Fanfic fordítás: Feltámadás A befejezés - 18. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Ez már a folytatás, ha még nem olvastad az elsőt, ITT megteheted!

Tekintve, hogy szerda van, itt is a Feltámadás következő fejezete. Mit is várhatunk ettől a fejezettől? Sok érzelmet, rengeteg bonyodalmat, és még több szemszögváltást. Szóval unatkozni nem kell.

Köszönjük Mártinak a fordítást! Jó olvasást! És jó lenne, ha véleményt is hagynátok, mindkettőnknek sokat jelentene.

Az eredeti történetet ITT találjátok!
 

18. fejezet

TOBIAS

A NOVA épületében maradunk majdnem reggel ötig.

Hazavittem Trist, hogy aludjon pár órát, de nem hiszem, hogy öt percnél többet tudott volna aludni.

Nem hibáztatom.

A tablet szétrobbanása jár állandóan az én fejemben is.

Már majdnem délelőtt tíz óra van, és újra kocsiba ülünk, hogy a laborhoz menjünk.

Tris kifelé bámul az ablakon, én pedig szinte látom, ahogy a gondolatok cikáznak az agyában.

Nem tudom, mire gondol, de nem néz ki jónak.

- Jól vagy?

Elfordítja a szemét az ablakról, hogy rám nézzen, és egy aprót bólint.

- Csak nem tudom kiverni a fejemből Savannaht és Gabe-t. Tudom, min mennek keresztül. Csak…

- Szívás. Igen – mondom halkan.

Én is sajnálom őket.

Szerencsések voltak, hogy találtak egy szülőt, aki jó volt hozzájuk.

Biológiai vagy sem, nem fontos.

Tudom, mert nekem soha nem volt.

- Savannah hívott az előbb, amikor zuhanyoztál. Azt mondta, hogy a temetés két nap múlva lesz.

Bólint, aztán tovább bámul ki az ablakon.

Amikor végre odaérünk a laborhoz, Matthew már előkészített mindent.

Mutatja nekem és Trisnek, hogy üljünk le egymással szemben, aztán nem vesztegeti az időt, egy fecskendőt szúr a karomba.

Nézem, ahogy vért vesz tőlem.

A fecskendő átlátszó, így látom benne a vörös folyadékot.

Nem mutatja semmi, hogy bármi Marcushoz kötne.

Bárcsak ez lenne az igazság.

Levesz egy jó adagot, aztán egy vattacsomót nyom a sebre, ahol megszúrt a tűvel.

- Szorítsd rá, hogy elálljon a vérzés – mondja, aztán Tris felé fordul.

A nyakához érinti a fecskendőt.

- Így tudom a legegyszerűbben a szervezetedbe juttatni, rendben?

Bólint, aztán Matthew a nyakába fecskendezi a véremet.

Tris egy picit felnyög, de csak egy pillanatig tart.

Egy elektródát csatlakoztat Tris karjára, ami egy számítógéphez kapcsolódik, és az információk elkezdenek futni rajta.

Matthew szemei gyorsan követik az információkat, aztán gépel valamit.

- Úgy néz k, működik. Nyilvánvalóan nem tudjuk igazán megmondani, amíg nem próbáljuk meg, de nem igazán van más választásunk Ez a legtöbb, amit tehetek.

Tris lassan bólint.

- Köszönöm, Matthew. Igazán hálás vagyok.

Matthew bólint, aztán lecsatlakoztatja az elektródát.

Nem akarom megköszönni Matthew-nak.

Valamiért úgy érzem, tartozik nekünk.

Tris és én megkönnyebbülve hagyjuk el a labort, bár mint egy sötét felhő, Marcus Eaton ott lebeg a fejünk felett.

Két nappal később

CALEB

Óvatosan kopogok a fürdőszoba ajtón.

- Cara? Jól vagy odabent? Szükséged van segítségre? – kérdezem az ajtónak dőlve.

Várok egy-két másodpercet, aztán az ajtó kinyílik.

Cara felnéz rám, a fekete ruhája csak félig van felhúzva.

- Nem tudom így felvenni, a pult pedig túlságosan csúszós, hogy rátámaszkodjak…

Bólintok egy picit, aztán óvatosan felemelem a székéből, és a komódhoz viszem. Egyik kezét a tetejére téve már fel tudja tartani magát, úgyhogy elengedem.

Lesimítja a ruhát a testén, aztán segítek neki megigazítani, hogy jól álljon.

Elmosolyodok.

- Gyönyörű vagy.

A homlokát ráncolja.

- Ez egy temetés. Nem hiszem, hogy az a célom, hogy szép legyek.

Lehajolok, és megcsókolom a homlokát.

- Nos, te mindig gyönyörű vagy.

Behunyja a szemét.

- Nem akarok menni.

- Természetesen menni akarsz, Cara. Az akarná, hogy ott legyél. Ezt te is tudod.

Kifújja a levegőt.

- Azt is akarta, hogy járjak, de az sem történt meg.

- Cara, gyerünk már. – Felsóhajtok.

Bólint.

- Igen. Tudom, hogy keserű vagyok.

- Menjünk vissza a székedhez, rendben?

Gyengéden a karja alá nyúlok, és könnyedén a székébe ültetem.

- Cara, minden rendben lesz. Együtt túlleszünk ezen a napon. Rendben?

Lassan bólint, a szemét pedig becsukja egy pillanatra.

- Ez szívás, tudod? Mikor lehetünk végre boldogok?

Letérdelek eléje, a kezemet a térdére teszem.

- Most. Most vagyunk boldogok. – Az arcára teszem a kezemet, és kicsit magamhoz húzom. - Nem vagy boldog? – mosolygok rá.

A szája sarka megrándul, mintha mosolyogni akarna, de mégsem teszi.

- Boldog… Nem vagyok biztos benne, hogy emlékszem, milyen érzés az.

- Akarod, hogy megmutassam? – A mosolyom kiszélesedik, és két napja most először látom mosolyogni. – Ez az! – kiáltok fel.

Felnéz rám, összeráncolja a szemöldökét.

- Mi?

- A híres Cara-mosoly. – Felnevetek, ő pedig megrázza a fejét.

- Nem is olyan híres.

- Nos, az lenne, ha gyakrabban megjelenne. – Kinyújtom a kezem, és megérintem az arcát. - Minden rendben lesz, Cara. Megígérem. Csak éljük túl a mai napot, oké? Lépésről-lépésre.

Nagy levegőt vesz, aztán bólint.

- Lépésről-lépésre…

A széke mögé megyek, felkészülve arra, hogy a hálószobába toljam, de mielőtt bármit tehetnék, kigurítja magát az ajtón.

Ő az én csajom.

TRIS

Furcsa ilyen komor alkalomból a NOVÁ-nál lenni. Körülbelül ötven tanuló és számos oktató van itt.

Úgy látszik, Maxnek elég különleges végakarata volt a megemlékezéssel kapcsolatban, és azt akarta, hogy itt tartsák a NOVÁ-nál.

A tekintetem Gabe-t és Savannaht keresi a tömegben, de sehol sem látom őket.

- Talán nem a legjobb hely ilyet mondani, de szerintem ez a ruha hihetetlenül jól áll – hallom Tobias hangját a hátam mögül, és érzem, ahogy a karja a derekam köré fonódik, miközben a fülembe suttog.

A ruha nem az enyém.

Christinától kaptam kölcsön, aki a húgától kapta kölcsön, de túl kicsi volt neki. Valószínűleg ezért lett jó nekem.

- Túl kicsi – motyogom.

Csókot nyom az arcomra, de én gyengéden elhúzódom.

Összeráncolja a szemöldökét, ezért finoman megérintem az arcát.

- Sajnálom. Csak szeretném megkeresni Gabe-t és Savannaht.

Bólint.

- Nem, megértem. Persze. Menj csak.

Figyelem egy pillanatig, mögöttes érzelmeket keresve az arcán, de nem látok semmit.

- Biztos? – kérdezem.

Elmosolyodik, aztán lehajol, és megcsókolja a homlokom.

- Igen. Ma félreteszem a bizalmatlanságot. Rendben?

Rámosolygok.

- Csodálatos vagy, Tobias Eaton. – Forgatja a szemét, aztán megszorítja a kezem, mielőtt elfordulok, és a lépcső felé indulok, amely Gabe és Savannah szobájához vezet.

- Hé, hová mész?

Megfordulok, és látom, hogy Uriah kocog felém.

- Megkeresem Gabe-t és Savannah-t – mondom gyorsan.

Bólint.

- Szuper, csatlakozhatok?

Nem láttam, hogy Uriah különösebben kapcsolódott volna Gabe-hez és Savannah-hoz, de azért bólintok.

Együtt ballagunk Gabe és Savannah hálószobájáig. Háromszor kopogok az ajtón, de semmi válasz.

Összenézünk Uriah-val, de ő csak megrázza a fejét, és vállat von. Úgyhogy újra kopogok.

Egy-két pillanat múlva Gabe jön az ajtóhoz, fekete ingben és farmerban.

- Szia – mondja értetlenül.

- Szia – mondom halkan. – Hogy… Hogy vagy?

- Komolyan kérdezed? – kérdezi.

Behunyom a szemem egy pillanatra.

- Tudom. Sajnálom. Én…

Gyorsan megrázza a fejét.

- Rendben van. Sok ember van odalent? – kérdezi, és a nyakát nyújtogatva néz a folyosó felé.

Lassan bólintok.

- Elég sokan.

Gabe akkor Uriah-ra pillant, nem igazi érdeklődéssel az arcán.

Uriah egy másodpercre kényelmetlenül érzi magát, aztán megköszörüli a torkát.

- Ööö, Savannah itt van valahol?

Gabe hosszan felsóhajt.

- A fürdőszobában.

- Király. Megvárhatom.

- Ne… Úgy értem… - Megvakarja a homlokát. – Ő… Bezárkózott a fürdőszobába.

Tágra nyílik a szemem.

- Jól van?

Gabe vállat von.

- Azt hiszem, túl sok érzelem van itt egyszerre. Nem akar kijönni.

Uriah Gabe-re néz egy pillanatra, aztán félretolja az ajtóból, és a fürdőszoba ajtóhoz megy.

Gabe figyeli egy ideig, én pedig megérintem a karját, hogy magamra vonjam a figyelmét.

- Te lejössz? – kérdezem halkan.

Lassan bólint.

- Igen. Ott leszek. Csak adnál egy percet? Kicsit be akarok menni Max irodájába, mielőtt lemegyek.

Bólintok.

- Rendben. Tobias és én lent leszünk. Foglalunk neked helyet.

Bólint, aztán elindul a folyosón az ellenkező irányba.

SAVANNAH

A mosdónak dőlök, és alig kapok levegőt.

Annyira összeszorítom a kezem, hogy az ujjaim elfehéredtek.

Az ajkaim remegnek.

Már hatszor hánytam ma reggel.

Ez túl sok.

Túl sok ember van itt.

Úgy érzem, nem kapok levegőt.

Az érzelmek elborítanak, mint egy lufi, és csak idő kérdése, hogy kidurranjak.

A három gyors kopogástól felugrom.

- Egy perc… - sóhajtom. Sikerül elővenni a fogkefémet és a fogkrémet, és kicsit megmosom a fogam.

Nem tudom, miért zavar.

Hasztalan.

Abban a pillanatban, hogy lemegyek a földszintre, és körülvesznek azok az emberek, a fájdalmukkal és a részvétükkel, megint hányni fogok.

Újabb három kopogás, és kiköpöm a fogkrémet a mosdóba.

- Gabe, jövök! – mondom, ahogy a kilincsért nyúlok.

Nagyon meglepődöm, amikor látom, hogy Uriah áll az ajtóban Gabe helyett.

- Uriah? Mit csinálsz itt?

- Én… - kezdi, aztán csak bámulja a szőnyeget

Jól néz ki a fehér ingében és a fekete zakójában. Nyugodtnak érzem, kivéve egy enyhe ideges érzést, de azt is csak akkor, ha egyenesen rám néz.

- … Te? – kérdezem.

Elmosolyodik, aztán felemeli a fejét, és a tekintete találkozik az enyémmel.

- Csak azért jöttem, hogy ellenőrizzelek. Aggódtam, amikor nem láttalak lent.

Mosolygok.

- Kedves tőled. Köszönöm, de én… jól vagyok… csak… - Szünetet tartok, és behunyom a szemem, aztán a mosdónak dőlök.

Valakinek az érzelmei a lentiek közül feltörtek, és ez túlterhelt.

Térdre ereszkedek, és kibuggyannak a könnyeim, mielőtt még megakadályozhatnám.

Annyira sírok, hogy alig látok, de ezek nem az én érzéseim.

Valaki másé, és nem tudok harcolni velük, akárhogyan is akarok.

Érzem, hogy Uriah leereszkedik mellém, aztán megérzem a kezét az arcomon. Megpróbálok ránézni, de nem látok semmit a könnyeimen keresztül.

- Hé… hé… Mi a baj?

Gyorsan megrázom a fejem.

- Nem tudom… Én…

Nem tudom szavakba önteni.

- Minden rendben. Rendben vagy… - Magához húz, az arcomat a mellkasára fektetem.

Fahéj és méz illata van.

Beszívom, és az illatára koncentrálok, az érzelmek pedig kezdenek eltávolodni, úgy, ahogy Max tanította.

Pár perc múlva szipogva elhúzódom.

- Sajnálom. Most elég nagy gondot okoz ellenőrzés alatt tartani a képességemet… mindenki olyan…

Megrázom a fejem, de Uriah csak bólint.

- Megértem. Minden rendben.

Felsóhajtok.

- Te… Nem kell itt ülnöd velem. Jól vagyok.

- Tudom, de itt akarok lenni veled.

Remegést érzek a gyomromban, és nem tudom, hogy ez tőlem származik-e, vagy tőle.

Mély levegőt veszek, és sóhajtok, a mosdó aljának dőlve.

- Nem tudom, hogyan tudok lemenni.

Uriah megérinti egy pillanatra az arcom, és megrázza a fejét.

- Nem muszáj lemenned. Itt maradhatsz. Itt maradok veled. Max megértené.

- Nem tudom. Szerintem segített volna lemenni, és végigcsinálni ezt az egészet. Mindig azt mondta, hogy erősebb vagyok, mint gondolom.

Uriah bólint.

- Nos, én is így gondolom, de attól még nem kell lemenned.

Hallgatom a szavait, aztán bólintok, és csak bólintok, aztán azt veszem észre, hogy nem tudom abbahagyni, aztán elerednek a könnyeim, de ezúttal ezek már az enyéim.

- Ez megint a lenti embereké? – kérdezi Uriah, de gyorsan megrázom a fejem.

- Csak annyira hiányzik, és nem tudom, mihez kezdünk nélküle – zokogom, zihálva veszem a levegőt.

Uriah hozzám hajol, és az ajka olyan közel van az enyémhez, hogy látom, hogy remeg.

- Mit csinálsz? – suttogom.

Uriah csak mosolyog, és megrázza a fejét.

- Elűzöm a fájdalmadat.

Aztán az ajkát az enyémre tapasztja.

Nem sok fiúval csókolóztam még életemben, ha azt csóknak lehet nevezni, de azt hiszem, ez viszi a pálmát.

Az ajkai könnyedén mozognak az enyémen, és azon kapom magam, hogy azon gondolkodom, hova tegyem a kezem.

Hirtelen melegséget érzek, és nem a jó fajtát.

Elszakítom az ajkam Uriah-tól, és mögém nézek.

Lángra lobbant a zuhanyfüggöny.

Nem gondolkodom.

A vödörért szaladok, gyorsan megtöltöm és leöntöm a függönyt.

- Mi a fene… - motyogom, aztán meglátom Gabe-t, aki a hálószobában áll, és minket bámul a fürdőszoba ajtón keresztül.

- Ó… a francba. Gabe… - de ahogy megszólalnék, sarkon fordul, és kisétál a hálószoba ajtaján. - Gabe! Várj! Sajnálom! Gabe! A francba! – A fürdőszoba falának dőlök, Uriah pedig bámul rám.

- Mi történt?

Aprót sóhajtok.

- Sajnálom. Nem kellett volna hagynom, hogy megcsókolj.

Összeráncolja a szemöldökét.

- Miért nem?

- Én nem… Nem igazán randizok.

- Úgy érted… most? – kérdezi.

Megrázom a fejem.

- Úgy értem… általában.

- Hány éves vagy?

Az ajkamba harapok.

- Huszonkettő.

- És soha nem randiztál? Egyszer sem? Még egy buta tizenhat éves flört sem?

Felsóhajtok.

- Mi egy nagyon vallásos családból jöttünk a NOVÁ-hoz, habár csak nyolc éves koromig voltam ott. Nem találkoztam sok emberrel, akivel elkezdődhetett volna valami, de minden alkalommal, amikor közel kerültem valakihez, Gabe… - Elbicegek, Uriah pedig bólint.

- … Túlságosan féltő testvérré vált?

Beletúrok a hajamba.

- Csak én vagyok neki. És csak ő van nekem. Nem randizok, mert itt kell lennem vele. Bizonytalan, ha magára hagyom. Ezért lett olyan ideges…

- Nem mondhatsz le az életről, hogy megóvd Gabe-t, Savannah.

Vállat vonok.

- Te ezt nem érted. Gabe… instabil. Ha nem tartom kordában… közveszélyes lesz. Habár ikrek vagyunk, de egész életünkben én játszottam a nagytestvér szerepét.

- Szóval, mit mondasz? – kérdezi Uriah lágyan.

Kinyitom a számat, de nem jön ki rajta hang.

Uriah megrázza a fejét.

- Rendben van. Megértem.

- Hé… Csak azt mondom, hogy tegyük félre a dolgot. Csak most. Így rendben van?

Rám pillant, aztán picit bólint.

Csak arra tudok gondolni, hogy meg kell találnom Gabe-t, és most azonnal.

TRIS

A szertartás pár perc múlva kezdődik, de még mindig nem látom sem Gabe-t, sem Savannaht. Uriah-t sem látom, de feltételezem, hogy Savannah-val beszélget.

- Jól vagy?

Tobias hangja szakítja meg hármuk keresését.

Biccentek.

- Igen, csak még mindig nem látom…

Megállok a mondat közepén.

A szemem sarkából meglátok egy sötét hajkoronát.

Körülnézek, és a tekintetem követi Gabe-t, ahogy kirohan a NOVA bejárati ajtaján.

- Én… Mindjárt visszajövök, oké?

Tobias csak bólint, én pedig elindulok abba az irányba, amerre Gabe-t láttam.

Elkapom, ahogy fut le a lépcsőn.

- Gabe!

Megáll, aztán felém fordul. A szemei vörösek, nekem pedig a szívem szakad meg érte.

- Mi történt? – Felé lépek a lépcsőn.

- Semmi. Csak… Nem tudok itt lenni most. Eljönnél velem valahova?

Hátranézek az épületre, aztán Gabe-re.

- A szertartás mindjárt kezdődik…

Megrázza a fejét.

- Nem érdekel, csak… Kérlek, gyere velem. Kérlek!

Még egyszer az épületre nézek. Tudom, hogy vissza kellene mennem, leülni Tobias mellé, és hallgatni, ahogy mindenki szép dolgokat mond Maxről.

Tényleg kellene, de nem teszem.

Inkább követem Gabe-t le a lépcsőn, az épület mögé.

Következő fejezet >>