Fanfic fordítás: Önzetlen döntések - 3. fejezet

Hogy jól induljon a hét, meg is érkezett az Önzetlen döntések 3. fejezete. Az előző fejezetben történtek nem maradnak titokban, sem következmények nélkül. Megint utálni fogtok pár szereplőt, az biztos. Viszont Tobias meghoz egy fontos döntést... És hogy mi az? Olvassátok el a fejezetet, és megtudjátok!

A fordítás Niki érdeme! És örül minden véleménynek.

Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.

Néhány változás az eredeti történethez képest:
- Christina, Will, Uriah, Marlene és Al ebben az évben beavatottak a Bátraknál, tehát két évvel idősebbek, mint a könyvben.
- Zeke és Shauna másfél évvel idősebbek, mint ők.
- Eric és Lauren pedig két évvel idősebb, mint Zeke és Shauna.

3. fejezet

BEATRICE


Caleb egész vacsora alatt rám se néz, még mindig dühös rám.

Dühös és csalódott.

Tudom, hogy jobban kéne érdekeljen, de a vállamat még mindig melegnek érzem ott, ahol Tobias korábban megérintette, és ez az egyszerű tény megkönnyíti, hogy ne törődjek annyira Caleb véleményével.

Megkönnyíti… de nem feltétlenül teszi jobbá.

Gyűlölök Calebbel harcolni.

Főként mivel igazából nem is veszekszünk.

Az Önfeláldozó gyerekek valójában sosem tesznek ilyesmit. Ehelyett kialakul egyfajta hidegháború, míg valaki bocsánatot nem kér.

Ez általában én vagyok, és úgy érzem ez ma este sem lesz másként.

Ma ő a soros a mosogatásban, így önként jelentkezem a helyére azt remélve, hogy így kicsit kevésbé fog rám haragudni, bár sosem szokta elfogadni az ilyesfajta nagylelkűséget.

Caleb az önzetlenség királya.

Az alapvetően tökéletes Önfeláldozó gyermek.

Ma azonban minden lelkiismeret furdalás nélkül elfogadja.

Talán hagyja, hogy valahogyan kárpótoljam.

Leszedem a tányérokat és elindulok a konyhába, aztán hagyom magam beleveszni az ismerős rutinba.

A mosogatás egyfajta megnyugtató házimunka. Időt biztosít számomra, hogy összegyűjtsem a gondolataim, hogy lélegezzek, hogy gondolkodjak.

Egészen addig rá sem jövök, hogy Caleb a piszkos edények átengedésével nem fogadta el a bocsánatkérésem, míg meg nem hallom apa szigorú hangját, ahogy a nappaliba hív.

Csak egyedül akart maradni a szüleimmel.

Miért dőltem be ennek ilyen könnyen?

Apa hangszíne alapján máris meg tudom mondani, hogy Caleb elárult.

Felsóhajtok, majd lehajtott fejjel belépek a nappaliba.

Caleb apával szemben ül, míg anya a fal közelében áll.

Körülbelül egy teljes percig azt kívánom, hogy megüthessem. Aztán eszembe jut, hogy ez az, amit Tobias apja is tesz, és már attól utálom magam, mert egyáltalán gondoltam rá.

- Beatrice, foglalj helyet - mondja apa halkan, én pedig szót fogadok.

- Hol voltál ma iskola után?

Nem hazudhatok az apámnak.

Ezelőtt nem igazán kellett, de ködösíthetek.

- Segítettem egy barátnak - mondom csendesen.

- Milyen barát lenne az?

Kicsit megemelem a fejem, hogy ránézzek.

- Tobias Eaton.

- És kettesben voltatok?

Calebre emelem a tekintetem.

Önző dolog gyűlölni, de ettől függetlenül most éppen utálom őt.

- Igen, de csak segítettem neki… vagyis inkább ő segített nekem.

- Mit segített neked? - Ez az első alkalom, hogy anya megszólal, hangja értetlennek tűnik.

- Hogy jobb ember legyek… - motyogom.

A szoba megtelt feszültséggel, és úgy érzem, mintha nem kapnék levegőt.

- Beatrice, ismered a szabályokat.

- Igen, de egyiket sem szegtük meg! Úgy értem… eltekintve attól, hogy kettesben voltunk, de nem viselkedett másképp, mint egy tökéletes úriember… még csak nem is volt arról szó.

- Beatrice - sóhajtja anya. - Édesem, tudod hogyan kellene ennek működnie. Beszéltünk erről.

Igen, tudom.

Tudom, ha egy fiú érdeklődést mutat irántam, akkor át kellene hívnom vacsorára, amit még több kínos vacsora követne a szüleinkkel, ahol kerüli velem a szemkontaktust, míg egy napon végre elhív randizni, és még akkor is alig nézhet rám felügyelet nélkül.

Aztán összeházasodunk.

Tudom a menetet.

Már láthattam, ahogy Caleb elindította Susannel.

Csak, mint a következő Önfeláldozónak született gyerek, nekem nem tetszik már ez a nevetséges forgatókönyv.

- Igen, tudom, de nem lehetnénk csak barátok?

- Tizennégy éves vagy. Ez nem helyénvaló - mondja gyorsan apa.

- Caleb tíz hónappal idősebb nálam, és neki engeditek, hogy barátkozzon Susannel.

Caleb felemeli a szemét, hogy rám nézzen, aztán megrázza a fejét.

- Én nem bujkálok sikátorokban, és nem hagyom, hogy Susan cirógassa a vállam, vagy igen?

Sokkal rosszabbul hangzik, mint amilyen valójában, de már tudom, hogy ezt a csatát elvesztettem.

- Beatrice - mondja anya lágyan, majd odajön elém és letérdel.

- Ezt az egészet újra felülvizsgálhatjuk majd két év múlva, mikor készen állsz.

- Szóval nem lehetünk… csak barátok?

- Nem, ha érdeklődik irántad. - Meg tudom mondani, hogy rosszul érzi magát, de nem akar a szabályokkal szembemenni, különösen apa szigorú szeme alatt.

A szívem fájdalmasan összeszorul.

Olyan, mintha minden levegő távozna belőlem a gondolatra, hogy nem láthatom őt minden nap.

Képtelen vagyok ezt megtenni, és ezt anélkül tudom, hogy megpróbálnám.

Még mielőtt megállíthatnám, a szemeim megtelnek könnyel.

Ez nem igazságos.

- Nem tudok távol maradni tőle. Nem is fogok.

- Tessék? - mondja apa haragtól villogó szemekkel.

Sosem kellett még semmiben sem megkérdőjeleznem, de most nem tudok engedelmeskedni.

Képtelen vagyok.

- Én csak… nem tudom ezt megtenni, és nem akarom, hogy hazudnom kelljen nektek erről.

Feláll, és vált egy pillantást anyával.

- Ez nem annyira szörnyű, mint gondoljátok. Őszintén! - könyörgöm.

- Beatrice, ez nem egy vita. Nem találkozhatsz vele.

Megrázom a fejem.

- Udvarolni akar nekem! Ez nem olyan, mintha… meggondolatlanságból akarna… - Befejezem, mert rájövök, semmit nem tudok mondani, ami kijuttatna ebből.

- Beatrice, újra átbeszélhetjük, ha itt lesz az ideje a randizásnak - mondja anya csendesen.

Apa elindul a kabátja felé, Caleb pedig, mint amilyen egy áruló, gyorsan eltűnik az emeleten.

Nézem, ahogy apa a zakója ujjaiba dugja a karjait.

- Hová mész? - kérdem halkan.

Tudom, hogy nem kellene kérdéseket feltennem, de nem tehetek róla.

Fáradt kifejezéssel az arcán rám néz, majd elenged egy apró sóhajtást.

- Megyek, beszélek Marcusszal.

A gyomrom összeszorul, amint egy szörnyű, lecsapódó érzés tölt el.

Nem.

Egy dolog megtiltani, hogy láthassam őt, de elmondani Marcus Eatonnek, amit Caleb a sikátorban látott, az már egészen más.

Hirtelen felállok.

- Nem teheted ezt.

- Miért nem? - erősködik apa.

- Csak mert nem teheted.

A kezeim remegnek.

Nem hagyhatom, hogy elmondja Marcusnak.

Nem lehetek én az oka annak, hogy Marcus úgy dönt, ismét kidekorálja Tobias arcát.

- Kérlek apa. Kérlek.

- Mitől vagy ennyire ideges Beatrice? Nem lehet pusztán emiatt, van valami más is - mondja anya.

Intuitív, akárcsak én.

- Beatrice, van valami, amit nem mondasz el nekem? - kérdi apa.

Erősen ráharapok az ajkamra.

Tudom, hogy nem állíthatom meg apát, függetlenül attól, amit mondok, hogy beszéljen Marcusszal. És tudom, hogy csak rosszabb lenne Tobiasnak, ha bármit is mondanék.

Lassan megrázom a fejem.

- Nem. Nincs semmi.

A hangom megtörik az utolsó szónál.

- Beatrice, Marcus egy jó ember. Meg fogja érteni, hogy Tobias hibázott, de tudnia kell róla.

Behunyom a szemem, és a gyomromban növekvő bűntudaton keresztül próbálok lélegezni.

- Hamarosan visszajövök - mondja inkább anyának, mint nekem, majd kilép az ajtón.




TOBIAS


Mikor vacsora után kopognak az ajtón, már tudom, hogy Caleb elmondta.

Igazából sosem gondoltam, hogy nem fogja.

Caleb nem olyan típusú embernek tűnik, aki annyiban hagyja az ilyen dolgokat.

Az igazat megvallva nem kellett volna megérintenem Beatrice-t úgy, ahogyan tettem, de mikor a közelében vagyok, lehetetlenség követni a szabályokat.

Csak annyit tudok, hogy vele lenni bátorító.

Marcus felküld a lépcsőn, én pedig kifogás nélkül elindulok, de megállok a lépcsőfordulón, nekitámaszkodok a falnak, így hallhatom.

Hallom, ahogy Marcus beinvitálja Andrew-t, és udvariasan megkérdi, szeretne-e valamit inni.

Leülnek a konyhaasztalhoz, egy ideig illedelmesen beszélgetnek a munkáról, de a beszélgetés gyorsan témát vált.

- Szeretnék valamiről beszélni veled, ami a fiadat és a lányomat érinti - mondja Andrew, és ez felkelti Marcus figyelmét.

- Ó?

Nem láthatom őket, de gyakorlatilag érzem, ahogy Marcus ökle megfeszül.

- Úgy tűnik, hogy találkozgatott a lányommal… titokban.

- Csak ők ketten? - kérdi Marcus, hangja halálos tónusú.

- Igen, és biztos vagyok benne, hogy abban egyetértünk, miszerint ez nem helyénvaló.

- Ó… abszolút - ért egyet Marcus.

- Beatrice még nagyon fiatal. Néha impulzív döntéseket hoz. Ez megtörténik azokkal, akiknek még nem volt lehetősége az alkalmassági vizsgára, de...

- Tobiasnak tudnia kellene.

Andrew elenged egy apró sóhajt, hogy mutassa az egyetértését.

- Köszönöm, hogy szóltál nekem Andrew. Hamarosan megoldom a problémát.

Csoszogást hallok, aztán rájövök, hogy épp kivezeti Andrew-t.

- Marcus? - Hallom Andrew-t, és kicsit megfeszülök, hogy tisztábban halljam.

- Nem vagyok ellene, hogy Tobias két év múlva udvaroljon Beatrice-nak. Úgy gondolom, nagyszerű párt alkotnának, csak még nem most.

A szívem figyelmeztetés nélkül megtelik melegséggel.

Andrew azt gondolja, nagyszerű pár lennénk.

Beatrice édesapja azt gondolja, hogy nagyszerű pár lennénk.

Ez valami.

- Nem gondolom, hogy a közeljövőben Tobiasnak sok ideje lesz az udvarlásra. Ki kell dolgoznom valamit, ami lefoglalja, ha mindig megszegi a szabályokat, mint ezt is.

- Ne légy túl kemény vele. Még ő is fiatal, mindig is azt gondoltam, hogy a tizenhat egy furcsa életkor, hogy eldöntsd, mit akarsz életed hátralevő részében.

- Legyen szép estéd, Andrew.

Marcus hangja gyengéd, de én hallom benne a veszélyt.

Hallom, ahogy becsukódik az ajtó, és lassan elindulok a hálószobám felé.

Azt gondolhatnátok, hogy tudom, hogyan készítsem fel magam arra, ami most jön, mivel már több éves gyakorlatom van benne, de nem.

Lefekszem az ágyamra, és figyelem a szívverésem a bordáimon, míg Marcusra várok.

Az ajtó másodpercek múlva kivágódik, én pedig azonnal felülök, és nézem Marcust, ahogy az ajtómban áll.

- Mit gondoltál, hogy mit csinálsz Beatrice Priorrel?

A szívem olyan gyorsan ver, hogy szinte biztos vagyok benne, hogy ő is hallja.

- Semmit - mondom azonnal, utálva azt, ahogyan a hangom reszket

- Ne hazudj nekem - mondja összeszűkült szemekkel.

- Semmit. Én kedvelem őt… én… udvarolni akarok neki. Azt hiszem.

- Azt hiszed?

Bólintok egyet.

Nem tudom, mi mást mondhatnék most, mint az igazat.

Egy hazugság nem menekít meg az elkerülhetetlen fájdalomtól.

- Azt hiszed, helyes egyedül lenned egy tizennégy éves lánnyal, aki két év múlva talán nem is lesz ebben a csoportban?

- Én nem… hm... - Szorosan behunyom a szemem.

- Tobias, én próbáltam és próbálom is neked megtanítani, hogyan légy férfi, de te még mindig ilyen nevetségesen önző döntéseket hozol. Azt gondoltam, hogy végre felnőttél, mikor az Önfeláldozókat választottad, de most úgy látom, még mindig fognom kell a kezed és átsétálnom veled mindenen.

A szavai hideg vízként zúdulnak rám.

Gyűlölöm, hogy képes elérni azt, hogy így érezzek.

Gyűlölöm.

- Sajnálom - mondom csendesen. - Többé nem fog előfordulni. Távol maradok tőle.

- Tudom, hogy nem fog többet megtörténni. Azt garantálom.

Nézem, ahogy kilazítja az övét.

Már olyan sokszor néztem, ahogy ezt teszi, de még mindig végigfut a borzongás a hátamon.

Lassan megfordulok, így a hátam szabaddá válik.

Könnyedén elfogadom a sorsom.

Mindig könnyebb, ha nem küzdök ellene.

Mikor az öv érintkezik a bőrömmel.

Behunyom a szemem, és Beatrice hangját hallom a fejemben.

"Talán ha a Bátrakat választod, legalább megtanulhattad volna megvédeni magad."

Ez az.

Ez a megoldás.

Meg kell tanulnom Bátornak lenni az Önfeláldozókon belül is, és ahhoz hogy ezt megtegyem, be kell jutnom a Bátrak központjába.

Még akkor is, mikor az öv újra és újra nekicsapódik a hátam bőrének, az minden, amire gondolni tudok, hogy hányszor láttam, ahogy a Bátrak felszállnak a vonatokra.

Ez az, ami segít átvészelni ezt a különös öv szertartást.

Ez az én utam.

Be fogok jutni.

Muszáj, mert ezt többé nem tudom elviselni.

Marcus öve újra és újra hozzáér a hátamhoz, és jól ismerem ezt az érzést, de most történik valami, ami általában nem szokott.

Erőt merítek belőle, és ez az erő ugyanúgy izzik a mellkasomban, mint mikor Beatrice mosolyog, vagy nevet, vagy beszél.

Rendbe fogom hozni.

Meg kell tennem.

***

Nagyon későre jár, és szakad az eső.

A hasamon fekszem és hallgatom, ahogy az eső veri a hálószobám ablakát.

A háton fekvés most épp nem opció, és csak úgy tudok elaludni.

Marcus már órák óta lefeküdt, és egészen le az előszobáig hallani lehet a horkolását.

Van egy tervem.

Csak a jelenleginél több erőre van szükségem a végrehajtásához.

Benyúlok az ágyam alá, és előveszek egy térképet, amivel nem szabadna rendelkeznem.

Ez egy csoporttérkép, ami az apámé.

Rajta van az összes csoport, és hogy pontosan hogyan juthatunk el oda.

A csoportvezetőknek szükségük van az ilyenféle dolgokra.

Hagyom, hogy a szemem hosszasan fürkéssze a térképet, majd felnyomom magam az ágyról.

Próbálok hihetetlenül csendes maradni, amint lemegyek a lépcsőkön.

Ha Marcus felébred, az egész tervemnek lőttek.

Mikor végre kijutok a bejárati ajtón, megkönnyebbülten felsóhajtva megpihenek, de nem várok túl sokáig, mielőtt elindulok a Központ felé.

Onnan találhatom meg a legegyszerűbben az utam a Bátrakhoz.

Az eső jelentős mértékben enyhült, és ezért hálás vagyok.

Mikor végre odaérek, annyira másnak tűnik, mint a választási napon. Akkor félelmetes volt, most csak egy világítótorony.

Ez egy más típusú választási nap a számomra.

Sokkal könnyebben megtalálom az utat a vonathoz, mint azt gondoltam.

Nem vagyok különösen meglepett, mikor nem áll meg.

Évekig néztem, ahogy a Bátrak fel-le ugrálnak a vonatokról.

Elkezdek futni, a lábaim gyorsabban mozognak, mint valaha, vagy ahogy korábban bármikor kellett volna nekik, de hajt előre a vágy, hogy képes legyek megvédeni magam.

Amint utolérem a bejáratot, kinyúlok és megkapaszkodom, a térdem nekicsapódik az oldalának, ahogy megteszem.

Figyelmen kívül hagyom az üvöltő fájdalmat a térdemben, és felhúzom magam a mozgó vonatra.

- Mi a francot csinál egy Szerencsétlen ezen a vonaton?

A vérem megfagy.

Arra nem gondoltam, hogy ilyen későn bárki is lesz a vonaton.

Lassan megfordulok és rádöbbenek, hogy a vonaton van hét másik ember is: négy fiú és három lány, mind Bátor feketébe öltözve.

A szívem a torkomban dobog.

- Ez valamilyen bizarr beavatásos dolog? - kérdezi egy lány a sarokban. - Ki kellene őt rúgni vagy valami?

Az egyik fiú megrázza a fejét.

- Nem. Ez a szabad estétek, emlékszel?

Ahogy körülnézek, rájövök, hogy egy kisebb buliba csöppentem. Mindenfelé alkoholos üvegek hevernek, és abból, ahogy az a lány a sarokban az egyik fiú köré tekeredik, meg tudom mondani, hogy ez nem egyféle hivatalos ügy.

Vagy csak talán ez a Bátrak.

- Közöld a szándékod - mondja az egyik lány, majd nevetve összeesik.

Azt hiszem ez az alkohol hatása, bár nem igazán tudom.

- Én… - A szavaim megakadnak a torkomon.

Nem tudom, hogy miért vagyok itt, vagy mit csinálok.

Ez butaság volt.

Olyan ostobaság.

- Mi, belefáradtál, hogy mindig a jófiút játszod? - folytatja az egyik fiú.

Nem tudom, mit mondjak, így csak sodródom az árral.

- Igen.

- Óóó… érdekes - mondja az egyik lány, szavai kissé érthetetlenek. - Annyira aranyos. Megtarthatjuk?

A fiú, aki a beavatásos szabad estéről beszélt, felém biccent.

- Név. - Ez parancs, nem kérés.

A nyelvemet nehéznek és száraznak érzem.

Nem akarom elárulni neki a nevem.

Soha senkinek nem akarom elárulni a nevem.

Enyhén megvonom a vállam.

- Bárhogy hívhatsz, ahogy csak akarsz.

Egy pillanatra elhallgat.

- Rendben, Szerencsétlen. - Méreget egy kis ideig, majd megdönti a fejét. - Miért vagy itt?

- Én csak… én…

Valamilyen ürügyön gondolkodom, de mi lenne a cél? Azért vagyok itt, hogy megtanuljam, hogyan védjem meg magam.

Ha olyannyira bátorrá akarok válni, amennyire csak tudok, szükségem lesz valakire, aki megmutatja nekem.

- Segítségre van szükségem. Meg akarom tanulni megvédeni magamat.

A fiú felhúzza a szemöldökét, aztán felnevet.

- Megvédeni magad, mitől? A te csoportodnak állítólag nem békésnek kellene lennie, meg minden ilyesmi?

- Azt hiszem, de mi nem vagyunk Barátságosak. Minden csoportban vannak rossz emberek. Csak véletlenül egy olyannal élek együtt, aki szereti kidekorálni az arcom az öklével.

- Hú… - mondja a lány a sarokban. - Ez egyszerűen sötét… és nehéz.

A fiú egy másodperc alatt végigmér, majd bólint egyet.

- Te azt akarod tőlünk, hogy tanítsunk meg, hogyan kell harcolni?

Kissé bólintok.

Nézem, ahogy a szemei egy pillanatra áttérnek a monoklimra.

Oké. Bírni foglak. - Kinyújtja felém a kezét.

- Zeke vagyok.

Megfogom a kezét, és megrázom, végre elkezdek újra normálisan lélegezni.

Végül mindenkinek bemutat.

A lányt a sarokban, aki úgy össze volt gabalyodva azzal a fiúval - amiért én meghalnék, hogy ugyanígy lehessek Beatrice-szal -, Christinának hívják. A fiú Will.

Zeke-nek van egy testvére, Uriah, aki neki van préselődve a vonat falának. Mellette pedig az a lány, aki azt kérte tőlem, hogy közöljem a szándékom.

Az ő neve Shauna.

Az, aki azt mondta, hogy aranyos vagyok, ő Marlene. A srác a sarokban a sötét borostyán folyadékkal pedig Al.

Zeke elmagyarázza, hogy néhány beavatottat elhozott egy éjszakai kiruccanásra.

A Bátrak beavatása láthatólag elég kemény.

Talán örülök, hogy nem a Bátrakat választottam.

Mikor végre elérjük a Bátrak központját, mindannyian egyszerre ugrunk ki.

Mindenki a lábán landol, kivéve engem.

Ügyetlenül gördülök le a vonatról, de legalább megcsináltam az ugrást.

- Várj… - mondja Shauna idegesen körbepillantva.

- Hogyan kellene bejuttatnunk?

Zeke forgatja a szemeit.

- Teljesen elfelejtetted, hogy a biztonságiaknál dolgozom?

- Ó… igaz… de akkor is. Hogy fogjuk bevinni ebben? - A ruháimra mutat. - Sosem fogunk átjutni vele a biztonságiakon, függetlenül attól, hogy ismernek.

Lenézek magamra a túlméretezett Önfeláldozó ruháimban.

Miért nem gondoltam arra, hogy keressek valami más öltözéket annak érdekében, hogy beilleszkedhessek?

Zeke hosszasan felsóhajt, majd kibújik a dzsekijéből és felém dobja.

- Vedd fel, és teljesen gombold be. - Egy pillanatra a nadrágomra tekint, és odafordul Alhez.

- Még mindig megvannak korábbról azok a nedves ruháid?

Al vállán van egy hátizsák, amit lerak, kinyitja a cipzárt, és elővesz egy pár nyirkos fekete nadrágot, amit odadob Zeke-nek, ő pedig nekem.

- Korábban úszni voltunk. Nedvesek, de megteszik.

Rendkívül kínosan érzem magam, hogy ennyi lány előtt kell átöltöznöm, de megteszem amit kér, mert ezek az emberek lesznek az üdvözítőim.

Amint felöltöztem, Zeke füttyent egyet.

- Nos, nézzük. Nekem elég Bátornak tűnsz.

Lenézek magamra, és még én is megdöbbenek egy kicsit.

Máshogy festek, kissé ijesztőnek is.

Nem tudom visszatartani a vigyort az arcomtól.

- Rendben, menjünk - mondja Zeke, aztán felém fordul egy pillanatra.

- Tartsd lent a fejed, rendben?

Bólintok, és mindnyájan követjük a tetőn levő nyíláshoz.

Ez egy hatalmas lyuk, és úgy tűnik, hogy nincs vége.

Egy kisebb pánikrohamom lesz, mikor Uriah sikítva leugrik.

- Mit művel?!

- Hé, légy bizalommal. Bátor akarsz lenni, vagy nem? - Majd eltűnik a lyukban ugyanúgy, ahogyan Uriah tette.

Nézem, ahogy körülöttem mindenki ugyanígy tesz, míg már csak én vagyok a tetőn, szívem gyorsan dobol a bordámon.

Behunyom a szemem, és egy hatalmas bizakodó lépést teszek.

A másodperc töredéke alatt szabadon zuhanok a levegőn keresztül, és nem tehetek semmit, de arra gondolok, hogy mekkora idióta vagyok, amiért ezt teszem.

A Bátrak őrültek!

Aztán nekiütközöm egy hálónak.

Van egy háló.

Persze, hogy van ott egy háló.

Zeke vigyorogva kisegít belőle.

- Üdvözlünk a Bátraknál - nevet egy kissé.

- Mit is csináltok pontosan, srácok? Miért nem vagytok mindannyian az ágyatokban, mint ahogy kellene?

Egy sötét hajú és szemöldökpiercinges lány közelít meg minket.

- Ó, gyerünk már, Lauren, ne légy ekkora ünneprontó. Mi csak nem tudtunk aludni, ez minden.

Lauren fáradtan felsóhajt.

- Rossz szokásokra tanítod a beavatottakat.

Zeke megrázza a fejét.

- Tulajdonképpen én szórakozásra tanítom őket, hogy ne öljék meg magukat Eric uralma alatt.

Lauren ásít egyet.

- Csak menjetek az ágyba, rendben? Túl fáradt vagyok, hogy foglalkozzak ezzel.

- Miért vagy egyáltalán szolgálatban? Valaki megbetegedett?

Lauren megvonja a vállát.

- Nem tudom. Megkértek rá, így itt vagyok. - A csoport elindul, én pedig lépkedek mellettük.

- Hé, várj. - Ez Lauren hangja.

A csoport megáll, én pedig visszatartom a lélegzetem.

Felém sétál, és szemeivel unottan bámul rám. Nem tehetek róla, de felnézek rá.

Fintorog, mikor meglátja az arcom.

- Jézusom, Eric tényleg ennyire egymásnak ugraszt titeket. - Kissé felsóhajt. - Hogyhogy nem ismerlek?

- Hát, ő egy csendes beavatott, mindig megbújik a háttérben, nem beszél sokat. Barátságos csoportváltó.

Lauren felvonja a szemöldökét.

Nem igazán hiszem, hogy ebben az évben van Barátságos csoportváltónk… Mi a neved?

- Ööö… - Rémült vagyok, annyira rémült, hogy remegnek az ajkaim.

- Gary - szólal meg Zeke. - A neve Gary.

- Oké. Biztosan nincs Gary nevű beavatottunk. Mi folyik itt Zeke?

- Lauren, egész életemben soha többet nem kérek tőled semmit, ha most egy éjszakára az ellenkező irányba nézel.

- Tök mindegy. Fáradt vagyok. Csak jobban teszi, ha reggelre eltűnik, mielőtt Eric meglátná. Megértetted?

- Értettem - mondja Zeke, aztán megragad, és gyorsan eltávolít Laurentől.

Következő fejezet >>