköszörülöm a torkom.

- Az nem volt helyénvaló, de remélem, udvarolhatok majd a húgodnak. Egy napon. A vizsgája után, ha az Önfeláldozókat választja.

Beatrice arca élénkvörösre vált.

Caleb felvonja az egyik szemöldökét.

- Remek. Attól még nem kellene úgy megérintened őt. És nem kellene egyedül lenned vele.

Bólintok.

- Igazad van. Okosabb lehetnék ennél. Bocsánatot kérek. Magunk között maradhatna? Nem fogom újra látni, míg nem helyes. Ígérem.

Caleb Beatrice-ra néz, majd megrázza a fejét.

- Rendben. Megtartom a titkot. Csak most az egyszer.

. Ó, Caleb! - könnyebbül meg Beatrice, majd karjaival a nyakába borul.

Meglehetősen gyorsan eltolja magától, és elindul hazafelé, Beatrice és én pedig nézzük a távozó hátát.

- Olyan udvariatlan néha - mondja kisimítva a pólóját.

Amint rájövök, hogy újra nyílt terepen vagyunk, lehajtom a fejem.

Beatrice zavart kifejezéssel néz rám.

- Mi van?

- Semmi… én csak… nem akarom, hogy bárki meglásson.

- Oh… - mondja csendesen. - Nem úgy gondoltad, ugye? Azt a dolgot, amit arról mondtál, hogy nem látsz újra, amíg nem helyénvaló?

Kissé megvonom a vállam.

- Csak óvatosabbnak kell lennünk. Nem akarok távol lenni tőled, Beatrice.

Kicsit elmosolyodik.

- Én sem akarok távol lenni tőled.

- Mennem kell. Holnap találkozunk. Ugyanazon a helyen, aztán majd keresünk egy másikat, ahol nem futunk bele a bátyádba. Rendben?

Bólint egyet, majd megfordul, hogy kövesse Caleb útvonalát, de az utolsó pillanatban visszafordul.

- Tobias?

Felnézek rá.

- Tetszett, hogy megérintetted a vállam.

Az arcom elpirul, és egy forrón tomboló láva ül a mellkasomban. Olyan dolgokat érzek iránta, amit egy magára valamit is adó Önfeláldozó férfinak nem kellene, de attól még ott van. A mellkasomban ül, mint egy forró láva.

- Nem kellett volna - mondom lágyan.

- Tudom - vigyorog kissé. - De így volt… - Majd megfordul, és elsétál az úton.

Igen.

Beatrice.

Minden bizonnyal kiemelkedő lenne a Bátraknál.

Következő fejezet >>