Fanfic fordítás: Feltámadás A befejezés - 35. fejezet


FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!
Ez már a folytatás, ha még nem olvastad az elsőt, ITT megteheted!

Itt a szerda, és a történetünk 35. fejezete, ami igazából egy novella. A Cara-fanok szeretni fogják ezt (van valaki??), a többiek már nem biztos. A lényeg, hogy megnézhetjük, hogyan is jött össze Cara és Négyes még a történetünk kezdete előtt.

Köszönjük Mártinak a fordítást! Jó olvasást!

Az eredeti történetet ITT találjátok!
 


35. fejezet






Cara és Négyes
Egy héttel Tris után

CARA


- Talán beszélhetnénk róla… Lehet, hogy jobban éreznénk magunkat, ha beszélni kezdenénk róla – mondja Christina halkan.

Egy hét telt el Tris halála óta.

Egy hét, és mindenki csak őrá tud gondolni.

Christinával, Matthew-val, Négyessel, Zeke-kel és Shaunával ülök egy szobában.

Christina úgy gondolta, hogy jót tenne mindnyájunknak, ha együtt lennénk, de hogy őszinte legyek, ezek az emberek nem igazán a barátaim, Christinát kivéve, és nem is igazán ismertem Trist.

Én nem is kedveltem őt nagyon.

Nincs túl sok barátom.

- Calebnek nem kellene itt lennie? – kérdezem, és minden fej felém fordul. Megköszörülöm egy kicsit a torkom.

- Úgy értem… végtére is a bátyja volt, nem?

- Nem.

Felemelem a fejem, és azon kapom magam, hogy Négyest bámulom a szobán keresztül.

A „nem” volt az első szó, amit mondott, amióta itt vagyunk.

-… Miért nem? – kérdezem szemöldökráncolva.

Négyes csak forgatja a szemét, és elfordítja a fejét.

Christina zavartan köszörüli meg a torkát.

- Nos, én tudom, hogy legjobban a spontaneitása fog hiányozni. Mindig olyan vicces volt vele lenni, tudjátok?

Zeke-ből egy kis nevetésszerű hang tör elő, aztán bólint.

- Igen, elég kemény volt.

Négyes hirtelen feláll.

- Én ezt nem csinálom – mondja bosszús hangon.

Christina összehúzott szemöldökkel néz fel rá.

- Mit? – kérdezi.

- Ezt. Hogy itt ülünk, és úgy teszünk, mintha az, amit tett, nem lenne hihetetlenül önző.

- Négyes…

- Ne – szakítja félbe gyorsan, ő pedig becsukja a száját.

- Én nem csinálom ezt, oké?

A tekintetem a távolodó hátára tapad, miközben kivonul a szobából.

Christina úgy néz ki, mint aki mindjárt sír, de Zeke a vállára teszi a kezét.

- Nem miattad van… - mondja halkan. – Ne vedd magadra, csak…

Shauna felsóhajt.

- … Csak az egész életét elvesztette egy héttel ezelőtt.

Christina szipog.

- Mi azért még beszélhetünk róla. Nem régóta ismertem… de jó barátom volt… igazán őszinte, tudjátok? – mondja Matthew, Christina pedig bólint.

- Ő volt a legjobb barát, akit bárki kívánhatott.

Hirtelen olyan érzés tölt el, hogy bárhol szívesebben lennék, mint itt.

Gyorsan felállok, de nem várom meg, hogy bárki megkérdezze, mit csinálok.

Gyorsan követem Négyest ki az ajtón.

Végigsétálok a folyosón, a lábaim gyorsan csoszognak. Nem is jövök rá, hogy őt keresem, amíg majdnem elmegyek mellette. A sarokban a falhoz préselődik, mintha el akarna tűnni.

Figyelem egy pillanatig, aztán felé indulok. Lassan felemeli a fejét, ahogy közeledek.

- Mit csinálsz? – kérdezem halkan.

Felnéz rám, lassan lélegzik.

Be. Ki. Be. Ki.

Sokkal sebezhetőbbnek látszik, mint valaha, mintha egyetlen lökés kiütné.

- Lélegzek – mondja csendesen. – Ez segít.

Picit bólintok.

- Lélegezhetek veled?

Lassan bólint.

Lecsúszok mellé a fal mellett.

Átölelem a térdemet, és próbálom felvenni a légzése ritmusát.

Hosszú ideig csináljuk, olyan sokáig, hogy kezdek csodálkozni, hogyhogy senki nem keres minket.

- Hogy csinálod? – kérdezi, remeg a hangja.

Felé fordulok egy pillanatra.

- Mit?

- Az öcséd meghalt, te pedig még mindig sétálsz és beszélsz és lélegzel. Hogy csinálod, Cara?

Még mindig nehéz Willről beszélni.

Nem vagyok mintagyerek a bánatkezelésben.

Szörnyű vagyok.

Azzal léptem túl rajta, hogy valakit okoltam.

Főleg Trist.

És Willt is okoltam.

Willt okoltam azért, hogy a Bátrakat választotta a családja helyett.

Nem telt túl sok időbe rájönni, milyen ésszerűtlenek voltak az érzéseim.

- Nem tudom. Ne érts félre… Ki voltam akadva, Trisre, Willre, mindenkire, de… Aztán rájöttem, hogy az, hogy ki vagyok akadva, nem változtat semmit. Will végülis halott. Nem múlt el teljesen. Még mindig úgy érzem néha, mintha mázsás súlyok lennének… de… elment… és hogy, egyszer minden rendben lesz.

- Miért? Miért kell rendben lennie?

Rágom az ajkam.

- Mert kell – suttogom.

A falnak dönti a fejét.

- Olyan mérges vagyok rá, Cara… - sóhajtja, és abból, ahogy remeg a hangja, tudom, hogy sír.

Megadom a méltóságát, azzal, hogy elfordulok.

- Ő soha nem bocsátott volna meg nekem, ha ezt teszem vele, és ezt tette, tudva… Tudta, hogy mi történhet. Mégis megtette, és Cara… én gyűlölöm őt. Gyűlölöm őt, és még mindig szeretem, minden egyes porcikámmal. Ez hogy lehetséges?

- Ez jól van így, tudod, rendben van, hogy gyűlölöd, egy kicsit.

- Ez nem tisztességes. Nem tisztességes hogy nekem itt kell lennem, és megbirkózni ezzel az egésszel, és ő…

- Ő kimarad belőle, és soha nem kell keresztülmennie azon, amin nekünk. Tudom. Rendben van, hogy mérges vagy rá. Tényleg.

Megint hosszú ideig csendben van, én pedig megint próbálok igazodni a légzéséhez.

- Küldött egy üzenetet Calebbel.

- Igen? – kérdezem kicsit felé fordulva.

- Igen. Úgy tűnik, nem akart elhagyni engem. Tudod, hogy mi a vicces ebben?

Bámulok rá, és várok.

- Ha nem akart elhagyni, hihetetlenül egyszerű lett volna megtennie.

Felsóhajtok.

- Négyes, mérges leszel, és gyűlölni fogod, és hibáztatni fogod őt és mindenki mást körülötted a halála miatt, de egy nap fel fogsz ébredni, és rá fogsz jönni, hogy ez nem volt senki hibája, és meg fogod érteni, hogy ő nem akart elhagyni. Soha senki nem hagy el valakit önszántából, akit szeret.

Figyel egy hosszú pillanatig, aztán picit bólint.

- Azt hiszem, magamat jobban gyűlölöm, mint őt.

Kinyújtom a kezem, és megérintem a karját.

- Nem a te hibád volt. Ezt tudnod kell.

Behunyja a szemét, és mély levegőt vesz.

- Csak lélegeznem kell – mondja halkan.

Hátradőlök a falnak, és amikor elkezd ritmusosan lélegezni, próbálom utánozni.



Két hónappal Tris után

CARA


- Hé! – Kifulladtam, és hiába futok lefelé a lépcsőn.

- Hé! Hé!

Végre elérem Négyes távolodó hátát, és meghúzom a vállát, így meg kell állnia, hogy rám nézzen.

- Mi bajod?

Nehezen zihálok, ahogy próbálok levegőhöz jutni.

- Itt járkálsz és vered az embereket!

Bámul rám, és elvörösödik. Lepillantok az öklére, és észreveszem, hogy az ujjai véresek.

Felsóhajtok, felemelem a kezét, és ránézek.

- Ez a te véred, vagy az övé?

Picit vállat von, én pedig behunyom a szemem, és mély levegőt veszek.

- Mi történt, Négyes?

Meghívtam egy csoportos összejövetelre, néhány emberrel, akiket a Műveltektől ismertem. Nem gyakran mozdul ki, és úgy gondoltam, talán lenne esélye barátokat szerezni. Két másodpercre félrenéztem, ő pedig behúzott egyet Eric Jensennek.

- Semmi… Ő… - Félrenéz egy pillanatra. – Mondott valamit az apámról.

Így már van értelme.

Összefonom a karomat a mellkasom előtt egy pillanatra.

- Nos, azt nem kellett volna, de nem verheted itt az embereket, Négyes.

Picit bólint.

- Tudom – sóhajtja.

Felsóhajtok, ahogy lenézek a kezére.

- Rendben… Menjünk vissza hozzám. Ellátom a kezed.

Megtesszük a rövid távolságot a könyvtártól a lakásomig, én pedig bevezetem, a fürdőszobába.

Előveszem az elsősegély készletemet, aztán óvatosan elkezdem kitisztítani a vágásokat és horzsolásokat a kézfején.

- Olyan ésszerűtlenül bunkó vagy, tudtad?

Nem válaszol, ahogy letörlöm a vágásokat.

- Soha többé nem lóghatok együtt velük, ugye tudod?

Forgatja a szemét.

- Sajnálom, rendben?

Kicsit több alkoholt öntök a vágásra, mint igazából kellene, ő pedig összerándul.

- Nem is érdemlik meg, hogy időt fordíts rájuk.

Picit félrebillentem a fejem, és felnézek rá.

- Ó, igazán? Tudnod kell, hogy randiztam Eric Jensennel.

Négyes szája tátva marad egy picit.

- Komolyan? De … ő olyan… Egy muskátlispite!

- Bocsánat? – mondom szemöldökráncolva.

- … Semmi – motyogja, aztán néhány másodperc múlva megszólal. – Ne haragudj rám.

Kíváncsian nézek fel rá. Általában nem szokott ilyen sebezhetőnek tűnni előttem.

- Ó, már mérges vagyok.

- Kérlek, ne. Nem hiszem, hogy elviselem, ha mérges vagy rám.

- Miért? – kérdezem, kerülve a tekintetét.

- Nem tudom – mondja csendesen.

Úgy döntök, hagyom.

Elég volt neki ez egy éjszakára.

Mély levegőt veszek, aztán összegyűröm a ruhát, és eldobom.

- Nem kell összevarrni – mondom halkan.

- Köszönöm – mormogja.



Hét hónappal Tris után

TOBIAS
 

A délután közepe van, én pedig remegve úszom a rémálom okozta hideg verítékben.

Éjszaka nem alszom, így általában, amikor a kora reggeli órákban elalszom, mindig rémálomból ébredek fel.

Ebben Tris szerepelt.

Még mindig remegek attól, hogy láttam az álmomban.

Kibotorkálok a konyhába, és előveszek egy üveg whiskey-t, ami nagy kedvencem lett, és kortyolok belőle egy nagyot.

Egyet.

Kettőt.

Hármat, aztán még egyet.

Hosszú ideig ülök a konyhában, és csak bámulom a konyhapultot.

Fogalmam sincs, mennyi ideje ülök itt, amikor kopogást hallok az ajtón, de a fejem hirtelen nagyon könnyű és ködös.

Az ajtóhoz botorkálok, és felrántom.

Cara áll ott kék ruhában, a haja hátul csattal összefogva, fekete Művelt szemüveg csücsül az orrán.

- Mit csinálsz itt? – kérdezem, a hangom nyersebben hangzik, mint akartam.

- Azt hittem… - Álldogál egy pillanatig, aztán összefonja a karját a mellkasa előtt.

- Úgy volt, hogy találkozunk. Egy órával ezelőtt. Ebédre.

Pislogok egy darabig, ahogy az ebédterv emléke bevillan az agyamba. Hirtelen bűntudat önt el.

- Sajnálom, elfelejtettem.

Felsóhajt.

- Rendben van. Akarsz most menni?

Feszült a hangja.

Látszik, hogy mérges.

Most már lassan hat hónapja lógunk együtt, és többször mondtam le a találkánkat, mint meg tudnám számolni.

Nem tehetek róla.

Rossz az időzítés.

Ettől nem kisebb a bűntudatom.

- … Valahogy nem… - motyogom.

- Miért van ez? – Az alsó ajkába harap, és tudom, hogy ez a haragtól van, nem az idegességtől.

- Hm… - Behunyom a szemem egy pillanatra.

- Nem tudok.

Összefonja a karját maga előtt, és bámul rám.

- Szeretsz velem lenni… egyáltalán?

Felsóhajtok.

- Most nincs kedvem ehhez a beszélgetéshez. Sajnálom.

Kezdem becsukni az ajtót, de becsúsztatja a lábát az ajtó és a keret közé.

Kifújom a levegőt, és kinyitom az ajtót újra.

- Ha ki akarsz rúgni, jobb, ha megmondod, hogy miért. – Kipirult az arca.

Furcsa, de szép így.

Megvonom a vállam.

- Nem tudok elmenni veled ebédelni, Cara, mert részeg vagyok.

Bámul rám egy hosszú pillanatig.

- … Te most viccelsz velem?

- Nem, Cara. Nem viccelek.

Várom, hogy megfordul, és elmegy, de nem teszi.

Csak áll, és bámul rám.

Végül megszólal.

- Most, Négyes. Választanod kell az életeddel kapcsolatban. Dönthetsz úgy, hogy élsz, vagy folytathatod ezt is, de egy dolgot megmondhatok. Tris nem ezt akarná.

Felnevetek.

- Nos, még jó, hogy fogalmad sincs, hogy Tris mit akarna, mert Tris nincs itt.

Lassan megrázza a fejét.

- Rendben van, ha éled az életed nélküle. Nincs ezzel semmi baj, Négyes. Rendben leszel.

Figyelem egy pillanatig, a szemeim végigpásztázzák a haját, aztán a szemét, az orrát, az ajkait.

Cara nagyon szép.

Amikor részeg vagyok, mindig jobban észreveszem.

- Cara… - mondom lágyan, elgondolkodva egy pillanatra.

Millió év alatt sem vallom be, amit bevallanék, ha józan lennék, de… de az agyam nem igazán kapcsolódik a számhoz jelenpillanatban.

- Mi van? – kérdezi furcsa arckifejezéssel.

- Ha megcsókollak, elhúzódsz?

Tágra nyílik a szeme egy pillanatra, mintha nem igazán akarná elhinni, amit hallott, aztán megszólal.

- …Nem.

Gyorsan felé hajolok, de ő hátrahúzza a fejét, mielőtt elérném az ajkait.

- Hazug – suttogom.

Felsóhajt.

- Én… Más lenne, ha józan lennél, én csak… - Megérinti a homlokát.

- Nem. Nem teszem meg. Nem tudom. Nem akarok pofára esni. Te még mindig őt szereted.

- Nem akarok szerelmes lenni belé többé… Annyira fáj… - A gombócot nagyon keménynek érzem a torkomban.

- Én… Mennem kell. Sajnálom…. Én… Majd hívlak… Én… - Kinyújtja a kezét, és megérinti a karomat.

- Igazán sajnálom. – Aztán végigfut a folyosón.

Hat órával később

Amikor kijózanodok, rájövök, hogy tartozok Carának egy nagy magyarázattal.

Amikor felhívom, nem veszi fel, úgyhogy hagyok neki egy üzenetet.

Egy egyszerű magyarázatot, és hogy „kérlek, gyere át”.

Nem számítok rá, de egy órán belül megérkezik.

Fáradtnak látszik, mintha egész nap sírt volna, és ettől bűntudatom van.

- Szia... Gyere be… - mondom lágyan, aztán bevezetem a nappaliba.

Lassan leül, én pedig gyorsan elkezdek magyarázkodni.

- Annyira sajnálom az előbbieket, rossz napom volt. Én… Nem aludtam, aztán amikor végre elaludtam, róla álmodtam… ez… valahogy… Tönkretette a napomat. Tudod, hogy jobb vagyok ennél.

Figyel egy pillanatig, aztán megvonja a vállát.

- Tudom? Minél jobb, Négyes? Azt tudom, hogy úgy teszel, mintha jobb lennél. Tudom, hogy még mindig minden este iszol.

- Nem… ez… - Megállok, mert igaza van, és ez igaz.

- Sajnálom – sóhajtom.

Picit bólint.

- Rendben van. Én csak… Bárcsak könnyebbé tehetném neked.

Ideges. Meg tudom mondani abból, ahogy lélegzik.

- Négyes, érzel irántam valamit? – kérdezi halkan.

Rágom az ajkam.

- Tessék?

- Tudnál válaszolni a kérdésre? Kérlek?

Minden nap bűntudatom van amiatt, amit Cara iránt érzek. Olyannyira, hogy próbálok nem gondolni rá, de itt van, bámul rám azokkal a szemekkel és szomorú arckifejezéssel… Nem tagadhatom többé.

Kedvelem Carát.

Ő a legjobb barátom, és kedvelem, ezért is akartam megcsókolni hat órával ezelőtt.

Nem tudom, hogy csináljam.

Nem tudom, hogy szeressek valakit, aki nem Tris.

Behunyom a szemem egy pillanatra, és arra gondolok, hogy „Tris, bocsáss meg.”

- Igen.

Néhány pillanat múlva lassan bólint.

- Szedd össze magad, Négyes. Hagyd abba az ivást. Ne rejtőzködj a lakásodban. Látogasd meg Zeke-t. Látogasd meg anyádat. Csinálj valamit. Élj!

- Figyelmen kívül hagytad a tényt, hogy azt mondtam, érzek irántad valamit?

- Igen. Amíg össze nem szeded magad. Meg akarom próbálni, Négyes, de nem akarok pofára esni, és tuti nem fogom végignézni, ahogy eszméletlenre iszod magad.

- Lehetünk barátok? Amíg… Amíg összeszedem magam?

Elmosolyodik, aztán bólint.

- Mindig lehetünk barátok, Négyes.



Két évvel Tris után

TOBIAS


Furcsán érzem magam.

Azelőtt soha nem voltam igazi randin.

Volt az a kínos dupla randi Zeke-kel, ami négy perc alatt véget ért, és minden Trisszel kettesben töltött idő randinak tűnt, de ez… ez egy igazi.

Csak, ez nem volt túl romantikus.

Cara és én azt csináltuk, amit mindig.

Elmentünk vacsorázni, most pedig sétálunk az éjszakában, és közben „Kizáró okot” játszunk.

Nem próbált megcsókolni, vagy megfogni a kezem, vagy valami.

Én sem próbáltam megtenni egyiket sem, de a lányok szeretik az ilyen dolgokat, nem?

- Hmm… - Cara az ajkába harap, ahogy gondolkodik. – Kizáró ok…. Rendben. Valaki, aki nem olvas… - Felnéz rám.

- Te jössz.

Felsóhajtok, és gondolkodok egy pillanatig.

- Nem tudom… Azt hiszem… Valaki, aki nem tusol rendszeresen.

Cara összehúzott szemmel néz rám.

- Mindig csak a felszínnel foglalkozol. Menj egy kicsit mélyebbre, kérlek.

Megvakarom a tarkómat, próbálok gondolkodni.

A Kizáró ok nehéz játék nekem, főként, mert nem igazán tudom elképzelni magam egy kapcsolatban.

- Azt hiszem… Valaki, aki gyereket akar.

Cara megtorpan, és bámul rám egy ideig.

- Nincs gyerek?

Picit bólintok.

- … Egyáltalán?

Vállat vonok kicsit.

- Ez nem olyasmi, amit akarok.

Szomorúan néz egy pillanatig, de csak egy másodpercig tart, aztán elmosolyodik.

- Nos, az jó. El tudod képzelni, hogy egy másik Négyes rohangál itt? Nincs elég komorság és homlokráncolás körülötted?

- Ha. Ha. – Forgatom a szemem.

A kezem súrolja az övét, ahogy sétálunk, és mielőtt észrevenném, a keze az enyémben van.

- Négyes?

- Hm? – Próbálok nem olyan zavartnak hangzani, mint amilyen vagyok.

- Örülök, hogy abbahagytad az ivást.

- Én is örülök, hogy abbahagytam az ivást – motyogom.

Egy hosszú pillanatig csendben vagyunk, aztán felém fordul.

- Négyes? Most már nem húzódnék el.

Megállok, hogy beszélhessek hozzá.

- Tessék?

- Ha megcsókolnál, most… én… Én nem húzódnék el.

Egy pillanatig bámulom, aztán a tekintetem az ajkára vándorol.

Enyhén remeg az ajka, ettől összeszorul a szívem. Cara édes, és őszinte, és megmentett magamtól.

Annyival tartozom neki, és még mindig nem tudom, hogy hogyan adjam neki a szívem úgy, ahogy ő szeretné.

- Oké… - mondom halkan, aztán lehajtom a fejem, és megcsókolom. Ő magasabb, mint Tris, és az ajka teljesen más.

Nincs tűzijáték, mint Trisszel, de van valami.

Elhúzódok, ő pedig pislog rám, mint a csillagok a szeme tükrében.

Egy lágy, kicsi „Hűha…” hagyja el az ajkát.

Elvigyorodok.

- Hűha, mi? – Felvonom a szemöldököm.

- Ó, fogd be, Négyes – Olyan bosszankodónak hangzik, hogy szinte őrültségnek tűnik, hogy egy másodperce még csókolóztunk.

Csendben maradok, de nem tudom abbahagyni a vigyorgást.

- Hűha… - motyogom, aztán megint nevetek.

- Soha többet nem csókollak meg – mondja kemény arckifejezéssel.

- Ó, gyerünk már, Cara. Ez hűha volt!

Összeráncolja a homlokát.

- Visszataszító vagy. Vigyél haza. – Elindul előttem, de megragadom a karját, és visszahúzom magamhoz.

- Sajnálom. Könnyű téged felingerelni.

Kicsit elpirul.

- Ja, igen. Téged meg könnyű szeretni.

A szavaira a gyomrom a cipőmig süllyed.

Nem akarom, hogy szeressen.

Minden porcikám sikoltozik, hogy „ Ne! Fordulj vissza, Cara! Ne csináld ezt! Ne szeress engem! Túl sérült vagyok, nem érdemlem ezt. Megtört vagyok.”

… De semmit nem mondok ki hangosan.

Helyette megszólalok.

- Hadd vigyelek haza.


5 megjegyzés:

  1. Jó volt olvasni ezt a fejezetet..szerettem :) Aranyos volt ahogy Cara és Négyes összemelegedtek, de nekem még mindig a FourTris a favoritom, szóval jobban örültem volna ha Cara helyett Trissel csókolóznak :PP Nemtudom..szerintem ők ketten a tökéletes pár :) Mint ahogy leírtad, amikor Négyes megcsókolta, nem volt tűzijáték mint Trisnél :/
    Már várom a jövőhetet a következő rész miatt :)
    Köszi Márti, ügyes vagy! Puszi!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. egyes érzéseim voltak ezzel a fejezettel kapcsolatban. Aranyos volt, de egyetértek veled, FourTris az igazi... (Én nem vagyok Cara-fan xD)
      Szívesen, és köszönöm, hogy írtál!!!

      Törlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  3. Néha vannak pillanatok, amikor szeretem Carát, de én sem vagyok túlzottan oda érte.
    Mikor először olvastam ezt a részt, akkor nagyon szerettem Carát, mert örültem, hogy Tobias miatta nem lett egy semmirekellő alkoholista. Most azonban valahogy nem váltotta ki belőlem ezt a hatást.
    Mintha ráerőltetné magát Tobiasra, mert most a sebezhetősége miatt könnyű célpont. Cara pedig okos lány, és megszerzi, amit akar.
    Amikor később összejön Calebbel, meg jóban lesznek Trisszel, akkor kicsit jobban kedvelem. :)
    Köszi a fordítást, Márti! Pusz!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Töredelmesen bevallom, hogy én amikor először olvastam angolul ezt a ficit, ezeket a részeket el sem olvastam, mert nem bírtam Carát. Annyira most sem vagyok oda érte. Kicsit tényleg olyan érzés, hogy ráakaszkodik Tobiasra.
      Calebbel már jobban tetszett, sokkal jobban összeillenek.
      Szívesen, és köszi, hogy írtál! Puszi

      Törlés