Fanfic fordítás: Önzetlen döntések - 16. fejezet


Meg is érkezett az Önzetlen döntések 16. fejezete! És mennyi izgalmat, és kínos beszélgetést olvashatunk. Na meg megtudhatjuk, Tris hová ment a buli és a csók után. Bár van egy olyan sejtésem, hogy ennek a fejezetnek sem fogtok valami nagyon örülni. De azért...

Jó olvasást a fejezethez!

A fordítás Niki érdeme! És örül minden véleménynek.

Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.



16. fejezet



TOBIAS


Nem szeretem, ahogy Zeke most rám néz, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban elveszhetek.

Aztán megint, képtelen vagyok hibáztatni őt.

Elég szörnyen festek.

A választási nap óta nem aludtam rendesen, és ez meg is mutatkozik a szemem alatt tartósan meghúzódó fekete karikákból.

Egymás mellett ülünk a Központ lépcsőin, megbújva az épület árnyékában, tekintetünk nem igazán találkozik.

Nehéz megtalálni a megfelelő szavakat, amit egymásnak mondhatnánk.

A dolgok olyan sokat változtak csupán néhány hét alatt, és egyikünk sem áll készen arra, hogy szembenézzen velük.

A választás óta minden másnap találkozok Zeke-kel, hogy megtudjam róla a friss híreket.

Minden tőlem telhetőt megpróbálok, hogy ne gondoljak a nevére.

Ez megkönnyíti.

Jobb lenne, ha képes lennék arra, hogy egyáltalán ne gondoljak rá, de ez nem opció.

Gondolnom kell rá.

Még mindig védelmeznem kell.

Ez az egyetlen dolog, amim maradt.

- Hogy megy a küzdelem? – kérdem száraz hangon.

- Jobban, mint ezelőtt. Az utóbbi néhány harcát megnyerte.

Lassan bólintok.

- És a szociális rész? Fejlődik?

Zeke egy pillanatra felnéz rám.

- Tulajdonképpen igen. Elég jól összebarátkozott Al kishúgával, Elena-val, és egy másik beavatottal, Jackkel. Most már többnyire Trisként viselkedik.

Elhallgat egy kicsit, megdönti a fejét.

- Al rendezett ma este egy partit, ő pedig tényleg elment. Ez egy óriási lépés a helyes irányba.

A gyomrom kellemetlenül összeszorul Al említésére, és hogy Tris részt vesz bármilyen buliban, amit ő szervez.

Próbálom nem kimutatni.

- És Jeanine? – kérdem halkan.

- Körülöttünk van. Mindig ott van, de nem mutat különösebb érdeklődést Tris iránt. Aztán meg nem igazán ez az a rész, amire figyelmet szentel. Még nem tartunk a félelem szimulációknál.

- Félelem szimuláció? – kérdezem.

- Ez a beavatás második fázisa. Bemegyünk a fejedbe, szembe kell nézned a legmélyebb félelmeiddel. Elég intenzív, de ez az a rész, ami Jeanine-t mindig érdekli.

- Miért?

- Mert egy kivetítőre helyezi az agyad. Hogyan gondolkodsz, hogyan reagálsz bizonyos szituációkban. Ha Elfajzott vagy, csak idő kérdése, hogy megmutatkozzon.

- Te futtatod ezeket?

Zeke felvonja rám a szemöldökét.

- A félelem szimulációkat? Azt hiszem, igen, de Eric is ott lesz.

- Trisnél nem. Ott csak te lehetsz. Segítened kell neki. Meg kell hamisítanod az eredményeit.

Zeke rám néz egy másodpercre, aztán megrázza a fejét.

- Szerencsétlen, nem tudom, hogy ezt megígérhetem-e neked. Eric már így is ügyet csinál abból, hogy a beavatottakat beavatottként kezeljem, ne pedig barátként; túl nyilvánvaló lenne, ha meghamisítanám az eredményeit. Tudja, hogy közel állunk egymáshoz.

- Mit kell tennie, hogy ne gyanakodjanak rá?

Zeke egy pillanatra megáll, gondolkodik.

- Csináljon mindent úgy, ahogyan egy Bátor tenné. Ha ezt megteszi, lehetetlen lesz megmondani a különbséget az ő eredményei, és egy normális között.

Beharapom az alsó ajkam; egy idegesítő szokás, amit az utóbbi néhány hétben vettem fel.

- Gondolod, hogy képes rá?

Zeke megvonja a vállát.

- Nem tudom. Úgy értem, ezelőtt is születtek rendellenes teszteredmények, és ez nem mindig jelent bajt. Uriah elég jól csinálta a szimulációkat ahhoz, hogy ne keltsen gyanút, talán Trisnél is így lesz.

Lassan megrázom a fejem.

- Nem kockáztathatok, Zeke.

- Nem tudom, mi mást tehetnék, Szerencsétlen.

Megállok egy percre, az agyam gyorsan dolgozik, hogy találjon valami megoldást.

- Mutasd meg nekem, hogy kell csinálni.

Zeke felvonja a szemöldökét.

- Mire gondolsz?

- Tegyél be egy félelem szimulációba.

Zeke egy másodperce kinyitja a száját, aztán becsukja.

- Miért?

- Mert így meg tudom tanulni, hogy kell csinálni, és aztán megmutathatom neki… megmutathatom Beatrice-nak, hogyan működik.

Zeke kissé megdönti a fejét.

- Valami hiányzik. Hogy fog ez segíteni? Legutóbb megbizonyosodtam róla, hogy te is éppen olyan Elfajzott vagy, mint ő.

Gyorsan bólintok.

- Igen, de Beatrice ösztönösen cselekszik. Belehelyezed abba a szimulációba, és az Elfajzottsága úgy fog világítani, mint egy gyertya. Nekem megvan a képességem, hogy kikapcsoljam a természetes ösztöneim. Az apám belém véste, így voltam képes Önfeláldozó vizsgaeredményt produkálni. Neki is meg tudom mutatni, hogy csinálja.

Soha nem gondoltam, hogy hálás leszek Marcus Eatonnek, amiért felkészített az alkalmassági vizsgámra, de egyszer mindennek eljön az ideje.

- Rendben… de nem gondolod, hogy először el kellene mondanod neki, hogy miről van szó? Javíts ki, ha tévedek, de valami azt súgja nekem, hogy a dolgok jelen állása szerint nem lesz túl befogadó a segítségedet illetően.

Igaza van, de egy cseppet sem állok készen erre a beszélgetésre.

- Nem hiszem, hogy szörnyű ötlet lenne visszajönnöd a Bátrakhoz, Szerencsétlen. Most, hogy szerzett barátokat, és nem akar állandóan hazarohanni az Önfeláldozókhoz… azt hiszem, el kéne mondanod neki, hogy mi folyik itt.

Könnyűnek hangzik, de tudom, hogy nem lesz az.

Ismerem Beatrice-t.

A megbocsátás nem olyasmi, amit könnyen osztogat.

Nem is tudom, hogy létezik-e arra bocsánat, amit tettem.

Megértés talán, de megbocsátás… abban nem vagyok biztos.

Azt sem tudom, mit mondjak neki.

Semmi sem indokolja, amit csináltam.

Nem igazán.

Most nem, hogy tudom, Jeanine mindenhol ott van, ő pedig legalább annyira veszélyben van a Bátraknál, mint az Önfeláldozóknál lett volna.

- Nem tudom. Most épp egy csomó bajom van az Önfeláldozóknál, Zeke.

Ez egy kifogás, de nem hazugság.

Az utóbbi néhány hétben elfoglalt voltam az Önfeláldozóknál.

A tőlem telhető legjobb módon segíteni akarok a csoportom védelmezésében, és gyorsan rájöttem, hogy ez azt jelenti, az apám közelében kell dolgoznom, mert ő az Önfeláldozók vezetője.

Így telnek tehát a napjaim.

Közel dolgozni az apámhoz, hogy halljam a fontos, elsuttogott információmorzsákat, melyek a jövőben talán hasznosak lehetnek.

Természetesen soha semmit nem mond el nekem közvetlenül, ez túl nagy kérés lenne.

Az apámnak még mindig van egy vérmérséklete, mindig is lesz neki, de többé már nem félemlít meg.

Nem tud.

Mert tudom, hogyha szükséges, akkor a Bátor edzéseimnek köszönhetően le tudom őt győzni a saját játékában.

Aztán ott van az a tény is, hogy még mindig foglalkozok Evelynnel.

Folyamatos nyomást gyakorol rám, hogy hagyjam el az Önfeláldozókat, és csatlakozzak hozzá, meg a csoportnélküli katonákból álló kis seregéhez.

Naponta legalább két üzenetet juttat el hozzám a csoportnélküliek valamelyikével.

Egyelőre csak összegyűröm és elhajítom őket.

Jelenleg túl nehéz feladatnak bizonyul, hogy megbízzak benne.

Nem tudom, hogy a csoportnélkülivé válás, mit tartogat számomra.

Nem állok rá készen, hogy kitaláljam.

Zeke lassan bólint.

- Oké. Megértettem, de minél tovább vársz ezen a ponton, annál könnyebbé teszed neki, hogy… - Zeke megdönti kissé a fejét, majd megrántja a vállát. – Nem tudom… továbblépjen.

Felnézek a szavaira, a szívem kihagy egy ütemet, majd keményen dörömbölni kezd a mellkasomban.

- Továbblépni? Van valami, amit nem mondtál el?

Zeke hosszan felsóhajt, tekintete elmozdul a bal oldalam irányába, így nem kell közvetlenül a szemembe néznie.

- Al igazán kedveli őt, Szerencsétlen.

A szívem fájdalmasan összeszorul.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy részem nem számított erre. Gyakorlatilag a karjaiba löktem.

A szavak, melyeket a választási napján mondtam, visszhangzanak a fejemben.

„Al láthatólag már mutat irántad némi érdeklődést. Talán ott van számodra valami. Itt nincs.”
Megborzongok az emléktől, hogy mennyire közömbösnek hangzottam.

A valóság, hogy az egész szervezetem őrjöng a gondolattól, hogy Beatrice valaki mással van.

Nem tudok lélegezni, nem tudok gondolkodni, nem tudok beszélni.

Rajtam kívül senki mást nem akar, ugyanúgy ahogy én sem akarok mást rajta kívül.

- Mit próbálsz ezzel mondani, Zeke?

- Semmit. Nem tudom. Csak gondoltam, hogy fontolóra kéne vedd, hogy Beatrice-nak vannak más lehetőségei is, és…

- Te voltál az, aki azt mondta, hogy maradjak távol a Bátraktól!

Most mérges vagyok, és bár alaptalan, hogy Zeke-re irányítsam, mégis megteszem.

Nem rá vagyok dühös.

Magamra haragszom.

Zeke csupán könnyebb célpont.

- Egy hétig! – vág vissza Zeke.

- Talán kettőre! Nem pedig örökre, ahogy látszólag tervezed!

Végigfuttatom a kezem a hajamon, veszek egy mély levegőt, majd hirtelen felállok.

- Nem tudom, mit akarsz tőlem – mondom halk hangon, Zeke pedig feláll, és lenéz rám.

- Azt akarom, hogy az a személy légy, akivel azon az éjszakán a Bátrakhoz vezető vonaton találkoztam, aki azt mondta nekem, hogy ki akar állni magáért. Az a személy, aki olyan keményen küzdött azért, hogy ezt képes legyen megtenni.

- Az a személy vagyok…

- Nem, nem vagy. Többé nem, mert az a makacs, féleszű Szerencsétlen nem töltené semmittevéssel az időt az Önfeláldozóknál. Az az ember már félúton járna a Bátrakhoz. Félúton Trishez.

Egy pillanatig bámulok rá, majd szívok egy mély levegőt.

Igaza van.

Többé már nem vagyok az az ember.

Tris elvesztése minden küzdelmet kivett belőlem, és fogalmam sincs, hogy szerezzem vissza.

Nem tudom, hogy ki az új énem, és nem tudom, hogyan tudnám kicserélni a régi önmagamra.

Gyorsan felállok, bámulom a földet.

- Köszönöm a tájékoztatást – mondom halkan.

- Szerencsétlen…

- Tartsd őt biztonságban. Rendben? – szakítom gyorsan félbe.

Egy pillanatig bámul rám, majd lassan bólint.

Nem vesztegetem az időt, mielőtt elkezdek lefelé sétálni a Központ bejárati lépcsőin, vissza az Önfeláldozók felé.



***



Mikor végre hazaérek, semmi másra nem vágyom, csak hogy aludhassak, de abban a pillanatban, ahogy kinyitom a hálószobám ajtaját, tudom, hogy ez nem fog megtörténni.

Valami nincs rendben.

Először nem tudom, mi az.

Aztán rájövök, hogy lágy szellő áramlik keresztül a szobán a nyitott ablakon át.

Ez tényleg nem lenne olyan furcsa.

Csakhogy tudom, hogy én nem hagytam nyitva az ablakot.

Az adrenalin gyorsan átáramlik rajtam a felismerésre.

Szemeim egy pillanatra körbejárják a szobát, majd észreveszem, hogy nem vagyok egyedül.

Egy lány áll az ablak mellett, közel a falhoz, rövid szőke haját enyhén fújja a szellő. Háttal van nekem, én pedig látom a lapockáján egy tetoválás körvonalait.

Próbálok mondani neki valamit, de a torkomon akad a levegő.

Aztán megfordul, szürkéskék szemei áthatolnak rajtam.

A szívem azonnali pánikba kezd.

Ezek pontosan ugyanazok a szürkéskék szemek, melyek könnyel és dühvel voltak megtöltve, mikor utoljára láttam őket.

Beatrice.

Az ereim már attól bizseregnek, hogy ismét a közelében vagyok.

Nem vagyok felkészülve rá, hogy lássam, de itt van, még ha alig ismerem is meg.

Haja olyan rövidre van vágva, hogy éppen leér a vállára.

Van valami más eltérés is, de nem egészen tudom megfogalmazni.

Más az energiája.

Erősebb.

Talán magabiztosabb?

Nem lehetek biztos benne.

Egy hosszú percig néz engem, aztán lassan keresztbe rakja karjait a mellkasa előtt.

Kinyitom a szám, hogy mondjak valamit, de megelőz engem.

- Hello – mondja csendesen.

Mindazok után, ami kettőnk között történt, ez egy olyan kiábrándító üdvözlés, de valahogy mégis hihetetlenül passzol.

Lassan megrázom a fejem.

Fogalmam sincs, mit kellene mondanom.

Nem vagyok erre felkészülve.

Szemei a szőnyegre irányulnak, én pedig nézem őt, még mindig keresek valamit, amit mondhatnék, bármit.

Az ajkaim remegnek, mikor végre kinyitom a szám, hogy beszéljek.

- … Levágtad a hajad.

A szavak kicsúsznak, én pedig kínosan érzem magam, hogy épp most ez az egyetlen dolog, amit mondani tudok.

Felnyúl, és egy pillanatra megérinti a rövid tincseket, mintha megfeledkezett volna róluk.

- … És csináltattál egy tetoválást – bólintok kissé, mintha megerősíteném magamnak a szavaim.

A haja egy részét a füle mögé tűri, majd felnéz, tekintetünk összefonódik.

- Ma éjjel megcsókoltam valakit – mondja, szavai gyors, szaggatott zihálásként jönnek ki.

Fájdalmas érzés ragadja el a gyomrom.

Megcsókolt valaki mást.

Megcsókolt valakit.

Túl sokáig vártam.

Zeke-nek igaza volt.

Még mindig nem találok szavakat.

- Hallottál engem? Azt mondtam, hogy megcsókoltam valakit ma éjjel.

Veszek egy mély levegőt, aztán lassan bólintok.

- És milyen volt? – sikerül végre megszólalnom.

Megvonja a vállait.

- Az igazat?

Ismét bólintok lassan.

- Ő nem te voltál – mondja, hangja megtörik a ’te’ szónál.

Behunyom a szemem egy másodpercre, próbálom egyben tartani magam.

- Tudnom kell, miért. – Szavai áttörik a ködös agyamat.

- Azt hiszem, jogom van, hogy legalább tudjam, miért. Két évig voltunk együtt. Nem gondolod, hogy ennyit megérdemlek?

- Beatrice… - Kissé megrázom a fejem.

- Kérlek. Csak tudni akarom az igazat. Nem érdekel, hogy mi az. Én nem… - Megáll egy pillanatra, felnéz a plafonra, én pedig pár pillanat múlva rájövök, hogy ez azért van, mert próbálja visszatartani a sírást.

- Annyira ostoba vagyok. Nem kellet volna idejönnöm. Nem tudom… nem tudom, mit teszek. Sajnálom… - Gyorsan mozog, az ablak felé indul, de előrelépek, és gyorsan megragadom a karját.

- Nem vagy ostoba – mondom lágyan.

Felnéz rám, alsó ajka remeg.

Kinyújtom a kezem, és hüvelykujjammal végigsimítok rajta, ugyanúgy, ahogy mindig tettem.

Gyorsan elhúzódik, fejét enyhén egyik oldalról a másikra mozgatja.

- Mit csinálsz?

Kissé megrázom a fejem, miközben leejtem a kezem.

- Nem tudom. Nem gondoltam, hogy…

- Többé nem csinálhatsz olyan dolgokat, mint ez. Szakítottál velem, emlékszel?

- Én… Beatrice…

- Mi? Mondogatod a nevem, mintha mondanod kellene valamit, de mégsem mondod ki.

- Én…

- Mi? Te mi?

- Én csak… én nem… én nem állok készen erre a beszélgetésre veled.

Bámul rám egy hosszú percig, aztán kiad egy hangot, hogy megmutassa a szavaim iránti hitetlenségét.

Majd elkezd sírni.

Igazán sírni.

Hangos, romboló, vállremegős zokogás, ami teljesen szokatlan attól a lánytól, akit ismertem.

Csupán fél másodpercbe telik, hogy átforduljon haraggá.

- Mi a fenét jelent ez egyáltalán?!

Nem tudom, hogy korábban miért nem vettem észre, de hirtelen erősen megcsap az alkohol illata, én pedig bámulom őt egy percig.

- Beatrice, részeg vagy?

Felnéz rám, arca rövid időre elpirul.

- Nem ez a lényeg! – Előrenyúl, és erősen meglök, tenyere a mellkasomnak ütközik, én pedig hátratántorodom.

- Válaszolj az ÁTKOZOTT kérdéseimre!

- Én… én nem tudom, hogyan!

- Nem tudod, hogy hogyan mit?!

Felnyúlok, kezem szélét a halántékomhoz nyomom, kétségbeesetten próbálva megállítani a fejem lüktetését.

- Nem tudom, hogy mondjam el neked, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el, mikor azt mondtam, hogy válaszd a Bátrakat!

Egy pillanatig nyitott szájjal bámul rám.

- Nem tudom, hogyan mondjam el neked, Beatrice, hogy minden nap minden egyes percében gyűlölöm magam azokért a dolgokért, amiket neked mondtam.

Szárazon felzokog.

- Nem tudom, hogy mondjam el neked, hogy annyira hiányzol, hogy már fáj. Minden nap. Nem tudom, hogy mondjam el neked, te vagy az első dolog, amire gondolok, mikor felkelek reggel, és az utolsó, mikor éjszaka nyugovóra térek.

Veszek egy mély levegőt.

- Nem tudom, hogy mondjam el neked, azt hittem, hogy megvédtelek, mikor az igazság az, hogy nem tudlak megvédeni. Nem igazán, nem számít, milyen keményen próbállak.

Gyorsan beszívok néhány levegőt, megkísérlem szabályozni a légzésem.

- Nem tudom, hogy mondjam el neked, rettegek attól, hogy elveszítelek téged, Beatrice. Nem tudom, hogy mondjam el neked mindezt.

- Azt mondod, hogy nem akartál szakítani velem? – Szavai gyorsak, ziháltak.

Lassan biccentek a fejemmel, hogy igen.

Egy hosszú percig bámul, majd a szoba ellenkező oldalába sétál, és elkezd járkálni.

Sokáig nézem, aztán végre megáll, és felnéz rám.

- Az igazat akarom. Megérdemlem. Kezdve a legelejétől.

Egy pillanatra felnézek a mennyezetre, majd mélyet lélegzem.

- A választási nap előtti éjszaka elmentem, hogy lássam az anyám.

Nem beszél, és nem is néz rám, csak folytatja a járkálást.

- Nem osztottam meg veled az összes információt, amit tudtam.

- Úgymint?

- Mint… azt a tényt, hogy Jeanine Matthews azt tervezi, hogy elpusztítja az összes Elfajzottat, és az Önfeláldozóknál fogja kezdeni.

- Jeanine Matthews, a Műveltek vezetője?

Lassan bólintok.

- Mikor?

Megrázom a fejem.

- Nem tudom.

Szája enyhén kinyílik, aztán a fejét ingatva forgatja a szemeit.

- Ez az, amiért a Bátraknál akartál tudni…

- Hibáztatsz? Nem akartam, hogy bárhol a közelben legyél, ha ez azt jelenti, hogy bajod eshet.

Gúnyosan felnevet.

- Szóval te csak úgy elhatároztad, hogy megváltoztatod az én egész életpályámat, mert te eldöntötted, hogy nem voltam biztonságban? Anélkül, hogy bármit is elmondtál volna nekem?

Kinyitom a számat, hogy mondjak valamit, de aztán rájövök, hogy semmit sem tudok mondani, amitől ez jobban hangzana, így lassan becsukom.

Hosszasan ingatja a fejét, majd folytatja a korábbi járkálást.

- Csak próbáltalak megvédeni téged, Beatrice, soha nem akartalak megbántani.

- Tönkretetted az életünk.

Gyorsan beszél, lábai még mindig sebesen szelik át a szobát, előre és vissza.

- Nem kell így lennie. Nem kell ilyen módon látnod. Kihozhatod a legjobbat ebből a szituációból, Beatrice. Te Bátornak születtél, te…

- Állj! Én sosem akartam ezt!

- Tudom. Ezt tudom, de most már egyikünk sem tud semmit sem tenni ezzel kapcsolatosan.

Lassan megrázza a fejét, ajkai remegnek.

- Ez nem igazságos, Tobias. Soha nem adtál nekem döntési lehetőséget, csak a kezedbe vetted az életem, függetlenül attól, hogy én mit akartam, vagy mi tett volna boldoggá…

- Mert azt akartam, hogy inkább élj, szomorkodj, és gyűlölj engem, minthogy boldog és halott légy!

Hangosan felnevet.

- Mikor tervezted, hogy mindezt elmondod nekem?!

Egyik kezemmel felnyúlok, és megvakarom a nyakam hátulját.

- Terveztem egy utat a Bátrakhoz, csak… először meg kellett bizonyosodnom róla, hogy beilleszkedsz.

- Miről beszélsz?

- Nem akartam azonnal menni. Magadtól kellett elfogadnod a Bátrak életét. Barátokat kellett szerezned. Azt akartuk, hogy átmenj a beavatáson.

Kifújja a levegőt, és egy másodpercre feltartja a kezét.

- Akartuk?

Elfordulok tőle egy pillanatra.

- Zeke és én – motyogom halkan.

- Te és Zeke… - Megrázza a fejét.

- Hűha. Rendben. – Beleharap az ajkába.

Elindulok felé, de hátralép.

Egy pillanatra behunyom a szemem.

- Azt tettem, amit helyesnek gondoltam, Beatrice, és talán a módszereim elmaradottak voltak, de a nap végén te voltál az, kezedben azzal a késsel a választási napon. Te voltál, aki azokat az izzó széndarabokat választotta. Nem kényszerítettem a kezed. Egy részed akarta, hogy a Bátrakat válaszd, legalább ezt beismernéd?

- Természetes, hogy egy részem a Bátrakat akarta választani! Nem ez volt a lényeg! Egy részem az Önfeláldozókat is választani akarta!

Nem tudom, mit mondjak neki.

Nem tudom, hogyan tegyem ezt jobbá.

Nem tudom, hogy másszak ki ebből a helyzetből, amibe juttattam magunkat.

Erősen ingatja a fejét.

- Szóval, akkor mi van? Titokban találkozgattatok Zeke-kel, és megterveztétek nekem az életem?

Behunyom a szemem egy kicsit, majd megvonom a vállam.

- Ez nem így van. Mi csak próbáltunk…

- Megvédeni? – Ismét megrázza a fejét.

- Gyorshír. Nincs szükségem védelmezésre. Amire szükségem lett volna, hogy elmondd nekem az igazat, és eléggé bízz bennem ahhoz, hogy tudd, meghozom magamnak a helyes döntést.

Nézem őt, mellkasa gyorsan emelkedik, majd süllyed a haragtól, arca enyhén kipirult, én pedig rájövök, hogy egyáltalán nem ismerem ezt a lányt.

Csupán egy hónapja ment el, de a Bátrak máris egy másik személlyé változtatták.

Egy másik személy, annak a Beatrice-nak a maradványaival, akit az Önfeláldozóknál ismertem.

Minden porcikám azt akarja, hogy megismerjem.

- Nem tudom visszacsinálni. Minden, amit tehetek, hogy elmondom, sajnálom, és mindent, amit tettem, a legjobb szándékkal tettem… - Egy pillanatra megállok, ő pedig várakozón néz rám -, …és szerelemmel. Azért csináltam ezt, mert szeretlek téged, Beatrice.

- Ó, Istenem. – Egy másodpercre behunyja a szemét, majd hátát egy pillanatra a falnak támasztja, mielőtt a földre csúszik, és karjaival körülöleli a térdét.

Szédülök, ahogy az ágyam széléhez megyek, és leülök, nézem őt a szobán át.

Beatrice arckifejezésének mindig is megvolt az a tulajdonsága, hogy elárulja őt. Mindig olyan, mintha képes lennék látni, ahogy a gondolatok kavarognak és helyreállnak az agyában, miközben megküzd egy szituációval.

Hosszú ideig várok, csak figyelem, ahogy mindent elrendez, amit mondtam, mielőtt beszélni kezd.

Lassan feláll, enyhén meginog, lábai kissé reszketnek.

- Nem akarlak látni – mondja erős, tiszta hangon.

- Micsoda? – kérdem zavartan.

Vár egy pillanatot, megnyalja az alsó ajkát, majd folytatja.

- Nem akarlak látni. – Kissé megrázza a fejét. – Nem bocsátom meg, amit tettél, amit tettél és teszel. Szeretlek, Tobias. Azt hiszem, mindig szeretni foglak… de nem akarlak látni. Sem a csoportomban, sem az életemben. Képtelen vagyok rá.

Veszek egy mély levegőt, és hagyom, hogy átmossanak a szavai.

Joga van ehhez, de nem tudom, hogyan engedjem el.

- Beatrice, sajnálom. Igazad van. Meg kellett volna bíznom benned… meg kellett volna…

- Hagyd abba. – Lassan megrázza a fejét. – Nem számít. Nem akarlak látni.

Hirtelen harag áramlik át rajtam.

Annyira dühös vagyok magamra, hogy képtelen vagyok lélegezni.

Gyorsan felállok, és keményen megütöm az ablak mellett a falat.

Az ablak megzörren, a kezemet pedig átjárja a fájdalom, de figyelmen kívül hagyom.

- Beszélnem kellett volna veled, Beatrice. Igazad van, de most beszélek veled. Számít ez valamit?

Egy percig néz engem, majd elfordítja a fejét.

- Nem, mert még mindig nekem kellett idejönnöm! Ide kellett jönnöm hozzád, hogy egyáltalán megfontold, hogy elmondd nekem az igazat! Nem akarlak látni, Tobias. Végeztem, én…

- Akkor miért jöttél ide? Hogy elmondd, hogy megcsókoltál valaki mást, és továbblépsz? Mert nem úgy érződik.

Egy pillanatra ráharap az alsó ajkára.

- Az igazat akartam.

- Nem ez az egyetlen ok. Mindent kockára tettél, hogy ide gyere. Miért?

- Mert lezárásra volt szükségem!

- Beatrice…

- Tris. Csak Tris.

Hosszú ideig nézem őt, egy percig nehezen lélegzem, majd lassan bólintok.

- Semmit sem kérek tőled… nem tennék ilyet… nem miután… - egy pillanatra megállok, beharapom az alsó ajkam.

- Csak át akarlak segíteni a beavatáson Be… - Félbevágom magam, sóhajtok egyet -, Tris.

- Azt hiszem, már eleget tettél, hogy „átsegíts a beavatáson”, nem gondolod?

- Tris…

- Ne. Csak maradj ki belőle. Te és Zeke, mindketten. Megértetted? Nem akarlak látni.

Semmit sem tehetek.

A döntés az övé, és Zeke-nek igaza volt.

Túl sokáig vártam.

Nem köteles megbocsátani nekem.

Lassan bólintok.

- Rendben.

Vesz egy mély levegőt, és az ablak felé indul.

A párkányon ül egy percig, és visszafordítja felém a fejét.

- Szörnyen nézel ki. Aludnod kéne valamennyit.

Aztán ellöki magát az ablakpárkányról, és hallom a lábait, ahogy a ház oldalához érnek, miközben mászik lefelé.






5 megjegyzés:

  1. Mikor történik már valami jó? Vagy ez a két ember örökös szenvedésre van ítélve?! Elolvastam Veronica könyveit, tragédia a vége amiből még mai napig nem tértem magamhoz. Aztán itt olvasom a Feltámadást, A jövő kezdetét és az Önzetlen döntéseket és ez a két lélek csak szenved és szenved és velük együtt én is!!! Könyörgöm mondjátok azt h legalább egy happy end lesz!!! 😊

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mindennek eljön az ideje :) Csak türelem. A könyvet még nekem sem sikerült teljesen kihevernem, de a ficik sokat segítenek benne. Tényleg elég bonyolult kapcsolat az övék, de pont ezért szeretem őket, hogy mindig lehet izgulni értük.
      Köszönöm, hogy írtál!

      Törlés
    2. Én is nagyon örülök h vannak a ficik 😊 Hiszen ezek által visszaadtátok őket nekünk 😊😍❤️ Nagyon várom már az újabb részeket 😘😊

      Törlés
  2. Nem értem Tobiast... Egyik pillanatban még segíteni akar Trisnek a félelemszimulációban, a másikban meg azt mondja, hogy nincs ereje küzdeni érte. :(
    Aztán kezdtem reménykedni, hogy talán kibékülnek, de nem... Ezek tényleg szenvedésre vannak ítélve.
    Csilla, megnyugodhatsz, a Feltámadásnak happy end lesz a vége, de addig még nagyon-nagyon-nagyon sok szenvedés lesz!!!
    Köszi Niki a fordítást! Nagyon jó lett! Csak így tovább! Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szegény kicsi Tobiast is megviselték a dolgok. Ez a beszélgetés meg adott neki még egy lökést a szakadék felé. De nyugi, össze fogja szedni magát, hiszen ő mégis csak Négyes.
      Ezt a kevés romantikus, minden rendben van, és sok szenvedés arányt már szinte természetesnek veszem. Attól még persze én is happy end párti vagyok.
      Szívesen, és köszönöm, hogy írtál! Puszi!

      Törlés