Fanfic fordítás: Feltámadás A befejezés - 11. fejezet


FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!
Ez már a folytatás, ha még nem olvastad az elsőt, ITT megteheted!

Meg is érkezett a Feltámadás folytatásának 11. fejezete, amelyben végre bepillantást nyerhetünk a NOVA működésébe, és találkozhatunk pár fontos, új szereplővel.
Remélem tetszeni fog nektek ez a fejezet, jó olvasást hozzá.

Köszönjük Mártinak a fordítást!

Az eredeti történetet ITT találjátok!
 


11. fejezet


TRIS



Tobias előtt felébredek; egyrészt, mert eszméletlenül ideges vagyok a NOVA miatt, másrészt, mert nem tudom, mit tegyek azzal, amit tegnap éjjel hallottam.

Nincs semmi konkrét információm, és ostobaság lenne előhozni, mikor azt sem tudom igazán, hogy mit hallottam.

Nem akarok neki fájdalmat okozni.

Eleget szenvedett már eddig is.

Ezen gondolkodtam egész reggel, és még mindig nincs megoldás a problémára, úgyhogy inkább reggelit készítek.

A főzés jótékony hatású lehet, és különben is, ennünk kell.

Bemegyek a konyhába, és elkezdem előszedni a bundás kenyér hozzávalóit.

Régebben soha nem ettem ilyent (az Önfeláldozók csak egyszerű életeket ettek, és nem igazán volt lehetőségem sok mindent kipróbálni a Bátraknál), de Shauna néhány hónapja megmutatta, hogyan kell készíteni, és Tobiasnak nagyon ízlett.

Ahogy nekiállok a főzésnek, a gondolataim visszatérnek a NOVA-hoz.

Általában csalódom a szervezetekben, úgyhogy aggódom, hogy nem minden az, aminek látszik.

Tobiasnak igaza van.

Lehet, hogy paranoiás vagyok.

De többet akarok tudni.

Többet akarok tudni az új önmagamról, és azokról a dolgokról, amikre képes vagyok.

Nem tudok segíteni az embereknek az új képességeimmel, ha nem tudom, hogyan használjam őket.

Négy szelet kenyeret teszek a serpenyőbe, és amikor felnézek, látom, hogy Evelyn is bejött a konyhába.

- Jó reggelt! – mondja, ahogy benyúl a szekrénybe egy bögréért.

Minden reggel megiszik körülbelül hat csésze kávét, aztán elindul „ügyeket intézni”.

Eddig nem voltak gyanúsak az ügyei, de most már igen.

Próbálom nem bámulni, de ez szinte lehetetlen. Hogyan tud ilyen gondtalanul és nemtörődöm módon viselkedni, tudva, hogy mit tesz a saját fiával?

Rám néz, aztán a kávékiöntő megáll a kezében a csésze felett.

- Mi van? – kérdezi.

Elkapom róla a szemem, és próbálok a serpenyőre koncentrálni, de a szemem sarkából látom, ahogy ott áll, és várakozóan összefonja a karját maga előtt.

Behunyom a szemem, picit sóhajtok, és nekidőlök a pultnak.

- Tobias most tényleg boldog.

Kicsit félrebillenti a fejét.

- Nos, remélem is, hiszen csak pár hónapja vagytok házasok.

Megrázom a fejem.

- Nem úgy értettem. Úgy értettem… Most tényleg boldog, és szörnyű lenne, ha valaki ezt tönkre akarná tenni.

Úgy néz ki, kicsit meghökkent, de van egy kis villanás a szemében, amiből tudom, hogy érti, mire gondolok.

- Nem kell megmondanod, hogy hogyan tegyem boldoggá a fiamat.

- Nem is próbálom. Csak… szerintem bármit is csináltál múlt éjjel, az nem lehet olyan fontos, mint a fiad bizalma.

Egy hosszú pillanatig bámul rám, és ha a tekintettel ölni lehetne, esküszöm, már halott lennék.

A pultra teszi a kezét, a szeme rám tapad.

- Hallgass ide, kislány. Nem tudsz te arról semmit, hogy én…

- Minek van ilyen jó illata?

Mindketten felugrunk Tobias hangjára.

Sikerül mosolyt erőltetnem az arcomra.

- Bundás kenyeret készítek.

- Csodálatos vagy – mondja kis mosollyal.

Evelyn elfordítja rólam a tekintetét, rámosolyog a fiára, aztán eltűnik a nappaliban.

- Korán felkeltél – mondja Tobias.

Bólintok.

- Igen, Uriah nemsokára itt lesz, aztán megyünk, és megnézzük magunknak a NOVA-t.

Bólint.

- Oké. Felhívsz, amikor végeztél?

- Persze…

A tűzhely felé fordulok, és megfordítok két pirítóst. Örülök, hogy elfoglalom magam valamivel; máskülönben gyorsan le tudna olvasni az arcomról mindent.

Mindig tudott olvasni az arcomról, és még nem akarok elmondani neki semmit.

A hűtőszekrényhez megyek, öntök két pohár narancslevet, és a pultra teszem, mielőtt a két szelet pirítóst a tányérra tenném.

- Hé… Jól vagy? – kérdezi, aggodalom hallatszik a hangjában.

Egy pillanatra behunyom a szemem, és megrázom a fejem.

- Csak ideges vagyok, ennyi az egész. – A kezébe fogja az enyémet, és elmosolyodik.

- Nem kell elmenned, te is tudod – mondja.

- Tudom, de többet akarok tudni arról, hogy mire vagyok képes.

Bólint, majd beleharap a bundás kenyérbe.

Nézem egy darabig, és örülök, hogy ilyen gondtalan és boldog most. De kényelmetlenül összeszorul a szívem, mert olyan érzésem van, hogy ez nem tart sokáig.




TOBIAS


Próbálok ma nem gondolni Trisre.

Meg kell tanulnom bízni abban, hogy tud vigyázni magára, habár ez a világon a legnehezebb dolog.

Nem azért, mert nem bízom benne; jobban bízom benne, mint bárki.

Csak mindig azon kapom magam, hogy szinte folyamatosan attól félek, hogy egy külső erő lecsap és szétszakít minket.

Ma nem gondolkodhatok így.

A munkámra kell összpontosítanom.

Az első feladatom részt venni egy megbeszélésen; ez az első dolog, amit a naptáramban látok, amikor belenézek, és egy kicsit aggódom.

Belesüppedek a székembe az ülésteremben, és reménykedem, hogy nem vesznek észre, de majdnem minden szempár rám tapad.

Johanna helyet foglal az asztalfőn, hogy elkezdje az ülést, és köszönt mindenkit.

- Helló – mondja, és szinte egyidőben néz mindannyiunk szemébe. – Köszönöm mindenkinek, hogy itt van, tudom, hogy kevés az időnk, de van egy fontos dolog, amit meg kell beszélnünk. Először is –, mondja felemelve egy papírdarabot – Tobias Eaton visszatért hozzánk, hogy folytassa a munkáját. Meg kellett oldania néhány családi problémát, de most már készen áll, hogy teljes munkaidőben itt legyen.

Rám mosolyog, de nekem gondot okoz visszamosolyogni, miközben mindenki engem néz.

- Másodszor, Marcus Eaton foglyot szabadlábra helyeztük.

John Kade azonnal vörös fejjel ugrik fel.

- Tessék? – kérdezi fröcsögve.

Johanna csak bólint.

- Szükséges intézkedés volt, de most meg kell beszélnünk, hogy milyen óvintézkedéseket tegyünk ellene.

John Kade megrázza a fejét.

- Én miért nem értesültem erről? Én vagyok a katonai részleg vezetője!

Johanna megint csak bólint.

- Igen, John, te vagy, Tobiasszal együtt. Tobias eljött hozzám, és ő kérte. Úgy döntöttem, hogy megbízom az ítélőképességében.

Hirtelen nagyra értékelem Johanna bizalmát, és hogy az én oldalamon áll.

John rám néz, és látom, hogy mennyi gyűlölet van irántam a pillantásában. Úgy látszik, mondani akar valamit, de aztán csak lassan leül.

- Nos – Johanna újra belekezd. – Nem tudjuk, hogy Marcus pontosan mit tervez, de van, amit tudunk. Hihetetlen genetikai tudása van, okos, és nem számít neki, hogy ártatlanokat kell bántania a célja érdekében.

Egy fekete hajú lány az asztal végén felemeli a kezét, Johanna pedig biccent.

- Pontosan mit akar? – kérdezi.

- Létrehozni egy genetikailag tiszta világot, minden szükséges eszközzel.

John Kade olyan hangosan nevet fel, hogy a teremben a legtöbben felé fordulnak.

Johanna összevonja a szemöldökét.

- Van valami javaslatod a biztonsági óvintézkedésre, John?

- Honnan tudjuk, hogy megbízhatunk benne? Ő végülis a fia.

Ezek azok az alkalmak, amikor azt kívánom, bárcsak ki tudnám törölni a vérvonalamat.

- Biztosíthatom Önt, hogy én is ugyanúgy gyűlölöm, mint mindenki más, vagy talán még jobban.

John megrázza a fejét.

- Ezért engedted ki?

- Azért engedtem ki, mert meg akart ölni valakit.

John felnevet.

- Szóval így engedünk minden fogoly fenyegetőzésének?

Johanna felemeli a kezét.

- Mindenki nyugodjon meg, a foglyot már szabadon engedtük. Ennek a találkozónak az a célja, hogy megbeszéljük a biztonsági óvintézkedéseket, nem más. Ha úgy gondolja valaki, hogy nem tudja kezelni, akkor ott az ajtó – mondja az ülésterem ajtajára mutatva, de John a helyén marad. – - Nagyon jó – mondja Johanna. – Látva, hogy nem tudjuk, mit tervez, a városban mindenki fog kapni egy ilyet.

Maga mögé nyúl, és előhúz egy táblagépet, olyat, amit minden nap használtunk a biztonsági kapunál, csak jóval nagyobb.

- Mindenki a városban még ezen a héten fog kapni egy ilyet, de ti már ma megkapjátok. Így mindenkit el tudunk érni, így megelőzzük a pánikot, és el tudunk érni mindenkit.

Elkezdi kiosztani a tableteket.

- Ezen fogjuk közzétenni a közérdekű közleményeket. Arra is használjuk, hogy hírt adjunk Marcusról, bármit is tudunk meg róla. A városban mindenki mindent ugyanakkor fog látni.

Miután kiosztotta őket, elfoglalja a helyét a szoba elejét.

- Értettétek?

Mindenki motyog valami helyeslésfélét vagy bólint.

- Jó – mondja halkan. – Azt hiszem, mindenkinek van mit tennie, úgyhogy ennyi volt.

A padlón csúszó széklábak csikorgása tölti be a szobát, ahogy mindenki feláll, és elindul a saját helyére.

Én követem John Kade-t a katonai részlegbe, bár nem igazán tudom, hogyan fogunk boldogulni.



TRIS


Az esküvő óta nem láttam Uriah-t.

Amikor néhányszor találkoztam Shaunával és Zeke-kel, Uriah nem volt velük, de Zeke tett néhány homályos megjegyzést, hogy Uriah-nak nagyobb gondot okoz „beilleszkedés”, mint nekem, úgyhogy amikor találkozunk Evelynnél, óvatos vagyok.

Amikor ajtót nyitok neki, egész jól néz ki.

Pont olyan, mint Uriah.

Szorosan megölelem egy pillanatra.

- Szia – motyogom, de a teste megmerevedik, mintha nem lenne hozzászokva az öleléshez.

Szinte azonnal visszahúzódom.

- Jól vagy? – kérdezem halkan, és észreveszem, hogy az arca valahogy… valahogy más, sötétebb.

Talán tényleg nehéz neki beilleszkedni.

Bólint egy picit.

- Igen… csak…

- …Furcsa – fejezem be helyette.

Bólint.

- Igen… - Szünetet tart. – Furcsa, amikor… - Megint megáll, nem akarva kimondani a „halott” szót -, …most pedig nem vagy az – fejezi be.

Nem szeretek visszagondolni az „újjászületésem” első néhány napjára, de emlékszem, hogy nehéz és idegen érzés volt, mintha nem tartoznék ide.

Kíváncsi lennék, hogy Uriah egész idő alatt így érzett-e. Sokkal nehezebb lehet neki, mert ő egy olyan világba jött vissza, ahol Marlene továbbra sincs itt.

- Sajnálom. Tudom, hogy tényleg nehéz.

Megvonja a vállát.

- Ne érts félre… Örülök, hogy visszajöttem… Zeke miatt, tudod, mert úgy érezte, hogy az ő hibája volt, mert nem vigyázott rám, de… - Megrándítja a vállát. – Nem igazán tudom, ki is vagyok egyáltalán. Egyszerűen nem érzem jól magam.

Bólintok.

- Azt hiszem, okkal jöttünk vissza. Lehet, hogy jobban fogod érezni magad, ha megtaláljuk ezt az okot.

A szőnyeget nézi egy darabig, aztán felsóhajt.

- Igen. Lehet.

- Igazán remélem, hogy a NOVA tud nekünk segíteni. – Megérintem a vállát.

- Nos, akkor mire várunk? – Elmosolyodik, de a mosolya nem éri el a szemét.

- Csináljuk.


***


Egy órába telik elérni a NOVA irodájához, és ez a plusz idő nem tesz jót az idegeimnek.

Ha Uriah ideges is, nem mutatja.

Nem sikerül nyugodtan ülnöm, és amikor végül bekanyarodunk az épülethez, olyan idegesen szállok ki az autóból, hogy gyakorlatilag repülök.

Megragadom Uriah kezét, ahogy felnézünk a jelentéktelen épületre.

Egy sima fehér épület, és nincs kívül rajta semmi, ami elárulná, hogy jó helyen járunk.

Mégis logikus.

Egy szervezet, amely arra hivatott, hogy segítsen a „különleges képességű” embereknek, el akar rejtőzni, hogy ne hívja fel magára a figyelmet.

Uriah és én együtt sétálunk fel az épület lépcsőjén én pedig próbálok nyugodt maradni, de elég nehéz.

Kinyitjuk az ajtót, és az egyik leglátványosabb előtérben találjuk magunkat, amit valaha láttam.

Le vagyok nyűgözve.

A külső nem mutatta, hogy mit fogunk bent találni.

A falak világoskékre vannak festve, ami nagyon különbözik a fehér külsőtől, hogy szinte sokkol.

Gyönyörű festmények és művészi absztrakt képek vannak körben a falon, és ilyeneket még soha nem láttam.

Az első dolog, amit észreveszek, az egy festett fa, ami háttérül szolgál, az ágai pedig kinyúlnak az egész szobában, elérve minden sarokba, és a fal minden résébe.

Kicsi, rózsaszín virágok csüngenek az ágakon, és kinyúlnak más rajzokhoz, festményekhez, gyönyörű vázlatokhoz az agyról és furcsa szimbólumokhoz, amiket még eddig nem láttam.

A mennyezet a leglátványosabb része az egésznek.

Ez egy szemet ábrázoló falfestmény, ami ijesztő lehetne, ha nem lenne csodaszép.

Abból tűnik ki, hogy egy előtérben vagyunk, hogy a szoba távolabbi részében egy asztal van.

Egy kis egérke kinézetű, barna nő ül az asztalnál, és gépel a számítógépen.

- Hűha… - sóhajtok fel, Uriah pedig bólint.

- Én is erre gondoltam – suttogja.

„Az elme fontosabb a testnél” idézet van aranybetűkkel a falra festve a recepciós pult felett.

Uriah és én lassan közeledünk az asztal felé, de a nő nem néz fel, csak folytatja a gépelést.

- Öööö… szia… - mondom, próbálok nem zavartnak tűnni.

A recepciós felnéz ránk, pislogva.

- … Max Montgomery itt van?

- Sajnálom – mondja sóhajtva. – Találkozótok van vele?

- Hm… nem igazán, Max csak…

Ingerülten sóhajtva szakít félbe.

- … mondta, hogy gyertek ide? – fejezi be helyettem.

Bólintok.

Forgatja a szemét.

- Imádom őt, de mindig elfeledkezik a csütörtökről.

Uriahra pillantok, de ő csak rázza a fejét és vállat von.

- Hadd keressem meg nektek, bocsássatok meg egy pillanatra – mondja, felállva a székéből, aztán csak a cipősarka kopogását halljuk a folyosón.

Bámulok utána, ahogy eltűnik, aztán lábujjhegyre állok, hogy végiglássak a folyosón.

Egy lépcsőház van a végén, egy lift a másik oldalán, amiből úgy tűnik, hogy több helyiség is van itt.

Kíváncsi lennék, hogy azok is ugyanilyen szépek-e.

A falhoz megyek, és kinyújtom a kezem, hogy megérintsem.

Sima, pedig azt hittem, hogy mintás.

Ahogy az ujjammal követem az egyik festett ágat, észreveszem, hogy egy szöveg van felette.

„Amit az elme képes felfogni és elhinni, azt az elme képes megvalósítani” – olvasom.

- Ez őrület – suttogom.

Uriah a fejünk felett levő freskóra összpontosít, de bólint.

- Igen – mondja halkan. - … Az.

Megfordulok, és Maxszel találom szemben magam.

Teljesen máshogy néz ki a fehér orvosi köpenye nélkül. Ma fekete pólót, farmert és tornacipőt visel.

- Tris! Örülök, hogy látlak! Könnyen megtaláltál minket?

- Szia, Max! – Elmosolyodok. – Igen, minden rendben ment… óóó… - Magam mellé húzom Uriah-t. – Ő Uriah, a barátom, akiről meséltem neked.

Uriah előrelép, a kezét nyújta Maxnek, és kezet ráznak.

- Örülök, hogy megismertelek, tényleg. Tris, sajnálom, mondanom kellett volna előre, hogy külső embereket nem tanítunk csütörtökön.

Most már van értelme a recepciós szavainak.

A csalódottság végigáramlik rajtam.

- …Miért nem?

- Hát… ez elég bonyolult, de mi biztonsági okoknak hívjuk…

Felvonom a szemöldököm.

- … Biztonsági okok?

- Úgy érti, én.

Körbefordulok, hogy megtaláljam a hang forrását.

Egy fiú ül hanyagul a recepciós pult tetején most, a lábai túllógnak a szélén, ahogy hátradől a karjára. Nem lehet idősebb huszonkettőnél, de mégis kicsit... veszélyesnek látszik.

Máshogy nem tudom leírni.

Talán a fekete haj és sötétzöld szemek kombinációja az, ami megtéveszt, de van valami ősi benne.

Max fáradtan felsóhajt.

- Gabe, amíg nem tudjuk kordában tartani a képességedet, nem jó, hogy itt vagy lent. Ezt te is tudod.

- Igen... Igen, tudom, de unatkoztam. Találkozni akartam a vendégekkel! Gyerünk, Max! Élj egy kicsit!

Max lehunyja a szemét egy pillanatra, mintha már milliószor kellett volna ezzel foglalkoznia, de aztán csak bólint.

- Tris, ő Gabriel Marcella.

- Örülök, hogy találkoztunk – mondom halkan. – Miért jelentesz biztonsági kockázatot?

Felnevet.

- Pont a közepébe. Ez tetszik, Max.

Max sóhajt.

- Gabe egy… - Szünetet tart. – Még mindig keressük a megfelelő meghatározást, de most még tűzgyújtónak hívjuk.

- Minek? – kérdezi Uriah.

- Tüzet tudok gyújtani a gondolatommal – mondja Gabe baljós hangon. Közben félelmetesen mozgatja a szemöldökét. - … És még nem tudom mindig ellenőrzés alatt tartani, úgyhogy inkább elrejtenek.

Max Gabrielre néz, aztán visszafordul hozzám.

- Nem egészen, csak a biztonság kedvéért csütörtökönként egyedül foglalkozunk vele. Őszintén szólva egész ügyes mostanában. Nem gond, hogy itt vagytok. Taníthatunk benneteket külön szobában.

Ez túl sok információ egyszerre, és nem vagyok benne biztos, hogy Gabriel viselkedése kedvemre való-e.

- … Tűzgyújtó? Soha nem hallottam még ilyent – mondom szkeptikusan.

- Mi van, azt hiszed már mindenről hallottál a világon? – kérdezi Gabe a szemöldökét felvonva.

- Nem, csak azt mondtam…

- Bocsássatok meg a testvérem miatt…

Egy fekete hajú, és Gabrieléhez hasonló zöld szemű lány sétál a folyosón a recepcióspulthoz, és megáll Gabe mellett.

Szinte egyformák.

- Csak nyűgös, mert még nem tanulta meg kontrollálni magát. – Belecsíp az arcába.

- Hagyjál, Savvy. – A lány kiölti rá a nyelvét, aztán Uriahhoz és hozzám fordul.

- Savannah vagyok. Gabe nővére.

- Te is tűzgyújtó vagy? – kérdezi Uriah.

Megrázza a fejét.

- Nem… én… - Megáll, és furcsa arckifejezés jelenik meg az arcán. Az egyik kezét a hasára teszi, és előrehajol, úgy néz ki, mint aki mindjárt hányni fog.

- Ó, Istenem… - suttogja.

- Jól van? – kérdezem kétségbeesetten Dr. Maxre nézve.

Dr. Max csak felemeli a kezét, hogy várjunk.

Savannah néhány mély levegőt vesz, aztán felegyenesedik.

A szeme végigsiklik mindkettőnkön, aztán megállapodik Uriah-n.

- … Annyi fájdalom van benned – suttogja.

Uriah zavartnak és egy kicsit nyugtalannak látszik.

- Miről beszélsz? – mondja.

- Sajnálom. Egy ember sem érezhet ennyi mindent. Ha nem adod ki magadból, fel fogsz robbanni.

Uriah-ra nézek, de ő csak Savannah-t bámulja.

- Savannah empatikus… - magyarázza Dr. Max -, … vagyis érzi az érzelmeket, és meg tudja érezni más emberek érzéseit.

- Ó. – Uriah a padlót nézi, és rájövök, hogy valószínűleg sokkal több érzést rejt el, mint amennyit elárult nekem régebben.

- Gabe, Savvy, ha bemutatkoztatok, menjetek fel, kérlek. – Max a lépcső felé int a fejével.

- Óóóó, soha nem engedi, hogy szórakozzunk – nyafog Gabe.

Savannah forgatja a szemét.

- Örülök a találkozásnak, srácok.. – mondja, ahogy a lift felé tuszkolja Gabe-t. A liftajtó kinyílik, de az utolsó pillanatban felém fordul.

- Hé, te lány, aki annyira szerelmes vagy valakibe, hogy az már fáj.

Felé fordulok, és nem vagyok biztos benne, hogy hozzám beszél.

- Igen, te. – Mosolyog. – Ne légy olyan ideges. Csak bízz Maxben. – Aztán mindketten belépnek a liftbe, az ajtó pedig becsukódik, és ők eltűnnek.

Max elmosolyodik.

- Oké, akkor, készen álltok belevágni?

A gyomrom kavarogni kezd az idegességtől, de ez nem tart vissza attól, hogy bólintsak.





5 megjegyzés:

  1. John-t utálom. Savannah szimpi. Eveline megdögölhet. Köszi a fordítást Márti

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kb. nekem is ez a véleményem. Kiegészítve azzal, hogy Gabe nagyon nem szimpi...
      Szívesen. Köszi, hogy írtál!

      Törlés
    2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

      Törlés
    3. Dóra, én is így érzek, Evelynt puszta kézzel fojtom meg

      Törlés
  2. Én is csatlakozom Dórához :) Gabe pedig nekem sem szimpi.
    Kezdenek ismét bonyolódni a dolgok :) Ez a NOVA még sok újdonságot tartogat majd nekünk :)
    Remélem Uriah-nak sikerül valahogy visszanyerni a régi laza énjét, nem szeretném, ha felrobbanna. Sajnálom szegénykét!
    Köszi Márti a fordítást! Pusz!

    VálaszTörlés