Fanfic fordítás: Önzetlen döntések - 5. fejezet

Kezdjük a hetet (na meg a hónapot) a megszokott fejezettel, szám szerint az Önzetlen döntések 5. részével. Most sem maradunk vicces, cuki, na meg komoly történések nélkül. A mókázás és edzés mellett olyasvalamire derül fény, ami gyökeresen megváltoztatja Tobias világát. De hogy pontosan mi is az, ahhoz el kell olvasnotok a fejezetet.

A fordítás Niki érdeme! És örül minden véleménynek.

Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.

5. fejezet

TOBIAS


Mikor szerda éjjel kiszököm a Bátrakhoz, ugyanazon az éjszakán, amikor Prioréknál a vacsora volt, Zeke szinte izgatott, hogy több szabályt is megszegek, különösen azt, ami az ellenkező nemet is magába foglalja.

- Hűha, Szerencsétlen! - mondja vigyorral az arcán.

- Neked nem is lenne szabad lányokkal beszélned, nem?

- Ez nem olyan nagy dolog - morgom, erősen megütve az előttem lengő zsákot.

- Ó igazán? Ezért vagy képtelen még a nevét is kimondani anélkül, hogy elpirulnál?

Felnyögök.

- Rendben, ennyi. Nem hozom el.

Zeke hangosan felnevet, majd megrázza a fejét.

- Ne légy nevetséges. Hozd el, csak vicceltem. Fantasztikus, hogy van barátnőd.

- Ő nem a barátnőm. Legalábbis még nem.

Zeke védekezőn feltartja a kezeit.

- Sajnálom. Akkor hogyan kellene szólítanom őt?

Frusztráltan kifújom a levegőt, és felnézek rá.

- Beatrice - mondom, közben még egyszer megütöm a bokszzsákot.

- Rendben, nos, akkor alig várom, hogy találkozzak Beatrice-szal.

Visszahúzom a kezem, és egy pillanatig nézem, ahogy a bokszzsák előre-hátra leng.

- Hé, Zeke, kérdezhetek valamit?

Nekidől a falnak, kezeit keresztezi a mellkasa előtt.

- Hajrá.

- Mik a Bátraknál a szabályok, mikor randizásra kerül a sor?

Zeke egy pillanatig bámul rám, majd lassan megrázza a fejét.

- Nincs egy sem.

Egy pillanatra behunyom a szemem, és veszek egy mély lélegzetet.

A szabadság, melyet az Önfeláldozók választásával elvesztettem, minden nap egyre inkább nyilvánvalóbbá válik.

- El sem tudom képzelni – lélegzem, az agyam máris pörgeti a képeket Beatrice-ról és rólam, fekete Bátor ruhában, egymás kezét fogva, nevetve, megérintve egymást, Isten ments, csókolózva.

- Tudod, én megértem, hogy a dolgok máshogy mennek az Önfeláldozóknál, de… ha esélyt szeretnél arra, hogy felfedezd a dolgokat Beatrice-szel, itt megteheted. Soha senki nem fog rájönni, és… - vonja meg kissé a vállát.

- Ami engem illet, amikor itt vagy… Bátor vagy.

- Helyesen akarok cselekedni vele kapcsolatban. Mindent a könyv szerint akarok tenni. Így kell lennie, máskülönben nem érezném helyénvalónak. Nem számít milyen csókolni valóak az ajkai.

Zeke nevet, és megrántja a vállát.

- Oké. Ezt meg tudom érteni.

Visszahúzom a karom, és néhányszor megütöm a bokszzsákot, Zeke pedig halkan füttyent egyet.

- Mi az? – kérdem kíváncsian.

Megvonja a vállát.

- Semmi… csak kezdesz egyre jobb lenni. Ha beavatott lennél, Eric rajtad tartaná a szemét.

Csupán néhányszor hallottam, hogy Zeke megemlíti Ericet, és sosem volt valami pozitív.

- Egyébként is mi ez az egész Erickel?

Zeke kinyitja a száját, hogy valamit mondjon, de helyette valaki más hangja tölti meg a szobát.

- Eric az oka, hogy mindannyian le akarunk ugrani a szakadékba. – Felismerem Shauna hangját, akárcsak Zeke.

Az egész arca felderül, majd körbeforgatja a fejét, hogy megtalálja.

Felénk sétál, majd a falnak dőlve leül, szemben Zeke-kel.

- Hé, mit csinálsz itt?

Kissé megvonja a vállát.

- Nem tudtam aludni. Fent voltam, beszélgettem a beavatottakkal – ásít egyet –, Christinának újabb durva napja volt Erickel.

Zeke elenged egy apró sóhajtást.

- Képtelen vagyok kitalálni, miért vette őt célba. – A hangja frusztrált.

Shauna ismét megvonja a vállát.

- Mert ez okoz neki örömet, a tőle gyengébb embereket piszkálni.

- Mi a baja? Miért ekkora seggfej?

A szó olyan könnyedén hagyja el a számat, hogy szinte meglepődöm.

Nyilvánvaló, hogy túl sokszor lógok ki a Bátrakhoz.

Zeke elereszt egy fáradt sóhajt.

- Nem tudom. Nem volt mindig…

Shauna gúnyosan felnevet, mindketten felé fordulunk.

- De igen, az volt, csak először nem mutatta.

Zeke behunyja a szemeit, mintha fáradt lenne ehhez a beszélgetéshez, bár még alig kezdődött el.

- Azt gondolja, hogy a Bátraknak csupa hataloméhes idiótáknak kellene lenniük, akik akkor sem ismernék fel a bátorságot, ha az meztelenül ott táncol előttük.

- Hát akkor miért maradtál? – kérdem kíváncsian, felvonva a szemöldököm.

Zeke megrázza kissé a fejét.

- Mert ez nem volt mindig így, és a Bátrak az otthonom. Ez minden, amit tudok.

Enyhén bólintok a fejemmel.

- Szóval ezért állsz olyan közel a beavatottakhoz. Úgy érzed, védelmezned kell őket.

Zeke ismét bólint.

Az Önfeláldozó beavatásnak már régóta vége, de a Bátraké hosszabb ideig tart, mint bármelyik másik.

- Ők azért csatlakoztak a Bátrakhoz, ami egykor volt. Nem azért, amilyen most. Meg akarom nekik mutatni, hogy még mindig lehetséges, de ez nehéz úgy, hogy Eric használhatatlanig hajtja őket, és még a szart is ki kell verniük egymásból…

Aztán Shauna feláll, és elindul Zeke felé. Átkarolja, majd fejét a vállára dönti.

- Én tényleg aggódom Chris miatt – mondja Shauna csendesen. – Eric valóban kiszemelte őt, és nem gondolom, hogy elég erős ahhoz, hogy megbirkózzon ezzel.

Zeke enyhén elfordítja a fejét, és arcát Shauna homlokához nyomja.

Hetekkel ezelőtt a Bátrak egyfajta biztos menedéknek tűntek a számomra.

Azt hiszem, minden csoportnak megvannak a problémái.

Mindhárman hosszú ideig csendben vagyunk. Ennél a pontnál a szavak túl nehéznek érződnek.

Végül Zeke elhúzódik Shauna-tól, szemei egy pillanatig találkoznak az övéivel.

- Hé, szükségem lenne néhány kölcsön ruhára.

Hitetlen arccal bámul rá.

- Egy új stílust fejlesztesz, amiről tudnom kéne?

Kissé megrázza a fejét.

- Nem, Szerencsétlen pénteken elhozza a barátnőjét.

Shauna szemei elkerekednek.

- Szerencsétlennek barátnője van?!

- Szerencsétlennek barátja van – vágok gyorsan közbe.

Shauna felvonja a szemöldökét.

- Rendben, nem kedveled véletlenül ezt a barátot jobban, mint egy barát?

- Én… - Egy pillanatra behunyom a szemem. – A neve Beatrice. Némiképp randizunk.

Shauna szája egy apró o alakra nyílik.

- Ez a legédesebb dolog, amit valaha hallottam. Ti Önfeláldozók egyszerűen felmelegítitek az én kis Bátor szívemet, esküszöm.

Feláll, és egy csókot nyom Zeke homlokára.

- Oké. Hozok neked valamit – fordul felém, megdöntve a fejét.

- Milyennek szeretnéd a barátnődet Szerencsétlen? Egy halom ruhám van. Mit akarsz, hogy nézzen ki?

Azonnal összeráncolom a homlokom.

Nem akarom, hogy valamilyen különös módon nézzen ki.

Én csak Beatrice-nak akarom őt látni.

Megvonom a vállam.

- Nem tudom. Nem érdekel – motyogom.

Forgatja a szemeit.

- Rendben van. Hozok neked valamit – mondja, mielőtt eltűnik az edzőteremből.

Zeke elkapja a pillantásom, és mosolyog.

- Ne aggódj Szerencsétlen. Rendben el fogjuk juttatni ide a barátnődet, és megpróbáljuk megtartani a szemérmességét is.

***

Kimerült vagyok, mikor csütörtök reggel a csoportnélküli szektor felé haladok.

Az egész éjszakán át történő ébren tartózkodás gyorsan kezd eltompítani.

Számos ásítás után végre sikerül elindítanom a napomat.

Végigveszem a napi teendőket, udvariasan szétosztom az ételt, és segítek Natalie-nak felosztani a feladatokat a csoportjaink között.

Natalie körül lenni mindig zavaró, mert annyira hasonlít Beatrice-ra, és ha az agyam egyszer elkezd kattogni ezen a gondolaton, használhatatlanná válok.

Ahogy Natalie-t nézem, a gondolataim a lánya felé sodródnak, ahogy múlt éjjel ujjai az enyémeket cirógatták, miközben a házunk felé sétáltunk.

Ha akarnám sem tudnám letörölni a mosolyt az arcomról.

A péntek még nem tűnt olyan messzinek, mint amennyire most.

Egy szorítás a karomon hirtelen kizökkent a gondolataimból.

Mikor felnézek, egy sötét hajú férfival találom szembe magam.

Maximum négy évvel lehet idősebb nálam, de olyan kiállása van, mintha sokkal idősebb lenne.

- Te vagy az Eaton gyerek, ugye?

- T-t-tessék? – hebegem, miközben kihúzom a kezem a szorításából.

Amint végignézek rajta, látom, hogy egy szürke Önfeláldozó pólót, és egy fekete Bátor nadrágot visel.

Csoportnélküli.

Annak kell lennie a ruhái alapján, de jobban néz ki, mint a többiek.

Szinte olyan, mint akinek jól gondját viselik.

- Tobias Eaton. Te vagy az?

Az első ösztönöm a tagadás, mindig is az, de teljesen felkészületlenül ért.

- Öö…

- Te vagy az. Úgy nézel ki, mint ő.

Bámulok rá, kissé kinyitva a szám.

- Sajnálom. Fogalmam sincs, hogy ki maga, és hogy miről beszél.

- Gyere velem. – Fejével egy sötét sarok felé bólint.

Gyorsan megrázom a fejem.

- Nem megyek magával sehova.

- Bízz bennem, kölyök. Akarod majd. – Jelentős pillantást küld felém.

Kissé elfordítom a fejem, nézem a többi Önfeláldozó tagot, amint osztják az ételt, mit sem törődve azzal, hogy én egy jólöltözött csoportnélküli emberrel beszélgetek.

A férfi úgy tűnik, kezdi elveszíteni a türelmét velem szemben, és anélkül hogy várna rám, méltóságteljesen elmegy a sötét sarokba.

Utána kocogok, az agyam kétségbeesetten próbálja kitalálni, hogy esetlegesen mi is történik most.

- Honnan tudja a nevem?

A férfi megrázza a fejét.

- Ne kérdezz, csak hallgass. – Belenyúl a zsebébe, és kihúz valamit, amiről tudom, hogy egy cigaretta az.

Az Önfeláldozók nem használnak ilyesmit, de az Őszinték igen, és a Bátrak is.

Bámulom őt, ahogy meggyújt egy gyufát, majd a cigaretta végét is, és hosszan beleszív.

- Van egy levelem a számodra.

- Nekem? – mondom hitetlenkedő hanggal. – Nem is ismer engem.

- Nos, ebben igazad van – mondja megpöckölve a cigaretta végét, így egy kevés hamu a földre hullik.

- De ismerek valakit, aki hihetetlenül jól ismer téged. – Benyúl a zsebébe, és előhúz egy összegyűrt borítékot, melynek az elejére az én nevem van ráfirkálva.

- Egyáltalán honnan tudta, hogy itt leszek?

- Nem tudtam – mondja csendesen, miközben szív egy másik slukkot.

- Idejöttem ételért, mint mindenki más, de… - hagyja, hogy a szeme áttérjen rám –, ő tudta, hogy végül itt leszel.

Lenézek az összegyűrt borítékra.

Fogalmam sincs, hogy ki lehet az az ő.

- Talán csak el kellene olvasnod – mondja a férfi, bosszús tónussal.

Lenézek a borítékra, és elkezdem kinyitni, de kezét az enyémre helyezi.

- Mi van, megőrültél? Nem itt. Itt nem nyithatod ki.

Megrántom a vállam.

- Akkor hol kellene kinyitnom?

Vállat von és megrázza a fejét.

- Nem tudom. Nem az én problémám, de azt is el kell mondanom neked, ne hagyd, hogy Marcus megtalálja.

- Ki maga, és honnan ismeri az apámat? – erőltetem.

- A nevem Zach, de ez igazából nem annyira fontos, mint amilyennek gondolod. Én csak a futár vagyok, és vannak dolgok, melyekről nem tudsz. Dolgok, melyeket tudnod kéne.

Beledugom a levelet a zsebembe.

- Most megyek – mondom némileg bosszúsan, mivel megtagadja, hogy bármi érdemlegeset elmondjon nekem. Bólint, majd folytatja a dohányzást, míg én visszasétálok a többi csoportnélkülihez.

***

Mikor végre hazaérek, Marcus még nem jött meg a munkából, én pedig hálás vagyok érte. Leülök a konyhaasztalhoz, és kihúzom a zsebemből az összegyűrt borítékot.

Bámulok a sietősen leírt nevemre, próbálva megfejteni a kézírást, de nem megy.

Az asztalra helyezem a borítékot, és egy pillanatig gondolkodom, hogy egyáltalán ki kellene-e nyitnom. Csak annyit tudok, hogy ez lehet egy trükk, vagy valaki vicces ötlete, de valami azt mondja, hogy ez a levél mindent meg fog változtatni.

Becsúsztatom az ujjam a boríték füle alá, hogy felnyithassam, és kihúzok egy összehajtott levelet. Öregnek tűnik, mintha évekkel ezelőtt írták volna.

Óvatosan széthajtogatom a levelet, és mikor meglátom az egész oldal mentén lejtő kézírást, végül felismerem.

Egy teljes percig nem kapok levegőt.

Ez a levél az édesanyámtól van.

Az én édesanyám.

Írt nekem valamit mielőtt meghalt?

A halála furcsa volt, váratlan és gyors.

Mikor volt ideje arra, hogy levelet írjon nekem?

A szemeim gyorsan szaladnak végig az oldalon, felfalva azt.


Tobias, olvasom.

Nem tudom, mit mondott neked Marcus.

Nem tudom, mennyit tudsz az igazságból, de lehetőséget szeretnék arra, hogy elmagyarázzam a dolgokat.

Annyira sajnálok mindent, amin keresztülmentél, és a dolgokat, amiknél nem lehettem ott, hogy átsegítselek.

Ha beszélni akarsz velem, és nagyon remélem, hogy igen, üzenj az egyik csoportnélkülimmel.

Légy óvatos.

Bárhol találkozhatunk.

Minden szeretetemmel:

- E

Zúg a fejem.

Megfordítom a levelet, de nincs odaírva semmi más.

Többnek kell lennie.

Muszáj lennie!

Ez nem elég információ.

Feltépem a borítékot, de nincs ott semmi.

Semmi.

Nem tudom, hogy ez mit jelenthet.

Mikor írták?

Ez azt jelenti, hogy nem halt meg?

„Nem tudom, mit mondott neked Marcus.”

Azt mondta nekem, anya, hogy meghaltál.

Szorosan megmarkolom az asztalt, próbálok lélegezni.

Ez őrültség, de hányszor akartam a lehetőséget, hogy újra láthassam? Csupán egy pillanatra?

Most megvan ez a lehetőség.

A világ nehéznek érződik, és rossznak, de tudom, hogy minden lehetőséget meg kell ragadnom, hogy beszéljek vele.

Beszéljek vele.

Alkalmam van arra, hogy beszéljek az anyámmal.

Ismét lenézek a levélre.

„Üzenj az egyik csoportnélkülimmel.”

Az én csoportnélkülim.

Most már szinte egyértelműnek tűnik.

Az ő csoportnélkülijei voltak azok, akik ápoltak voltak, jobban öltözöttek.

Magam elé rakom a levelet az asztalon, kezemet végigdörzsölöm az arcomon.

Az édesanyám életben van.

Ha őszinte akarok lenni magammal, egy kis részem mindig is tudta ezt.

Marcus sztorija soha nem állt össze igazán, de sosem képzeltem, hogy hazudna nekem valami olyanban, ami ilyen nagy, ami ilyen valódi.

Megfordítom a levelet, és egy tollért nyúlok.

Egy pillanatig bámulom a papírt, majd gyorsan végigvezetem rajta a tollat.


Ma éjjel.

A központ.


Összehajtom a papírdarabot, és mélyen a zsebembe rejtem, mielőtt elhagyom a házat.

A lábaim maguktól vezetnek, míg haladok a csoportnélküli szektor felé.

Kezd késő lenni, így legtöbbjük menedéket keres éjszakára.

Csak egy férfi van ott, aki úgy néz ki, mint aki anyám csoportnélkülijeihez tartozhat. Lassan elindulok felé, ő pedig felemeli a fejét, hogy rám nézzen.

- Üzeneted van a számomra? – mondja, felhúzva egyik szemöldökét.

Egészen kicsit bólintok, majd kitartom feléje az összehajtogatott papírdarabot.

Elveszi, és a zsebébe dugja.

- Lódulj – mondja apró biccentéssel.

Elindulok, de valami arra késztet, hogy visszaforduljak.

A férfi egy hosszú pillanatig bámul rám, majd lassan megrázom a fejem.

- Tényleg életben van? – kérdem csendesen, a hangom jobban remeg, mint szeretném.

A férfi néz engem egy percig, majd megvonja a vállát.

- Nem tudom, miről beszélsz.

Nem tudom, mire számítottam.

Okkal bujkált ilyen sokáig. A hűséges csatlósai most nyilvánvalóan semmit nem fognak elárulni.

Nem zavartatom magam, hogy elköszönjek, mielőtt gyorsan megfordulok, és sietve visszasétálok a házamhoz.

Ismét a lábaim mintha maguktól mennének.

A saját házamhoz szándékoztam visszamenni, de a Prior-házzal szemben találom magam.

Csendesen kopogok, majd várok.

Beatrice az, aki válaszol, én pedig életemben soha semmiért nem voltam még ennyire hálás.

- Tobias – mondja mosolyogva. – Milyen kellemes meglepetés. Be akarsz jönni?

Kissé megrázom a fejem.

- Nem… köszönöm… én… - Nagyon nehéznek találom ebben a pillanatban ezt az udvarias Önfeláldozó társalgást, de tudom, hogy elengedhetetlen.

Hátranéz, valószínűleg a szüleit keresi, majd tesz néhány lépést kifelé, és csendben becsukja maga mögött az ajtót.

- Mi a baj? – kérdi, szemeiben aggodalommal.

Beharapom az ajkam, próbálok küzdeni a közeledő könnyek támadása ellen. Lassan megrázom a fejem.

- Én nem tudom… én…

- Hé… rendben van. – A kezemért nyúl, és gyengéden megszorítja.

Meg tudom mondani, hogy többet akar, de örökre beleestünk az Önfeláldozók korlátainak csapdájába. Egy perc múlva elengedi a kezem, és a mellkasa előtt keresztezi a karjait, hogy elkerülje a kísértést.

- Mi történt? Úgy nézel ki… - Elhallgat, én pedig hálás vagyok érte. Nem akarom hallani, hogy éppen most hogyan nézek ki.

- Szükségem van rád, hogy elgyere velem valahova ma éjjel. Ki tudsz szökni?

Hátrapillant, mintha félne, hogy a szülei esetleg hallják, de senki sem követett minket.

- A Bátrakhoz? – suttogja.

Lassan megrázom a fejem.

- Nem… nekem… nekem találkoznom kell valakivel, akit már jó ideje nem láttam, és nem hiszem, hogy egyedül képes vagyok kezelni a helyzetet.

Kissé bólint.

- Igen, ki tudok szökni – mondja halkan.

- Rendben – suttogom biccentve, szememmel az arcát nézem.

Kinyílik mögötte az ajtó, és Natalie kidugja a fejét.

- Ó, Tobias! Jó látni téged. Nem akarsz bejönni vacsorára?

Egy pillanatra behunyom a szemem, próbálom gyorsan összeszedni magam.

- Nem, köszönöm. Csak megálltam, hogy megkérdezzem Beatrice-tól, hogyan telt a napja. Az apámmal kell vacsoráznom.

Natalie bólint egyet, de Beatrice le sem veszi rólam a szemét.

- Majd látlak – mondom neki lágyan, majd gyorsan a saját házam irányába fordulok.

 Következő fejezet >>