Fanfic fordítás: Feltámadás A befejezés - 31. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Ez már a folytatás, ha még nem olvastad az elsőt, ITT megteheted!

Lassan itt a vég, de ez még csak a Feltámadás második felvonásának 31. fejezete! Ám itt aztán a kiteljesedik a cselekmény, és várva várt izgalmaknak lehetünk szemtanúi. Azonban érdemes lesz valami stesszlabdát, párnát, kalapácsot, stb.-t a kezünk ügyében tartani, ugyanis ez az én kedvenc fejezetem, ami meg köztudott, hogy sosem jelent jót *gonosz kacaj*. De tudom, hogy nektek is tetszeni fog. Egy idő után.
Nem szaporítom tovább a szót, mert nem hagylak titeket olvasni.

Köszönjük Mártinak a fordítást! Jó olvasást a fejezethez!

Az eredeti történetet ITT találjátok!
 

31. fejezet

TRIS

Szavakkal nem tudom kifejezni, milyen jó érzés, hogy Tobias újra velem van. Fogja a kezem, ahogy megyünk végig a lépcsőkön.

Tobias biztos benne, hogy Marcust a tetőn találjuk, de én nem.

- Tényleg azt hiszed, hogy ott van fenn?

- Igen – mondja halkan. – Mostanra már rájött, hogy veled vagyok, és várni fog, hogy szembeszálljak vele.

Tobias annyira jól ismeri az apját, hogy az néha már ijesztő.

- Szerinted Evelyn hova ment?

Vállat von, és kicsit megrázza a fejét.

- Ki tudja? Azt csinál, amit akar. Mindig így volt.

- Tobias… - Meghúzom a kezét egy pillanatra, ő pedig megáll, hogy rám nézzen. – Jól vagy? Úgy értem… mindazok után, ami történt… te… - Elhallgatok, amikor rájövök, hogy a kérdésemnek nincs semmi értelme.

Persze, hogy nincs jól.

Nem is kellett volna kérdeznem.

Ez a helyzet túl sok mindkettőnknek.

Ő nincs jól, és én sem.

Állja a tekintetemet egy pillanatig, aztán csak megvonja a vállát.

- … Nem vagyok biztos benne, hogy valaha is jól leszek. Nem igazán emlékszem, hogy az milyen érzés.

Tudom, hogy mit érez.

Az érzései szinte teljesen tükrözik az enyémet, van egy kis részem, bár nagyon kicsi, amelyik úgy érzi, hogy ez lesz az utolsó akadály.

Ha meg tudunk szabadulni Marcustól, megkapjuk a régen várt boldogságunkat.

Ez a játék vége.

Csak segítenem kell neki átvészelni ezt.

Át kell vészelnünk ezt.

Halványan megszorítom a kezét.

- Sajnálom, hogy nem találtalak meg előbb.

Picit megrázza a fejét.

- Valamennyire örülök, hogy nem.

Bámulok rá, hitetlenkedés ül ki az arcomra.

- Miért?

Felém fordul egy kicsit, tréfás arckifejezéssel.

- Nem tudom… Valami történt veled, amíg nem voltam veled.

Végignézek magamon, próbálom kitalálni, mire gondol.

- Nem… nem fizikailag, csak… Idehoztál mindenkit. Átvetted az irányítást, te… Küldetésed van, és mindenki követ. Úgy értem, mindig tudtam, hogy csodálatos vezető vagy, de szerintem az, hogy nem voltam a közeledben, lehetőséget adott, hogy bebizonyítsd magadnak.

- Ó, nem tudom – vonom meg a vállam -, jó vagyok egyedül, de azt hiszem, csapatban jobbak vagyunk.

- Csak azt akarom mondani, hogy büszke vagyok rád.

A szája sarka megrándul, mintha mosolyogni akarna, de nem történik meg. A mosoly nem illik a helyzethez, a szavaitól függetlenül.

- Köszönöm – mondom halkan.

Néz egy pillanatig, aztán újra elindul.

- Várj… - A keze után nyúlok, ő pedig megáll, és felém fordul. Az ajkamba harapok. – Mi pontosan a tervünk?

Csak most jövök rá, hogy az nincs. Tobias és én beszélgettünk sok mindenről az utóbbi percekben, de a tervről nem.

A falnak dől egy pillanatra, a fejét hátradöntve.

Olyan hosszú ideig vár, hogy amikor végre megszólal, ugrok egy kicsit.

- … Be kell fejeznem.

Rám néz egy pillanatra, aztán a padlóra.

A hangja halk, de tele van erővel, és ettől libabőrös leszek.

Egy részem tudta, hogy így fog érezni, de ez nem teszi könnyebbé, hogy megemésszem.

- Úgy érted, megölni? – kérdezem.

- Ez az egyetlen lehetőség. Ha nem teszek valamit, hogy megállítsam, akkor mindig vissza fog térni. Továbbra is ezt fogja csinálni az emberekkel. Velünk. A barátainkkal. Nem hagyom, hogy ez még egyszer megtörténjen. Egész életemben hagytam – megáll egy pillanatra, a tekintete rajtam nyugszik. – Befejeztem. Ma éjszaka vége lesz… Muszáj – fejezi be.

Figyel engem, valószínűleg várja, hogy tiltakozzak, de ez elég messze áll tőlem.

- Tris, meg kell értened. Kérlek.

- Tobias, nem vitatkozom veled. Megértelek.

- Tényleg? – kérdezi, a tekintete az arcomat pásztázza, mintha nem akarna hinni nekem.

Rájövök, hogy nem mindig értettünk egyet abban, hogy Marcus éljen vagy haljon, de az akkor volt, és nem most.

Marcus tönkretett mindent, ami fontos volt nekem.

Kinyújtom a kezem, és megérintem az arcát.

- Igen. Tényleg azt hiszed, hogy kevésbé akarom őt holtan látni, azok után, amin keresztülmentünk?

- Akkor velem vagy? – kérdezi halkan.

Lassan biccentek.

- Természetesen.

Szinte látom, ahogy a súly lehullik a válláról.

- Nem kell semmit egyedül tenned, Tobias.

Egy csókot nyom a homlokomra.

A vállára teszem a kezem, és gyengéden megszorítom.

Megvakarja a tarkóját egy pillanatra, mielőtt megfogja a kezem, és folytatjuk a hosszú utunkat a tetőre.

Amikor végre elérjük a tetőt, és az ajtó kinyílik, egy részem elkezd pánikolni.

A kudarc teljesen reális lehetőség, és csak most tudatosul bennem igazán.

Igen, mehetünk azzal a szándékkal, hogy végzünk Marcusszal, de mi van, ha ő végez velünk?

Mielőtt hangot adhatnék az aggodalmamnak, Tobias kilöki az ajtót.

A szívem körülbelül milliószor ver percenként.

Nem tudom, mit képzeltem, de ez egy csalódást okozó pillanat.

Először azt hiszem, hogy egy üres tetőt bámulok, de ahogy a szemem lassan hozzászokik, látom, hogy őrök állnak körben.

Persze, hogy azok.

Marcus nem könnyíti meg.

Miért is feltételeztem mást?

Marcus.

Végül meglátom őt, háttal nekünk, a tető szélén állva, a kezeit a korláton nyugtatva nézi a várost.

Nem tudom, hogy fog menni, de azt tudom, hogy bármi következik, Tobias és én örökre megváltoztunk.

A szívem a torkomban dobog.

Nem hiszem, hogy voltam már ilyen rémült valaha, és nem csak magam miatt.

Féltem Tobiast.

- A barátaitok úgy látszik, azt gondolják, hogy jó dolog volt elengedni a túszokat. Miért van az, hogy a genetikailag sérültek nem látják a nagyobb képet?

Marcus hangjától legszívesebben behúznék neki egyet.

- Te gondolkodsz erről rosszul. Az, hogy valaki genetikailag sérült, nem jelenti azt, hogy haszontalan – vág vissza Tobias, és hallom a dühöt a hangjában.

- Ó, Tobias.

Marcus hangjában csalódottság és bosszúság hallatszik.

Felénk fordul, fegyvert forgat a kezében.

- Mindig olyan zavart voltál; tényleg azt hittem, hogy tudok neked segíteni. – Őszintének látszik, ahogy kimondja a szavakat, és kíváncsi lennék, hogy a tébolyult elméje tényleg komolyan gondolta-e ezt a segítséget.

Marcus szeme tetőtől-talpig végigmér. Az arckifejezése azt sugallja, hogy csak egy cipőjére ragadt rágógumi vagyok.

Undorodva rázza meg a fejét.

- Annyira elcsavarta a fejed ez a kislány, hogy nem látod az igazi lehetőségeidet.

Tobias Marcus szavaira figyel, de én a környezetünket figyelem. Az őrök most nem csinálnak semmit, de látszik, hogy az ujjuk készenlétben áll.

Marcus egy kézmozdulattal megölhet minket.

A tekintetem a fegyvert tartó őrökre összpontosít, Marcus szavai pedig csak háttérzaj ezen a ponton.

Csak most merek Tobiasra nézni, és próbálok elmutogatni neki, hogy mit látok.

Nem akarok semmi hirtelen mozdulatot, mert az őrök minden lélegzetvételünket figyelik.

De az világosan látszik, hogy Tobias nem úgy akarja intézni a dolgokat.

A szemem sarkából látom, hogy a pisztolyáért nyúl, és megdobban a szívem.

- Tobias, NE!

Mielőtt a keze elérné az övét, egy nagydarab őr durván megragadja, és keményen hátrahúzza a kezét.

Gyorsan megkeresi a fegyverét, és amikor megtalálja, kihúzza az övéből, és odadobja egy másik őrnek.

Csak egy pillanat telik el, és egy másik őr velem is ugyanazt csinálja, függetlenül attól, hogy én meg sem mozdultam.

Ostobák voltunk, hogy azt hittük, Marcus nem készül fel.

Miért gondoltuk, hogy egyedül lesz?

Túl sok az őr, hogy le tudnánk őket győzni, és különben is, mi értelme lenne? Még akkor is Marcus van fölényben.

Most már fegyvertelenek vagyunk.

Hogy gondolhattam, hogy felkészültünk erre?

Ez olyan, mintha el akarnánk kapni a Méhkirálynőt, csak mert sikerült elhárítani néhány dolgozó méh támadását.

Ez túlzott önbizalom.

Nem túl okos.

- Hívd őket vissza! Ez csak ránk tartozik! – köpi Tobias, és nem küzd tovább az őt tartó őrrel.

- Mit számít? Nem fogsz lelőni, Tobias, ezt mindketten tudjuk. Csak játsszuk végig a játékot. Különben is, megbeszélhetjük felnőttekhez méltón. Nem igaz, Tris?

Megrántom a vállam.

- Nem igazán hiszem, hogy te tudsz egyáltalán felnőttként viselkedni. Szerintem inkább úgy viselkedsz, mint egy hataloméhes ötéves, de ez csak az én véleményem.

Az őr még jobban megszorít, büntetésül a csípős megjegyzésért.

- Szavakkal és a véleményeddel nem mész sokra – vigyorog, én pedig késztetést érzek, hogy egész testemmel rávessem magam.

Keményen rálépek fogvatartóm lábára, de az alig mozdul, tehát semmi esélye, hogy elengedjen.

- Óvatosan, Tris… - mondja Marcus dallamos hangon. – A düh és viselkedésed miatt kerülsz bajba.

Int az őrnek, és érzem a kemény ütést a halántékomon.

Néhány másodpercbe beletelik, mire rájövök, hogy ököllel megütöttek.

Még mindig foltokat látok, amikor Marcus újra megszólal.

- Mindig is hihetetlenül tüzes voltál… Ez veszélyes, tudod, ha rossz irányba visz.

- Szerintem jó irányba tartok – nyögöm ki, bár a fejem ellenőrizhetetlenül lüktet.

Küzdök az őrrel, de olyan erősen tart, hogy gyakorlatilag érzem, ahogy zúzódások keletkeznek rajtam.

- Tris, ne. Ez nem a te harcod – mondja Tobias halkan.

Nem akarja, hogy még jobban megsérüljek.

A nagy szám miatt fognak péppé verni, és ezt ő is tudja.

- Mondtam, nem kell egyedül végigcsinálnod – bizonygatom.

- Pontosan mi volt a tervetek, amikor ide feljöttetek? – néz kettőnkre Marcus. - Azt gondoltátok, hogy nem készülök fel? Azt hittétek, hogy nem tudok mindenről, ami eddig történt?

- Nos, nem tudom, hogy Tris mit akar, de én azt terveztem, hogy lelőlek – mondja Tobias, maró gúnnyal.

- Ó, abban én is benne vagyok – teszem hozzá, megmozdulok, amitől az őr újra jobban megszorít.

- Nos, lelőhetsz, ha ez az, amit akarsz, de én igazán nem ajánlanám – mondja, csúnya vigyor önti el az arcát.

- Figyelj, elmondom mi a csapda – folytatja. – Elmondom, mi a csapda, így nem kell majd itt állnod csodálkozva.

Forgatom a szemem.

- Vicces. Igazán nincs energiám azzal foglalkozni, hogy mi a fene a csapda.

- De a bátyáddal foglalkozol, ugye? Uriah-val? És a két rendellenessel a NOVÁ-ból?

- Mit csináltál!? – üvöltöm, hogy eltölt a rettegés.

Nem kapok levegőt.

Ott kellett hagynom őket.

Jól kell lenniük.

Jól kell lenniük, mert nincs más lehetőség.

Calebre gondolok, aki a vezérlőteremben gyűjti az adatokat, és Uriah-ra, Gabe-re és Savannah-ra, akik próbálnak kijutni az épületből, és bemenni a városba.

Mit gondoltam, amikor magukra hagytam őket ilyen sebezhetően?

Ha bántja őket, bármelyiküket, akkor vesztettem.

- Én? – Megrázza a fejét. – Semmit. Ők csinálják saját magukkal. Komolyan. – Felsóhajt, mintha szomorú lenne miatta, de tudom, hogy nem az.

- Annyira bíztál a szedett-vedett kis csapatodban. Ez szinte csodálatra méltó, de tényleg. Csak nem hiszem, hogy vezetőnek születtél, Tris. Hacsak nem az volt a terv, hogy a halálba vezeted őket.

- Mit akarsz ezzel mondani? – Tobias hangja kemény a haragtól. – Mi történt?

Marcus vállat von.

- Gabriel meghalt.

Úgy mondja, mintha nem jelentene semmit, semmi hatás, csak odavetett mondat, de a szavai úgy ütnek, mint egy hullám.

Nem.

Ez nem lehet igaz.

Gabe? Nem.

NEM!

- Hazudsz.

A szavak elhagyják a számat, mielőtt rájönnék.

Marcus megrázza a fejét.

- Nem. Mi értelme lenne hazudni? – mondja erős, tiszta hangon.

- Kíváncsi leszek, mit éreznek a barátaid, miután eltűntél, Tris. Két barát egy éjszaka… Micsoda csapás.

A bánat átmos, mint a hideg víz.

Gabe.

Nem.

Hogy hagyhattam, hogy ez megtörténjen?

- Senki más nem fog megsérülni ma éjszaka – mondja Tobias halkan. – Itt a vége. Ma éjszaka.

Marcus bólint.

- Ó, egyetértek veled. Ma éjjel vége lesz. Csak nem hiszem, hogy úgy, ahogy te akarod. Neki lesz vége, ahogy terveztem.

Tobias felemeli a fejét, hogy rám nézzen, és látom a szemében a vereséget és a szorongást.

Marcus picit sóhajt.

- Én megpróbáltam, Tobias. Tényleg megpróbáltam veled. Megadtam neked minden lehetőséget, de te ugyanolyan elutasító és arcátlan vagy, mint az anyád. Ez sajnálatos. Pedig tényleg szerettelek volna használni a csapatomban.

Tobiasról rám pillant egy pillanatra, aztán int a kezével az őrnek, aki Tobiast tartja, ő pedig elengedi.

Nem tudom, mit játszik, de nem tetszik.

Marcus lassan odasétál hozzá, néhány másodpercig végigpásztázza.

- Jó érzés volt… nem igaz?

Tobias csak bámul rá, és nem válaszol.

- Jó érzés volt nem emlékezni, hogy ki vagy. Jó érzés volt, hogy van családod? Hogy elfogadottnak érezted magad? Akit akarnak? Jó volt emlékek nélkül, nem?

Tudom, hogy Tobias egy része egyetért azzal, amit Marcus mond. Egész életében vágyott egy családra, és Marcus tudja ezt.

- Ilyen lehet mindig, Tobias. Nem kell ezt csinálnunk.

Tobias hosszú ideig bámul rá, és egy pillanatra nem vagyok biztos benne, hogy mit fog tenni.

Oldalra billenti a fejét egy pillanatra, aztán egyenesen Marcus arcába köp.

- Menj a pokolba!

Tobias mérgesebb, mint amilyennek valaha láttam, és ez nem tetszik. Ésszerűtlen és ingatag, és fogalmam sincs, hogy mi lesz a következő lépése.

Marcus meghökkenten néz, de aztán egy-két pillanat múlva csak megtörli az arcát a kézfejével.

Tobias felé indul, a keze ökölbe szorítva az oldala mellett, de Marcus megrázza a fejét.

- Azt ajánlom, hogy ne tedd. Itt most nem neked van hatalmad.

Tobias felhorkan.

- Ezt meg hogy érted?

- Mert én döntöm el, hogy a feleséged él-e vagy meghal.

A tűz szinte azonnal elszáll Tobiasból.

Marcus csalódottan rázza meg a fejét.

- Ez a legnagyobb hibád, Tobias. Nem látod? Ő a gyengéd.

Tobias a hajába túr egy pillanatra, a tekintetét a betonra szegezi.

Gyűlölöm, és szeretem egyidőben azt, hogy Marcusnak igaza van.

- Tobias, én segítek neked – mondja, ahogy kinyújtja a kezét az egyik őr felé.

Az őr egy szempillantás alatt egy fegyvert csúsztat a kezébe.

Marcus bámulja egy ideig, aztán Tobias kezébe nyomja.

Tobias csak egy pillanatra néz le a fegyverre, mielőtt felemeli, és egyenesen Marcus arcára céloz.

- Tedd le a fegyvert, Tobias, vagy az összes őr itt a tetőn egyszerre fog rád lőni, mielőtt meghúzhatnád a ravaszt.

Tobias egy pillanat alatt körbenéz a tetőn levő összes őrön, aztán lassan leengedi a pisztolyt.

- Nagyon jó, Tobias. Nos, az ok pedig, amiért visszaadtam a pisztolyodat… - Felém fordul.

Tudom, mit akar, mielőtt kimondaná.

- Azt akarom, hogy segíts megszabadulni ettől a bosszantó kis gyengeségtől.

Nem veszi le rólam a szemét, miközben beszél.

- Le fogod lőni, Tobias.

Tobiasból egy elfojtott hang tör elő.

- Soha az életben – szűri ki a foga között.

Marcus megáll egy pillanatig, félrebillentett fejjel néz a fiára.

- Le fogod lőni, Tobias, vagy esküszöm, hogy megölöm az összes megmaradt barátotokat, aki még az épületben van.

Tobiashoz beszél, de le nem veszi rólam a szemét.

Tudja, hogy soha nem hagynám, hogy megtegye.

Úgy érzem, mintha az összes levegő elfogyott volna körülöttem.

Ha gondolkodtam is volna arról, hogy használom a telekinézist, most száz százalékig leteszek róla.

Semmit nem fogok tenni, amivel kockáztatom a barátaim életét, és ezt Marcus nagyon jól tudja.

Azt is tudja, hogy Tobiasnak sem fogom hagyni.

Győzött.

Ilyen egyszerű.

Tobias rám pillant egy másodpercre, aztán keményen megrázza a fejét.

- Nem.

- Tobias… Nem engedhetjük, hogy történjen velük valami, te is tudod – suttogom.

Behunyja a szemét, és a tenyerét a halántékához szorítja.

- Nem tudom megtenni. Nem fogom.

- Tudom, és annyira sajnálom, de meg kell tenned. Minden rendben. Jól leszek.

- Nem… Halott leszel. Megint. Nem teszem meg.

Az ő fájdalma az én fájdalmam, és megteszek mindent, hogy ne törjek most darabokra.

- Ők nem ezt érdemlik. Nem kérték. Gondolj rájuk, Tobias. Fontos.

- Én… nem tudok.

- Tobias, muszáj. – A hangom elcsuklik.

Figyelem egy pillanatig, aztán egyszerre eltorzul az arca, és sírni kezd.

Soha nem láttam még ilyen zaklatottnak.

- Én… Képtelen vagyok! Nem érted… Tris, én nem… én csak…

- Shh… Tudom. Sajnálom… Nyugodj meg. Rendben van. Csak le kell nyugodnod, és túl lenni rajta. Tudom, hogy képes vagy rá, mert muszáj.

Tobias lepillant a kezében levő fegyverre.

A keze annyira reszket, hogy a fegyver elhomályosul előttem, vagy lehet, hogy azért, mert a könnyek elhomályosítják a látásomat.

Marcus figyel minket, élvezet látszik az arcán.

- Tobias, ha nem teszed meg, nemcsak a barátaid fognak meghalni, de őt is meg fogom ölni. Nem fogja túlélni a ma éjszakát, akárhogy próbálkozol. Úgyhogy jobb, ha megteszed.

Tobias reszketegen felsóhajt, és olyan erősen harap az ajkába, hogy szerintem vérezni kezd.

- Nem – suttogja olyan halkan, hogy alig hallom, de Marcus hallja.

Marcus az egyik őrhöz fordul.

- Caleb Priort a vezérlőteremben találod. Azonnal lődd le…

- Várj! – Küzdök az őr ellen, de nem ereszt el. Marcus és az őr is felém fordul. – Adj neki egy percet. Meg fogja tenni. Ígérem. Ne bántsd Calebet. Nem bánts senkit – könyörgök, és könnyek folynak végig az arcomon.

Marcus végigmér egy pillanatig, aztán lassan bólint.

- Tobias… - sóhajtom. – Kérlek. Tedd meg… Csak tedd meg, rendben van.

Rendben leszek.

Képes vagyok rá.

Meghalni azokért, akiket szeretek… Megéri.

Mindig is megérte.

Így vagy úgy, de ennek véget kell vetni.

Talán ez a módja.

- TEDD MEG! – ordítja Marcus, de Tobias nem veszi le rólam a szemét.

- Hé… hé… - Megrázom a fejem, és nem érdekel, hogy a könnyek már szabadon csorognak végig az arcomon. – Ne figyelj rá. Csak rám figyelj. Semmi baj. Esküszöm, hogy semmi baj. Csak nézz rám. Semmi baj. Jól van… tényleg… nem hagyhatjuk, hogy bármi történjen velük… - Bólintok, inkább magamat akarom meggyőzni, mintsem Tobiast, hogy ez így rendben lesz.

Azt hittem, ennél több időnk lesz, de most már jobban tudom.

Soha nincs elég idő, és mindig akkor fogy el, amikor a legkevésbé számítasz rá.

Visszaszipogom a könnyeimet, és tovább hajtogatom, hogy semmi baj.

Nem tudom, hogy ez segít-e Tobiasnak, de nem tudok mást tenni.

- Tobias, szeretlek. Semmi baj. Tényleg. Jól vagyok. Nem vagyok ideges. Szeretlek, annyira szeretlek.

Úgy érzem, hogy tovább kell beszélnem.

Ki kell adnom magamból.

Tudnia kell.

Ez nem olyan lesz, mint ezelőtt.

El kell búcsúznunk.

Most le kell zárnunk.

- Meg tudod tenni, Tobias. Tudom.

Egy hosszú pillanatig néz rám, aztán megmozdul a szája.

- Szeretlek.

Mosolyt erőltetek az arcomra, és csak bólogatok.

Ennyit tudok tenni.

Lassan felemeli a fegyvert.

Az ajkai megint mozognak, valami tátog nekem.

Tudom, hogy próbál nekem valamit mondani, talán valami fontosat, de nem értem.

Próbálom felkészíteni magam a lövésre, de ilyesmire soha nem tudsz igazán felkészülni.

Egy lövés ismerős hangja tölti be a levegőt, én pedig megacélozom magam, és várok.

Először nem érzek semmit, aztán fehéren izzó fájdalom hasít a mellkasomba.

Nem tudok lélegezni, vagy megmozdulni, majdnem húsz másodpercig.

Keményen a betonnak ütközöm.

Pokolian fáj, ugyanúgy, mint a Hivatalban, de ez a golyó… más érzés.

Csak fekszem ott, próbálok lélegezni az elviselhetetlen fájdalom ellenére.

Amikor a Hivatalban meglőttek, szinte azonnal úgy éreztem, hogy elhagy az erőm, de most csak a fájdalmat érzem.

Valami határozottan más.

Fáj… de nem haldoklom.

Sokkal inkább élőnek érzem magam.

Aztán rájövök, hogy mi volt az, amit Tobias tátogott nekem.

„Maradj lent.”

Ha meg akart ölni, miért kellene lent maradnom?

A felismerés, hogy mit tett, keményen megüt.

A lövés tervezett volt.

Életveszélyesen megsérültem, ez biztos.

De nem haldoklom.

Ahogy a sokk kezd elmúlni, a fájdalom egyre rosszabbodik.

Vér borítja a fekete pólómat, és a látásom kezd elhomályosulni.

Behunyom a szemem, és próbálok mindent megtenni, amennyire lehetséges, hogy Marcus ne vegye észre, hogy lélegzem.

Ezen a ponton, szerintem a „lent maradás” nem fog gondot okozni.

Ez az utolsó gondolatom, aztán minden elsötétül.

Következő fejezet >>