Fanfic fordítás: Önzetlen döntések - 4. fejezet


Meg is érkezett az Önzetlen döntések 4. fejezete! Ez is egy hosszú és eseménydús fejezet lesz, ahol nem csak a Bátraknál teszünk egy kis látogatást, de az is kiderül, hogy Andrew végülis áldását adja-e arra, hogy Tobias udvaroljon a lányának. Úgyhogy jó olvasást hozzá!

A fordítás Niki érdeme! És örül minden véleménynek.

Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.






4. fejezet




TOBIAS


Zeke könnyedén mozog, miközben bemutatja az ütéseket.

Az az érzésem, hogy én sosem leszek olyan gördülékeny, mint ő.

Zeke megállítja a bokszzsákot, majd letörli az izzadságot a homlokáról.

- Rendben, te jössz.

Mostanra már mindenki más, aki a vonaton velünk volt, elballagott az ágyba, és csak én meg Zeke vagyunk itt ebben az edzőteremnek tűnő helységben.

- Képtelen vagyok rá. Nem tudom, hol kezdjem.

- Csak pontosan utánozd le, amit csináltam. Egyszerű, ha egyszer elkezded.

Egy hosszú pillanatig bámulom a bokszzsákot, majd teszek felé pár lépést, és felemelem az öklöm.

Próbálom azonos módon irányítani a karom, mint ahogy Zeke tette, de nem néz ki ugyanúgy, vagy érződik ugyanolyannak.

Az öklöm nekiütközik a bokszzsáknak, a karomat pedig nyilalló fájdalom járja át.

Zeke vigyorog, ahogy felnyögök.

- Hát igen, ha így ütsz, az fájni fog.

Kiegyenesítem az ujjaim, és lerázom a kezem.

Talán ez egy ostoba ötlet volt.

Zeke figyeli az arcomon átvillanó csalódottságot, és látom a szemében a sajnálatot. Egy pillanatra nekidönti a fejét a bokszzsáknak, majd felém fordul.

- Ki is az pontosan, aki ezt művelte az arcoddal?

Megvonom a vállam.

Csak most találkoztunk.

Nem szükséges ismernie a részleteket.

Feltartja a kezeit.

- Nem kell elmondanod nekem, hogy ki ő, csak… - Odasétál a bokszzsákhoz, és megkapaszkodik az oldalában.

- El kell hinned, hogy ez ő. Ösztönzésre van szükséged.

Szemeimet egy pillanatig a zsákra fókuszálom, és felvillan rajta az apám arca.

Gyűlölet áramlik át az ujjaimon.

Felemelem az öklöm, és a karom a bokszzsákba irányítom, úgy, ahogy Zeke mutatta.

Az hátralendül, én pedig kifújom a levegőt.

Zeke bólint egyet.

- Igen. Pontosan így.

A következő néhány órát ütéskombinációk gyakorlásával töltjük.

A végére kimerülök, az ujjperceim kirepedtek és sebesek.

Zeke a kezembe nyom egy törölközőt, amivel letörlöm az izzadságot az arcomról.

- Jegelni akarod majd - mondja a kezeim felé bólintva. Egy pillanatra lenézek a zúzódásokra.

Annyira hozzászoktam már a kiszínezéshez, hogy alig zavar.

- Igen.

Fény szűrődik be az ablakon, ami figyelmeztet, hogy már így is túl sokáig maradtam.

Hirtelen felállok, és Zeke felnéz rám, felhúzva az egyik szemöldökét.

- Sajnálom. Mennem kell.

Felém bólint, szemeit az ablakra irányítja.

- Tulajdonképpen nekem is… - Lassan feláll.

- Köszönöm. Nem tudom elmondani, hogy ez milyen sokat fog nekem segíteni.

Kissé bólint.

- Persze. Akkor holnap, ugyanebben az időben?

Nem tudom, miért akar nekem segíteni.

Alig ismer engem, de annyira hálás vagyok, hogy az már szinte elsodor.

- Itt leszek.

Elindulok az ajtó felé, de mielőtt kilépek, újra meghallom Zeke hangját.

- Csak ne jelenj meg még egyszer úgy, mint egy szerencsétlen, rendben, Szerencsétlen?

Kicsit megfordulok, kezem az ajtófélfán.

- Tobias.

- Micsoda?

- Ez a nevem - mondom halkan. Nyelek egyet, várva, hogy a felismerés megüti majd, de helyette csak megrántja a vállát.

- Nem kell tudnom ezt. Hívhatlak Szerencsétlennek.

Kissé felsóhajtok, majd bólintok egyet.

- Majd látjuk egymást - motyogom, aztán kilépek az ajtón.




***




Mikor kinyitom a bejárati ajtót, nyikorog.

Automatikusan ledermedek a félelemtől, alig lélegzem.

A ház sötét és csöndes.

Nem hiszem, hogy Marcus már ébren van, de néha a legkisebb hang is képes felriasztani.

Várok néhány pillanatot, de a lépcsőről lefelé dübörgő léptek elmaradnak.

Gyengéden lépkedek a lépcsőkön, ahogy felmegyek rajtuk, majd be a szobámba.

Egy hosszú percig az ajtónak támaszkodom, aztán megkönnyebbülten felsóhajtok.

Eljutottam a Bátrakhoz és vissza, és még mindig élek.

Ez minden.

Gyorsan lehúzom a fekete ruhákat, és betömöm a fiókom aljába, majd felhúzom az ismerős szürke ruhákat ugyanúgy, ahogy azt egész életem minden reggelén teszem.

Halk kopogást hallok az ajtón, gyorsan leülök az ágyamra.

Marcus sosem várja meg a választ, mielőtt benyit, így nem is adom meg neki.

Az ajtó kitárul, és ott áll talpig munkaruhában.

- Jó reggelt - mondom csendesen.

Egy pillanat alatt végignéz rajtam, szemei a zúzódásomra irányulnak. Még mindig rosszul néz ki, de helyenként már elkezdett sárgulni.

- Fáradtnak tűnsz - mondja egyszerűen.

Kissé bólintok.

- Az eső ébren tartott.

Tekintete a kezeimre vándorol, mire rájövök, hogy még mindig sebesek az ujjperceim. Ökölbe szorítom a kezeim, és lassan a hátam mögé csúsztatom őket.

Szemeit újra az enyémek vonalába emeli, én pedig nehezen nyelek, várva az elkerülhetetlen robbanást.

Látta az összezúzott ujjperceim, lehetetlen, hogy elmulasztotta, és fogalmam sincs, hogyan fogom kimagyarázni.

De nem kérdez.

- A földszinten van egy doboznyi konzerv és kenyér. Azt akarom, hogy vidd el a csoportnélkülieknek. Így fogod befejezni a közösségi munkád.

Nevetséges, hogy azt gondolja, ez egy büntetés.

A csoportnélküliekkel való munka megváltás lenne.

Akárhol szívesebben lennék, mint vele az irodában.

Ezen kívül már csak egy hét van hátra, mielőtt teljes jogú Önfeláldozóvá válok.

Bólintok egyet, mire megfordul, hogy elmenjen.

- Öhm… apa?

Visszafordul és kíváncsian tekint rám.

- Tudom, hogy sok beleszólásod van abba, hogy a beavatottakat hova helyezik el a beavatásuk után. Én csak… kíváncsi vagyok, hogy engem hova szándékozol tenni.

Tudtam, hogy valami olyan helyre akart rakni, ahol rajtam tarthatja az egyik szemét, és csak azért imádkozom, hogy ez ne az irodája legyen.

Egy pillanatra megáll, fejét felém dönti.

- Nos - mondja csendesen -, eredetileg ki akartalak téged képezni az utódommá. - Szemei a zúzódásra pillantanak.

- De nem hiszem, hogy felnőttél a feladathoz. Úgy gondolom, ez túl nagy felelősség olyasvalaki számára, mint te. Így helyette a csoportnélküliekkel kell majd dolgoznod. Eléggé beleillesz majd oda, és ily módon mindig érteni fogod, mennyire szerencsés vagy, hogy egyáltalán van csoportod.

A csoportnélküliekkel dolgozni.

Ez finom módja annak, hogy a tudtomra adja, könnyedén csoportnélkülivé tehet engem, ha bepiszkolom őt.

- Köszönöm a lehetőséget - mondom halkan.

Hagyja, hogy a szeme még egy pillanatig végigmérjen, majd anélkül, hogy bármit is mondana, távozik a hálószobámból.




***




Ételt osztani a csoportnélkülieknek nem igazán újdonság a számomra.

Sok Önfeláldozó teszi ezt, és mikor fiatalabb voltam, eljöttem anyával, és segítettem kiadni az ételt.

Jó volt az ilyesmiben.

Nem tudom, én az leszek-e.

Én nem félek a csoportnélküliektől, mint azt sok fiatalabb Önfeláldozó tag teszi, de éppenséggel egy csomó időt sem akarok velük tölteni.

Egyfajta szomorúság van körülöttük a levegőben, és nem is hibáztatom őket.

Mindenki tartozni akar valahova, és ez a probléma a csoportnélküliekkel.

Ők sehova sem tartoznak.

Mikor elérem a csoportnélküliek pusztaságát, elvétve van ott néhány Önfeláldozó, akik ételt kínálnak.

Szemeimmel végigszáguldok rajtuk, ahogy próbálom őket elhelyezni az emlékezetemben. Van egy nő a sarokban, aki az apámmal dolgozik, és egy idősebb úriember, akit az étkezéseknél láttam.

Személyesen egyiküket sem ismerem, bár van ott egy idősebb férfinak ételt kínáló nő, aki annyira ismerősnek tűnik.

A szívem kihagy egy ütemet, mikor rájövök, hogy kire is emlékeztet.

Beatrice.

Tudtam, hogy Natalie Prior a csoportnélkülieknél dolgozott, de egészen idáig nem állt össze a kép.

Szemei felém tekintenek, és megejt egy apró udvarias Önfeláldozó mosolyt, melyet én is viszonozok felé.

Odasétál hozzám, és gyengéden kiveszi kezemből a dobozt.

- Hadd segítsek neked - mondja lágyan. - Jó látni téged, Tobias. Velünk fogod befejezni a közösségi szolgálatot?

Lassan bólintok.

- Igen, így van. Már alig várom.

- Remek. - Kissé elmosolyodik, majd szemeit a zúzódásomra irányítja.

- Szükséged van segítségre azzal a zúzódással? Van néhány elsősegély felszerelésem, meglátom, mit tehetek.

Megvonom a vállam.

- Nem, köszönöm. Nem olyan szörnyű, mint amilyennek tűnik. Nagyon ügyetlen vagyok. Nekiszaladok dolgoknak. - Erőltetek egy mosolyt, majd bólint.

- Elviszek ebből valamennyit, és szétterítem a csoportjaik között.

Bólintok, majd benyúlok a dobozba, és kiveszek egy vekni kenyeret és egy doboz borsót.

- Én pedig viszem ezeket.

Egy pillanatra felém dönti a fejét, majd megfordul, és elviszi a dobozt ahhoz a pár emberhez, aki vele van.

Lassan mozgok, próbálok találni egy csoportnélkülit, akinek ételt adhatok. Van ott egy idősebb férfi a sarokban, többnyire magában.

Odamegyek hozzá, és letérdelek mellé.

- Adhatok némi kenyeret? - kérdem udvariasan. A férfi egy pillanatra felnéz rám, tekintetét az enyémbe mélyeszti.

- Ismerősnek tűnsz - mondja halkan.

- Talán ismeri az apámat - morgom szoros állkapoccsal.

- Nem. Ez nem az - mondja lágyan, de nem fejti ki bővebben, mielőtt kivesz némi kenyeret a kezemből.

Egy pillanatig nézem, ahogy eszik, némileg összezavarodva a szavaitól.

Nem voltam túlságosan kiemelkedő tagja az Önfeláldozóknak, az apám mindig gondoskodott erről, így ha nem ismeri őt… határozottan nem kellene ismerősnek tűnnöm a számára.

- Talán látott már errefelé - mondom lágyan. - Jártam itt az édesanyámmal, de ez már évekkel ezelőtt volt.

A férfi félúton a szájához megáll a kenyérrel.

- Igen… ez az. Az anyád. - Bólint, majd beleharap a kenyérbe.

Bámulom egy percig, nézve, ahogy eszik.

- Maga… maga ismerte az anyámat?

- Nos…

- Tobias!

Gyorsan megfordulok, és Natalie-val találom magam szembe. Felém integet.

- Kölcsönözhetlek egy perc erejéig?

Azonnal felállok.

- Természetesen.

Egy pillanatra a férfire pillantok.

- Rögtön visszajövök. Ne mozduljon.

Odamegyek Natalie-hoz, és segítek neki átvinni néhány dobozt a szektor másik oldalába.

Mikor végzek, megfordulok, hogy folytassam a beszélgetést a férfival, de eltűnt, mintha igazán sosem lett volna ott.




***




A napok viszonylag ugyanúgy telnek. Felkelek, felöltözök, majd a csoportnélküliek térsége felé veszem az irányt.

Múlt éjjel teljesítettem a közösségi szolgálatom, és megosztottuk a vacsoránkat az Önfeláldozó vezetőkkel, ahol mindannyian udvariasan továbbadtuk az ételt a tőlünk jobbra ülőnek.

Furcsa érzés Önfeláldozóvá válni, mikor mostanra már minden második éjjel kiszököm a Bátrakhoz.

Ha Marcus észre is vette a távollétem, nem mond róla semmit, én pedig hálás vagyok érte.

Szükségem van a Bátrakra.

Nem csak azért, mert a Bátrak megadják azokat az ismereteket, melyekkel képes vagyok megvédeni magam, hanem mert a Bátrak barátokat is jelentenek nekem.

Zeke az első barátom, aki valaha is volt, kivéve Beatrice-t, és sosem tudtam igazán, hogy mennyire is vágyakoztam a barátságra, mielőtt találkoztam vele.

A mai nap olyan, akár a többi.

Haladok az úton a csoportnélküliekhez, fejemben a Bátrak járnak.

Ma este Zeke egy bonyolult önvédelmi kombinációt fog nekem tanítani.

Udvariasan üdvözlöm Natalie-t, majd szememmel a tömeget vizsgálom, keresve azt a férfit, akit az első nap láttam, és aki azt állította, hogy ismeri az édesanyám, de sosincs itt.

Kezdem azt hinni, hogy álom volt.

Talán annyira hiányzik az anyukám, hogy létrehoztam magamnak egy szituációt, ahol beszélhetek róla, csak mert Marcus megtiltotta.

- Tobias?

Natalie közelít felém, és kizökkent a gondolatmenetemből.

Odafordulok hozzá, és magamra erőltetek egy mosolyt.

- Kérlek, hadd segítsek neked gondoskodni arról a zúzódásról. Van egy krémem, ami eltünteti a sárgaságot. Szabad?

Az Önfeláldozó tagok első szabálya, hogy elsőre utasítsuk el a segítséget.

- Nem, köszönöm. Nagyon kedves, de jól vagyok.

Natalie elmosolyodik, és annyira hasonlít Beatrice-ra, hogy belefájdul a szívem.

- Kérlek. Szeretném.

Bólintok egyet, aztán megfogja a kezem, és a szektor pereméhez vezet. Benyúl a zsebébe, és elővesz egy apró tartályt.

Lecsavarja a fedelét, és ujjait belemártja a fehér krémbe, majd gyengéden bekeni vele a sebem.

- Szeretsz a csoportnélküliekkel dolgozni? Tudom, hogy kissé lehangoló tud lenni.

Kissé megvonom a vállam.

- Engem nem zavar. Szeretek segíteni az embereken.

Ismét bólint, még mindig a sebemet kenegetve a krémmel.

- Tobias, azt hiszem csodálatos dolog, hogy udvarolni akarsz Beatrice-nak.

Egy pillanatig bámulom őt.

- … Úgy gondolja?

Bólint.

- Szomorú, amiért képtelen beszélni veled. Tényleg úgy gondolom, hogy csodás hatással voltál rá. Azt hiszem, olyasvalakire van szüksége, mint te, aki képes távol tartani őt a bajtól. Képes az Önfeláldozók ösvényén tartani.

Visszateszi a krém fedelét, és felnéz rám.

- Andrew nagyon védelmezi Beatrice-t, de én megértem, hogy elég idős már az udvarláshoz. Hamarosan tizenöt éves lesz, és…

Egy pillanatra becsukja a szemét.

- Aggódom érte. Nagyon. Szeretném, ha valaki más is figyelne rá.

- Több, mint boldog lennék, ha vigyázhatnék rá, de Beatrice nagyon erős lány, nem gondolom, hogy szüksége van erre.

Natalie mosolyog, majd bólint.

- Tudom, de én egy anya vagyok, és egészen a halálom napjáig aggódni fogok.

A szavai eszembe juttatják a saját édesanyám, és a gondolataim egy pillanatig ismét ahhoz a férfihoz sodródnak, akit az első napon láttam.

- Ha édesapád részéről is rendben van, akkor szeretnélek ma estére áthívni vacsorára.

A szívem egy kissé felmelegszik a mellkasom belsejében.

- Köszönöm. Megkérdezem.

Egy pillanatra megérinti a vállam, majd eltűnik a csoport többi tagja közt.



***




Csendben ülök az asztalnál, Marcusszal szemben.

Valamiféle papírmunkával van elfoglalva, ezt csinálja, amióta csak hazajött.

Én csupán néhány perccel ezelőtt jöttem le a lépcsőn, hogy leüljek vele, próbálva összegyűjteni a bátorságot, hogy megkérdezzem átmehetek-e Priorékhoz vacsorára.

Feljegyez valamit az egyik papírra, majd megfordítja, és felnéz rám.

- Szükséged van valamire, Tobias?

A szám kiszárad, és hirtelen minden szót elfelejtek, ami percekkel ezelőtt még a fejemben volt.

- Ööö…

- Nincs ’ööö’, Tobias, csak mond, amire gondolsz.

Kicsit megköszörülöm a torkom.

- Natalie Prior meghívott ma estére vacsorára. Azon gondolkodtam, hogy rendben lenne-e, ha elmennék.

Egy pillanatig néz engem, fejét felém döntve.

- Nem fogod elfelejteni ezt a Beatrice-ügyet, igaz?

Lenézek magam elé az asztalra azt kívánva, bár képes lennék eltűnni a fában. Sosem fogom megérteni azt a tulajdonságát, hogyan képes elérni, hogy ilyen kicsinek érezzem magam.

- Meghívtak. Udvariatlanság lenne tőlem, ha nem mennék.

Marcus elhallgat egy pillanatra, majd felveszi a tollát, és ismét elkezd jegyzetelni a papírjaira.

- Akkor menj.

Gyorsan felállok, és a lépcső felé fordulok, nem akarok neki időt adni, hogy megváltoztassa a véleményét.

- Tobias?

Az első lépésnél megállítom a lábam, és lassan visszafordulok.

- Nem számít, milyen közel kerülsz Priorékhoz, kérlek, emlékezz arra, hogy a családi ügyeket bizalmasan kezeljük.

Egy hosszú pillanatig bámulom őt, felfogom a szavait.

Családi ügyek.

Érdekes módja annak, hogy megfogalmazzuk, miért borítanak mindig zúzódások.

- Persze - mondom a fogaim közül, mielőtt eltűnök a lépcsőn.




***




Tizenöt perccel korábban érkezem Priorékhoz a vacsorára, mikor becsengetek az ajtón.

Két rózsát tartok.

Az egyik Natalie-é, a másik pedig természetesen Beatrice-é.

Az Önfeláldozók ritkán fogadnak el teljes csokrot, mivel az túl mohó.

Kitárul az ajtó, és Andrew üdvözöl.

Nem tűnik túl lelkesnek, hogy itt vagyok, de mégis behív.

Amint beérünk a nappaliba, Natalie üdvözöl, én pedig átadom neki a rózsát.

- Ez nagyon kedves volt tőled, Tobias. Köszönöm. - Vált egy pillantást Andrew-val, akinek meglágyul az arckifejezése.

Ez az egyszerű kölcsönhatás alapján is meg lehet mondani, hogy mennyire szereti őt.

Caleb lejön a lépcsőn, pillanatok múlva pedig követi őt a testvére is.

Mikor meglátom, elakad a lélegzetem.

Alig több, mint egy hét telt el, de egészen eddig a pillanatig nem jöttem rá, hogy mennyire hiányzott.

Beatrice a szoros kontyba tekert szőke hajával és a túlméretezett ruháival.

Mosolygok kissé.

- Szia, Beatrice.

Egy pillanatra felnéz rám, szeme megáll a rózsán.

- A tiéd - mondom, miközben felé nyújtom.

Kiveszi a kezemből, ujjai egy pillanatig lágyan megérintik az enyémet.

- Köszönöm - mondja halkan, majd beledugja az orrát a rózsa nyílásába.

Ő a leggyönyörűbb dolog, amit valaha is láttam.

- A vacsora kész van. - Natalie hangja kihúz a Beatrice indukálta révületből.

Mindannyian követjük őt az ebédlőbe, és elfoglaljuk a helyünk.

Beatrice és Caleb a vacsora alatt csendben vannak, míg Natalie és Andrew mindenféle kérdéseket tesznek fel, melyekre próbálok éretten felelni.

A végére azt hiszem Andrew meglágyult velem szemben, és Caleb is kevésbé tűnik jegesnek.

Mikor vége a vacsorának, felajánlom, hogy leszedem az edényeket, Andrew pedig követ a konyhába.

Egy ideig csendben mosogatok, ő pedig szárazra törli az edényeket.

Már majdnem végeztünk a feladattal, mikor felém fordul, hogy beszéljen.

- Engedélyezem, hogy udvarolj Beatrice-nak - mondja egyszerűen.

- Köszönöm, uram. El sem tudom mondani, hogy milyen nagyra értékelem.

Bólint egyet, majd otthagy, néhány percig egyedül maradok a konyhában.

Egy vagy két perccel később látom, ahogy Beatrice bedugja a fejét.

A vigyora olyan széles, hogy azt gondolom, fáj az arca.

- Anya azt mondta, hazakísérhetlek.

Elmosolyodom.

- Nagyszerű - mondom lágyan.

Aztán egy pillanattal később Caleb is bedugja a fejét a konyhába.

- Ne légy túl izgatott. Azt mondta, veletek kell mennem.

Beatrice forgatja a szemeit, de semmi sem állíthatja meg azt a fénylő melegséget, ami ma este átjár.




***




Elindulunk a házam felé, Beatrice és én elöl, mögöttünk Caleb köveket rugdosva.

Ennél jobban nem is lehetne nyilvánvalóbb, hogy mennyire mérges, amiért Beatrice most már randizik.

- Nem tudom, hogy miért dühös ennyire - motyogja nekem.

- Ő minden alkalommal Susannel vacsorázott.

Megvonom kissé a vállam.

- Talán csak védelmez.

Beatrice felnevet.

- Igen, igaz. Fele annyira sem kedvel engem.

- Ő a bátyád. Kedvel téged - mondom gyengéden.

Egy ideig csendben vagyunk, bár millió dolog kavarog a fejemben, amit el akarok mondani neki.

Beszélni akarok neki az édesanyámról.

Beszélni akarok neki a Bátrakról.

Mindent el akarok neki mondani, de nem lehet.

Caleb előtt nem.

- A zúzódásod jobban néz ki - mondja csendesen.

- Igen, éppenséggel anyukád segített vele.

Bólint egyet.

- Ő zseniális elsősegélynyújtó.

Olyan közel sétál most hozzám, hogy az ujjaink érintkeznek, de nem merem megpróbálni, hogy megfogjam a kezét így, hogy Caleb ilyen közelről követ minket.

- Jól vagy? - kérdi halkan.

Bólintok.

- Persze. Miért kérded?

- Az ujjperceid sebesek.

Lenézek a kezemre, majd bólintok.

- Sok mindenbe be kell avatnom téged, de… itt nem lehet.

Bólint kissé.

- Oké.

Folytatjuk a csendes sétánkat, míg Caleb megáll.

- Hé, várjatok egy percet. - mondja. - Rögtön jövök. - Sarkon fordul, és elkocog hosszában az úton.

- Mit csinál? - kérdem Beatrice-ra emelve a szemöldököm.

- Ez Susan utcája - mondja sóhajtva. - Üzeneteket hagy neki a postaládában.

Mosolygok.

- Talán nekem is el kellene kezdenem üzeneteket hagyni neked a postaládában.

Összeráncolja az orrát.

- Nincs szükségem üzenetekre. Arra van szükségem, hogy megtudjam miért sebes a kezed.

Nézem egy pillanatig, beharapom az alsó ajkam.

- Én… én azt tanulom, hogyan védjem meg magam. Ahogy mondtad.

Egy pillanatig zavartan néz.

- Én ezt nem mondtam.

- Tulajdonképpen de. Azt mondtad, ha a Bátrakat választottam volna, akkor megtanulhattam volna, hogyan védjem meg magam.

- Igen… de te nem a Bátrakat választottad.

- De ez nem szükségszerűen jelenti azt, hogy nem lehetek Bátor.

Kissé összehúzza a szemét.

- Nem tudlak követni.

- Beatrice, kiszöktem a Bátrakhoz.

Szemei kitágulnak, és gyorsan körbepillant, hogy megbizonyosodjon róla, hogy senki sem hallja.

- Micsoda?

Bólintok.

- Igen. Éjszaka megyek. Senki sem lát. Marcus alszik. Én… én szereztem ott néhány barátot, és ők… segítenek nekem.

Lassan megrázza a fejét.

- Tobias! Ez ANNYIRA veszélyes. NAGY bajba kerülhetsz. Az Önfeláldozókat választottad, egyszerűen nem… mehetsz, és tanulhatsz Bátor technikákat.

- Tudom, hogy veszélyes. Nem akarok ’csoport áruló’ lenni, ez nem erről szól. Jobban tudod, mint bárki más.

Szemei visszasodródnak az arcomra és a sárguló zúzódásra. Kifúj egy apró sóhajt.

- Nem kaphatnak el.

Bólintok.

- Tudom. Bízz bennem.

Egy pillanatra keresztbe teszi a karját a mellkasa előtt, bámulja a földet, aztán hirtelen a szemembe néz.

- Veled akarok menni - mondja csendesen.

- Velem jönni, hova? - mondom feledékenyen.

- A Bátrakhoz.

- Mi? Nem! Egyáltalán nem.

- Miért nem? - kérlel.

- Mert! Nem sodorlak téged olyan veszélybe, mint ez. Részemről egy dolog, hogy elmegyek a Bátrakhoz, de az egészen más, hogy téged is magammal viszlek.

Rosszallóan összeráncolja a homlokát, és rázza a fejét.

- Ez nem igazságos!

- Beatrice, mire van szükséged, amiért a Bátrakhoz kéne menned?

- Én… - megforgatja a szemeit és felsóhajt. - … Jó.

Tudom, hogy az Önfeláldozók fojtogatóak számára. Minden porcikájában pezseg a kalandvágy, de nem vihetem magammal csak emiatt.

Lágyan megérintem a vállait.

- Hé… a megfelelő módon fogok udvarolni neked. Nem foglak bajba keverni.

Felnéz rám, szája enyhén nyitva, ahogy lélegzik.

- Már így is bajba kevertél.

Megrázom a fejem.

- Hogyan?

- Minden alkalommal, mikor megérintesz engem, a vállam, a kezem… úgy érzem… - Elhallgat, nem törődve a mondat befejezésével.

Leejtem a kezem a válláról, és elmosolyodom.

- Igen, én is.

Egy pillanatig nézi a földet.

- Vigyél el magaddal a Bátrakhoz. Csak egyszer.

Behunyom a szemem.

Lehetetlen bármit is megtagadni tőle, de ha elkapják, ahogy kiszökik hozzám, az udvarlásnak vége, még mielőtt kimondhatnám az ’udvarlás’ szót.

- Oké. Elviszlek magammal, de óvatosnak kell lenned. Úgy értem, egy lélek sem tudhat róla, hogy eltűntél, rendben?

Lelkesen bólogat.

- Péntek. Péntek éjjel elviszlek.

Szerda van.

Ez időt ad nekem, hogy figyelmeztessem Zeke-t, és szerezzek neki néhány Bátor ruhát.

- Várj, míg mindenki elalszik a lakásban, és akkor…

- Tudom, hogyan kell kisurranni. - Felvonom a szemöldököm.

- Honnan tudod, hogy hogyan kell kiszökni?

Megvonja a vállait.

- Minden alkalommal kiosonok.

- Hogy mit csinálj?

Vállat von.

- Többnyire csak… sétálok körbe, és felfedezek. Úgy érzem az éjszaka az egyetlen időpont, ami rendelkezésemre áll, hogy… azt csináljak, amit csak akarok.

További bizonyíték arra, hogy az Önfeláldozók nem a neki való csoport, de próbálom figyelmen kívül hagyni ezeket a gondolatokat, amennyire csak lehetséges.

Ha a választási napján Beatrice nem az Önfeláldozókat választja, akkor… nem lehetünk együtt.

- Akkor rendben van - mondom lágyan. - Szökj ki. Találkozzunk a bejárati ajtómnál. Onnan indulunk.

Bólint, ahogy Caleb visszakocog hozzánk.

- Oké, indulhatunk - mondja gyengéden, Beatrice és én pedig csendben folytatjuk a sétát a házunk felé.






12 megjegyzés:

  1. Szuper lett ! Köszi Niki a fordítást! :)

    VálaszTörlés
  2. Hát mit is mondjak ...
    Egyszerűen fantasztikus ez a fici :D
    Annyira aranyos ez az udvarlás dolog,hogy szinte már azt kívánom bárcsak abban a korban élnénk ahol még szokás volt az udvarlás...
    Marcus még mindig irritál és ugyan nem nagyon szerepelt a ficiben akkor is megfojtanám a puszta kezemmel.
    Fúúú mikor Natalie mondta Tobiasnak,hogy örül a szándékainak,felugrottam és örömtáncot jártam xd ( Mer' mé ne ? )
    Andrew pedig az a tipikus apa aki védi a lányát minden hímneműtől aki csak egy kicsit is közeledni akar felé :D
    Caleb egy kis patkány és remélem elhúzza a seggét a műveltekhez...úgy is kellően gonosz már,nem kell magát edzeni...
    Annyi cuki résszel volt tele,hogy nem győzöm leírni ezért nem is teszem :D
    Elvégre mindenkinek világos,hogy az egész fici úgy cuki ahogy van :3
    Jaaa azért az a vörös rózsás dolog nagyon tetszett ^3^
    Hát egyem is meg Tobiast ! Hogy lehet valaki ennyire udvarias és aranyos egyszerre ?
    Nchaa
    A valóságban miért nincsenek ilyen ennivaló fiúk ? Itt minden második srácnak ecset feje van,és kilóg a zoknija a nadrágja alól...
    De ez van.
    Addig amíg vannak könyvek nincs nagy gond :)
    Ezer köszönet a fordításért és meg kell jegyeznem,hogy fantasztikusan fordítasz :D És azért nem kevés szöveget szoktál fordítani,így hát le a kalappal !
    Már izgatottan várom a következő részt !
    Puszii <44

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tobias nekem is nagyon-nagyon-nagyon szimpatikus fiatalember. :) De kinek nem? :D
      Nekem is hozhatna egy szál rózsát. :)
      Hát ha Andrew tudná, hogy a kicsi lánya mit csinál (és mit fog) éjszakánként, lehet meglepődne. :D:D:D
      Köszönöm szépen, hogy ismét írtál! Örülök, hogy ennyire tetszik. :)
      Puszi!

      Törlés
  3. Imádtam <3 köszi a fordítást, Niki!! ;)

    VálaszTörlés
  4. Egyre jobb ez a sztori!!!!
    Olyan cuki a két kis Szerencsétlen együtt!
    Imádom <3
    Köszi a fordítást, Niki!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is odavagyok értük!
      Nagyon kis cukik, de egyre inkább kiderül, hogy nem is annyira Szerencsétlenek, mint amilyennek gondolják őket. :)
      Igazi belevaló párocska.
      Köszönöm! Puszi!

      Törlés
  5. Jó ez a sztori. De azért kellenek ide a Bátrak is. :D
    Én is ilyen udvarlást akarok! Nem baj,hogy ilyen lassú folyamat! Pont ez az aranyos benne.
    Tobias és Beatrice igazi szerelmes pár. Ők a példaképünk.
    Köszi a fordítást! Puszi <44

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát igen, a Bátrak nélkül elég egysíkú lenne a sztori. Valószínűleg hosszútávon nem állná meg a helyét a fici, még így sem, hogy ennyire cukik.
      Nem is értem, hogy Tobias honnan meríti ezeket a romantikus dolgait. Gyermekkorában nem láthatta ahogy a hőn szeretett Marcus udvarol a feleségének. És mégis ő az egyik legideálisabb udvarló, akit csak kívánhatunk magunknak. :)
      Köszi, hogy írtál! Puszi!

      Törlés
  6. Elkezdtem angolul olvasni, és már a 23. Fejezetnél járok.. Rengeteg izgalmas dolog fog történni addig te jó ég... Alig várom hogy magyarul is olvashassam:)))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Lassan beindulnak a dolgok. :)
      Én már elég rég olvastam először, úgyhogy most fordítás közben újra végig izgulom az egészet. :D
      Köszi, hogy írtál!

      Törlés