Fanfic fordítás: Önzetlen döntések - 11. fejezet


Igaz, hogy hétfő van, mégis hosszú hétvége, így mindenkinek tudom ajánlani a mai olvasnivalónkat a pihenés - vagy épp nem annyira pihenés - közepette.
Kicsit előreugrunk az időben, és most már meglátjuk, hogy nem lesz olyan egyszerű Tobias és Beatrice kapcsolata, mikor a háttérben sötét titkok lappangnak. A vihar már a küszöbön. De nem árulok el többet, olvassátok el a fejezetet! :)

A fordítás Niki érdeme! És örül minden véleménynek.

Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.




11. fejezet


TOBIAS
Egy évvel később




- Válassz egy számot egy és húsz között – kéri Beatrice, miközben az utca közepén fekszünk, félúton az ő háza és az enyém között, a csillagokat bámulva.

Nagyon késő van, de még egyikünk sem áll készen arra, hogy hazamenjen.

Ebben az órában itt biztonságos az Önfeláldozóknál.

Senki sincs ébren, így senki sem zavar abban, hogy lefeküdj az út közepére. Azon kívül végtelen mennyiségű időnk van, mert mindketten kiszöktünk.

- Öö… tizenhat.

- Látod, te is ezt csinálod. Annyira összpontosítasz a számra, mert ekkor volt az alkalmassági vizsgád, és a választás. – Kissé elfordul, hogy szemben legyen velem.

- De számomra már nincs többé jelentősége. Én már választottam.

Rám mászik, én pedig veszek egy mély levegőt, próbálom egyben tartani magam, annak ellenére, hogy a lábai elképesztő módon markolják a csípőm.

- Ó, igen? Hallottam, hogy egy számodra nagyon fontos valakinek holnap lesz az alkalmassági vizsgája. Nekem ez elég jelentősnek tűnik.

- Tényleg? Ki az?

Összeráncolja az orrát, aztán lehajol, és megcsókol.

Néhány pillanat múlva elhúzódik, várakozóan bámul rám.

Nevetek, majd megrázom a fejem.

- Ó… oké. Már emlékszem. – Kinyújtom a karom, hogy megérintsem az arcát.

- A gyönyörű Beatrice Prior. Hogy felejthettem el?

Kissé elmosolyodik.

- Ideges vagyok – mondja halkan.

Megrázom a fejem.

- Ne légy. Mondtam neked, hogy ez tényleg könnyű.

Egy pillanatra beharapja az alsó ajkát.

- Mesélj megint a szimulációról.

- Rendben. Fogok, de le kell szállnod rólam.

- Miért? – kérdi enyhén lebiggyesztve az ajkait.

- Mert így számomra lehetetlenség koncentrálni.

Vonakodva felnyög, de aztán lecsúszik rólam, és elhelyezkedik mellettem.

- Bemész, fognak adni neked egy áttetsző folyadékot, megiszod, aztán a szimulációban fogod találni magad.

Mikor először magyaráztam el neki ezt az egészet, rémültnek látszott, most azonban némileg izgatott.

- De nem fogom tudni, hogy a szimulációban vagyok, igaz?

A gyomrom összeszorul a szavaira. Még mindig nem mondtam el neki, hogy a tesztem során a tudatomnál voltam.

Nem mondtam el senkinek, és ha valóban igaz, amit az apám egy éve mondott… nem akarom veszélybe sodorni őt azzal, hogy felfedem, mi vagyok.

Ha igaz az, hogy bármi is vagyok.

- Igaz – mondom halkan. – Keresztülmész majd egy sor szituáción, a teszt pedig lepontoz az alapján, hogy hogyan reagálsz rájuk.

Egy hosszú percig ráharap az alsó ajkára.

- Jó. Rendben. És meg kell próbálnom úgy reagálni, ahogy egy Önfeláldozó tenné.

Elengedek egy apró sóhajt.

- Nem. Úgy kell reagálnod, ahogy te tennéd. Ez így működik. Ezen kívül, mindent valóságosnak fogsz érezni. Nem lesz választásod.

Frusztrált zajt hallat.

- Úgy hangzol, mint Caleb. „Bízz a tesztben.” Mi van, ha nem tudok bízni a tesztben?

- Tudsz.

Az elmúlt évben megpróbáltam elérni, hogy különösebb előny nélkül csinálja meg a tesztet, úgy, mint mindenki más.

- Nem értelek. Azt akarod, hogy az Önfeláldozóknál maradjak, nem?

Felnevetek, enyhén hitetlenkedve.

- Persze, hogy azt akarom.

- Akkor miért nem segítesz abban, hogy Önfeláldozó eredményt kapjak?

- Mert a teszt nem így működik. Különben is, ha nem minősülsz Önfeláldozónak a teszt szerint, az még nem jelenti szükségszerűen azt, hogy nem választhatod az Önfeláldozókat.

- De te mondtad, hogy igazából senki sem kap választási lehetőséget. Te állítólag azt a csoportot választottad, amit a teszt mutatott.

Hosszan felsóhajtok.

Mindenre teljesen emlékszik, és néha annyira makacs, hogy megőrjít.

- Azt akartam, hogy magadtól vizsgázz le, és kapd meg azt a teszt eredményt, amit neked szántak. Bárcsak nekem is így lett volna.

Összeráncolja a homlokát.

- Ez mit kellene, hogy jelentsen?

Megvonom a vállam.

- Ez bonyolult… Mondjuk úgy, hogy Önfeláldozó eredményt kaptam, mert ez az, amit Marcus nekem szánt. Az életem döntések sorozata, melyeket ő hozott meg helyettem.

Előrehajol, és megcsókolja a homlokom.

- Nem sokáig.

Bólintok egyet.

- Még két nap.

Furcsa érzés, hogy ilyen közel van már a nap.

- Pontosan. – Hirtelen feláll.

- Haza kéne mennem. Holnap nagy nap vár rám.

Felállok vele, majd bólintok.

- Igen. Kéne. – Egy pillanatig megfogom a kezét.

- A teszted után találkozzunk az iskola jobb szárnyában, rendben? Ünnepelni fogunk.

Felnyújtózkodik, hogy megcsókoljon, én pedig a csípőjére teszem a kezem, ahogy az ajkaink összekapcsolódnak.

Hosszú ideig így maradunk, aztán végül Beatrice elhúzódik.

- Mennem kell… - suttogja.

- Tudom… menj… mielőtt elvesztem az önuralmam.

Elmosolyodik, megszorítja a kezem, majd eltűnik a sötét utcán, a házuk irányába.




***




Az első dolog, amit észreveszek, mikor hazaérek, hogy az összes fény ég.

Marcus aludt, amikor elmentem, de most nyilvánvaló, hogy már nem teszi.

Már majdnem egy teljes éve tud a kiszökésekről, attól a ponttól szinte nem is nevezhető többé szökésnek, így nem aggódom emiatt.

Ami aggaszt, hogy ébren van, és ha ébren van, az mindig azt jelenti, hogy az életem egy kicsit bonyolultabbá válik.

Valami baj van.

Kinyitom az ajtót, felkészítve magam az ismerős „Tobias!” kiáltásra, de nem jön.

Helyette hallok egy hangot, melyet már évek óta nem hallottam ebben a házban.

- Bízz bennem, nem lennék itt, ha nem kellene. A fiunkról van szó.

Evelyn hangjától sokkot kap a szervezetem. Nem beszéltem vele azóta az éjszaka óta, mikor Beatrice-szel voltunk ott, és pokolian megdöbbentem, hogy még egyszer képes betenni a lábát ebbe a házba.

Mit csinál itt, és miért beszélnek rólam?

Csendesen becsukom magam mögött az ajtót, majd a nappali mellett maradok, hallgatózok.

Marcus hangosan gúnyolódik, én pedig megalázkodom.

Ezt a hangot gyakran hallom.

Úgy tűnik, Marcus egyikünket sem tud komolyan venni.

- A mi fiunk. Most már a mi fiunk? Kilenc éve semmit sem tettél érte, Evelyn!

- Nem szabad választásomból.

Marcus ismét gúnyolódik.

- Nem szabad választásodból? Egy másik férfival aludtál, Evelyn. Az volt a választásod.

Egy pillanatig csend van, szinte érzem, ahogy Evelyn kezd meghátrálni, de aztán összeszedi magát.

- Igazad van. Ez egy választás. De volt egy oka is ennek a döntésnek. Szeretnéd látni emlékeztetőül a sebhelyeket?

Csend követi a szavait.

- Evelyn, mit akarsz? – mondja végül Marcus.

- Beszélni akarok veled arról, hogy mi fog történni azzal a csoporttal, amit olyan nagy becsben tartasz.

- Azt hittem Tobiasról van szó.

- Ez mind összekapcsolódik.

- Csodálatos – mondja Marcus olyan hangtónussal, ami elárulja nekem, hogy nem igazán törődik azzal, amit Evelyn próbál elmondani.

- Mióta tudod, hogy Tobias Elfajzott?

- Te mikor találtad ki végre? – mondja inkább szemrehányón, minthogy válaszoljon a kérdésére.

- Nemrég raktam össze a dolgokat. Mindig olyan figyelmes voltál vele. Összetévesztettem a szeretettel.

Marcus keserűen felnevet.

- Hat éves kora körül kezdtem el gyanakodni. Akkor győződtem meg róla, miután megcsinálta az alkalmassági vizsgáját.

Evelyn hosszan felsóhajt.

- Rájöttél, hogy az itt tartása hiba volt.

- Az, hogy nem engedtem el, azt jelenti, hogy biztonságban tartottam.

- Tényleg azt hiszed, hogy bölcs dolog ilyen sok Elfajzottat rejtegetni a csoportodban, tudva azt, hogy mit akar tenni Jeanine Matthews?

- Jeanine Matthews nem fog az Önfeláldozókhoz érni, ezt garantálom.

Evelyn gúnyolódik.

- Ennyire bolond vagy? Jeanine Matthews célba vette az Önfeláldozókat. Itt kezd majd először!

- Miért?

- Mert vadászik az Elfajzottakra, és az Önfeláldozók tele van velük!

A szoba egy pillanatra elcsendesedik, én pedig hallgatom Evelyn felgyorsult lélegzetének hangját.

- Tobias többé már nincs itt biztonságban. Egyikük sincs.

- Ezért jöttél, hogy ezt elmondd nekem? Hogy rejtsem el az Elfajzottaim?

- Nem, azért jöttem, hogy megvédjem a fiam, nem érdekel ez a csoport. Többé már nem.

Újabb csend tölti meg a teret.

- Mit akarsz, Evelyn? Azt akarod, hogy küldjem hozzád, és a te csoportnélküli katonákból álló nevetséges kis bandádhoz? Csak mert számukra egy vezető vagy, még nem jelenti azt, hogy én máshogy gondolok rád, mint ami tulajdonképpen vagy: egy szomorú és szánalmas nő, erkölcsök nélkül. Számomra semmi vagy. Egy folt vagy az élet spektrumán, és a legjobb dolog, amit valaha tettem érted, hogy megrendeztem a halálod.

Ha Marcus szavai hatással is vannak rá, nem hagyja, hogy az megmutatkozzon a hangjában.

- Sértegess, ahogy csak szeretnél. Idejöttem, hogy felajánljam a segítségem. A csoportnélküliek segítségét. Szükséged lesz rá. Lehetnénk a szövetségeseid. Ha hagyod.

Marcus szabadjára enged egy hangos, keserű hangzású nevetést.

- Azt hittem, hogy nem érdekel ez a csoport.

- Engem nem- mondja finoman Evelyn.

- Hát akkor mi a célod?

Evelyn egy pillanatig csendben van, én pedig észreveszem, hogy visszafojtott lélegzettel várom a válaszát.

- Akarod a segítséget vagy nem? – sürgeti végül.

- Őrültebb vagy, mint gondoltam, ha azt hiszed, hogy bármilyen okból valaha is együtt fogok veled dolgozni.

- Porig fog égni a csoportod, ha nem fogadod el a segítségem.

Egy percig ismét csend van, majd hallom, ahogy Marcus cipői gyorsan keresztülmennek a padlón.

Rendkívül közel kell most lennie Evelynhez, mert mikor ismét megszólal, az csupán egy suttogás, amit alig hallok.

- Legyen úgy.

- Nem fogom újra felajánlani neked ezt a segítséget- mondja Evelyn egyenletes hangon.

- Kifelé – mondja Marcus fanyarul, de nem hallom a lépteket.

- Kifelé! – kiáltja ismét Marcus egy-két másodperc múlva, Evelyn léptei pedig nehéznek és gyorsnak hangzanak, amint a bejárati ajtó felé halad.

Eltelik néhány másodperc, ő pedig elsétál előttem jobbra, elrejtőzve a folyosó árnyékában.

Pár pillanatig bámul rám, rövid ideig nézem, ahogy a mellkasa fel-le mozog a nehéz lélegzetvételektől, majd váratlanul megölel.

Már évek óta nem öleltem meg őt, és bár még mindig abszolút mindenért dühös vagyok rá, visszaölelem.

Az illata olyan, mint a gyermekkoromé, és minden éjszakáé, mikor ébren feküdtem az ágyamban, és azt kívántam, bár tudnék vele beszélni, hogy visszajöjjön hozzám.

Néhány pillanat múlva elhúzódik, kezével megérinti az arcom.

- Ha válaszokat akarsz, valódiakat, pontosan tudod, hol találsz – suttogja, majd kimegy az ajtón, mintha soha nem is lett volna ott igazából.

Egy percig ott állok lefagyva, próbálok mindent feldolgozni, amit hallottam, mielőtt kilépek a nappaliba.

Marcus még mindig ott áll, bámulva azt a pontot, amit valószínűleg az imént hagyott el Evelyn.

- Ez az, ami vagyok? – mondom csendesen. –Elfajzott?

Felém fordul, majd hosszan felsóhajt.

- Mikor az alkalmassági vizsgádat csináltad… - kezdi lassan Marcus -, ébren voltál a szimuláció közben?

Emlékszem, hogy a vizsgám napján feltette ugyanezt a kérdést, és emlékszem, hogy hazudtam róla.

Most az idő nem tűnik megfelelőnek ahhoz, hogy hazudjak.

Lassan bólintok.

- Igen. Ébren voltam.

Marcus egy percig néz engem.

- Igen. Ez az, ami vagy.

- Ez mit jelent? – vágok vissza azonnal, testem bizsereg a várakozástól.

- Ez azt jelenti, hogy fenyegeted a rendszert.

- Mi?

- Nem felelsz meg annak, hogy egyféle módon gondolkodj. Nem illesz bele egyik csoportba sem.

Szédülök.

Ez nem lehet igaz.

Önfeláldozó vagyok.

Nem az vagyok?

Erősen megrázom a fejem.

- Nem… én Önfeláldozó vizsgaeredményt kaptam.

Marcus kienged egy újabb fáradt sóhajt.

- Igen, mert megtanítottalak, hogy így legyen. Ha nem tettem volna… a teszted eredménytelen lett volna.

Úgy érzem, nem kapok levegőt, mintha víz alatt lennék, és nem lenne rá mód, hogy a felszínre kerüljek.

- Szóval tényleg veszélyben vagyok?

- Ennyi ideig életben tartottalak, nem?

- El akartad ezt valaha is mondani nekem?

- Most elmondtam.

Próbálom figyelmen kívül hagyni, ahogy a forróság növekedik a bőröm alatt.

Nem akarok sírni, de már érzem.

- Az Önfeláldozók bajban vannak.

- Gondoskodni fogok az Önfeláldozókról – mondja határozottan Marcus, majd felém dönti a fejét.

- És gondoskodni fogok rólad is.

Semmi vészjósló nincs a szavaiban, szinte már megnyugtató.

Az agyam ettől sokkos állapotba kerül.

- Igaz, amit mondott? Jeanine Matthews Elfajzottakra vadászik?

Marcus egy pillanatig megrázza a fejét, mielőtt válaszol.

- Az anyád túloz. Anélkül reagál, hogy ismerné a teljes történetet. Mindent ellenőrzés alatt tartok.

Valamilyen okból, ami meghaladja az erőmet, bízom benne.

Talán, mert az évek során nagyon jó munkát végzett a csoport irányítását illetően.

Talán, mert nem akarom elhinni, hogy a tökéletes Önfeláldozóknál bármi rossz történhet.

Bár azt hiszem elsősorban azért, mert nem akarom, hogy bármi megállítson abban, hogy két nappal a választási ünnepség után megkérjem Beatrice kezét.

- Megyek, lefekszem – mondom halkan.

Marcus bólint egyet.

- Azt hiszem, ez bölcs dolog lenne – motyogja, mielőtt eltűnök a lépcsőn.




***




Átáramlik rajtam az idegesség, miközben Beatrice-t várom az iskolán kívül. Az utca túloldalán állok, hátammal a falnak dőlök, egyik lábam nekitámasztom ugyanannak a falnak.

Nem tudom, hogy miért vagyok ennyire ideges, de képtelen vagyok szabadulni az érzéstől.

Most már bármelyik pillanatban végeznie kell, és nem segít, de nézegetem az ajtót.

Önfeláldozó eredményt fog kapni.

Természetesen azt fog.

Hogy kaphatna bármi mást?

Egész életében itt élt.

Természetes számára, hogy úgy gondolkodjon, mint egy Önfeláldozó, nem?

Az emberek kilencvenöt százaléka az eredeti csoportját kapja.

A kilencvenöt nagy szám.

Egy pillanatra felnézek, és látom, ahogy egy felvillanó szőke haj kirohan az iskola hátsó ajtaján, én pedig futásnak eredek, hogy utolérjem azt a szőke foltot, akiről tudom, hogy Beatrice.

Bárhol felismerném őt.

Olyan gyorsan sétál, hogy egy percig azt hiszem, képtelen vagyok felzárkózni hozzá.

- Beatrice!

Nem fordul vissza, hogy rám nézzen.

- Hé! Beatrice! Várj!

Végre utolérem, teljesen kifulladtam.

Megérintem a vállát, és ő rám néz, arca sápadtabb, mint amilyennek valaha is láttam.

- Hé… mi… hová mész?

Kissé megrázza a fejét.

- Haza… egyenesen haza kellene mennem.

Enyhén beszűkítem a szemem.

- Mi? Miért?

Ráharap az ajkára, majd rágja egy pillanatig.

-… A szérumtól rosszul lettem.

Lassan megrázom a fejem.

Csupán a szavai hangzásából is meg tudom mondani, hogy hazudik.

- Miért hazudsz nekem? – kérdem gyengéden.

Egy másodpercig lenéz a földre, lassan rázza a fejét.

- Én nem. Csak tényleg haza kell mennem.

Elkezd megfordulni, de megragadom a karját, ő pedig visszafordul, hogy szemben legyen velem.

- Te tényleg azt hitted, hogy hagyom, hogy ilyen könnyen elmenj? Mondd el, hogy ment a vizsga.

Egy kis ideig csendben van, majd felnéz, és összekapcsolódik a tekintetünk.

- Önfeláldozó eredményt kaptam – mondja halkan.

Kifújok egy lágy, megkönnyebbült lélegzetet.

- Sikerült? Beatrice, ez nagyszerű. – Megölelem, egy pillanatig erősen a mellkasomhoz szorítom, de valami még mindig nincs rendben.

Lassan elhúzódom, szemeim valami jelet keresnek az arcán, hogy mi a baj, de nincs ott semmi.

- Miért nem vagy boldog?

Érzem, hogy megszédülök.

Hamarosan minden megváltozik.

Érzem, mint a levegőben az elektromosságot.

Vesz egy mély levegőt, és máshová irányítja a tekintetét.

- Beatrice, mi a baj? – kérdem, hangom megtöri a szavakat.

- Senkinek sem kellene elmondanom – mondja halkan.

- Eléggé biztos vagyok abban, hogy én nem vagyok akárki. – Egy percre megfogom a kezét, és szorosan tartom.

- Ennyi idő után nem bízol bennem?

- Rád bíznám az életemet is, nem ez a probléma.

- Akkor miért nem akarod elmondani nekem, hogy mi történt?

- Beatrice – mondom határozottan, ő pedig vesz egy újabb mély lélegzetet.

- Önfeláldozó eredményt kaptam – mondja gyengéden.

Bólintok.

- Rendben… - Tudom, hogy van még más is, de időbe telik, míg megosztja a maradékot.

- … De Művelt is vagyok, és Bátor.

A szám kiszárad, és úgy érzem, képtelen vagyok lélegezni, és talán már soha többé nem leszek rá képes.

- Ez lehetetlen.

Kissé megvonja a vállát.

- Én is azt hittem, egészen a mai napig.

Egy percig mindketten csendben vagyunk.

Kavarog a fejem.

Három különböző csoport felé is alkalmasságot mutatott.

Három.

- A nő, aki a vizsgámat vezette, azt mondta… azt mondta, ezt úgy hívják… - elhallgat egy másodpercre, bámulva a betont.

Enyhén megrázom a fejem.

- Elfajzott – fejezem be helyette.

Bámul rám egy pillanatig, száját épphogy kinyitja.

- Honnan ismered ezt a szót?

- Ez az, amit mondott? – erőltetem.

Néz rám egy percig, majd lassan bólint.

A vérem megfagy.

Nem.

Nem.

Ő nem.

NEM.

Egyik kezemet végigfuttatom a hajamon, majd erősen megrázom a fejem, mintha az, hogy elég erősen rázom, megváltoztathatná, amint az imént felfedeztem.

- Ez rossz, nem igaz? Tudod, hogy mit jelent ez? – kérdezi.

A kezem remeg, mikor leejtem a válláról.

Képtelen vagyok válaszolni neki.

Képtelen vagyok beszélni.

Nem tudom, hogy ez mit jelent számunkra.

Nem tudom, hogy mit jelent ez egyáltalán.

Nem vagyunk biztonságban.

- Tobias? Honnan ismered ezt a szót? – kérdi újra, én pedig felemelem a fejem, hogy ránézzek.

- Kérlek, beszélj hozzám, így is eléggé megrémültem.

- Ismerem, mert én is Elfajzott vagyok – mondom csendesen.

Lassan megrázza a fejét.

- Micsoda? Miért nem mondtad el nekem?

- Ugyanaz az oka, amiért vitatkoztál, hogy el kellene-e mond nekem, vagy sem. Ezen kívül, egészen tegnap estig számomra ennek nem volt neve.

Hüvelykujját végigfuttatja az alsó ajkán, elmerül egy percre a gondolataiban.

- Hé… - mondom halkan, majd kinyújtom a kezem, hogy megérintsem az arcát. – Ígérem, hogy semmitől sem kell félned. Biztonságban foglak tartani, akármit is jelentsen ez, rendben?

- Ez nem változtat meg köztünk semmit. Még mindig választhatom az Önfeláldozókat. Ezt írta be manuálisan az a nő is, aki a vizsgámat felügyelte.

Lassan bólintok.

- Ez remek. – Mindkét kezem felemelem, és belemélyesztem a hajába, homlokom az övéhez nyomom.

- Itt biztonságban lehetünk. – Nyomok egy csókot a homlokára – Vigyázni fogok rád – suttogom, de a szavak alig hagyják el a szám, máris csodálkozom, ha meg tudnám tartani ezt az ígéretet.

Marcus azt állította, hogy mindent az ellenőrzése alatt tart, de mi van akkor, ha igaz az, amit Evelyn mondott?

Mi van akkor, ha az Önfeláldozók a vesztükbe rohannak?

Lágyan felsóhajtok, majd elkezdek távolodni, de Beatrice egyre szorosabban tart.

- Ne. Ne engedj el – suttogja.

Újra közel húzom magamhoz, belélegzem az illatát.

- Haza kell juttatnom téged, mielőtt valaki elkezd aggódni.

Megrázza a fejét.

- Korán van, és nem akarok haza menni. Veled akarok lenni.

Marcus még órákig nem ér haza, és én sem akarok távol lenni tőle.

- Rendben… - mondom halkan. – Gyere haza velem.





3 megjegyzés:

  1. Hát, kezdődnek a bonyodalmak...
    Evelyn felbukkanása érdekes volt, ahogy az is, hogy Tobias csak most tudta meg, hogy Elfajzott. Azt hittem, ezzel tisztában volt.
    De nagyon aranyos, ahogy aggódik Beatrice-ért.
    Egyre jobban tetszik a történet.
    Köszi a fordítást, Niki. Csak így tovább!
    Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Márti, sajnos az esküvő után elvesztettem a fonalat....hol kezdjem vagyis folytassam? Kérlek segíts!

      Törlés
  2. Hát igen, eddig tartott a mézes-mázas történet. Most már jöhet az izgulás, hogy mi lesz két kedvenc főhősünkkel :)
    Marcus elég jó munkát végzett Tobiasszal, hogy eddig mindent eltitkolt előle, és ő nem is gyanított semmit.
    Ezt az egyet legalább jól csinálta...
    Köszönöm, hogy írtál! :) Puszi!

    VálaszTörlés