Fanfic fordítás: Önzetlen döntések - 17. fejezet


A hét kezdés ismét egy Önzetlen döntések fejezettel történik. Hogy mennyi izgalom és érzelem van ebben a részben... Komolyan, sikeresen könnyeket csalt a szemembe, pedig nálam ez nagy szó. De szerintem ettől függetlenül tetszeni fog nektek ez a fejezet.

Jó olvasás!

A fordítás Niki érdeme! És örül minden véleménynek.

Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.



17. fejezet



TRIS




Reszketek, mire elérem a Bátrak központját, és ennek semmi köze a hideghez.

Úgy érzem, hogy jelenleg egy fuvallat is ledöntene.

Olyan erőtlen vagyok.

Nem így képzeltem a Tobiasszal való találkozást.

Nem vagyok biztos abban, hogy pontosan mire számítottam, de nem erre.

Dühös vagyok, annyira dühös, hogy érzem, ahogy a forróság elönti az egész testem.

Hogy merészeli?

Hogy meri azt gondolni, hogy ezt rendbe hozhatja egy bocsánatkéréssel és egy szeretlekkel?

Egymaga megváltoztatta az egész életem menetét, és nem tudom, hogyan kellene visszajönnünk ebből.

Lábaim automatikusan a beavatottak hálótermei felé vezetnek, de útközben elhaladok az edzőterem mellett.

Nem tudom miért, de a szükség, hogy bemenjek, a hatalmába kerít.

Amint belépek, megrohannak az emlékek, melyeknek semmi köze a beavatáshoz.

Ez az, ahol néztem Tobiast, ahogy megszerezte az erőt, hogy szembeszálljon az apjával.

Ez az, ahol Zeke először mondta nekem, hogy nagyszerű lennék a Bátraknál.

Ez az, ahol első alkalommal bizonytalanná váltam a jövőmet illetően.

- Tris?

Lassan megfordulok, és szembe találom magam Zeke-kel.

- Mit csinálsz itt ilyen későn? – kérdi felvont szemöldökkel.

Megrántom a vállam.

- Én is ugyanezt kérdezhetném tőled.

- Őszintén? Azt hittem, Szerencsétlen vagy.

Gúnyosan felnevetek.

- Nem. „Szerencsétlen” egy Önfeláldozó, ahová tartozik.

Egy pillanatig figyel engem, zavartság borítja el az arcát.

- Mi történt?

- A parti után elmentem az Önfeláldozókhoz.

- Láttad Szerencsétlent?

Lassan bólintok.

- Hogy ment?

Megforgatom a szemeim.

- Könnyen. Kivéve, hogy megtudtam, hogy az ex pasim és a barátom megtervezték az életemet a beleegyezésem nélkül.

- Tris…

- Hagyd. Mindenről tudtál, láttad, hogy mit tesz velem, és te csak… hagytad, hogy megtörténjen.

Zeke egy pillanatra úgy tűnik, mintha kényelmetlenül érezné magát, majd megvonja a vállát.

- Mit kellett volna tennem? Ő is a barátom, és segítséget kért.

- Az én barátom kellett volna legyél, és elmondani nekem, hogy mi a franc folyik itt!

- A barátod voltam! Még mindig az vagyok! Minden, amit tenni próbálok, hogy segítselek és biztonságban tartsalak.

- Te és Tobias a „nem vagyok egy gyámoltalan kislány” melyik részét nem értitek?

Zeke felsóhajt, majd tesz felém néhány lépést.

- Igazad van. Nem vagy az, de azt hiszem, hogy meg kéne fontolnod, hogy te is ugyanezt tetted volna értünk.

Ismét felnevetek.

- Nem. Mert ennél jobban bízom mindkettőtökben.

- Tris…

- Tartsd meg magadnak. Pontosan ugyanazt mondom neked is, amit neki mondtam. Nem akarlak látni.

- Ugyan, Tris.

- Komolyan mondom. Nem akarlak látni. Nem akarok beszélni veled.

- A beavatási kiképződ vagyok. Beszélned kell velem.

- Jól van, de te meg én nem vagyunk barátok. Megértetted ezt?

- Tris…

- Ezt. Megértetted?

- Mondhatok csak még egy dolgot? – Könyörgő szemekkel néz rám.

Várakozón összefonom a karom a mellkasom előtt.

- Tobias jobban szeret téged, Tris, mint bármi mást ezen a világon. Azért tette, amit tett, mert úgy hitte, így megvédi az életed, nem pedig azért, mert meg akart bántani.

Nem tetszik az, amilyen érzetet keltenek bennem a szavai.

A mellkasomon ülnek, megnehezítik a lélegzést, nehézzé teszik a gondolkodást.

- Most távozom – mondom a fogaim közt, aztán megfordulok, és az ajtóhoz sétálok, magam mögött hagyva az edzőtermet, és az összes hozzá kapcsolódó emléket.



TOBIAS
- Még mindig biztos vagy abban, hogy ezt akarod csinálni, Szerencsétlen? – kérdi Zeke néhány nap múlva, amint bevezet a szimulációs terembe.

- Miért ne lennék?

Zeke elenged egy sóhajtást.

- Mert jelenleg Tris egyikünkkel sem hajlandó beszélni.

Nyilvánvalóan Zeke is azóta nem beszél Trisszel, amióta az eljött az Önfeláldozókhoz, hogy lásson engem.

Megvonom a vállam.

- Nem számít. A beavatottak hamarosan kezdik a szimulációkat. El fogom érni, hogy magához térjen annyira, hogy figyeljen rám. El kell érnem. Nincs választásom.

Zeke kissé bólint.

- Rendben. Ha maximálisan biztos vagy benne, akkor foglalj helyet…

Leülök a fém fotelba, míg Zeke összeszedi a szérumot és a fecskendőt.

- Tudod, sosem gondoltam, hogy ezt valaha is fogom olyasvalakinek csinálni, aki éppenséggel be akar menni a félelemutazásába. A legtöbbször egy „minden rendben lesz” lelkesítő beszédet szoktam ilyenkor tartani.

- Még mindig sok időt tölt Allel?

A kérdés a semmiből jött elő, és próbálok közönyösnek hangzani, de nem igazán sikerül.

Zeke felnéz rám egy másodpercre, majd megvonja a vállát.

- Tényleg tudni akarod a választ?

- Én kérdeztem, nem?

Sóhajt egyet, miközben fecskendővel a kezében felém indul.

- Igen, Szerencsétlen. Mondhatni… együtt lógnak. Sajnálom.

- Rendben van Én kérdeztem – motyogom.

Egy pillanatra ráharapok az alsó ajkamra, Zeke pedig felém tartja a fecskendőt.

- Kész vagy?

Lassan bólintok.

- Emlékezz, nem feltétlenül az a cél, hogy a leggyorsabb vagy a legkönnyebb módon csináld, hanem, hogy a leginkább úgy csináld…

- Mint egy Bátor… igen, értem.

Kissé bólint, majd a nyakamhoz nyomja a fecskendőt.

Alig érzem, ahogy a tű áthatol a nyakamon.



***



Mikor újra kinyitom a szemem, egy nagyon magas épület tetején állok.

Tombol körülöttem a szél, égeti az arcom.

Ez egy vad szél, és nem telik el sok idő, mielőtt dideregni kezdek.

Először nem értem, én nem félek a hidegtől.

Egyáltalán nem érzek semmilyen szorongást, egészen addig, míg el nem követem azt az ostoba hibát, hogy lenézek.

Azonnal émelygés fog el.

Így már van értelme.

Magasság.

Láthatólag félek a magasságtól.

Behunyom a szemem, és próbálok lélegezni.

- Rajta, Szerencsétlen. Szedd össze magad. Ez csak egy szimuláció – mondom magamnak a fogaim közt sziszegve.

- Gondolkodj… - motyogom körbepillantva. – Mi a cél?

Gyorsan rájövök, hogy egy sincs.

Le kell ugranom.

Még ha ez a halálomat is jelenti.

Ez nem a valóság.

Olyan tisztán tudatában vagyok ennek, mint amennyire a saját nevemet tudom, de azt is tudom, hogy nem ez a lényeg.

A lényeg, hogy használjam az egyetlen lehetőséget, amelyet egy Bátor tenne.

Csak egy mód van rá, hogy legyőzzem ezt a félelmet.

Így ugrok.

Gyorsan földet érek.

Izzó fájdalom áramlik rajtam keresztül, de szerencsére csak egy pillanatig tart.

A tény, hogy a fájdalom megszűnt, elárulja nekem, hogy elég jó kellett legyek ennél a félelemnél ahhoz, hogy a szimuláció továbblépjen.

Alig van esélyem, hogy normalizáljam a légzésem, vagy észrevegyem, hogy egy koromfekete kis szobában vagyok, mielőtt a falak elkezdenek összezáródni körülöttem.

A fejem gyorsan pánik üzemmódba kapcsol.

Ez a félelem tényleg nem kéne meglepjen.

Az a sok év, amit a szekrénybe zárva töltöttem Marcusnak köszönhetően.

Tudnom kellett volna.

Veszek egy mély levegőt, ahogy a falak egyre közelebb és közelebb kerülnek hozzám.

Amint rájövök, hogy szükségem van egy eszközre, hogy megállítsam, egyszerre ott terem a földön, a lábam közelében egy lapos fémrúd formájában.

Gyorsan érte nyúlok, bedugom a falak közti hasadékba, hogy megállítsam a mozgásban, mielőtt szétlapít, mint egy palacsintát.

Mire a falak végre eltűnnek, erősen leizzadok.

Hirtelen megértem Zeke bátorító beszédének a szükségességét.

Ez lerombolja a lelkem, és képtelen vagyok elképzelni, hogy heteken keresztül újra meg újra meg kell csinálni, és pontozzák a beavatáson.

Mibe küldtem Trist?

Gyakorlatilag darabjaimra hullottam, pedig csupán két félelmen mentem keresztül.

Ki tudja, hogy milyen sok van még?

Gyorsabban, mint ahogy egyáltalán fel tudom dolgozni, hirtelen az Önfeláldozóknál vagyok.

A biztonság érzete gyorsan átáramlik rajtam.

Az Eaton-házon kívül soha semmi rossz nem történt az Önfeláldozóknál, és most a közelében sem vagyok.

Aztán meghallom a sikolyokat.

A pánik beszivárog az elmémbe, és beássa magát.

Rohanni kezdek.

Nem tudom, hová megyek, de tudom, hogy meg kell találnom az apám.

Ha valami baj van az Önfeláldozóknál, akkor ő az egyetlen, aki pontosan tudja, mi a teendő.

Ez az, ami olyan erőteljes vezetővé teszi, de még mielőtt megközelíthetném a házam, látom őket.

Egy sereg ember, mind kékbe öltözve, ezernyi halálszérummal teli fecskendőt hordozva.

Végül megtörténik.

A Műveltek támadása az Önfeláldozókkal szemben, amitől rettegtem.

Abszolút nem vagyok erre felkészülve.

Próbálok mozogni, de a lábam megkövült.

Tehetetlen vagyok, hogy megpróbáljak bárkit megmenteni, a sikolyok pedig csak egyre hangosabbak lesznek.

Ártatlan Önfeláldozók halnak meg, visszhangzanak bennem a sikolyaik, de semmit sem tehetek.

Semmit.

Nincs választásom, megadom magam.

Térdre hullok, összeszorítom a szemem, és hagyom, hogy átmossanak az ártatlanok kiáltásai.

Aztán amennyire gyorsan kezdődött, olyan hirtelen lesz vége.

A szimuláció ismét változik, én pedig most egy másik sötét szobában vagyok.

Gyorsan felállok, és letörlöm azt a néhány hideg könnycseppet, melyeknek sikerült legördülniük az arcomon.

A sötétségben nem látok semmit, de amint a szemem kezdi megszokni a szobát, szinte azonnal elárasztja a fény.

Egy percig pislogok, hogy alkalmazkodjak a hirtelen változáshoz.

Aztán meglátom őt.

Tris.

Pontosan úgy néz ki, mint ahogy néhány napja a szobámban láttam, de még annál is gyönyörűbb, ha ez egyáltalán lehetséges.

- Tris? – kérdem halkan, bizonytalanul.

Teszek előre egy lépést, és érzem, ahogy hideg kezek erősen megragadják a karom, egy helyben tartva engem.

Küzdök ellenük, de nincs értelme.

Körbecsavarodom, és Erickel találom szembe magam, piercingjei csillognak a fényben.

Mikor visszanézek Trisre, már ő sincs egyedül.

Jeanine Matthews csatlakozott hozzá, és egy fényes fekete fegyvert szorít a halántékához.

- Nem! Nem! NEM! Ez nem történhet meg! Tris! – Erősebben nekifeszülök a kezeknek, melyek fogva tartanak, de nem használ.

Nem hagyhatom neki.

- TRIS!

Csak egy pillanatra néz fel rám, félelemmel teli tekintete összetalálkozik az enyémmel.

Aztán a pisztoly elsül.



***



A fém fotelban ébredek, levegőért kapkodok, és úszom a verítékben, Zeke pedig bámul le rám.

- Ez intenzív volt. Jól vagy?

Gyorsan megrázom a fejem.

Úgy érzem, nem kapok levegőt.

A kép, ahogy Jeanine lelövi Trist, újra és újra felvillan az agyamban.

Zeke a fal melletti asztal felé nyúl, megragad egy üveg vizet, és odanyújtja nekem.

- Igyál, segíteni fog.

Kortyolok egy nagyot, aztán fejemet a szék háttámlájának döntöm.

- Szerencsétlen? Ez nem volt valódi. Csak lélegezz.

Követem az utasítást, és még egyet kortyolok a vízből.

- Milyen voltam? – kérdem, amint a palack eltávolodik az ajkamtól.

- Attól függ, hogy nézzük.

Zavartan rázom a fejem.

- Mire gondolsz? – kérdezem.

- Hát elég gyorsan végeztél, és ez jó, azt hiszem.

- Mennyi ideig voltam a szimulációban?

Zeke megvonja a vállát.

- Körülbelül tíz percig.

Tíz perc.

Tíz órának érződött.

Zeke megáll egy pillanatra, a képernyőre pillant.

- Mi az? – kérdem kíváncsian, aggaszt a kifejezése.

Zeke visszafordul, hogy rám nézzen, lazán megrántja a vállát.

- Csak ezelőtt még sosem találkoztam senkivel, akinek csupán négy félelme van.

- Mi?

Zeke ismét a monitorra pillant.

- Magasság. Zárt helyiségek. Az Önfeláldozók megtámadása. Tris.

Egy másodpercig néz engem.

- Négy, Szerencsétlen. Csak négy félelmed van. Ez… hallatlan. Néhány embernek közel húsz félelme van. A legkevesebb, amit láttam, az hét.

- Várj… ez lehetetlen. Többnek kell lennie… csak nem mutatták meg magukat…

Zeke megrázza a fejét.

- Ha nem jelenik meg a szimulációban, akkor az nem félelem. Ez így működik, Szerencsétlen.

- Négy… - mondom halkan magamnak.

Zeke bólint.

- Négy.

Kissé megrántom a vállam.

- Fogalmam sincs, hogy ez miért van.

Zeke bámul rám egy percig, majd a képernyőre pillant.

- Az utolsó kettőn még dolgoznod kell. Hagytad, hogy elpusztítsanak, ahelyett, hogy megküzdtél volna velük. Az első kettőnél képes voltál gondolkodni, és döntöttél. Az utolsó kettőnél csak hagytad, hogy átmosson. Választanod kell.

Lassan bólintok.

- Rendben. – Még egyet kortyolok a vizes palackból. – Még egyszer.

Zeke szemei elkerekednek.

- Megőrültél? Nem! Ma estére elég volt.

Erősen megrázom a fejem.

- Zeke, újra vissza kell vinned oda. Nincs sok időnk…

- Te egy mazochista vagy, tudsz róla? Nem viszlek vissza újra. Ma este nem.

- Zeke, kérlek – könyörgöm neki. – Meg kell csinálnom. Szükségem van rá, hogy segíthessek neki. Amit az imént láttam… nem történhet meg. Nem hagyhatom, hogy megtörténjen.

Zeke egyik kezét a vállamra helyezi.

- Tobias… - mondja gyengéden. – Ez nem volt valódi.

Behunyom a szemem, és próbálom kitörölni a képet az agyamból, ahogy Jeanine lelövi Trist, de nem használ.

Most már maradandó nyomot hagyott.

- Tudom, hogy nem volt, de az lehet. Zeke, kérlek. Meg kell csinálnom ezt helyesen.

Zeke enyhén felsóhajt, majd bólint.

- Még egyszer, Szerencsétlen, aztán hazamész.

Beleegyezően bólintok, majd nézem, ahogy előkészíti a fecskendőt egy újabb injekcióra.



***



Két héttel később Zeke elmeséli, hogy a Bátor beavatottak végre felszámoltak a fizikai küzdelem résszel, és elkezdik a félelemszimulációkat, de a szakaszok között kaptak három nap szünetet.

Tris jelentősen feljebb került a ranglistán, de ez csupán egy kis megkönnyebbülés.

Zeke kerüli, hogy Trisről és Alről beszéljen, de abból, ahogy kerüli a tekintetem, mikor megemlítem a témát, meg tudom mondani, hogy folytatják, bármit is kezdtek el azon az éjszakán, mikor Tris meglátogatott.

- Gyerünk, Szerencsétlen – nyafog Shauna, miközben a szimulációs terem asztalán ül, míg Zeke feltakarít az utolsó gyakorlásunk után.

- Jönnöd kell! Egész éjszaka a vonaton fogunk lógni, jól berúgunk, és nevetséges bátorságpróbákat játszunk majd.

Kissé felsóhajtok.

Az utóbbi tíz percben Shauna azért könyörög, hogy menjek el vele és Zeke-kel egy rögtönzött összejövetelre a vonaton.

Millió oka van, hogy miért nem akarok menni.

Először is ott van az a dolog, hogy Tris azt mondta, soha többé nem akar látni.

Nem hiszem, hogyha felbukkanok egy partin a barátai társaságában, az jó pont lenne.

- … Nem tudom.

- Ó, rajta. Mindenki túl részeg lesz ahhoz, hogy észrevegye, nem tartozol közénk. Ezen kívül, nem hiszem, hogy Tris eljön. Ellie mondott valamit arról, hogy rákényszerítik Jack-et, hogy ma este csináltasson egy pillangós tetoválást.

Felvonom rá a szemöldököm.

- Igazából mit veszíthetsz, ha Tris ott sem lesz? Már majdnem három éve szöksz át a Bátrakhoz. Nem fognak elkapni.

Egy pillanatra felnézek rá, ő pedig alsó ajkát lebiggyesztve kérlel.

- Kérlek, Szerencsétlen! Kérlek! – Kissé elvigyorodik.

- Rendben… elmegyek, de nem maradhatok sokáig.

- Győzelem! – vigyorog Shauna, de Zeke ráncolja a szemöldökét.

- Biztos vagy benne?

Bólintok egyet.

- Igen… Shaunának igaza van. Igazából mit veszíthetek?

- Rendben. – Zeke kissé elmosolyodik, és figyeli, ahogy Shauna elhagyja a szobát.

Követném, de Zeke visszahúz.

- Csak azon gondolkodtam… hogy mi gátol abban, hogy harcolj, mikor Jeanine lelövi Trist a szimulációban… – kérdi kíváncsian.

Már két hete foglalkozunk a félelemszimulációval, és én még mindig képtelen vagyok előrehaladni ezzel a különös félelmemmel.

Megvonom a vállam.

- Nem tudom – mondom csendesen.

- Dolgozni fogunk rajta – mondja, aztán gyengéden megveregeti a vállam, mielőtt mindketten távozunk a szimulációs terem ajtaján át.



***



A levegő sűrű a cigarettafüsttől, és bőségesen folyik az alkohol.

Nem vagyok hozzászokva a Bátrak életének ezen részéhez, de a poharamban levő tüzes folyadék segít relaxálni.

Zeke és Shauna mindig erősködnek, hogy több pihenésre van szükségem, de ez az első alkalom, amikor figyelembe veszem az ajánlásukat.

Nézem, ahogy Uriah próbálja megcsókolni Marlenet, Zeke pedig megdobja őket egy üveggel.

Shauna felnevet, és odahajol hozzám, hogy mondjon valamit.

- Mindig ezt csinálja. Szegény fiú. Uriah lassan már egy éve próbálja megcsókolni Marlene-t.

- Ti olyan szerencsések vagytok, srácok – mondom csendesen.

Shauna felvonja rám a szemöldökét.

- Miért mondod ezt?

Megvonom a vállam.

- Nektek egyszerűen… olyan sok szabadságotok van.

Shauna bólint egyet.

- Igen, de ha itt vagy, akkor neked is így van. – Könyökével játékosan megérinti a karom.

Rántok egyet a vállamon, és orromat beletemetem a műanyagpoharamba.

A sötét folyadéknak, amit Zeke töltött nekem, olyan illata van, mint a fahéjnak, de az íze nem hasonlít rá.

- Bátorság! – kiáltja Marlene Shauna testvére, Lynn irányába.

- Kihívlak téged, hogy adj egy jó öreg csókot Uriah-nak! – Belecsíp az arcába, miközben kimondja ezeket a szavakat.

- Fenéket! – kiáltja Lynn. – Ebben az életben nem!

Marlene nevetésben tör ki a gondolatra, míg a vonat átmegy egy ütközőn.

Nagyot nyelek a poharamból.

- Hé… jól vagy? – kérdi Shauna.

Elfordulok kissé, hogy ránézzek.

- Persze, miért?

Rázza a fejét.

- Nem tudom, úgy iszol, mint a gödény. Ez nem igazán normális. Főleg nem tőled.

Elengedek egy apró sóhajtást.

- Csak egyre inkább nehéz nem rá gondolni.

Shauna kissé bólint.

- Gondoltam, hogy van valami köze Trishez. – Kezeit keresztbe rakja a mellkasa előtt.

- Még mindig nem beszél veled?

Nemlegesen rázom a fejem.

- Igen. Zeke-kel sem. – Pillanatra ráharap az alsó ajkára.

- Ha ettől valamivel jobban érzed magad, én tényleg nem hiszem, hogy teljesen átadta magát Alnek. Úgy értem… azt gondolom, hogy nagyon keményen próbálkozik… de még mindig eléggé rád van kattanva. Nem számít, mennyire nem akarja bevallani.

Megvonom a vállam.

Semmi sem számít.

Az egyetlen dolog, ami jelenleg számít, hogy Tris inkább ugrana le egy épületről, mintsem együtt töltsön velem némi időt.

- Szerencsétlen, rendbe fog jönni. Tudod, nem kell Tris legyen az egyetlen lány a számodra.

Odafordulok, hogy ránézzek, ő pedig rám mosolyog.

- Nem kell minden percben a tiéd legyen. Bőven vannak más nők, akik meg fogják ragadni a lehetőséget, hogy randizzanak veled.

Attól függetlenül, hogy ez igaz vagy sem, nem érdekel.

Enyhén megrázom a fejem.

- Mindent tönkretettem, Shauna.

- Elkövettél egy hibát. Senki sem ítél el téged ezért.

Lágyan kifújom a levegőt.

- Ő igen.

Hangosan felsóhajt, egy pillanatig nézi a földet.

- Meg tudod nekem ígérni, hogy ma este legalább egy kicsit jó kedved lesz? Kérlek? Csak néhány óráig gondolj valami másra Trisen kívül.

Erőltetek egy mosolyt, és bólintok.

- Megpróbálok minden tőlem telhetőt.

- Jó. – Nevet, aztán elindul lefelé a vonaton, hogy megtalálja Zeke-t.

Behúzódom a sarokba, és kiürítem a poharamból a maradékot.

Csupán néhány pillanatig vagyok egyedül, mikor egy sötétbarna hajú lány elindul felém.

- Helló.

Gyorsan végigmérem, majd magamra erőltetek egy mosolyt.

Láttam már ezelőtt néhányszor, de nem tudom a nevét.

- Szia.

- Chloe vagyok. Nem tűnsz ismerősnek, találkoztunk már?

Kissé megrázom a fejem.

- Nem hiszem.

Mosolyog.

- Rendben, akkor orvosoljuk ezt a dolgot. Mi a neved?

- Huh…

Felvonja a szemöldökét, majd nevet.

- Ez nagyon nehéz kérdés? Sajnálom, talán valami egyszerűbbel kellett volna kezdenem.

Nevetek magamon, de még mindig várakozóan bámul rám.

Nem árulhatom neki el a nevem.

A Tobias Eaton nem az a név, amit önként kiadsz.

Nem mondhatom neki a Szerencsétlent sem.

Felfedné, hogy ki vagyok valójában.

A pánik kezd gyorsan eluralkodni rajtam.

- Ööö…

Mielőtt lenne időm, hogy tényleg elkezdjek izzadni, feltűnik mögöttem Zeke.

Egyik kezével átkarol.

- Ez az én jó barátom, Négyes – mondja könnyedén.

Négyes?

Bámulom Zeke-t, de csak felém kacsint.

Zeke-re néz, aztán vissza rám.

- Négyes. Szeretném hallani a történetet, ami mögötte áll.

- Lefogadom, hogy meglesz – mondja vigyorogva Zeke.

- Jól van, örülök, hogy megismerhettelek, Négyes.

Bólintok egyet, majd körbepillantok a termen.

Nem vagyok túl jó abban, hogy beszélgessek az emberekkel.

Főként lányokkal.

Tris az egyetlen, akivel ebben a tekintetben kényelmesen éreztem magam.

- Hé, Zeke, ez a te Négyes barátod szingli? – kérdezi Chloe, arca élénkpirosra változik.

Zeke vált velem egy pillantást, én pedig gyorsan megrázom a fejem.

Nem.

Nem akarom ezt csinálni.

Nem vagyok az a flörtölős típus.

Nem tudom, hogy kell, és alig ismerem ezt a lányt.

Ezen kívül pedig semmibe sem akarok belekezdeni egy olyan lánnyal, aki azt hiszi, hogy Négyesnek hívnak.

Zeke megrántja a vállát.

- Miért nem hagyod, hogy ő mondja el neked? Azt hiszem hallottam, hogy Shauna a nevemet kiáltotta. – Elindul, de megragadom a karját.

- Tényleg? Mert én nem hallottam semmit sem – mondom nyomatékosan.

Zeke kissé megrázza a fejét.

- Lazíts, ember – suttogja. – Képes vagy beszélni egy lánnyal, aki nem Tris, anélkül, hogy felrobbannál. Rendben leszel. – Finoman megütögeti a hátam.

Elengedem a karját, ő pedig elindul az ellenkező irányba.

- Totál zavarlak, nem igaz?

Kissé elfordulok, hogy Chloéra nézzek.

- Nem. Nem, nem így van. Én csak… elég antiszociális vagyok. Sajnálom. – Próbálok ismét mosolyogni, ő pedig nevet.

- Hát akkor mi a fenét keresel egy buliban?

Megrázom a fejem.

- Nem tudom. Meghívtak, és …

Egy hangos csattanó hang a mozgó vonat oldalán félbeszakít; perceken belül több Bátor tag mászik a fedélzetre, hogy csatlakozzon a partihoz.

Ez számos olyan embert foglal magába, akikkel még sosem találkoztam, majd látom, ahogy Al könnyedén becsusszan a vagonba, közvetlenül mögötte pedig egy kis, szőke hajú lány.

Tris.

Megfagyok.

Nem kellene itt lennem.

Ez most az ő felségterülete.

Nézem, ahogy Al áthalad a vonaton, őrülten nevetve, ahogy könnyedén felkapja Trist, és a vállára helyezi.

Az arca elpirul, minden részét ütlegeli, amit csak elér, és könyörög, hogy rakja le, miközben végig nevet.

Ellie és Jack néhány pillanattal később követik őket a nyitott vonatajtón keresztül.

Érzek egy kezet a vállamon, odafordulok, és látom, hogy Zeke visszajött hozzám.

- Jól vagy?

Kissé bólintok, hogy igen, de valójában nem vagyok.

- Azt hittem, azt mondtad, hogy nem jön – mondom kiszáradt szájjal.

Zeke feltartja a kezeit.

- Én nem mondtam ilyet. Shauna mondta, és mi tényleg úgy gondoltuk, hogy nem fog eljönni. Általában nem szokott olyan dolgokat csinálni, mint ez.

Al lerakja Trist a válláról, ő pedig ad neki egy gyors ölelést, és egy csókot az arcára, majd körbetekint a buli többi részén.

A szemei megállapodnak rajtam, még mielőtt lenne időm elfordulni.

Chloe elment Ellie és Jack irányába, de alig vettem észre a távozását.

Figyelem, ahogy Al megérinti Tris vállát, és súg valamit a fülébe.

Egy pillanatra felnéz rá, majd lassan megrázza a fejét.

- Mennem kell – mondom csendesen Zeke-nek.

Tágra nyílt szemekkel néz rám, ingatja a fejét.

- Nem. Ez nem igazságos. Te is a barátunk vagy. Legalább annyi jogod van itt lenni, mint neki. Meghívtalak.

Reszketve kifújom a levegőt, és a vonat padlójára bámulok.

Néhány pillanat múlva látom, ahogy egy pár kis fekete csizma elindul felénk a vonaton keresztül.

Mikor végre felnézek, látom, hogy a csizmák Trishez tartoznak.

A fekete farmeromba törlöm a kezemen összegyűlt izzadságot.

- Szia – mondja gyorsan.

Biccentek egyet, mert nem tudom, mi mást tehetnék.

- Szia.

Megáll egy pillanatra, rajtam tartva a szemeit, majd Zeke-re néz.

- Szóval srácok, azért vagytok itt, hogy eltervezzétek az életem további részét anélkül, hogy megosztanátok velem, vagy csak a buli miatt?

- Tris… - kezdi Zeke, de ő feltartja a kezét.

- Vicc volt… némileg. Békével jöttem. – Egy másodpercre beharapja az alsó ajkát.

- Részemről rendben van, hogy itt vagy, Tobias. Megértem, hogy ők a te barátaid is.

Bámulom egy percig.

- Tényleg?

Lassan bólint.

- Már azelőtt a tieid voltak, mielőtt egyáltalán ismertek engem. Őrültség lenne tőlem, ha megpróbálnálak távol tartani tőlük.

Újra bólintok.

- Rendben. Ez minden – mondja halkan, mielőtt lassan megfordul, hogy elsétáljon.

Lágyan megérintem a karját.

Felvont szemöldökkel felém fordul.

- Várj. Beszélhetnék veled? Csak egy percre?

Egy pillanatig rám néz, majd lassan bólint.

- Azt hiszem. Rövidre tudod fogni? Együtt jöttem néhány emberrel. – Al irányába pillant, aki mereven bámul minket, valószínűleg azért, ahogy megérintem a karját.

Kezeit keresztezi a mellkasa előtt, és várja, hogy beszéljek.

Zeke diszkréten arrébb megy, én pedig nagyon hálás vagyok a finomságáért.

- Nézd, tudom, hogy azt mondtad, nem akarsz látni…

- Rendben van. Értem. Ez elég durva volt. Gondoltam arra, hogy elmegyek, hogy újra lássalak… csak képtelen voltam rávenni magam, hogy visszamásszak azon az ablakon, tudod?

Enyhén megrázom a fejem.

- Miért nem?

Megrántja a vállát.

- Csak nem harcolhattam veled tovább.

Kissé bólintok.

- Figyelj, tudom, hogy azt mondtad, nem akarsz több segítséget a beavatással kapcsolatosan…

- Igen, és komolyan gondoltam – mondja határozottan.

- Tris, én tényleg biztos akarok lenni abban, hogy rendben keresztüljutsz ezen. Az én hibám, hogy itt vagy. Kérlek, engedd, hogy segítsek neked.

Egy pillanatra egybeolvad a tekintetünk, majd sóhajt egyet.

- Hogyan segítenél nekem, Tobias? Semmit sem tudsz a Bátrak beavatásáról…

- Megtanultam. Zeke és én dolgoztunk a második fázison, a félelemutazáson.

Bámul rám egy pillanatig.

- Miért?

- Én… én mondtam neked. Segíteni akarok. Meg akarom mutatni neked az enyémet, mielőtt keresztül kell menned a sajátodon, és így fel tudsz készülni. Tudni fogod, hogy mit keress, hogy mit tegyél.

Kissé megdönti a fejét.

- Ez nagyon igazságtalan előny lenne.

Kissé megrázom a fejem.

- Tudom, de… én küldtelek bele ebbe. Legalább hagyd, hogy segítsek, hogy maradj benne.

Egy percre megdönti a fejét, gondolkodik.

- Rendben. Mit kell tennem?

Bámulom egy másodpercig, összeráncolom a homlokom.

Nem számítottam arra, hogy ilyen könnyű lesz majd.

- Komolyan?

Bólint.

- Nem fogok hazudni. Alig teljesítettem a küzdelmeket. Némileg szükségem van a segítségre.

Végigfuttatom a kezem a hajamon, majd Alre tekintek, aki úgy tesz, mintha Shaunával beszélgetne, de szinte minden második másodpercben ránk pillant.

- Tényleg semmit nem kell tenned, csak hajlandónak kell lenned arra, hogy eltölts velem némi időt.

Ráharap az alsó ajkára.

- Nos?

Kissé megrázza a fejét.

- Semmi. Jól van – mondja, de látom, ahogy gyorsan Al irányába pillant.

- Szóval, te és Al, hm? – próbálok könnyednek és nem beavatkozónak hangzani, de nem vagyok biztos benne, hogy működik.

Megrántja a vállát.

- Al és én csak barátok vagyunk, Tobias. Akárcsak te meg én.

- Akárcsak te meg én? – kérdem halkan.

Kissé megvonja a vállát.

- Tudod, hogy értem.

Enyhén elmosolyodok, és nem nézek teljesen a szemébe, mikor ismét megszólalok.

- Semmi sem olyan, mint te és én. Mi nem csak barátok vagyunk. Sosem leszünk újra csak barátok.

Bámul rám egy pillanatig.

- Elég igazságtalan tőled, hogy ezt mondod.

- Nem, nem az – mondom csendesen. – Nem, ha ez az igazság.

- Tobias…

- Ne. Ne mondd ki úgy a nevem, mintha sajnálnál. Nincs szükségem szánakozásra. Tőled nincs.

Hosszan felsóhajt.

- Figyelj. Az utóbbi néhány hétben volt időm gondolkodni. Újra és újra végigpörgettem az agyamban, és egyszerűen… itt semmi sincs számunkra. Nem fog többé működni.

Erősen megrázom a fejem.

- Hogy érted ezt?

- Semmi sem számít. Most nem. Még akkor is, ha valami több lenne köztünk, mint barátság, hogyan lennénk képesek arra, hogy működjön? Te Önfeláldozó vagy, nem lényeg, hogy mennyire vagy Bátor feketébe öltözve. Abban a csoportban kell továbblépnem, amit választottam, és őszintén, neked is ezt kellene tenned.

- Szóval akkor ennyi? Csak úgy kisétálunk belőle?

Kissé megvonja a vállát.

- Nem én hoztam meg azt a döntést, én csak végigviszem azt, amibe te belekezdtél.

- Szóval azt várod el tőlem, hogy találjak egy kedves, unalmas, Önfeláldozó lányt, akivel megállapodok, míg nézem, ahogy te továbblépsz egy őrült, Bátor sráccal?

Megemeli a vállait.

- Csak szükségünk van arra, hogy továbblépjünk. Nekem van rá szükségem, hogy továbblépjek.

- Allel?

Egy pillanatra felnéz a plafonra.

- Talán.

Hangosan felhorkantok.

Nem tehetek róla.

Al kedves ember, de nem ő a megfelelő számára.

Látom abból, ahogy néz rá, mintha egy díj lenne, amit megnyerhet, mikor a valóságban ő egy tűz, ami arra vár, hogy meggyújtsák, és végigrohanjon a pályáján.

Tris az a fajta lány, akinél meg kell tanulnod, hogyan szeresd.

Én már megtettem ezt.

- Te már nem hiszel többé kettőnkben, de én még igen.

Egy pillanatra behunyja a szemét.

- Tobias…

- Ne. Ne. Egyszer régen azt mondtad nekem, hogy mindenben benne vagy, hogy hozzád vagyok kötve. Hol van most az a lány?

- Felnőtt, összetört a szíve, és a Bátrakat választotta! – mondja elég hangosan ahhoz, hogy néhány ember felénk fordítsa a fejét, és hogy Al visszairányítsa ránk a figyelmét.

Kissé lehalkítja a hangját.

- Tizennégy éves voltam, Tobias. Nem tudtam jobbat…

- Szóval akkor? Most azt állítod, hogy azért mert tizennégy éves voltál, nem voltál belém szerelmes?

- Én nem ezt mondtam…

- Akkor mi az, amit mondasz, Tris?

- Csak magamra tudnál hagyni? Pontosan azt teszem, amit akartál, és most itt zaklatsz engem…

- Zaklatlak téged?

Sóhajt egyet, és megdörzsöli a homlokát.

- Én csak ki akarok próbálni valamit valakivel a saját csoportomból. Valakivel, aki nem fog hazudni nekem azért, mert nem bízik abban, hogy alkalmas vagyok.

- Valakivel, mint Al.

Megvonja a vállát.

- Talán. Talán olyasvalakivel, mint Al.

Ismét hangosan felhorkantok.

- Ő kedves. Mindig azt teszi, amit mond, és soha nem hazudott nekem. Egyszer sem.

- Jó neked.

- Hagyd abba, Tobias.

- Mit hagyjak abba?

- Tudod, amit csinálsz. Ez nem igazságos.

- Mi?

- Hogy bűntudatot akarsz kelteni bennem azért, hogy pontosan azt teszem, amit akartál, és ez nem igazságos!

- Én nem ezt akartam! – kiáltom, nem érdekel, ha az emberek hallgatóznak.

- Ne merészeld egy másodpercig se azt gondolni, hogy én ezt akartam! Éppen annyira akartam azt a tökéletes Önfeláldozó életet veled, akárcsak te! Biztonságba akartalak helyezni, de nem akartam ezt.

- Hát, túl késő – mondja lágyan.

- Talán.

- Hogy érted azt, hogy talán?

- Nem állok készen arra, hogy lemondjak rólad, Tris.

Kissé megrázza a fejét.

- Micsoda?

- Nem állok készen arra, hogy hagyjalak elmenni. Ha harcolnom kell érted… harcolni fogok.

- Remek. Jogod van úgy érezni, ahogy akarsz, Tobias – mondja lágyan. - … De te és én csak barátok vagyunk.

Biccentek egyet.

- Ha ez az, amit egyelőre akarsz.

- Ez az.

- Rendben. – Megfordul, és kezdene elindulni, de lágyan megérintem a karját, ő pedig felém fordul.

- Nem szándékozom igazságosan játszani vele, Tris – mondom halkan, tekintetem egy pillanatig Alre irányítom.

- Harcolni fogok érted.

- Talán túl késő – mondja finoman.

Elmozdítom az ujjaim, így egy percre a csuklójához szorítom, és érzem a lüktető pulzusát.

- A szívdobogásod meglehetősen gyors a túl későhöz.

Gyorsan elhúzza a karját.

- Ez nem igazságos.

Megrántom a vállam.

- Már mondtam neked, hogy nem fogok úgy játszani.

- Mennem kell – mondja halkan.

- Találkozunk holnap este a szimuláció teremben?

Egy pillanatra behunyja a szemét.

- A beavatásos segítség miatt – mondja, mintha nem lenne biztos abban, hogy ez az, amit tervezek.

Lassan bólintok, ajkam kis mosolyra húzom.

- Mi másért?

Elenged egy apró sóhajt.

- Nem tudom.

- Félsz attól, hogy kettesben légy velem, Tris?

Megforgatja a szemeit.

- Holnap látlak, Tobias – mondja halkan, mielőtt visszaindul Alhez, de mikor odaér, fejét ismét elfordítja, hogy visszanézzen rám.

Mosolygok, nem mintha segítene.

Nézem, ahogy a pír elönti az arcát, ő pedig gyorsan visszafordul Al és a barátai felé.


8 megjegyzés:

  1. Végre valami biztató fejlemények Tris és Tobiász kapcsolatában !!! :) :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kezd helyreállni a világ egyensúlya :)

      Törlés
  2. Mielőtt megírnám a véleményemet, hatalmas bocsánatkéréssel szeretnék kezdeni... Csak futtában tudtam a fejezeteket elolvasni, aztán már rohantam is tanulni, aztán meg teljesen elfeledkeztem róla... (talán mégiscsak jó gyógyszer az a Cavinton...)
    Jaj, Tris... Jaj, Tobias... Istenem... úgy sajnáltam Tobyt a félelemszimuláció közben... szegény... majdnem sírt... :'( *bőgés bömböléssel* a tipikus "gyere Toby, sírj a vállamon, ha szeretnéd álplasztikásztattatom magam Trisszé" fangirl gondolatom volt :D és a végén, ahogy megmutatta az "én tényleg nem fogok igazságosan játszani, mert nem vagyok jófiú" arcát... :3 imádom... Trist ebben a sztoriban nem igazán szeretem. Mondjuk az egész trilógiában nem igazán szerettem, a best az Tobias <4
    Imádtam <4 Köszi a fordítást, Niki! És még egyszer bocsi, hogy kihagytam a véleményezést!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bocsánatkérés elfogadva :) Ismerem az érzést, úgyhogy teljesen megértelek.
      Hát én is nagyon-nagyon sajnáltam Tobiast, annyira törékeny volt. Az én vállamon is nyugodtan kisírhatná magát :)
      Örülök, hogy összeszedte magát, a sarkára állt, és rájött, hogy harcolnia kell Trisért, nem pedig lemondani erről az egészről. Tetszik ez a kis huncut mosolyos, rosszfiús arca. De melyik nem? :D
      Köszönöm, hogy írtál! :)

      Törlés
  3. Uram isten!!!!! Ez nagyon jo volt :) Köszi a fordítást <3 Már alig várom a folytatást *.* <4 <4

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy ennyire tetszett! Már nem kell sokáig várnod! :)
      Én köszönöm, hogy írtál!

      Törlés
  4. Huhh, elég intenzív volt ez a fejezet. De végre talán valami alakul... Legalább már beszélgettek, és Tris hagyja, hogy Tobias segítsen neki.
    Nagyon várom a folytatást!
    Köszi a fordítást, Niki! Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Volt benne bőven esemény, az biztos.
      Alakulnak a dolgok. Mondjuk engem is meglepett, hogy Tris ilyen könnyen belement ebbe az egészbe. Nem rá vall, hogy ilyen egyszerűen rá lehet venni valamire. Főleg azok után, amennyire mérges volt Tobiasra.
      Már azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán odament hozzájuk, és szóba állt velük.
      Mindjárt hétfő! :)
      Köszönöm, hogy írtál! Puszi!

      Törlés