Fanfic fordítás: Feltámadás A befejezés - 7. fejezet


FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!
Ez már a folytatás, ha még nem olvastad az elsőt, ITT megteheted!


Meg is érkezett a Feltámadás folytatásának 7. fejezete! Vajon ebben a fejezetben javul már Tris állapot, vagy tovább kell néznünk, ahogy szenved. És vajon Négyes meddig bírja ezt elviselni. A választ hamarosan megtudjátok, csak neki kell állnotok a fejezetnek.

Köszönjük Mártinak a fordítást! Jó olvasást!

Az eredeti történetet ITT találjátok!
 


7. fejezet



TOBIAS




Már három hete.

Három hét álmatlan éjszakákkal.

Három hete próbálkozom, hogy Tris legalább néhány órát aludjon.

Három hete próbálkozom, hogy legalább egy kis darab pirítóst egyen.

Három hete legszívesebben kitépném a hajam, mert akkora fájdalma van, hogy nem tudja abbahagyni a sikoltozást.

Három hete gyűlölöm magam, és a borzalmas apámat.

Három hete nézem, hogy Tris egyre betegebb.

Három hét hamis reményekkel.

Nincs gyógymód.

Ez teljesen nyilvánvaló.

Max és Caleb számtalan lehetőségen végigment, kipróbált számtalan gyógyszert, de Tris még mindig beteg.

Még mindig nem marad meg benne semmi, és ha nem kapna infúzión keresztül tápanyagokat és folyadékot, valószínűleg már meghalt volna.

De még így is minden órában hány.

Tris a földszinten alszik. Végre.

Csak akkor érzem, hogy fellélegezhetek egy kicsit, amikor alszik, és ez nem túl gyakori.

Fent vagyok a hálószobában, ami állítólag a miénk, de Tris már hetek óta nem aludt itt.

Gyakorlatilag a kanapé állandó vendége lett.

Az ablaknál állok, és bámulok kifelé, azon gondolkodom, hogyan jutottunk el eddig, és már három hete az jár az agyamban, hogy mi lett volna, ha máshogy döntök.

Döntenem kell, mert ez már nevetséges, bár a döntés gyakorlatilag már megszületett.

Nem hagyhatom, hogy Tris meghaljon, és ezt Marcus mindig is tudta.

Győzött, az a szemét.

- Szia…

Megfordulok, és Carát látom az ajtóban.

Most az lélegeztető nélkül van, ezt örömmel látom. Egyre jobban van, és már majdnem visszanyerte a régi szellemes önmagát.

Begurul a szobába, és megáll a komód mellett.

Calebbel felszereltünk egy rámpát a lépcsőhöz, miután rájöttünk, hogy a házban majdnem képtelenség neki egyedül közlekedni. Ha már itt kell lennie, meg kell könnyíteni neki, amennyire csak lehetséges.

Felkapaszkodik, és kiszáll a székből.

Már egyre jobban tud állni, de még messze van a járástól.

Kezével a komód tetejére támaszkodik, hogy megtartsa magát, a csípőjével pedig nekidől, hogy biztosan ne essen el.

Nem segítek neki, mert tudom, hogy jobban szeretni a dolgokat egyedül megcsinálni.

- Felküldtek, hogy felmérjem a károkat.

Felvonom a szemöldököm.

- Kik?

Vállat von.

- Leginkább Tris.

- Ébren van? – Az ajtó felé indulok, de Cara megállít.

- Hé, hé, fényes páncélú lovag, jól van. Caleb vele van.

Megtorpanok, aztán felé fordulok.

Fényes páncélú lovag. Igaz. Talán az voltam, de most elég messze vagyok tőle.

- Milyen károkat kell felmérned?

- Tris szerint becsavarodtál. Nos, mi is így gondoltuk, csak nem akartuk a szemedbe mondani.

- A feleségem haldoklik, és a seggfej apám zsarol, hogy megmenthessem. – Értetlenül nézek rá. – Szóval igen, lehet, hogy becsavarodtam.

Kicsit oldalra dönti a fejét.

- Akkor engedd ki.

- Csak úgy? Szabadítsam rá a világra, és történik, ami történik?

Cara vállat von.

- Nem hagyhatod meghalni.

- Hirtelen beléptél a Tris-csapatba?

A szőnyeget bámulja egy ideig, mielőtt megszólal.

- Nem. Nem igazán, de… én a "Tartsuk életben és épelméjűen Négyest" csapatban vagyok, ami együtt van a Tris-csapattal.

Nem tehetek róla, de elmosolyodom.

- Hiányoztál. – A szavak könnyedén buknak ki belőlem, mert már hetek óta szeretném kimondani, és mert igaz.

Bólint.

- Igen, tudom. Te is hiányoztál.

Itt volt körülöttem minden nap az elmúlt három hétben, de alig beszélgettünk. Nehéz volt távolságot tartani tőle, amikor arra volt szüksége.

Átölelem, és magamhoz szorítom, hogy biztosan ne essen el.

- Segíts nekem, Cara. Mit csinálok itt? Önző vagyok?

- Mondhatok valamit?

Bólintok.

- Észrevettem valamit, amikor Tris először tért vissza. Ahogy ránéztél.

Hirtelen nem tudom, hogy akarok-e erről beszélni. Visszagondolva rá, és arra, ahogy megbántottam Carát … nem tudom, érdemes volt-e.

- Értsd meg… Én csak… Észrevettem, hogy soha nem néztél úgy rám, mint őrá. Négy évig együtt voltunk, de egyszer sem néztél rám úgy, mint Trisre. Egyszer sem.

- Cara.

- Ne, nem azért mondom, hogy bűntudatod legyen. Azért mondom, mert… megértem. Annyira tiszta volt, ártatlan és gyönyörű. Ahogy ránézel… - Szünetet tart, és megrázza a fejét. - … Ő a te napsugarad, Négyes.

Kinyitom a számat, de feltartja a kezét, hogy elhallgattasson.

- Tudom, hogy én is jelentettem nekem valamit, de nem ezt. Azt kérdezted, hogy szerintem önző dolog-e, ha elengeded Marcust. A válaszom nem, mert a ti szerelmetek a legtisztább dolog, amit valaha láttam, és úgy gondolom, hogy a világnak szüksége van erre. Ez hatalmas. Ezt bebizonyítottátok, egész idő alatt. És amikor külön vagytok… mintha teljesen más emberek lennétek. Ez egyszerűen nem lehet igaz. Ezt most értettem meg igazán.

Könnyek csillognak a szemében, de még nem csordultak ki.

- Cara… - sóhajtok fel.

Csak megrázza a fejét.

- Ne. Nem kell mondanod semmit. Rendben van. Tényleg.

Ránézek, ő pedig felsóhajt.

- Oké, még nem vagyok teljesen túl ezen vagy rajtad, de az is eljön, de… - Megvonja a vállát. – Szeretném, ha valaki úgy nézne rám, ahogy te nézel Trisre, és tudom, hogy az nem te leszel.

Elhallgat, és csak bámuljuk egymást egy ideig, aztán megszólal.

- Nem hiszem, hogy önző vagy.

Mély levegőt veszek és bólintok.

- A dolgok tényleg rosszabbra fordulnak, ha kiengedjük Marcust.

Cara mosolyog, aztán vállat von.

- Már átéltünk egy-két „rossz dolgot”. Szerintem jók vagyunk benne.

Újra megölelem, mert zseniális.

- Hé, kérdezhetek valamit? – kérdezem, ahogy a mellkasomra hajtja a fejét.

- Persze.

- Mi van közted és Caleb között?

- Tessék?

- Ne játszd a hülyét.

Forgatja a szemét.

- Semmi. Semmi sincs köztünk, csak a barátom. Rendben? Most pedig menj, nem kéne máshol lenned?

- Igazad van. Máshol kéne lennem. Szeretnéd, hogy visszasegítselek a székbe?

- Nem, már nagyon megy – motyogja, és lassan beleereszkedik a székébe.

- Oké, nagyszerű. – Elindulok az ajtó felé, de még egyszer megállok az ajtóban. – Cara?

- Igen? – mondja, miközben felém gördíti a széket.

- Caleb úgy néz rád, ahogy én nézek Trisre.

Aztán elindulok lefelé a lépcsőn.

TRIS

Semmi sem egyértelmű többé.

Úgy érzem, hogy ki-be sodródom az öntudatlanság és az ébrenlét között, csak lebegek valahol az elmémben.

A szemem csukva van, de amikor kinyitom, Tobias van ott velem szemben.

- … Szia… - nyögöm ki.

- Szia, szépségem… - suttogja, a kezével megérinti a homlokom, és eltűri az arcomba hullott hajtincseimet.

- Ez a valóság? – kérdezem halkan.

Többé nem tudom megmondani.

Tobiason látszik, hogy a tény, hogy megkérdeztem, fizikailag fáj neki.

- Igen… - válaszolja halkan.

- Mi a baj?

- Semmi. Nincs semmi baj… Én… - Felsóhajtok. – El kell mennem, elintézni valamit, és mire visszajövök, te már jól leszel. Rendben?

Az agyam homályos, de tudom, hogy ezt nem teheti meg. Nem teheti.

- Ne… - Megrázom a fejem. – Ne… Nem teheted… Nem engedheted ki!

Megérinti az arcom.

- Tris, édesem, figyelj rám, rendben? Nincs már lehetőség. Megpróbáltunk már mindent. Csak ez van. Nem hagyhatom, hogy meghalj, nem tudom, nem akarom, nem fogom. Rendben?

Megint megrázom a fejem, erősen. Ez rossz döntés, ebben a pillanatban nem tudom, hogy miért, mert nehéznek érzem a fejem, de azt tudom, hogy nem engedhetem, hogy ezt tegye.

- Nem! Csak hagyj meghalni… Csak legyen vége… Tobias, kérlek. Rendben van ez így…

Elfordul tőlem, de látom az arcán a csalódottságot.

- Szóba sem jöhet… - mondja csendesen.

- Tobias… - Harcolnom kell, hogy tudatomnál maradjak, mert az álom megint azzal fenyeget, hogy elragad, ahogy mindig teszi. – Sajnálom…

- Csitt… - Lehajol, és megcsókolja a homlokom. – Nem kell mentegetőznöd. Egyáltalán. Rendben? – Megcsókolja az ajkam. – Visszajövök, oké?

- Tobias…

- Hé, figyelj rám. – Most szigorú a hangja. – Nem ettél szinte semmit három hete. – A hangja rekedt, és egyenetlen a légzése. – Tris - összeszorítja a száját, és megrázza a fejét. – Ne vitatkozz velem ezen. Nem hagyom, hogy ezt tedd – sóhajtja.

- Ha… kiengedjük… ő nyert…

Tobias megrázza a fejét, és a kezébe fogja az enyémet.

- Nagyon sápadt vagy, remeg a kezed, és kilátszanak a bordáid, úgyhogy nem kockáztatok tovább. Nem éri meg. Megyek, és kiengedem, aztán majd foglalkozunk vele.

Csak bámulok rá. Máshoz nincs energiám.

- Tris. Mi lenne, ha én lennék a te helyedben?

Elképzelem őt, az ágyon fekve úgy, mint most én, ugyanúgy szenvedve, mint én.

Egy percig sem hagynám, hogy ez történjen.

Most értem meg az elszántságát.

Bólint.

- Visszajövök – suttogja, aztán átvág a szobán Caleb felé. – Hívni foglak, amint beadta magának az ellenszert, hogy ellenőrizd, használ-e Trisnek is. Tartsd a szemed a telefonodon.

TOBIAS

Johanna úgy bámul rám, mintha megőrültem volna, és igazából nem hibáztathatom.

Nem dolgoztam már három hete, most pedig a világ legnagyobb szívességét kérem tőle.

- Tudom, hogy nem voltam egy mintadolgozó, vagy minta akármiben, de ezt most tényleg fontos, Johanna. Nem kérném, ha nem volna az.

- Azt akarod kérni, hogy engedjem el azt a foglyot, akit három hete még semmiképpen nem akartál elengedni?

- Tris meg fog halni, ha nem engedjük ki.

Johanna együttérzőn néz rám.

- Tobias, ezt nem írhatom alá.

- Megteszem, akár az Ön engedélyével, akár anélkül.

- Parancsolsz?

Vállat vonok.

- Nem fogom hagyni, hogy Tris meghaljon, mert egy szadista seggfej úgy döntött, hogy zsarolni fog.

Johanna megrázza a fejét, és hosszan felsóhajt.

- Mit szeretnél, mivel indokoljam meg a szabadon bocsátását?

Megvonom a vállam.

- Nem tudom.

Rám néz, kutató a tekintete.

- Tobias… - Megrázza a fejét, aztán benyúl az iratszekrénybe, és elővesz egy darab papírt. Ráír néhány dolgot, aztán a lap alján aláírja. Az asztal fölött felém nyújtja a papírt.

Lenézek rá, a szívem majd kiugrik a helyéről.

Egy kiadatási parancs Marcus Eatonnek.

A jegyem Tris gyógyulásához.

- … Köszönöm.

Elveszem a papírt, és talpra állok.

- Tobias? – mondja lágyan. – Ha elengedjük Marcust, szükségem lesz a munkádra.

Ránézek, a döbbenet kiül az arcomra.

- … Van még munkám?

- Természetesen – mondja halkan. – Tobias, ha Marcus szabadon mászkál, minden segítségre szükségünk lesz.






7 megjegyzés:

  1. Már egy pillanatra azt hittem, hogy Johanna nem engedi meg neki. De ott lettem volna amikor Tobias azt momdta, hogy Caleb úgy néz Carára mint ő Trisre. Miért nem foja fel, hogy neki tetszik Caleb?! Köszi a fordítást Márti (^3^)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azért Johanna mindig a jó oldalon áll, és azon van, hogy Triséknek jó legyen.
      Igen, Cara felfoghatná végre, hogy őt is szereti valaki...
      Szívesen <4

      Törlés
  2. Amikor Tobias becézte Trist, azt hittem, elájulok *-* Hogy a fenébe lehet valaki ennyire édes és gyöngéd??
    Az eleje... sírhatnékom volt. Amikor Tobiasnak könnybe lábadt a szeme... anyám...
    Ó, és szegény Tris... :( Johanna hála Istennek megengedte, hogy szabad legyen Marcus... Kapja be! (mármint Marcus és Evelyn...)
    Köszi a fordítást, Márti! Puszi :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, bocsánat, félreolvastam, mert Carának lábadt könnybe a szeme. Ugye...? :D

      Törlés
    2. Ez a "szépségem" nekem is nagyon tetszett... Annyira cuki.
      Igen, Cara szeme lábadt könnybe...
      Köszi, hogy írtál!

      Törlés
  3. Fényes páncélú lovag. :) Ez nagyon tetszik!
    Lassan helyére kerülnek a dolgok. (És akkor jöhetnek az újabb bonyodalmak. Mert úgysem ússzuk meg nélkülük.)
    De legalább Tris nem fog félholtan feküdni.
    Köszi, Márti! Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Cara tényleg kezdi visszanyerni a régi szellemes önmagát.... Jó volt az a beszólás.
      És igen, lesz még bonyodalom bőven, nem fogunk unatkozni.
      Szívesen, és köszi, hogy írtál!

      Törlés