Fanfic fordítás: Önzetlen döntések - 9. fejezet

Már olvashatjátok is az Önzetlen döntések 9. fejezetét! Tris továbbra is úgy viselkedik, mintha egy félelem kimaradt volna az életéből, és született Hatos volna, de hát mi így szeretjük. De vajon Tobias is ilyen? És mi a helyzet Marcusszal? Sok minden kiderül ebben a fejezetben.
Jó olvasást hozzá!

A fordítás Niki érdeme! És örül minden véleménynek.

Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.

9. fejezet

TOBIAS

- Tobias!

Összerezzenve ébredek, ahogy Marcus a nevem kiáltja, nem segítve ezzel a már amúgy is lüktető fejemen.

Megjegyzés magamnak:

Nyilvánvalóan az alkohol mindig rossz ötlet.

A múlt éjszaka eseményei lassan beszivárognak az agyamba, a szívem pedig összeszorul, mikor a Beatrice-szel töltött részekre gondolok.

Soha nem leszek annyit kettesben vele, hogy teljesen elégedettnek érezzem magam.

Az elmém egy pillanatra Christinára irányul, és nem vagyok felkészülve a szomorúságra, ami eltölt.

A gyász, mikor nem fedi el az alkohol, nehéz, ha reggel elsőként szembesülsz vele.

- Tobias!

Marcus hangja újra megremegteti a falakat, én pedig felnyögök, mielőtt kimászok az ágyból, és elindulok felé, le a lépcsőn.

- Jó reggelt – motyogom, mikor végre odaérek a konyhaasztalhoz.

Legjobb tudásom szerint próbálom egyben tartani magam, dacára a lüktető fejemnek, és a kissé émelygő gyomromnak.

Egy pillanatra végignéz rajtam, szemei lassan számbavételeznek.

- Pokolian nézel ki.

- Nem tudtam aludni – mondom gyorsan.

Újra végigmér, de nem erőlteti a témát, én pedig hálás vagyok érte.

- Ismét elkezdesz dolgozni az irodámban. Megértetted?

A szívem leáll.

A csoportnélküli szektorban töltött néhány értékes óra volt az egyetlen menedékem, kivéve Beatrice-t.

Időre van szükségem, távol az állandó fenyegetéseitől, és a mindent látó szemétől.

Nem tudom, hogy másképp hogyan éljem túl.

A fulladás érzése szinte azonnali.

Nem.

Még egyszer nem.

Képtelen vagyok arra, hogy visszamenjek vele dolgozni, ÉS vele éljek mindennap.

Egyszerűen nem megy.

- Mi? Miért?

Egyik szemöldökét felvonva rám néz, néma megrovással, hogy megkérdeztem.

- Mert rajtad akarom tartani a szemem, ezért.

- Baromság – morgom.

Nem tudom, mi késztet arra, hogy ezt mondjam.

Talán a tény, hogy lüktet a fejem.

Talán a bennem levő Bátor, akit az elmúlt néhány hétben hoztam létre.

Ettől függetlenül mindenféle figyelmeztetés nélkül kijött, Marcus pedig nem tűnik túl elégedettnek.

Semmi türelmem nincs most hozzá, és függetlenül attól a ténytől, hogy kétségkívül tudom, zúzódásokkal fogok fizetni a szemtelenségemért, képtelen vagyok rávenni magam arra, hogy érdekeljen.

- Tessék?

Marcus hangja tele van méreggel.

- Egészen biztosan nem dadogtam.

Aztán az enyém is.

Marcus elkerekedett szemekkel bámul rám egy pillanatig, aztán elbizonytalanodom.

A hang, amin beszéltem, nem a sajátom.

Nem lehet az.

A hang, amit most használok, Tobiasé a Bátraktól, azé a Tobiasé, akit soha nem volt esélyem megismerni…

Nos, egészen mostanáig.

Marcus gyorsan feláll, már húzza is ki az övét a nadrágja bújtatóiból.

Gyermekkorom folyamán olyan sokszor néztem, ahogy ezt teszi, és olyan sok különböző okból kifolyólag.

A félelem, ami automatikusan eláraszt, szinte elviselhetetlen, de tudom, ha használom a Bátraknál tanultakat, képes vagyok megbirkózni ezzel a félelemmel.

- Istenre esküszöm, ha megütsz vele, megbánod. – A hangom tónusa züllött, veszélyes.

A hang szinte megijeszt engem.

- Honnan ez az önző hozzáállás? Én nem ilyennek neveltelek – sziszegi Marcus.

Bátrak, gondolom magamban, de ezúttal befogom a szám.

- Fordulj meg – mondja lassan.

- Nem.

- Azt mondtam. Fordulj. Meg.

- Hallottam – mondom továbbra is szembefordulva vele.

Bámul rám, fejét lassan ide-oda mozgatja.

- Mit próbálsz elérni ezzel, Tobias? Tudod, hogy fog végződni. – Egy pillanatra felnéz rám, majd le, és aztán ajkai mosolyra húzódnak.

- Fordulj. Meg – mondja ismét, minden szavát kihangsúlyozva.

- Nem kell engedelmeskednem többé a parancsaidnak – mondom gyengéden, a szívem olyan gyorsan ver, hogy azt hiszem, széttöri a mellkasom.

Gyorsan elindul felém, szemei lángolnak.

Nem gondolkodom.

Nem igazán van rá időm.

Hátrahúzom a kezem, ahogy Zeke szavai felvillannak az agyamban, majd előretörök, és érzem, ahogy az öklöm az arcának csapódik.

A bütykeim kielégítő ropogással az állának ütköznek.

- Mondtam, hogy megbánod – mondom halkan, miközben hátratántorodik, egyik kezét az állán tartva.

Ott áll egy pillanatig, és láthatom, ahogy a sokk kiül az arcára.

Gyakorlatilag látom, ahogy az agya próbál teljes erővel dolgozni.

Honnan volt bátorsága a kis védtelen Tobiasnak, hogy visszaüssön?

Egy hosszú percig dörzsöli az állát, aztán felemeli a szemét, hogy rám nézzen, haragtól színezett arccal.

Ez egy olyan kifejezés, amit túl jól ismerek.

- Hogy merészeled! – sziszegi, szájából nyál fröcsög.

- Mi a fenét tanultál, és kitől?

- Tőled – mondom halkan. – Nem gondoltad, hogy ennyi év alatt rám ragadt a bántalmazásból?

- Bántalmazás? – mondja, hangjában nevetéssel.

- Az nem bántalmazás, ha az alany megérdemli.

- Igen, mert ha nyolc éves vagy és elesel, akkor biztos vagyok benne, hogy ez az összes többi Önfeláldozó háztartásban is garantálja a három órás öv szertartást.

- Segíteni próbáltam.

Kissé forgatom a szemeim.

- Neked mindenesetre segített aludni éjjel.

- FOGALMAD sincs azokról a dolgokról, amelyektől megóvtalak; a dolgokról, melyeket érted tettem. Hiszed vagy sem, én védelek téged, Tobias. Fogalmad sincs, mennyire. Ha nem edzettelek volna a tesztedre, kétlem, hogy most egyáltalán még életben lennél.

- Mi- micsoda?

- Hallottál. Én vagyok az oka, hogy egyáltalán még élsz.

- Miről beszélsz?

- Az életedről, és hogy hogyan töltöttem a sajátom, hogy megvédjem.

- Nem értem.

- Nem is ez a cél. Neked csak követned kell a szabályaim, és azt tenni, amit mondok.

- Ez nem igazságos. Most már felnőtt vagyok, és el kell mondanod, ha veszélyben vagyok.

Forog a fejem. Ha Marcusnak ez a módszere, hogy megvédjen, akkor tudni akarom, hogy pontosan mi az, amitől úgy gondolja, hogy megvédett.

Mi lehet olyan szörnyű, ami ezt a fajta „védelmet” indokolja?

Tényleg megóvta az életem azzal, hogy kikényszerített belőlem egy Önfeláldozó eredményt? Mindig azt feltételeztem, hogy az Önfeláldozóknál akart tartani, hogy így örökre irányíthasson.

Talán volt egy másik ok.

- Igen, Tobias. Az vagy. Felnőtt vagy, aki jobb, ha nem tudja micsoda.

- … Mi vagyok? – A szívem olyan gyorsan ver, hogy gyakorlatilag hallom.

- Gyorsabban kiszagoltak volna, mint ahogy kimondhatnád, hogy Bátrak, ha én nem lettem volna.

- Kik?

- Nem számít, hogy kik.

- Hazudsz – mondom csendesen, Marcus pedig hangosan felnevet.

- Milyen célból kellene hazudnom neked? Ahogy mondtad, már felnőtt vagy.

Megemelem kissé a vállam.

- Nem tudom. Anyáról is hazudtál nekem ennyi éven keresztül. Honnan kellene tudnom, hogy valaha is igazat mondasz?

Megfagy a szavaimtól, aztán lassan felém fordul.

- Igen… - suttogom halkan. – Tudom, hogy még életben van.

Bámul rám egy pillanatig, mintha nem igazán hinne a szavaimnak.

- Mit szeretnél, mit mondjak? – kérdezi végül.

- Az igazat, most az egyszer.

Forgatja a szemeit egy percig, majd megvonja a vállát.

- Az igazat, Tobias? Az anyád egy hazug, és egy csaló, és nem akart téged. Azért romantizálsz vele, mert nem ismerted. Ha a helyedben lennék, csökkenteném a veszteségeim, és tovább lépnék.

Ott állok, testem tetőtől talpig reszket.

Még soha senkit sem gyűlöltem annyira, ahogy Marcus Eatont gyűlölöm, és nem tudom, hogyan fejezzem ki.

Még mielőtt egyáltalán rájöhetnék, hogy akarom, lerohanom.

Megütöm egyszer, kétszer, háromszor, míg sikerül eltolnia.

Megragad, és olyan erősen nekilök a falnak, amennyire csak tud, kezével ott tartva.

- Figyelj rám, kicsi fiú. Csak egyszer fogom elmondani. Védelmezlek téged. Te továbbra is pontosan azt fogod tenni, amit mondok, és akkor fenntartom a védelmező énem. Megértettél?

- Nem teheted ezt velem életem hátralevő részében…

Marcus hátrahúzódik, és keményen megüti a számat.

Hozzászoktam a bántalmazáshoz, de ez valahogy olyan, mintha több lenne, mint amit évekig csinált velem.

Ez nem az a fenyítés, amit az öv okozott.

Ez egy férfi küzdelme.

- Hozzá fogok menni Beatrice-hez – sikerül kinyögnöm. – És nem leszek itt többé. Akkor mit fogsz tenni?

Ajkai mosolyra húzódnak.

- Szerencséd lesz, ha azzal, ahogy ti ketten viselkedtek, Beatrice egyáltalán eljut a választási napjáig. Az éjszaka óráiban találkozni…

- Honnan tudsz erről?

Nem válaszol, de nem tetszik a kifejezés az arcán.

- Ha a helyedben lennék, Beatrice- t is elengedném. A végén úgyis veszélyt jelentenél a számára, és igazából Tobias… a nők aligha érik meg.

- Mit kellene ez jelentsen?

Felsóhajt.

- Túl sokat kérdezel.

- Túl homályos vagy. Mondd el, mi történik. Mitől védesz engem? Van valaki a nyomomban?

- Nem ezt mondtam.

Bámulom egy pillanatig, az alsó ajkam kirepedt és vérzik, ahol megütött, és a lüktető fájdalom csupán enyhén zavaró, mert válaszokra van szükségem.

- Akkor mi az, amit mondtál?

Ledobja a karját, felszabadítva a szorításából.

- Csak tartsd magad a szabályokhoz, Tobias.

***

A kevés megengedett tükörhasználati időt azzal töltöm, hogy bámulom a zúzódást a szám körül.

Nem tudom, mit fogok mondani Beatrice-nek.

Szinte azonnal pánikba fog esni, mikor meglátja az arcom, és szeretném legalább megkísérelni, hogy megkíméljem az aggodalomtól.

Kétlem, hogy a közeljövőben Marcus újra hozzám ér.

Megváltoztak az erőviszonyok.

Nem vagyok már többé egy megrémült kisfiú, ő pedig többé nem egy hatalmi figura.

Most, két férfi vagyunk.

Egyenlő felekként harcolunk, és nem hiszem, hogy Marcusnak ez tetszik.

Mindig szerette kihasználni az embereket, akik gyengébbek, mint ő.

Zeke-nek köszönhetően többé már nem vagyok gyenge.

Ujjaimmal megnyomom a zúzódást, és felsóhajtok, mielőtt elcsúsztatom a tükröt.

Marcus órákkal ezelőtt lefeküdt, nem szólt hozzám a korábbi küzdelmünk óta.

Hamarosan találkoznom kellene Beatrice-szel, és annak ellenére, hogy Marcus azt állítja, tud róla, hogy kiszököm, hogy láthassam, mégis megyek.

Megszokásból rendet rakok a fürdőszobában, és belevetem magam az éjszakába.

Beatrice az iskolánál vár rám, a hídnál.

Már azelőtt meglátom, mielőtt észrevesz.

A hídon ül, egy könyvvel az ölében.

A haja már kiszabadult a szokásos szoros kontyból, de még nem szedte szét teljesen.

Annyira összpontosít, hogy szinte nincs szívem megzavarni.

Szinte.

Odamegyek mögé, kezemmel könnyedén befogom a szemét.

Felnyújtja a karját, hogy megérintse az enyém.

- Késtél – suttogja gyengéden.

Leejtem a kezeim, és megkerülöm, így szembe kerülök vele.

- Tudom. Sajnálom.

Kissé tátva marad a szája, mikor meglátja a szám sarkának közelében levő lila zúzódást.

Néhány pillanat múlva felsóhajt.

- Jól vagy?

Bólintok egyet.

- Igen.

A pillantása azt sugallja, hogy nem hisz nekem.

Már azelőtt tudtam, hogy nem fog, mielőtt a szó elhagyta a számat.

- Beatrice. Ígérem. Sokkal rosszabbul néz ki, mint amilyen valójában…

- Mindig ezt mondod.

Kissé nevetek.

- Azért, mert mindig ez az igazság.

Szemei a zúzódásomról a felrepedt ajkamra vándorolnak.

- Ezúttal más volt, Beatrice. Ellenálltam.

- Megtetted?

Úgy hangzik, mintha nehezen tudná feldolgozni a szavakat, amiket mondtam.

Megértem.

Én is alig hittem el, ami korábban történt.

- Megtettem.

- Mi történt?

Végigfuttatom a kezem a hajamon, és megvonom a vállam.

- Valójában sok minden, de nem kell beszélnünk róla.

- Még egy év, Tobias. Csak egy – mondja lágyan.

Enyhén bólintok, majd szemem az ölében levő könyvre irányítom.

Fejemmel felé intek.

- Mi az? Házi feladat?

Lenéz az ölébe, majd gyorsan becsukja a könyvet.

- Olyasmi.

Odanyúlok érte, és meglepődöm, mikor meglátom, hogy a kiáltványt tartom a kezemben.

Gyorsan végigszaladok rajta, lelassítva az Önfeláldozókra vonatkozó résznél, majd a Bátraknál.

Visszaadom neki, ő pedig lassan kiveszi a kezemből.

- Mit csinálsz?

Kifújja a levegőt.

- Semmit. Ne borulj ki. Nem gondoltam meg magam, én csak… - sóhajt egyet.

- Én csak nézem.

- Csak nézed? – kissé megrázom a fejem.

- Caleb azt mondta, hogy jó ötlet megismerkedni más csoportok kiáltványaival… csupán… tudod… a biztonság kedvéért.

Bólintok.

- Arra az esetre, ha úgy döntesz, hogy egy másikat választasz.

- Nem… nem feltétlenül. Én csak… a Bátraké iránt érdeklődtem… minden, ami ott történik, Erickel együtt… csak utána akartam nézni, ez minden.

A zsebembe dugom a kezem, és próbálok nem olyan idegesnek tűnni, mint amilyennek érzem magam.

- Ne haragudj rám. Én nem… - rázza meg a fejét.

- Csak csodálkozom, rendben?

Lassan megrázom a fejem.

- Nem kértelek arra, hogy az Önfeláldozókat válaszd. Igazából, az ellenkezőjét tettem.

- Tudom. Nem erről van szó.

- Akkor miről? – kissé megdöntöm a fejem.

Megnyalja az alsó ajkát.

- Ericről.

Felvonom a szemöldököm.

- Ericről?

Kissé bólint.

- Segíteni akarok a Bátraknak.

- Mire gondolsz? – kérdem, majd odacsúszok mellé, hogy leüljek.

- Eric nem követi a kiáltványt. Úgy értem… igen… de megcsavarja. Ez nem lehet… törvényes.

Megvonom a vállam.

- A közte és Max között hallott beszélgetésből ítélve nem igazán hiszem, hogy Ericen kívül jelenleg bárki másnak is sok beleszólása lenne a Bátraknál a dolgokba.

- Tudom, de segíteni akarok. Zeke… Shauna… ők nem ezt érdemlik. Senki sem. Christina sem ezt érdemelte.

Kissé felsóhajtok, majd nekidöntöm a hátam a híd korlátjának.

Tudom, hogyan érez, én is ugyanezt érzem, de tudom, hogy nem tehetünk semmit.

Két Önfeláldozó vagyunk.

Egyikünknek sincs beleszólása a Bátrak dolgaiba, és soha nem is lesz.

- Beatrice… - mondom gyengéden.

- Szörnyű, ami Christinával történt… de nincs semmi, amit tehetnénk ez ügyben. Önfeláldozók vagyunk. Nem hozhatjuk helyre a Bátrakat.

Ekkor felém fordul, szemei egy rövid ideig az arcomat fürkészik, mielőtt kinyújtja a karját, hogy megérintse a zúzódásom.

Ujjait végighúzza a körvonala mentén, én pedig nézem a mellkasát, ahogy minden lélegzetvételnél felemelkedik, majd vissza.

A pillanat olyasvalamivel töltődik fel, amit nem egészen tudok megnevezni.

- Az is elég borzasztó, ami veled történik – mondja csendesen.

Nagyot nyelek, próbálom figyelmen kívül hagyni az érzést, amit az érintése okoz.

Minden nappal egyre nehezebb körülötte lenni.

- Azt sem tudod helyrehozni – mondom gyengéden.

Ujjaival lassan végigsimítja az ajkaim, én pedig képtelen vagyok másra, mint hogy kifújjak egy reszkető lélegzetet.

- Talán nem… de megpróbálhatom.

Előre hajol, ajkait olyan gyengéden tapasztja a zúzódásomra, hogy inkább érződik egy csók suttogásának, mintsem magának a dolognak.

Kissé hátrahúzódik, majd felnyújtja a kezét, hogy lágyan a mellkasomra szorítsa.

- Úgy gondolod, hogy javításra szorulok? – mondom olyan halk hangon, hogy meglepődöm azon, hogy hallja.

Lassan megrázza a fejét.

- Nem… a javítás nem a helyes kifejezés. A gyógyítás talán…

- Azt hiszed, meg tudsz engem gyógyítani? – A kezeim remegnek, és nem vagyok igazán biztos abban, hogy miért.

- …Tudom, hogy képes vagyok rá – suttogja.

A szívem gyakorlatilag a torkomban dobog, mikor odahajolok, hogy megcsókoljam.

Ajkaink akadálytalanul mozognak együtt, és lehetetlen leállítani, nem mintha akarnám.

Felnyúl, karjait szorosan a nyakam köré fonja, én pedig kezeim a csípőjén pihentetem, szorosan magamhoz húzva.

Az ajkamra fúj egy könnyed sóhajt, ami úgy áramlik át rajtam, hogy beleborzongok.

Elhúzódik, én pedig megragadom a lehetőséget, hogy megpróbáljam szabályozni a légzésem.

- Te reszketsz – suttogja.

Gyorsan bólintok.

- Én… - felemelem a tekintetem egy kissé, hogy ránézzek, és látom, ahogy lágy ajkai mosolyra húzódnak.

- Zavarba hoztalak?

Lassan bólintok.

- Igen.

Nincs értelme hazudni neki.

Előrehajol, homlokát hosszan az enyémhez nyomja.

- Tobias…

- Igen? – mondom, a hangom magasabb a kelleténél.

Nem válaszol.

Helyette hozzám préseli magát, karjait szorosan körém tekeri.

Felnyögök, mielőtt megcsókolom.

Azt hiszem, ő a legellenállhatatlanabb ember, akivel valaha is találkoztam.

Ahogy megcsókolom, az érzés, hogy közel vagyok hozzá csak megnő.

Érinteni és érezni akarom minden egyes porcikáját, de ez a hülye öltözék útban van.

Gyengéden bedugja a kezét a pólóm alá, és amint hagyom, hogy érezze a hasam, aztán a mellkasom; tudom, hogy amit teszünk, az nem felel meg az Önfeláldozók normáinak.

- Szükségem van arra, hogy kettesben legyek veled…

A szavakat az ajkamnak suttogja, én pedig kíváncsi vagyok, vajon honnan tanult meg ilyen hihetetlenül csábítóan ziháló módon beszélni, amitől megőrülök.

Szorosan megmarkolom a vállait.

- Egyedül vagyunk – válaszolom.

Erőteljesen megrázza a fejét, lélegzete éles lihegésként jön ki.

- Nem így. Szükségem van… - Ráharap az ajkára, próbál olyan szavakra gondolni, melyekkel kifejezheti magát.

Egyet sem talál.

Ehelyett az ölembe mászik, lábai kétoldalt, ajkait hevesen az enyémre tapasztja.

Kezével megragadva, és húzva tépi a pólómat, próbálja úgy felnyomni és a fejem fölé juttatni, hogy ezzel egyidejűleg ne szakítsa meg a csókot.

- Beatrice…

Sikerül kijutnom a csókok közül, de még ez a kis szó is szinte lehetetlen.

- Beatrice… Beatrice…

Nem számít, mit mondok, nem riasztja el a vakmerőségét.

- Beatrice! Beatrice! Állj! – megragadom a csípőjét, és eléggé hátratolom ahhoz, hogy megállítsam. Tágra nyílt szemekkel felnéz rám, nehezen lélegzik.

- Figyelj… én értem. Én, igen… én… én ugyanígy érzek. Szinte teljesen lehetetlen számomra, hogy körülötted legyek… de nem hagyhatom, hogy ez így megtörténjen.

Nézem, ahogy a csalódottság kiül az arcára.

- Miért?

- Mert… ez túl különleges. Te vagy túl különleges. Korábban mondtam neked. Helyesen akarok veled cselekedni, Beatrice. Megfelelően akarom ezt tenni.

- Az éjszaka közepén titokban találkozgatni velem nem éppen megfelelő.

Kissé felsóhajtok, majd lassan megrázom a fejem.

- Azt akarod, hogy hagyjam abba?

- Nem! Nem ez, amit én… - Egy frusztrált zajt hallat, majd kezeit keresztezi a mellkasa előtt, és elfordul tőlem.

- Beatrice. Ugyan – erősködöm.

- Nem! Ez igazságtalan. – Mikor visszafordul, láthatom, hogy a szemei könnyektől csillognak, melyek még nem hullottak ki.

- Mi igazságtalan?

- Te… minden… én… - Megáll egy pillanatra, végigfuttatja kezét a haján, hátrafésülve a kósza hajszálakat.

- Beatrice – mondom gyengéden, próbálom folytatásra bíztatni.

- Szeretlek… - mondja csendesen, hangja szinte szívbemarkoló.

- Én is szeretlek. Ezt tudod.

- Miattam?

Lassan megrázom a fejem.

- Mire gondolsz?

- Minden alkalommal, mikor elkezdjük ezt csinálni, te elhúzódsz. Tudom, hogy problémád van az intimitással, de komolyan kezdem azt hinni, hogy csak miattam van.

Bámulok rá egy hosszú percig, aztán lassan megrázom a fejem.

- Azt hiszed… te azt hiszed, hogy nem akarlak téged?

Szipog, majd megvonja a vállát.

- Beatrice… - megfogom a kezét, és a mellkasomhoz szorítom, közvetlenül a szívem fölé.

- Érzed ezt?

Enyhén biccent.

- Ez mind te vagy. – Kifújom a levegőt – Ez a felgyorsult szívverés… ez miattad van, Beatrice Prior. Egy másodpercig se kételkedj abban, hogy akarlak téged.

- Akkor miért tagadjuk meg magunkat?

- Mert… én akarlak téged, Beatrice. Olyannyira, hogy néha fáj, de nem így. Nem akkor, mikor kiszökünk az éjszaka közepén. Nem a szabályokkal szemben. Akarlak, a helyes módon, és a helyes időben. Rendben lehet ez így?

Egy pillanatig a szájához szorítja a kezét.

- Képtelen vagyok olyan sokáig várni… - suttogja.

Egy másodpercre behunyom a szemem, veszek egy mély levegőt.

Ezt nem bírom.

Olyan keményen próbálok megfelelően cselekedni, de a „helyes dolognak” különböző definíciói vannak attól függően, hogy hol vagy.

Az Önfeláldozóknál az lenne a „helyes dolog”, ha várnék, amíg elveszem feleségül. A Bátraknál nem számítana, hogy házasok vagyunk vagy sem.

Elengedek egy apró sóhajt.

- Jól van. Nem kérem tőled, hogy várj, míg összeházasodunk. Csak ne ma éjjel. – Kinyúlok, és lágyan megérintem az arcát.

- Rendben?

Kissé bólint.

- Sajnálom. Nem tudom, mi a baj velem. – Miközben beszél, lenéz az ölébe.

- Ez rendben van. Én megértem, tényleg. – Hüvelykujjammal cirógatom az arcát.

Ahogy felnéz rám, az alsó ajka enyhén remeg.

- Nem gondoltam volna, hogy a szerelem egy komplett őrültség.

Kissé elmosolyodom, majd megvonom a vállam.

- Mi, azt hitted, hogy egyszerű lesz?

Összeráncolja a homlokát.

- Nem úgy tűnik? Mint mindenféle folyamat az Önfeláldozóknál. Ott nincs semmilyen konfliktus. Ez sokkal nehezebb, mint vártam.

- Beatrice, mi nem vagyunk olyanok, mint a többi Önfeláldozó.

Tudom, hogy a szavak igazak, de egy részem nem akarja, hogy azok legyenek.

Nem Önfeláldozónak születtem, és Beatrice sem, de a körülmények miatt mindketten itt ragadtunk.

- Tudom. Ez az oka, hogy nem tudok várni.

Átölelem, és egy pillanatig közel húzom magamhoz, állam a feje tetején pihentetem.

- Minden rendbe fog jönni, Beatrice. Ígérem. – Befészkeli magát a mellkasomhoz, érzem a sóhajtását.

- Remélem.

Következő fejezet >>