Fanfic fordítás: Önzetlen döntések - 10. fejezet

Újabb hét vette kezdetét (khmm a premier hete...), és itt az Önzetlen döntések új fejezete is! Ami elég érdekes lesz, ha figyelembe vesszük az előző két fejezetet. Mindenképp érdekes lesz, de már nem kell sokat várni, hogy minden a feje tetejére álljon.

A fordítás Niki érdeme! És örül minden véleménynek.

Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.

10. fejezet

TOBIAS


Teljesen váratlanul ér, mikor négy nappal később Beatrice megjelenik a házamnál.

Ott áll, kezében egy tál gyümölcs, a haja felkötve egy csinos kis kontyba, a túlméretezett szürke Önfeláldozó pólója lelóg a vállairól, mint mindig.

- Beatrice – mondom halkan, a fejem felé döntöm egy pillanatig.

- Mit csinálsz itt?

Enyhén megvonja a vállát.

- Gondoltam, veled vacsorázom. Mindig te jössz át hozzánk. Arra gondoltam, most én csatlakozhatnék hozzád.

Egy hosszú percig bámulom.

Az ok, amiért mindig náluk vagyok, mert az Eaton háztartásban a vacsora általában ugyanúgy zajlik. Marcus tudomást sem vesz rólam, míg csendben eszem, majd végül az est hátralevő részét a szobámban töltöm.

- A ti házatok sokkal szórakoztatóbb. Bízz bennem.

Kissé elmosolyodik, és próbálja mellőzni, hogy milyen kellemetlen ez az érzés.

A hídnál töltött éjszaka óta nem láttam, és most, hogy látom őt, úgy zúdul rám az összes érzelme annak az estének, mint egy lavina.

- Marcus nincs itt – mondom csendesen. – Tanácsülésen van.

- Ó. – Nézem, ahogy a csalódottság kiül az arcára.

Ha Marcus nincs itt, akkor nem helyes együtt vacsoráznunk.

Haza kellene kísérnem.

Ez az, amit egy jó, illedelmes Önfeláldozó férfinak tennie kéne.

Ahogy ott állok, rájövök, hogy ezek közül egyik sem illik rám.

- Be akarsz jönni?

Meglepettnek látszik a szavaimtól, de aztán rábólint, én pedig bevezetem a házba.

Körülnéz, majd elindul a konyha felé.

Az Önfeláldozó házak nem sokban különböznek, így pontosan tudja hová megy, mintha csak otthon lenne.

Nézem, ahogy előveszi a vacsorához szükséges dolgokat.

Tányérokra helyezi a gyümölcsöt, amit hozott, és elővesz egy sor zöldséget.

- Nem én kéne, hogy neked főzzek? Nem így működik, ha az én házamba jössz vacsorára?

- Normális esetben – mondja, közben elkezdi felvágni a zöldséget, keze könnyedén irányítja a kést.

- Én csak próbálom megmutatni neked, hogy milyen kell legyen egy Önfeláldozó feleség. – Vigyorodik el, én pedig megforgatom a szemeim.

- Látom. És minden este ezt fogod csinálni nekem?

Megvonja a vállát.

- Ha jól viselkedsz.

Nevetek, majd nekidőlök a pultnak, csak nézem őt.

Jól bánik a pengével.

Képzelem, hogy rengeteg gyakorlata van otthon a vacsorakészítésben, de hihetetlen nézni. Még akkor is tökéletes kis szeleteket készít, ha a kés egy kicsit megcsúszik.

Egészen addig folytatja a tökéletes kockára aprítást, míg a kés kicsit túlságosan is megcsúszik.

Már azelőtt látom a vért, mielőtt megszólal.

- Au!

Odamegyek, könnyedén felemelem a kezét.

Csak egy apró vágás a jobb mutatóujján.

Gondolkodás nélkül az ajkaimhoz emelem, és megszívom.

Szemeivel rögtön az enyémbe pillant, én pedig nézem, ahogy a mellkasa kicsit gyorsabban mozog fel és le, mint korábban.

Egy-két pillanatig.

Elhúzom a kezét a számtól, hogy megnézzem.

- Sajnálom… én csak… - Erősen az ajkamba harapok.

- …Gyorsan el akartam állítani a vérzést.

Hüvelykujját végigdörzsöli a vágás felett, majd bólint.

- Hát… köszönöm. Sikerült.

Láthatom, ahogy a szívverése a nyaka mentén lüktet az ereiben.

A gyönyörű, csókolni való, sima, puha a nyaka.

Nagyot nyelek, próbálom kontrollálni a saját pulzusom, de már nem tart sokáig.

Mielőtt egyáltalán felfogom, hogy mi történik, Beatrice a nyakam köré fonja a karjait, majd ajkát az enyémre tapasztja, olyan erősen, hogy kissé kibillent az egyensúlyomból.

Olyan, mint amikor a tűz találkozik a benzinnel.

Ajkak és karok tüzes, szenvedélyes felfordulásában robbanunk fel, majd hirtelen nekinyomom a falnak, egyik kezem felcsúszik, hogy megmarkoljam a pólóját, erősen tartva magam, nehogy teljesen eltávolítsam azt.

Könnyedén felnyomja magát, és lábait a csípőm köré kulcsolja.

Tudom, hogy le kéne állnom, minden porcikám tudja, de képtelen vagyok rávenni magam, hogy megtegyem.

Túl jól esik.

Túl tökéletes.

Túl helyes.

Túl Bátor.

Elhúzódom, homlokom nekidöntöm az övének, mélyeket lélegzem, ő pedig egy kis ideig utánozza a légzésem.

- Miért álltál meg? – kérdi.

Hátradöntöm a fejem, hogy ránézzek.

- Mert fel akarlak vinni az emeletre.

Gyakorlatilag látom, ahogy a torkán akad a lélegzete, miközben a szemei kiszélesednek.

- …De tudnom kell, hogy készen állsz-e erre, hogy ez olyasvalami, amit tényleg akarsz.

- Tedd a szívemre a kezed – mondja csendesen, én pedig követem az utasítását, kezem finoman a mellkasára helyezem.

- Ez mind te vagy – mondja halkan, megismételve a szavaim, amiket egyik este mondtam.

Nem tiltakozik, mikor elindulok felfelé a lépcsőn, megfeledkezve az ételről.

Szerencsés vagyok, hogy fejből tudom az utat a szobámba, mert ahhoz túlzottan lefoglal a csókolgatása, hogy figyelmet szentelhessek annak, ahová jelenleg megyek.

Végül elérjük a hálószobám, ő pedig könnyedén hanyatt esik az ágyamra.

Ott ül a könyökére támaszkodva, én pedig hirtelen lefagyok.

Fogalmam sincs, hogy innentől mit kellene tennem.

Sosem tettem ezelőtt ilyet, és bár tudom, hogy ő sem, mégis kötelességemnek érzem, hogy pontosan tudjam, mit teszek.

- Mi az? – kérdi halkan, hirtelen megijedve a mozgásom hiányától.

Lassan megrázom a fejem.

- Semmi…

Beharapja az alsó ajkát, engem néz.

- Tobias… gyere ide… - Kinyújtja felém a karjait, én pedig belezuhanok, átmászok rajta, ajkam kitartóan az övére tapasztom.

Váratlanul elhúzódik, és nézem, ahogy felemeli a pólóját, majd át a feje felett.

Gondosan maga mellé helyezi, extra hosszú időt szánva arra, hogy így tegyen.

Feltételezem azért, mert ideges amiatt, hogy ennyire ki van szolgáltatva nekem.

Nem is tudom honnan volt ereje, hogy ő vegye le elsőként a pólóját.

Mikor végre szembenéz velem, a haja a pólótól az egész arcát elfedi, tönkretéve a tökéletes Önfeláldozó frizuráját.

Odanyúlok, és kibontom a kontyát a többé már nem tökéletes tekercséből, aztán nézem, ahogy a haja a vállaira omlik.

Szó szerint egy istennő, és nem tudom, hogy lehetek ennyire szerencsés.

- Nagyon gyönyörű vagy, Tris – suttogom, mert félek, ha kicsivel is hangosabban beszélek, a szavak nem megfelelően jönnek ki.

Nem válaszol, helyette a pólóm alá tolja a kezét, és csupán egy pillanatig érzi a hasam, majd a mellkasom, mielőtt az egészet lerántja.

Csak akkor jut eszembe, hogy tele vagyok hegekkel és zúzódásokkal, mikor meghallom az éles lélegzetvételét.

Kezét a szájához szorítja, szemével figyelembe vesz minden sebhelyet.

Még soha senkinek nem voltam ennyire kitéve, és csak néhány másodperc kell, hogy bepánikoljak.

Gyorsan lecsúszom az ágyról, keresem a pólómat, de fogalmam sincs, hol landolt.

- Tobias, várj… Én nem akartam így reagálni.

Hallom őt, de nem hagyom abba a keresést.

- Tobias… hé, sajnálom. Kérlek, gyere ide…

Megtalálom a padlón a pólómat, odamászok, hogy felvegyem, majd visszahúzom.

Bámul rám az ágyból, még mindig védtelenül, egyszerű fehér melltartóját nem takarja el a pólója.

A mellkasa előtt keresztbe rakja a karját, majd egy hosszú pillanatig néz engem.

- Nem tudom, mire számítottál – mondom csendesen, próbálom távol tartani a haragot a hangomból.

- Tobias… - Rázza meg lassan a fejét. – Rendben van… én nem… én csak… nem számítottam arra, hogy ilyen sok van. Én nem… nem készítettem erre fel magam.

- Természetesen nem tetted – morgom, aztán végigfuttatom a kezem a hajamon.

- Talán egyszerűen csak haza kellene menned. Már órákkal ezelőtt haza kellett volna küldjelek.

Kissé felsóhajt, majd lassan megrázza a fejét.

- Nem megyek el. Tudom, mit teszel.

- Ó, tényleg? És mi az?

- Eltolsz magadtól, mert azt hiszed, hogy most már képtelen vagyok kezelni téged az előbb látottak miatt.

Csendben maradok, mert gyűlölöm, hogy ilyen jól ismer.

- Tobias… Kérlek, gyere vissza ide.

- Nem. Akárhogy is, ez egy rossz ötlet volt…

- Tobias! Nem érdekel! Engem nem. Mitől félsz annyira? Láttam, és még itt vagyok. Még mindig itt vagyok, és még mindig szeretlek, éppen annyira, mint tíz perccel ezelőtt…

- Ez a probléma! – Meglepődőm a kiáltástól, ami elhagyja a számat. Nem számítottam rá, és azt hiszem, hogy Tris sem.

- Probléma, hogy szeretlek téged?

- Olyan valakit érdemelsz, akinek nem lesz pánikrohama, ha megpróbálod levenni a pólóját! Én… - Megállok, próbálok egy olyan szóra gondolni, ami eléggé megfelel annak, hogy leírjon engem –, sérült vagyok. Én sérült vagyok. Ez nem igazságos veled szemben. Nem az, és én csak… nem tudom ezt tovább csinálni. Minden nappal, amivel közelebb kerülök hozzád, egyre világosabbá válik számomra, hogy nem tartozunk össze, hogy jobbat érdemelsz.

Élesen felszisszen.

- Ne gondold ezt.

Nem válaszolok.

Bámul rám, majd kezével megérinti a homlokát.

- Szóval akkor ennyi? Te csak… feladod?

Keresztezem a karom a mellkasom előtt, és megvonom a vállam.

- Azt hiszem.

Egy hosszú percig az ágyon marad, csak bámul rám, egy pillanatig azt hiszem, hogy összeroppan, és sírni fog, de nem.

Feláll és elindul felém, kezével egy másodpercre megragadja a pólóm alját, aztán feltolja, és ismét leveszi.

Nézem, ahogy a ruhadarab leesik a padlóra.

Megkerül, így most szemben van a hátammal, és érzem, ahogy puha ujjai átrajzolják az egyik sebhelyem. Aztán rátapasztja az ajkát.

- Mondd el, hogyan szerezted őket.

Szembe fordulok vele.

- Micsoda?

- Talán túljuthatunk rajta. Millió jobb indok van arra, hogy elmenekülj, Tobias. Nem hagyom, hogy ez egy legyen közülük. Nem megyek sehova.

Veszek egy mély levegőt, majd lassan kifújom.

- Amit az imént megérintettél… azt hiszem… azért kaptam, mert későn értem haza az iskolából.

- Rendben… - mondja halkan, én pedig megfordulok.

Ujjaival egy másikat cirógat, lent a hátam közepén.

- Az a választási nap előtti éjszaka történt. Nem emlékszem, miért, de emlékszem rá, mert középen van, és aznap éjjel nem tudtam a hátamon aludni.

Előrehajol, és arra az egyre is rátapasztja az ajkát.

Ez egészen addig így megy, míg már nincs több sebhely, amit megérinthet, vagy megcsókolhat.

Megkerül, kezeimet az övébe helyezi.

- Na. Most már tudok mindent, és még mindig szeretlek. Nincs semmi, amitől félni kéne.

Lassan bólintok.

- Köszönöm…

- Mit? – kérdi kis mosollyal az arcán.

- Hogy bátrabb vagy nálam. Hogy ennyire hiszel bennünk.

Közel húz magához, karjait körém fonja, néhány percig szorosan ott tart.

- Te bátor vagy, Tobias – suttogja. – Mit gondolsz, honnan tanultam?

Hátrahúzódom, kezem egy pillanatig pihentetem az arcán, majd előrehajolok, és megcsókolom.

Van valami más ebben a csókban, mint a többiben, amiket az éjszaka folyamán adtam neki.

Könnyedebb, de még mindig rémisztő.

Még mindig nem tudom, hogy mit csinálok, de a testem teljesen átveszi az irányítást.

Együtt az ágyra zuhanunk, mintha egy koreografált tánc lenne.

Először csak lábak, takarók, és ajkak hatalmas zűrzavara vagyunk, de végül rátaláltunk egy kellemes egyensúlyra, és a testem meggyullad, hogy megadjak neki mindent, amit az elmúlt pár hétben kért tőlem, szavak nélkül.

Végzek a csókjaimmal egy gyors leltárt a testén, mielőtt összeforr a tekintetünk.

- Készen állsz? – kérdem suttogva, ő pedig rám bólint, de látom a szemében az enyhe félelmet.

- Rendben van… - mondom gyengéden. – Az enyém vagy. Ígérem. Bízol bennem?

- … Az életemmel – mondja kissé kifulladva.

Könnyedén lehajolok, ajkaim az övére szorítom, aztán első alkalommal elveszünk egymásban.

Két héttel később

- Tris, gyerünk, láttalak már tízszer jobban ütni ennél – mondja Zeke, miközben mindketten nézzük, ahogy Tris a Bátrak edzőtermében ütögeti a bokszzsákot.

Most már szinte mindenki, akivel a Bátraknál találkoztunk, Trisnek szólítja Beatrice-t. Először kicsit mérges voltam.

Ez az én különleges becenevem a számára.

Aztán megint, annyira illik hozzá, hogy képtelen vagyok valóban haragudni a többiekre, mert ellopják.

- Erővel!- mondja Zeke ismét, amint Beatrice hátrahúzódik, aztán keményebben megüti a zsákot.

- Jó!

Shauna odaoldalaz mellém, és a vállamra teszi a kezét.

- Tudod, remek lenne itt.

Kissé elfordulok, hogy ránézzek, és az arckifejezésem valószínűleg elárulja, hogy ez nem egy jó téma.

- Azta… az egész arcod megváltozott. Jól vagy?

Kissé felsóhajtok, majd a terem sarkába sétálok, Shauna pedig követ.

- Igen. Nem… többnyire nem.

Felvonja a szemöldökét.

- Tudom, hogy jó lenne itt. Minden nap egyre inkább látom.

- És ez neked problémás, mert az Önfeláldozóknál akarod őt.

Lassan bólintok.

- Hát, egy dolgot elmondhatok, önszántából nem fogja a Bátrakat választani.

- Miért mondod ezt?

- Mert túlságosan szeret téged. Veled akar lenni. Nem számít, hogy ez mit jelent.

Mindketten elfordulunk, és nézzük őt, amint Zeke tanítja neki, hogyan használja a lábát.

- Ettől önző vagyok?

Shauna megdönti kissé a fejét.

- Nem tudom. Azt hiszem ettől… szerelmes vagy.

- Igen… még akkor is, ha önző lennék, azt hiszem, nem érdekel. Már túl mélyen benne vagyunk.

Shauna rám néz, aztán Trisre, mielőtt felém billenti a fejét.

- Hűha – mondja halkan.

- Mi az? – kérdem.

- Ti lefeküdtetek, nem igaz?

Abból, ahogy Shauna ajkai mosolyra húzódnak, elmondhatom, hogy elpirultam.

Igen, Shauna, lefeküdtünk. Egyszer akkor éjszaka, és azután körülbelül még hatszor.

Gondolom, de nem mondom ki.

Shauna amúgy is igennek veszi a hallgatásom.

- Hát, jó neked, Szerencsétlen – mondja egy enyhe vállveregetés kíséretében.

Egy pillanatig csendben vagyunk, csak nézzük Trist és Zeke-t, majd mikor Tris elindul az irányomba, Shauna ismét felém fordul.

- Csak emlékezz rá, hogy ez az ő választása, és nem számít, hogy mi az, a tényen, hogy szeret téged, nem fog változtatni.

Tris odaugrik, végigszalad rajta az adrenalin, majd beleesik a karjaimba, és egy csókot hint az arcomra.

Shauna elhúzza Zeke-t a szoba másik végébe, és egy pillanatra mindent elfelejtek.

Elfelejtem, hogy a Bátraknál vagyunk.

Elfelejtem, hogy valószínűleg én vagyok a legönzőbb ember a bolygón.

Elfelejtem, hogy egy éven belül Beatrice meg kell hozza élete legfontosabb döntését.

Elfelejtek mindent, kivéve, hogy milyen érzést kelt az ajka az enyémen.

Órákig ott állunk a Bátrak edzőtermében, csókolózva, mintha semmi más gondunk nem lenne a világon.

Ha esetleg egy éven belül elveszítem, meg kell győződnöm arról, hogy a legtöbbet hozom ki abból, amim van.

Következő fejezet >>