Fanfic: A jövő kezdete - 43. fejezet



FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!


Elkészült, elkészült! Itt van a 43. fejezet végre, ami meglepően hosszú lett, benne van a leghosszabb fejezetek versenyében.
Kicsit megint depis a fejezet, de azért nem marad el a beígért cukiság. Valamint az egyik korábban elcsepegtetett rejtélyre is fény derül. Remélem tetszeni fog.

Akkor jó olvasást mindenkinek! :)



43.




TOBIAS


Az utca szabályosan lüktet az izgalomtól, a megkönnyebbülés szétáramlik az emberek között, beborítva mindenkit. Könnyeket látni, mosolyokat, kiáltások hangzanak fel, sokan egymást ölelik. A boldogság percei ezek. Egy ünnep, hogy életben maradtunk, hogy a városunk még mindig a miénk, és nem csordogál vérpatak az aszfalt repedései között.

A Kormány katonái sem tűnnek már olyan veszélyesnek. Többüknek mosoly ül az arcán, ahogy figyelik az emberek őszinte örömét. Persze akadnak köztük olyanok is, akik minden valószínűség szerint bolondnak néznek minket, vagy épp utálkozó arckifejezéssel szemlélik a tömeget. Ez van, a tudatukba égett eszméket - miszerint mi csupán egy rakás sérült génállományú, feláldozható ember vagyunk - nehéz kiölni a tudatukból. Nem várható, hogy egyik pillanatról a másikra szimpátiát érezzenek irántunk.

Gyorsan szemrevételezem a tömeget, hogy megtaláljam a barátaimat. Először Amaron akad meg a pillantásom, aki még mindig sápadtan kapaszkodik George-ba. A halálközeli élmény eléggé megviselte, ahogy látom, mert az elszürkült bőre mellett a kezei is reszketnek. Amint látom, hogy az arcuk csak centiméterekre van egymástól, inkább elfordítom a fejem, mielőtt zavarba jövök.

A túloldalon Myrát látom, ahogy a falnak támasztott háttal magába roskad. A könnyek még ilyen messziről is látszanak, ahogy csillognak a szeméből. Vajon azt siratja, ami a múltban történt? Vagy a jövőért hullnak a könnyei?

Nehéz ismerősöket találni az összemosódott tömegben, a lárma is egyre inkább bántja a fülemet. Valahol mintha Gust látnám, az egykori főnökömet a vezérlőteremből. Míg máshol meglehet, Budot látom az emberek sűrűjében. Ha valóban ők azok, legalább tudom, hogy épségben vannak.

A pillantásom egy ideig elidőzik a vezetőkön, ahogy látszólag igyekeznek meggyőzni a kételkedő katonákat, remélhetőleg arról, hogy vonuljanak ki a városból. Egy-kettő arckifejezés elgondolkodtat, hogy nem korai-e az örömünk. Látszik rajtuk, hogy vérre szomjaznak. Összeszorul a torkom, de bíznom kell Edith ítélőképességében.

Végül csak sikerül megtalálom Uriah-t és Christinát, akik szintén kissé értetlenül szemlélik a tömeget. Vajon az ő elméjüket is épp ugyanúgy mardossa az aggodalom és a megkönnyebbülés furcsa elegye, mint az enyémet?

- Négyes! - kiált fel Uriah, mikor megpillant. - Egyben vagy?

Bólintok. Testiekben rendben vagyok, még ha túlságosan is élénken látom magam előtt, hogy az ellenség összes fegyvere rám szerveződik. Még mindig érzem, Tris hol markolta meg a karomat.

- Te meg mégis mit képzeltél, Christina! Ostoba voltál, nem tudhattad, hogy nem fognak azon nyomban szitává lőni.

- Megmentettem az életedet, seggfej. Szóval egy köszönöm is elég lesz.

- Köszönöm... - dünnyögöm. - De attól még ostobaság volt lelőni Alant.

- Tudom - motyogja. Most veszem csak észre, hogy mennyire reszket. - Csak amikor fenyegetett, hogy golyót küld a fejedbe, eszembe jutott minden, amiről ő tehet. Az a sok ember, aki miatta halt meg. Will... Hogy Uriah nem emlékszik a korábbi életére... Mindenért ő volt a felelős.

Tudom, hogy igaza van. Ahogy azt is, min ment keresztül. Csak én leginkább Trisen keresztül tapasztaltam meg ezek hatásait. Látni rajta azt a rengeteg fájdalmat, ami a háború okozott.

- Ahogy mindez megrohant, egyszerűen nem tudtam gondolkodni. Csak felemeltem a fegyverem, és meghúztam a ravaszt.

Képtelen lennék ezért hibáztatni őt. Ha abban a helyzetben lettem volna, már korábban fejbe lövöm a rohadékot. Így valamilyen szinten örülök neki, hogy Christina vetett véget az életének, legalább az ő vére nem tapad az én kezemhez.

- Örülök, hogy vége. - Uriah elég fáradtnak hangzik, de nem csodálkozom rajta, mindannyiunk erejét elszívta ez az egész acsarkodás, a rettegés, hogy elveszítünk valakit, vagy a mi életüknek vetnek véget.

Helyeslően bólintunk a szavaira. Épp itt az ideje, hogy ennek vége legyen. Nyugalomra vágyok. Elegem van a harcból, a vérből, az erőszakból. Csak azt szeretném, ha végre nyugodt életünk legyen Trisszel.

Oda fordítom a fejem, ahol az előbb Tris állt, hogy rámosolyogjak, így árulva el neki, hogy minden rendben lesz. De mikor odanézek, nem látom sehol. Hol van? Nem tűnhetett el csak úgy...

Aztán megpillantom, de rögtön elsápadok. Csak a lábait látom, mivel a földön fekszik, a repedezett aszfalton. Mi történt?

- Tris... - A hangom alig több suttogásnál, de a lábaim már visznek is felé. Rohanok, vágtatok, félrelököm az embereket, akik az utamat keresztezik. Csak az lebeg előttem, hogy minél hamarabb mellette kell lennem. Mégis mintha végtelen hosszú út lenne köztünk.

Azonnal térdre rogyok mellette, s rájövök, hogy épp annyira reszket a kezem, mint neki minden porcikája. A szívem szakad meg, ahogy a tekintetem az arcára siklik. A szeme szinte üveges, ahogy a semmibe mered.

- Tris? - kérdezem aggódva. Semmi reakciót nem kapok válaszul, továbbra is az ég felé fordul a pillantása, mintha nem is szóltam volna hozzá, és nem itt lennék mellette.

- Mi a baja? - kérdezi Christina, az ő hangja is elcsuklik, csak neki a kibuggyanni készülő könnyektől.

- Nem tudom... - mondom halkan, szabályosan elborzadok, ahogy észre veszem az elfehéredett arcát beszínező vért az orra alatt.

- Hozok segítséget - mondja Uriah, mielőtt futva elindul az épület belseje felé. Bólintani akarok, de elnehezedtek a tagjaim, ahogy a pánik vasmarokkal nekem esik, különösen amint látom, hogy a szemei lassan lecsukódnak.

Kétségbeesve nyúlok a keze után, hogy az ujjaim az övéibe fonódjanak. Hűvös a keze, a hüvelykujjammal végigsimítok a csuklóján, ahol megérzem a szívének lassú, de egyenletes pulzálását.

Olyan betegnek és gyengének tűnik, hogy attól tartok ezek a szívdobbanások egyszer csak kihunynak. Hogy soha többet nem emelkednem fel a szemhéjai.

Alig tűnik fel, hogy Uriah visszajön, a nyomában nővérek, orvosok vagy nem tudom kik. Nem tudok rájuk koncentrálni; csak a kezüket látom, ahogy megragadják Trist, és egy hordágyra fektetik. Valaki talpra segít, még ha nem is gondoltam arra, hogy felálljak. A pillantásom továbbra is a szőke fürtökkel keretezett sápadt arcra tapad, amíg el nem tűnnek vele a kórház masszív épületében.

Megyünk utánuk, legalábbis a lábam megtesz minden lépést magától, de érzek egy kart - valószínűleg Christináét - a sajátomon. Egyfajta transzba kerültem, mint korábban már nem egyszer, mikor Trisnek valami bántódása esett. Mint a Hivatalban.

Egy váróteremben találom magam, ahol ott vannak a többiek is, az ő arcukat is nyugtalanság színezi. Megpillantom Hectort közöttük, és rögvest érzem, ahogy minden ép gondolat kiszáll a fejemből, amint a vér forrni kezd az ereimben. A harag végigparázslik rajtam, és minden lépéssel egyre intenzívebben bugyog bennem.

Látom ugyan a rémülettől elkerekedett szemét, de csak azután tudatosul mindez bennem, miután a falnak lököm, és felszisszenve a földre csuklik. Ütni akarok - ha nem is őt, legalább a falat -, üvölteni a tehetetlen dühtől, ami átjár, és minden percben azzal fenyeget, hogy széttép. Ha nem én tépek szét valakit előbb...

- Négyes, nyugodj le - húz hátra Uriah. - Csak egy kölyök, nem tehet semmiről.

- Megígérted, hogy vigyázol rá, nem engeded, hogy bajba keverje magát. Most... most nézd meg... Nem lett volna szabad ott lennie... Nem...

- Sajnálom... - Alig hallom mit mond, a hangját a sírás homályosítja el.

A fejemet rázom, és nem hiszem, hogy képes leszek mást mondani. Mintha csapdába estem volna, amiből nem tudok kiszabadulni, és egyre jobban szorítja a torkomat. Mint a klausztrofóbia, csak ezúttal attól rettegek, hogy összeszorul körülöttem a világ, és egyedül maradok. Tris nélkül.

- Hé. Jól van. - Christina hangja a távolból szól. - Tobias, jól van. - Csak a nevemre kapom fel a fejem. Christina a szemben lévő ajtó felé mutat, ahol egy orvos megnyugtatóan mosolyog.

- Tris jól van... - suttogom, még mindig hitelességgel a hangomban.

Akárcsak ha a világ megfordulna körülöttem, a szédülés olyan váratlanul talál rám. A fal szerencsére csak egy karnyújtásnyira van tőlem, hogy neki tudjak támaszkodni, de rövid úton a tövében kötök ki.

Hát jól van... Megkönnyebbülés helyett mély szomorúságot érzek. Jó ideig fogalmam sincs, miért, hiszen hálásnak kéne lennem. De aztán megértem: az a sok minden, amin keresztül ment, ami megtörtént velünk, mindennek nem lett volna szabad megesnie. Tris túl sokat szenvedett. Többet, mint mi mindannyian.

Ám most vége. Nincs több ellenség, több borzalom, több szenvedés. Csak a gyógyulás. Mégis hihetetlenül hangzik... Akár egy álom.

A könnyek égetik a szemem, és hiába küszködök, hogy elfojtsam őket, összerázkódom, mikor megérzem az első áruló könnycseppet.

Persze hamar követi a többi is, így csakhamar zokogva kuporgok a padlón. Az arcomat a tenyerembe rejtem, ám a sós cseppek lefolynak az ujjaim között, nedves kis foltokat hagyva a nadrágom poros anyagán.

Érzem, ahogy egy kar megnyugtatóan átöleli a vállam, a keskeny ujjak a karomat simogatják. Nem tudom, hogy ki az, mert az érintése erőt sugároz, ami hiányzik Christina öleléséből. Leginkább Tris érintésére emlékeztet, csakhogy ő valamelyik kórteremben fekszik.

Azonban hiába a támogató idegen, nem sikerül megnyugodnom. Továbbra is ráz a zokogás, miközben csuklásszerű hangok hagyják el a torkomat, ahogy igyekszem levegőhöz jutni. Az sem segít, hogy a sírástól heves lüktetés költözik a halántékomba.

Kezek rángatnak talpra, és vezetnek valahová, de már csak az jut el a tudatomig, hogy a fejem egy párnásra hanyatlik. Elködösül a világ, hiszen a könnyek függönyén át nem látom tisztán a dolgokat. Csak aggódó susogások szűrődnek be az elmémbe.

Valami gyógyszert diktálnak belém, amit nem is akarok bevenni, de mire ez sziklaszilárdan megfogalmazódik bennem, már lement a torkomon. Elnehezülnek a szemhéjaim, és rájövök, hogy az alvás valóban csábító ajánlatnak tűnik.


****


Kipihenten ébredek, habár a szemeimen érzem a korábbi könnyek okozta puffadtságot. Viszont az a belsőmet mardosó fájdalom és elkeseredettség már nincs többé.

Kissé szégyellem, hogy így kiborultam, és nem hiszem, hogy anélkül szembe fogok tudni nézni a barátaimmal, hogy ne borulna lángba az arcom. Ám mégis így utólag úgy érzem, jót tett kiadni magamból a könnyeket. Mintha egy mázsás súlyt vettek volna le a mellkasomról, és újra szabadon tudok lélegezni. A remény nem tűnik olyan lehetetlen dolognak, mint eddig.

Felkapom a fejem, amint kinyílik a szoba ajtaja. Amilyen tompa vagyok még az alvástól, eddig nem tűnt fel, hogy egy kórházi szoba ágyán ücsörgök. Gondolom nyugtatót adtak nekem, mielőtt kidőltem, mivel nem rémlik semmi.

Egy keskeny mosoly jelenik meg az arcomon, mikor a pillantásom találkozik Edith szürkéskék szempárjával. A legnagyobb bizonyosságot az a mosoly adja a reményemhez, ami beragyogja az arcát. Azt az ígéretet hordozza magában, hogy most már biztonságban vagyunk.

- Hogy érzed magad, Tobias? - kérdezi lágy hangon. Ezt kedvelem leginkább Edith-ben: hiába veti szét az erő, ami csak úgy sugárzik belőle, mindemellett rendkívül kedves és gondoskodó. Épp, mint az unokája.

- Jobban - vonom meg a vállam. Valóban jobban érzem magam, s legalább a zaklatottságom is elmúlt. - Mennyi ideig aludtam?

- Csak egy pár órát - feleli, miközben leül az ágy szélére. - Nagyon feldúlt voltál, muszáj volt lenyugtatnunk.

- Sajnálom - vakarom meg zavaromban a tarkómat. - Azt hiszem, kissé sok volt mindaz, amivel az elmúlt hónapokban szembe kellett néznünk, és... kiborultam.

Megpaskolja a térdemet, amitől jobban érzem magam, így az egész összeomlásom nem tűnik olyan nagy ügynek, mint amennyire eddig éreztem. Amikor felemelem a pillantásom, együttérzést látok tükröződni a szemében.

- Amennyi minden történt, aggódnék, ha ez nem következett volna be előbb-utóbb. Tudom, hogy szeretnél erős férfinak tűnni, Tobias, de attól még látom rajtad, mennyire mélyen érintettek a történtek. Ezzel semmi gond nincs, nem tarthatod mindezt magadban, muszáj kiadni, mert egyszer sok lesz, és abba beleroppansz.

Igaza van. Annyi fájdalom és feszültség gyűlt össze bennem, hogy még ettől is több lehet elvette volna az ép eszem. Így is kész csoda, hogy eddig bírtam.

- Hogy van? - váltok gyorsan témát, hogy ne magamról kelljen beszélni.

Látom, hogy az arca elkomorul, engem pedig rögvest gyomron szúr az aggodalom. Vajon Christina csak hazudott, hogy ne veszítsem el a fejem?

- Nyugodj meg, Tobias. - Bizonyára leolvassa az arcomról a kínzó féltést. - Jobban van, mint volt. Még alszik. De...

Nagyot sóhajt, melynek hatására megrázkódnak a vállai. Látom rajta, hogy mennyire feszült, s a fáradtság összetéveszthetetlen jelei ott vannak rajta. Kimerítő lehet védeni a városodat, a vezetőjének lenni, ráadásul mindeközben még el kell viselned a tudatod, hogy bántódása esett annak, aki a legkedvesebb a számodra. Át tudom érezni, mi minden játszódik le benne.

- Az orvosok még nem biztosak benne, hogy teljesen rendbe fog-e jönni, de bizakodunk. Lehet, hogy valami tünet nem fog maradéktalanul eltűnni, de jól lesz.

Bólintok. Nekem már az is elég lenne, ha jól van. Nem kell tökéletesen felépülnie, csak ne kelljen őt így látnom, ahogy az elmúlt napokban.

- Viszont ezért muszáj mellette állnunk, Tobias. A felépülés hosszú folyamat lesz, amihez rengeteg erőre és kitartásra lesz szüksége. Ám egyedül nem fog menni neki, szüksége lesz a támogatásunkra.

- Mindig mellette leszek, ezt megígérhetem - mondom határozottan. Soha nem fordulna meg a fejemben, hogy elhagyjam őt, csak mert az egészsége megsínylette a harcokat. Képtelen lennék rá, túl sokat jelent a számomra.

Tris nem csupán a barátnőm; ő a családom.

- Köszönöm - mosolyog még egyszer, mielőtt megszorítaná még egyszer a térdemet, és felállna. - Mennem kell, elő kell készítenem a tárgyalást a Kormánnyal.

- Sikerült velük egyezségre jutni?

Nem igazán tudom, konkrétan milyen beszélgetés folyt le a vezetőink és a Kormány katonái között az épület előtt, így fogalmam sincs, hogy miről sikerült eddig dönteni.

- Még nem mindenben, ezért is lesz a tárgyalás - feleli gondterhelten. - Azt sikerült elérnem, hogy belemenjenek abba, hogy a városunk független maradjon, viszont ennek az lesz az ára, hogy semmiben nem szorulhatunk külső segítségre. Magunk kell megoldanunk az ügyeinket, az élelmezést, az energiaellátást, minden...

Jogos a feltételük, hiszen ha függetleníteni akarjuk magunkat tőlük, akkor ebben sem szorulhatunk a segítségükre. De annyi év elzártság után, talán ezzel nem lesz gond.

- Megoldjuk... - mondom egy vállrándítás kíséretében. - Nem nagy ár a szabadságunkért.

- Egyetértek. - A vállamra fekteti a kezét, és rám mosolyog, a szeme tele van érzelmekkel. Kevés ember nézett rám eddig így. - Tarts egy kis szünetet, Tobias. Tusolj le, egyél... Addig ne gyere vissza.

Komolyan a hangja, ám nem várja meg, míg tiltakozzam vagy valami, már el is viharzik. Néha meglehetősen zavarba tud hozni ezzel a viharos személyiségével, ami ráadásul keveredik azzal, hogy egyik pillanatban még kemény, mint a szikla, míg a következőben ellágyul az egész megjelenése. Nem nehéz ettől összezavarodni.

Felemelem a karom, és gyors szagmintát veszek, csak hogy összehúzzam az orrom. Na igen, tényleg rám fér az a zuhany... Ez az izzadtság, por- és füstszag enyhén szólva borzalmas.

Végigszaladok a lépcsőházon, hogy minél hamarabb a szobámba érjek, amit ugyan kijelöltek a számomra, de eddig még nem nagyon tartózkodtam benne. A gyerekek érkezése, a mentőakció, a támadás... Mindig volt mit tennem, vagy épp Tris mellett voltam a kórteremben.

Minél hamarabb vissza akarok menni hozzá, ezért gyorsan letépem a koszos ruháimat, és belépek a zuhany alá, hogy lemossam az események súlyát a testemről. A langyos vízcseppek kellemesen csapódnak a testemhez, amitől a megfeszült izmaim lassan kiengednek, és sikerül lecsillapítani a zakatoló gondolataimat. Igaz csak egy időre, mert hamar ismét visszatalál az agyam a legkedveltebb témájához: Trishez.

Kivételesen nem azok a nyomasztó gondolatok tódulnak az agyamba, amik az elmúlt órák, napok pillanatait töltötték ki. Most helyet kapnak a boldog momentumok, az a sok minden, amit szeretek rajta.

A szeme, amiben láthatom a háborgó égboltot. A mosolya, ami még a leghalványabban is képes felmelegíteni a mellkasom. A haja, amin megcsillan a nap fénye. Az alacsony termete, hogy tökéletesen belepasszol a karjaimba. A tetoválásai, melyeket oly büszkén visel, ami emlékezteti őt, honnan jött, és mit veszített. Ezzel szemben a sajátjaim csak a múltam szégyenét takarják.

De nem csak ez az, amiért ragaszkodom hozzá. Megbabonáz az ereje, ami annak ellenére, milyen vékony és törékenynek tűnik, szétveti a testét. A ki nem alvó tűz, ami gázolajként lángol benne. A kitartása, a makacssága...

Az a rengeteg minden, amin keresztül ment az elmúlt évben, de ő mégsem tört meg ezek súlya alatt. Tele van sebekkel, de tudom, hogy még mindig olyan erős, mint az első nap, mikor megpillantottam őt. Gyönyörűen. Életerősen. Bátran.

Bebizonyította a Bátraknak, hogy nem az számít, hogy valaki honnan jött, mi a neme, vagy épp milyen izmos és termetes, hiszen Tris csak egy alacsony lány volt az Önfeláldozóktól, mégis kemény munkával elérte, hogy a legjobb legyen. Akkor ott megfogott benne az, hogy sosem adja fel.

A kezdetektől Bátor volt. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy rajtam kívül bárki ebbe a csoportba jöjjön az Önfeláldozók közül, pláne azt, hogy elsőként ugorjon. De aztán jött Tris, aki több volt, mint egy Szerencsétlen, és megtette azt, amit lehetetlennek véltem.

Ő lett az Első Ugró. De ami fontosabb, az én Első Ugróm.

Magabiztosság árad szét bennem, amint elzárom a vízcsapot. Tudom, mit kell tennem, és azt is, hogy nem bírom tovább halogatni. Most látom elérkezettnek az időt.

Gyorsan előásom a váltás ruhát, és jó alaposan megdörzsölöm a hajam a törölközővel, amíg azon gondolkodom, hova is tettem... Ebben a nagy fejetlenségben elég figyelmetlen voltam, és csak össze-vissza behajigáltam a cuccaimat a szekrénybe. Szerencsére hamar megtalálom, amit keresek - két gondosan összehajtott pár zokni mellett.

A kezembe veszem, s megforgatom az ujjaim között. Idegesség költözik a gyomromba. Fogalmam sincs, hogyan fog mindarra reagálni, amit mondani akarok. Amit tenni akarok.

Azonban nem hagyom, hogy ez a gyomorszorító érzés meggátoljon, így aztán hamarosan ismét magabiztosan navigálok a kórház folyosója felé, még ha enyhe zsibbadtságot tapasztalok is az ujjaim hegyében.

Nagy levegőt veszek, mielőtt óvatosan kinyitnám az ajtót. Csend fogad, csak azt hallani, ahogy az ajtó megnyikordul a zsanérokon. Mindössze egy nővért látok, aki az éjjeliszekrényről pakol el pár dolgot, majd egy pohár vizet tesz le. Felkapja a fejét, amint elengedem a kilincset.

- Hogy van? - kérdezem tőle.

Idősebb hölgy ugyan, de a kedves mosoly, ami megjelenik az arcán sok mindent elárul.

- Még alszik. Az orvosok elkezdtek egy kísérleti terápiát a szérumok hatásának csökkentésére. Ez várhatóan több hétig is el fog tartani, viszont az első infúzió utáni eredmények reménykeltőek - magyarázza.

Ahogy közelebb lépek a ágyához, magamba szívom Tris látványát. Az arca békés, kisimult, és kevésbé sápadt, mint eddig. A jobb kezén szíjak feszülnek - gondolom amiatt, hogy ne tépje ki öntudatlanul az infúziós tűt -, de valahogy a korábban oly gyakorinak és hevesnek tűnő rángások mintha csillapodtak volna.

- Mikor felébred, lehet kissé bágyadt lesz a gyógyszerektől - jegyzi meg, mielőtt kilép a helyiségből, magunkra hagyva minket.

Pár percig nem mozdulok, csak állok az ágy mellett, és csak nézem, milyen nyugodtnak tűnik, még ha ez lehet csak a gyógyszerek miatt van így. Nem zavar, hiszen régen láttam ilyennek - sőt, sokáig egyáltalán nem is láthattam.

Egy idő után leheveredek a földre, a hátamat a komódnak döntve. Így egy magasságba kerülök vele, és csak oldalra kell fordítanom a fejem, hogy a vonásait tanulmányozni tudjam. A könyökömet megtámasztom a matracon, az államat pedig a tenyerembe fektetem, úgy fürkészem tovább Trist. Az külön kellemes borzongással jár, hogy a karom hozzáér az övéhez.

Nem tudom, meddig maradok így őt nézve, mikor megrezdülnek a pillái, a fejét oldalra dönti, a szemei körül megjelenek a kis ráncok, ahogy összehúzza őket, mint aki nem akar felébredni. Azonban én épp ezt szeretném.

- Szia - suttogom halkan, az ujjaimmal végigsimítok a karján, egész finoman, nehogy megijesszem.

Érzem az ujjaim alatt, hogy libabőrös lesz a karja az érintésem nyomán, a mosolyt pedig képtelenség lenne letörölni az arcomról, ami ezt követően átveszi az uralmat. Lassan kinyitja a szemét, és még ha fókuszálnia is kell egy ideig, a szürkéskék íriszek csak találkoznak az enyémekkel.

- Szia - válaszolja kissé mély, álomittas hangon, amiben nem sok energia lapul. Azért a szája sarka felfelé ível.

- Hogy érzed magad?

- Jobban, azt hiszem. Most valahogy nem fáj semmim.

- Biztos adtak valami fájdalomcsillapítót - jegyzem meg, de nem is igazán figyelek a szavaimra, mert az ujjaim rátaláltak a hajtincseinek végére.

Hallom, ahogy rekedten megköszörüli a torkát, így aztán a mögöttem lévő pohárért nyúlok, és segítek megemelni a fejét, hogy igyon pár kortyot. Ezután néhány pillanatig csendbe burkolózunk, ahogy tovább játszadozom a hajával, ám a pillantását érzem az arcomon. Most rajta van a sor, hogy megbámuljon.

- Mi lett a katonákkal? - kérdezi egy idő után.

- Edith tárgyal velük, de úgy néz ki, sikerült kiharcolnunk a függetlenségünket.

Látom, ahogy a mosolya tovább szélesedik, s egyfajta megnyugvás jelenik meg az arcán.

- Akkor jó - sóhajt fel. - A többiek?

- Jól vannak, nem esett bajuk. Most már minden rendben lesz, Tris - igyekszem meggyőzni.

- Biztos vagy benne? - kérdezi hitetlenkedve.

Megértem a kétségeit, hiszen ezek egyben a sajátjaim is. Tudom, hogy az utóbbi időben szinte csakis rossz dolgok estek meg velünk, így semmi biztosíték nincs arra, hogy ezután nem ez a tendencia fog folytatódni. Sok mindent láttunk, amit nem kellett volna, és ezek belénk ivódtak, kitörölhetetlenül. Azonban meg kell birkóznunk ezek súlyával, és mindent megtenni azért, hogy a jövőnk egy szebb és békésebb irányba kezdődjön el.

- Nem, de abban igen, hogy együtt sikerül szembenéznünk minden akadállyal. Ahogy eddig is.

Megrándul az ajka, ám ezt még mosolynak sem igazán nevezném. A bizonytalanság gond nélkül leolvasható róla. A szemei szomorúan csillognak, mintha nem hinne kettőnkben. Tudom, hogy fél tőle, hogy megint elveszít. Nem is hibáztatom érte, hiszen ez a félsz bennem is megvan, és uralkodnom kell rajta minden nap, nehogy elhatalmasodjon rajtam.

Viszont tehetek azért, hogy ismét bízzon a jövőnkben.

Szinte érzem, ahogy a pulzusom egy másodperc alatt az egekbe szökik, ahogy a kezemmel a nadrágzsebembe nyúlok. A szívem a torkomban dobog, ahogy megérzem a hideg tárgyat, amit a tenyerembe zárok, mielőtt kiemelném a zsebemből.

Közben megragadom a bal kezét, az ujjamat végigfuttatom a kézfején - figyelmen kívül hagyva a rajta feszülő fehér kötést. Az ajkaimmal finom csókot lehelek az ujjperceire, mielőtt az egyszerű, ezüst gyűrűt az ujjára húznám.

A pillantása kérdő és értetlen, amint felemelem a tekintetemet.

- Ez a gyűrű az édesanyádé volt, a régi házatokban találtam néhány napja.

Az anyukája említésére elkerekedik a szeme, s látom, ahogy kialakulóban vannak a könnyei. Mégis a viharos érzelmei között ott látom az örömöt is.

- De hogyan? Nem értem... - kezd bele bizonytalanul. - Az Önfeláldozóknak nincsenek ékszereik, semmilyen...

- Ez nem teljesen igaz - szakítom félbe. - Ezt a szabályt néha megszegik azok, akik eredetileg másik csoportokból származtak. Mint például Evelyn...

Visszaemlékezek az ő gyűrűjére, amit Marcus elé vetettem még azután, hogy elláttam a baját az Őszintéknél. Nekik sem lett volna szabad, hogy ez pecsételje meg a házasságukat, mégis ott volt a bizonyíték, hogy még az én drága apám, aki a csoport egyik vezetője volt, sem volt annyira önzetlen, mint azt gondolták róla. Erről én is tudnék mesélni...

- Tényleg az anyukámé volt? - kérdezi Tris egy idő után. Látom rajta, hogy küszködik a sírással, de egy könnycsepp azért még így is utat tör magának.

- Igen, az övé volt.

Felemeli a kezét, hogy jobban szemügyre vegye a kis ékszert. Szinte megbabonázva mered rá, ám hamar megváltozik a kifejezés az arcán: a szemöldöke megemelkedik, az ajkai elnyílnak, ahogy a felismerés megjelenik a vonásain.

Képtelen vagyok nem vigyorogni, ahogy tudatosul benne, melyik ujján is van a gyűrű.

- Tobias... - kezd hozzá, de nem könnyen jut szóhoz. Ám megnyugszom, mikor lágy mosolyra szalad a szája. - Nem tudtad, hogy előbb fel kell tenned a nagy kérdést, mielőtt gyűrűt húzol egy lány ujjára?

- Hm, meglehet... - felelem játékosan, majd megrántom a vállam. - De csak időpocsékolás lett volna. Úgyis tudom, hogy igent mondasz.

- Biztos vagy benne? - kérdez vissza, de az ő hangjában is ott bujkál a nevetés.

- Teljes mértékben.

Szinte vicces, ahogy elpirul, és zavarában kuncog, de a lágy mosolya biztosít róla, hogy jól döntöttem.

- Még szerencse, hogy igazad van. - Ismét a gyűrűre siklik a tekintete, a hangja pedig suttogássá halkul. - Hogy is tudnék nemet mondani?

Nem is tudja, hogy ezzel milyen boldoggá tesz. Feltérdelek, hogy oda tudjak hajolni hozzá. Így csak alig néhány centiméterre van az arcunk a másikétól.

- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezi halkan, félve a válaszomtól.

- Már miért ne akarnám? - Közben megpuszilom az arcát.

- Hát... lehet, hogy sosem leszek olyan, mint korábban...

Tudom, hogy arra céloz, meglehet sosem nyeri vissza az egészségét., ahogy azt is, ez mennyire kétségbe ejti őt. De nekem ez semmit nem jelent. Az érzéseimen egy cseppet sem változtat.

- És? - vonom fel a szemöldökömet. - Amíg mellettem vagy, nem számít.

- De...

Rövid úton belé fojtom a szót, ahogy az ajkaim rálelnek az övéire, és olyan erővel csókolom, mint talán sosem. Az érzéseim eluralkodnak rajtam, melyeket muszáj megosztanom vele. A kezeimmel körbeölelem az arcát, az ujjhegyeim a hajába siklanak, ahogy tovább mélyítem a csókot, és érzem, ahogy megborzong, mikor a nyelvünk egymáshoz simul.

Mindketten levegő után kapkodunk, mikor végre elválunk egymástól. Látom hogy megduzzadtak az ajkai, amitől csak még tovább csókolnám őket, de igyekszem visszafogni a vágyaimat, mert még a végén elájulunk az oxigénhiánytól.

- Szeretlek, Tobias. - A hangja gyengéd, mégis magabiztos, és tele van szeretettel, ahogy a pillantása is. Habár életem során nem kaptam szeretetet és törődést azoktól, akiknek ez lett volna a dolguk, tudom, hogy tőle mindezt meg fogom kapni.

- Én is szeretlek, Beatrice.

Elneveti magát az eredeti nevének hallatán, de nem ellenkezik, hiszen tisztában van vele, hogy ez egy különleges alkalom. Talán az egyik legkülönlegesebb, amiben részünk lehet.

Ha rajtam múlik, lesz még nem egy vidám pillanat a közös életünkben. Sok-sok boldog perc a sok borzalom után.

A nyakam köré fonja a karját, és közelebb von magához egy újabb csókra. Egy másodpercig sem hezitálok, mielőtt ismét megízlelném az ajkait.

Szerző megjegyzése:
Na hogy tetszett? Fú én imádtam írni! Mondjuk az elejét annyira nem, azzal szenvedtem, de az utazgatások megtették hatásukat, mert 1-1 órás vonatúton írtam rendesen. Remélem így kellő magyarázatot tudtam adni a katonákra, hogy azért nem ilyen egyszerű a dolog, de a többi már diplomácia fegyverropogás helyett. Azért nem sokan gondoltátok volna, hogy Christina volt a "merénylő", mi?
Toby kicsit kiborult, úgy éreztem, kell ez ide. Hiszen annyi minden történt, és nem olyan kemény legény ő, mint mutatja magát, mi ezt nagyon jól tudjuk.
És a vége! OMG. Sosem szerettem a nyálas lánykéréseket, sőt, sokáig nem is akartam ilyen irányba elvinni a történetet, de szerintem megérte meggondolnom magam, és elég cuki és egyedi lett.
Szóval meg van fejtve a fiók-rejtélye is,  nem tudom eszetekbe jutott-e ez a megoldás. Olyan tökéletes ötletnek tűnt, amíg Márti fel nem hívta a figyelmemet, hogy Evelynnek is volt gyűrűje. Afene, de nem baj, megoldottam. Ha nem ehetnek fűszeres kaját, akkor egy gyűrű rohadt nagy önzőség lehet, nem?
Na lényeg, hogy itt tartunk, és már nagyon itt a vég... Bittersad :( De még 2 fejezet + az epilógus + egy kiegészítő novella fog jönni. Hogy mikor? Ahogy lesz időm munka mellett írni. De lesz... ;)
Várom nagyon a véleményeteket, és puszi mindenkinek! <4


12 megjegyzés:

  1. Tudtam!!! Imádtam és az hogy Christina lőtte le, a kedvenc szereplőm még jobba tette azt hogy Alan meghalt. Először nagyon megijedtem, hogy ez az utolsó része és nem olvashatom tovább az írásaidat de aztán megnyugodtam hogy azért van még időm elbúcsúzni. A lánykérés eszméletlen cuki volt. Nekem kicsit sok volt a Fourtris rész de végül is ők a főszereplők, az csak az én hibám, hogy nem a főszereplőkért vagyok oda meg vissza hanem a mellékszereplőkért. Reméltem, hogy lesz benne Uriah és Christina rész de nem baj várok még. Úúú tényleg nem akarsz írni egy ilyet???

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi, hogy írtál, és örülök, hogy tetszett. Még meggondolom, lehet lesz valami Uri x Christina cucc. ;)

      Törlés
  2. OMG!OMG!OMG!OMG!
    Hát ez......
    Bia....
    Te el sem hiszed, hogy most milyen mosoly van az arcomon!
    Már kb. fél négykor elolvastam de még mindig nehez tudok erre mit írni!
    Ez egy csodálatos, és gyönyörű fejezet volt! Elsírtam magam.. A kis érzékeny. Na nem baj!
    Csodálatosan leírtad Bia! Csúcs vagy!!
    Most sem csalódhattunk benned!
    Az eleje. Nem számítottam rá, hogy Christina ölte meg Alant!
    Szégeny Toby, már ő is belefáradt, hogy túl erősnek látszódjon. Meg lehet érteni!! És ahogy kiborult! Megszakadt a szívem érte!
    Na de, ahogy Trisre gondolt, hogy miért szereti,hát az... Olyan édes volt.
    És hogy mi volt a fiókban. Olyan sok hülyeségre gondoltam, na de erre nem!
    És az a lánykérés! Tobias olyan édesen kérte meg, és végre nem az a. - Beatrice Prior hozzám jössz feleségül- duma. Valami új. Ezen még én is elpirultam. Úgyis hozzá mész minek kell itt cicózni! Ez annyira romintikus volt,hogy nagyon! Jaj, ennek így kellet lennie!!
    Szerintem ez így pont jó volt, és imádom őket.
    Borzasztó, hogy már mindjárt vége! Hiányozni fog!
    Jahh, és az a kiegészítő novella miből fog állni? Érdekel.!
    Olyan jó lett, imádom. Őket senki sem tudja utánozni! Fourtris a best!!
    Köszönöm szépen, ezt a fejezetet is!
    Jól tetted,hogy beleraktad ezt a lánykérést!
    Várom a következőt!
    Szia Bia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nagyon örülök neki, hogy ilyen hatással volt rád a fejezet. És ne aggódj, szerintem senkinek nem volt meg, mi volt a fiókban.
      Igen, nem szeretem a sablonos nyálas lánykéréseket, ezért is örülök, hogy ez eszembe jutott, és nektek is tetszett.
      Nekem is borzasztóan fog hiányozni, nagyon a szívemhez nőtt a több mint két év alatt, míg írtam. A novelláról nem árulok el semmit, csak azt, hogy be fogok mutatni egy nagyon kreatív nevű szereplőt.
      Én köszönöm nagyon, hogy ismét írtál.

      Törlés
  3. Azt a ... pls...
    Christina, Isten vagy, légpacsi!! :D
    Olyan cuki Toby... amikor aggódik... *olvadás* szomorú, de cuki.
    Szagminta... komoly?! 3x kellett felolvasnom, mire megértette a barátnőm, mert annyira röhögtem.
    Edith tényleg hangulatember. Christian Grey, csak egy kicsit idősebb, női kiadásban... :D (azt hiszem, túl sok volt a Szürke 50 árnyalata...)
    Amikor Toby elkezdte keresni a gyűrűt... az a lámpaláz... és tudtam! tudtam, hogy gyűrűt talált!! Tudtam! *örömtánc*
    Úgy vigyorogtam a cukiság közben, barátnőm szerintem valami narkósnak nézhetett xD (bár tőlem ezt már megszokhatta)
    Annyira aranyosak! Istenem... :3 *szétfolyás a kanapén*
    Te vagy a kedvenc íróm! Köszönöm/köszönjük ezt a Csodát! <3
    Imádlak Téged és imádom az írásodat! <3 A Legjobb ;)
    Köszönöm a fejezetet, Bia! Köszönöm, és eszméletlenül jó lett! Puszi! <4 :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Nekem meg te vagyok az egyik kedvenc olvasóm, imádom a reakcióidat olvasni. És szuperül örülök, hogy ez a rész ennyire tetszett neked.
      Hatalmas ölelés és puszi! <4

      Törlés
  4. Aztaaaa...
    Az első reakcióm volt, hogy "Hányszor szabad rányomni a fejezet végén a Szuper gombra?" A következő meg, hogy a Facobookon kerestem a Imádom fokozását...:DDD
    El sem tudom mondani, mennyire tetszett ez a fejezet!
    Hát, arra valahogy nem számítottam, hogy Christina lőtte le Alant. De nagyon jó volt így!
    Az a rész meg, amikor Tobias kiborult... hát az valami eszméletlen volt. Majdnem elbőgtem magam.
    És igen, én tudtam a gyűrűről. De ez a lánykérés... Hát ez nem semmi volt. Minek megkérdezni, úgyis igent mond... XD
    Nem akarok belegondolni, hogy nemsokára vége! Nagyon fog hiányozni!!!
    Nagyon jó író vagy, remélem, még sok ilyen csodát fogsz nekünk ajándékozni.
    Köszönöm szépen! Puszi <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát sajnos ezekre csak egyszer lehet rányomni... Pedig milyen jó lenne többször is olykor.
      Igen, neked túl sok mindent elmondok, vagyis utalok rá, és az őrületbe kergetlek :D
      Köszönöm megint hogy írtál, rengeteget jelent! Puszi ^^

      Törlés
  5. Ez....valami csodálatos volt....
    esküszöm jobban írsz mint Veronica, de még mennyivel!!!

    VálaszTörlés
  6. A végére már annyira sikerült lezárnod, hogy attól tartottam, ez a vége. De még szánsz nekünk egy kis időt, hogy felkészüljünk rá:)
    Eddig úgy olvastam a Jövő kezdetét, hogy mást nem, de megtaláltam a top2-es trilógiámat és most akörül forgok szabadidőmben. De azért nem álltam át közben a másik oldalra, vagy felejtettem volna el a történetet, de azt meg kell mondanjam, hogy az egyik ragozásnál Amarnál, erősen elgondolkoztam, hogy ki azaz "Amaron". Egy kis fejben való szorzás-osztás után meggyőztem magam, hogy ilyen karakter nincs és és csak simán Amar+on, szóval ez már egy jel, hogy fel kéne elevenítenem az ismereteimet :D
    Tetszett, hogy új lánykérést vezettél be és, hogy azzal, hogy Christina lőtte le Alant, a mellékszereplőknek is teret tudtál adni, és nem csak a főszereplőket fényezted tovább, hogy ők mennyire tökösek és milyen jól helytállnak a fontos és kockázatos pillanatokban. Ugyanezért az ok miatt szerettem még Tobiás kiborulását is, igenis meg kell mutatni, hogy a főhősök is emberek és sebezhetőek, akik nem egy érzelemmentes gyilkológépek! Szóval ez nagyon tetszett, és nagyra értékeltem :)
    Bevallom a gyűrűre nem gondoltam, de amint Toby ideges lett a gondolatára, már biztos voltam benne.
    Vicces mert én tényleg azt hittem az elejétől kezdve, hogy te valamelyiket majd végleg kinyírod, hogy nem egy rózsaszín vanília kapcsolatot hagysz a végére, de ahogy közeledtünk a végére, kezdtem kételkedni erről a befejezésről. Nem tudom miért, de valahogy szeretném ha egy, a háttérben erősen megbújó szomorkás bánattal érne véget a történet. De akárhogy is írod majd meg Bia, én kitartok mellette, melletted és úgy fogom szeretni, ahogy te megírod a végén.
    Na még annyi mindent akartam mondani, mert az elmúlt időkben nem igazán voltam hűséges az oldallal kapcsolatban, és valahogy úgy érzem, hogy ez már jó pár évig nem is fog teljesülni a szabadidőm "elvesztése" miatt, de minden szélsőséges helyzetben is megpróbálok majd aktív tagja lenni az oldalnak. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hmm néha úgy érzem, hogy túlságosan sokáig húztam ezt a történetet, és nem lehetek eléggé hálás, amiért kitartottatok ilyen sokáig mellette - te különösen.
      Igyekeztem nem túl hagyományos dolgokkal teletűzdelni az egészet, ne legyen már klisé. A végét majd meglátod, nagy bánatot nem akarok, kaptunk már eleget, viszont túl rózsaszín sem lesz.
      Remélem az új fejezet is tetszeni fog, és imádlak, amiért mindig ilyen hosszú véleményekkel örvendeztetsz meg. Nagyon köszönöm!!

      Törlés