Meg is hoztuk az Önzetlen döntések 31. fejezetét, ami már a Művelteknél indít, felvéve az előző rész fonalát. Innentől nem sok rózsás dolog fog történni,
Jó olvasás a fejezethez!
A fordítás Niki érdeme, akinek ezúton is jó nyaralást kívánok! És örül minden véleménynek.
Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.
31. fejezet
CALEB
Jeanine a szoba elejében járkál, gyorsan beszél, az izgatottság úgy áramlik keresztül rajta, mint az elektromosság egy nagyfeszültségű vezetéken.
Az utóbbi húsz percet azzal töltötte, hogy ismertesse velünk mindazt, amit a testvéremről tud.
Minden a helyére kerül, pontosan úgy, ahogy akarja, azon a módon, ahogy mondta, hogy történni fog.
Az egész arcáról leolvasható az öröm, de ez több ennél, több szimpla boldogságnál; izgatott, és ha Jeanine izgatott valami miatt, akkor lehetetlen, hogy ne érezd.
Az izgatottsága magával ragad, nem így a bűntudat, és ez teljesen a sajátom.
Mindettől egy kissé elbizonytalanodom.
Egy pillanatra körbetekint a szobában, mielőtt folytatja a beszédet.
- Tudni akarom, hogyan gondolkodik, mitől érzi jól magát, mi motiválja, mitől válik szenvedélyessé.
Megfordul, hogy ránk nézzen, körbevesszük a hosszú asztalt. Tenyerét egy percre a fekete felületre helyezi, végigmér minket.
Egy maréknyi ember van a szobában, emberek, akiket Jeanine megbízott azzal, hogy vezessék a Beatrice Prior-projektet.
Mindannyian tartoznak neki valamilyen módon.
Nem érzem magam közéjük illőnek.
Nem tartozom neki semmivel.
Nem tett értem semmit.
Azért vagyok itt, mert elárultam a húgomat, és ettől úgy gondolja, hogy megbízható vagyok.
Nem tudom, miféle ember vagyok.
- Bárcsak itt lehetnék, hogy magam felügyeljem a teszteléseket. Sajnálatos módon a következő néhány napban elfoglalt leszek – megáll egy másodpercre -, éppen ezért hagyom itt felelősnek Calebet.
A szoba morgások sorától zizeg, ahogy az asztal körül mindenki megfordul, hogy hitetlenkedve rám nézzen.
Felnézek Jeaninre, szemeim elkerekedtek a döbbenettől.
- Mi?
Rám mosolyog.
- Te ismered a legjobban, te hozhatod ki belőle a legtöbbet. Nem gondolod?
Gyorsan megrázom a fejem.
- Én… én nem hiszem, hogy túlságosan befogadó lesz velem.
- Caleb – mondja Jeanine, kissé megdönti a fejét, hangja békéltető tónusú -, tudom, hogy megtalálod a módját, hogy a te javadat szolgálja.
Lenézek az asztalra, majd lassan bólintok.
- Kitalálok valamit.
- Kitűnő – mondja Jeanine, ajkán veszélyes mosoly jelenik meg.
- Ez Caleb projektje – mondja Jeanine elég hangosan ahhoz, hogy megszüntesse a motyogást.
- Mindenki neki jelent. Érthető?
Kis morgás hangzik körbe a szobában, de végül mindenki beleegyezően bólint.
Ismét felém fordul.
- Caleb, hogyan szeretnéd folytatni?
Egy pillanatra beharapom az alsó ajkam.
- Feltételezem, hogy el kellene kezdenünk a tesztelést amilyen hamar csak lehetséges. Így lennének eredményeink, mire visszatér a… - Abbahagyom egy pillanatra.
Jeanine bizalmasan elmondta a tervét az Önfeláldozókkal kapcsolatosan.
Tudom, hogy miért megy el.
Csak nem teljesen vagyok biztos abban, hogy hangosan ki akarom mondani.
- … az elfoglaltságából – fejezem be végül.
- Remek. Mindenki a te parancsod alatt áll. A kísérleti szoba teljesen a tiétek.
Rám mosolyog, majd megfordul, hogy váltson néhány csendes szót valakivel, aki csak most lépett be a szobába.
Mivel teljesen feketébe van öltözve, feltételezem, hogy a Bátrakhoz tartozik.
Együtt elhagyják a termet, gyorsan és halkan beszélnek.
Nézem őket, míg el nem tűnnek szem elől.
A szoba megtelik suttogással, ami végül hangos morgásba fordul.
Nem tudom, hogyan kéne irányítanom ezt a „kísérletet”.
Itt senki sem vesz engem komolyan.
- Hé, jól vagy?
Feltekintek, és Carával találom magam szembe.
Annak a csapatnak a tagja, amit Jeanine összeállított a Beatrice Prior-projekthez.
És egyben a barátom is.
Lassan bólintok.
- Igen. Csak nem gondoltam, hogy az egész projekt az én vállamra fog majd nehezedni – megállok, kissé megrántom a vállam.
- Igen, nem hiszem, hogy erre bármelyikünk is számított. – Kinyújtja a kezét, és megérinti a vállam.
- Biztosan nehéz ez neked.
Gyorsan megrázom a fejem.
- Nem az.
- Caleb – mondja gyengéden.
Körbepillant egy percre, megbizonyosodva arról, hogy senki nem hall minket.
- Megértem. Csoport a család előtt, meg minden, de… őszinte lehetsz hozzám. Ő a testvéred. Ez nehéz neked.
Ismét megrázom a fejem.
- Én csak… nem tudom, mit csináljak. Képtelen vagyok rájönni, hogy ez a helyes vagy sem. Az a Beatrice, akit én ismerek, nem veszélyes, de ha ő tényleg az, aminek Jeanine mondja…
- Nos, csak egy mód van rá, hogy ezt kiderítsük. Megvizsgáljuk – mondja Cara csendesen.
- Bárcsak könnyebbé tehetném számára, fájdalommentessé, de…
- Nem ez az, ahogy Jeanine akarja. Tudom.
Hosszan felsóhajtok.
- Be kéne menned oda. Beszélj vele. Próbálj meg… nem tudom… kicsit enyhíteni a csapáson. Tudok nyerni neked némi időt, hogy egyedül légy vele, ha szükséged van rá.
- Nem tudom, hogy képes vagyok-e egyáltalán belenézni az arcába.
- Jobb lesz neki. Ki akarna mindebbe vakon belemenni?
Egy hosszú percig bámulom a padlót, majd hirtelen felállok, meghozva a döntésem.
- Adsz tíz percet?
Biccent egyet.
- Feltartom őket. Menj.
Gyorsan elhagyom a szobát, a gyomrom görcsben.
A liftet használom, hogy lejussak a zárkákhoz, ahol ők – mi – Beatrice-t őrzik.
Ez egy kis szoba a hosszú folyosó végén.
Zár helyett egy billentyűzet van közvetlenül az ajtó mellett a falra erősítve.
Beütöm a kódot, amit Jeanine megadott, és hallom, ahogy a szerkezet egy kattanással kinyílik.
Veszek egy mély levegőt, és benyomom az ajtót.
Beatrice a sarokba van húzódva, karjai a térde köré fonódva.
A látogatási nap óta nem láttam.
Itt, ebben a szobában, olyan kicsinek és tehetetlennek tűnik.
Ez az első alkalom, hogy igazán úgy tekintek rá, mint a kicsi húgomra.
Az éles légvételeiből meg tudom mondani, hogy sír.
Az ajtó kattanva becsukódik mögöttem.
A hangtól felugrik, majd odafordítja a fejét, hogy felnézzen rám.
Az arca könnyáztatott és vörös, testén pedig enyhe remegés áramlik keresztül, mintha órákig az esőben állt volna.
Nem tudom, mit tettek vele, mielőtt idehelyezték, de nem lehetett különösebben kellemes, ha ennyire feldúlta.
Egy pillanatig csak bámul rám, mintha képtelen lenne elhinni, hogy tényleg itt vagyok.
- Caleb – mondja egy hosszú perc múlva, hangja érdes.
- Beatrice – válaszolom suttogva.
- Mondd, hogy azért vagy itt, hogy segíts nekem – mondja bizonytalan hangon.
Azt hiszem, hogy amint kimondta a szavakat, már tudta, hogy nem igazak.
Bámulom egy hosszú pillanatig, próbálok visszaemlékezni a hangra, melyet az Önfeláldozóknál használtam, mikor a nagytestvéreként beszéltem hozzá.
- Caleb – mondja ismét, hangjában hallom a kétségbeesést.
Azt akarja, hogy megmentsem.
Én vagyok az utolsó reménye.
… De igazából egyáltalán semmiféle remény nem vagyok.
- Azért vagyok itt, hogy segítsek neked – mondom gyengéd hangon -, de azt hiszem, hogy ez nem olyan módon fog megtörténni, ahogy azt te akarod.
Megfigyelem a kinézetét.
A trikója a tetején szét van hasadva, a lyuk a kulcscsontjától a mellkasa kezdetéig húzódik.
Van egy nagy vágás a jobb karja belsején, a csuklójától a könyökéig.
Úgy néz ki, mintha csak nemrég állt volna el a vérzés.
- Mit jelentsen ez? Caleb, ki kell juttatnod innen! – sikítja, könnyekkel a torkában.
- Beatrice, légy ésszerű – mondom csendesen.
A karján levő vágás felé intek.
- Már beléd helyeztek egy nyomkövetőt. Sehová sem vihetlek anélkül, hogy azonnal meg ne tudják, merre vagy. Már azelőtt visszakerülnél ide, hogy egyáltalán elérnénk a kijáratot.
Egy pillanatra lenéz a karjára, aztán szemmagasságba emeli, bal kezét végigfuttatja a vágáson, mintha csak most venné észre, hogy ott van.
- Ez az, ami? – kérdi kíváncsian.
Bólintok.
- Nem emlékszel, hogy beléd helyezték?
- Semmire sem emlékszem – mondja gyengéd hangon, tekintete továbbra is a vágáson.
Lassan megrázza a fejét.
- Miért vagyok itt, Caleb?
- Jeanine vizsgálatokat akar rajtad végezni.
Ingatja a fejét.
- Miért? Mert Elfajzott vagyok? Ezt már tudja. Mi mást akar még?
Kissé megrántom a vállam.
Kezeit keresztbefonja a mellkasa előtt.
- És azután mi lesz? Micsoda?
- Még nem tudom.
- Meg fog engem ölni, Caleb.
Megrázom a fejem.
- Nem. Jeanine nem tenne ilyet…
Beatrice hangosan, hisztérikusan felnevet.
- Vicces, hogy mennyire jól ismered azt, akiről beszélek, nem igaz? Mit gondolsz, miért csinálja ezt? Van bármi fogalmad is arról, hogy mit tervez? Hogy mit… - megáll egy pillanatra.
- Ó, igaz. Elfelejtettem. Te annyira hűséges vagy a csoportodhoz, hogy még egy szikláról is követnéd. Ez vicces. A Műveltek az intelligenciáért vannak, de annyira ostobák vagytok.
A szavai mélyre hatolnak, de próbálom figyelmen kívül hagyni őket.
- Mit csinálsz itt, Caleb? Ha nem fogsz nekem segíteni, akkor nem kellene felajánlanod a hűségedet, vagy ilyesmi?
A padlóra koncentrálok az arca helyett.
- Ó, Istenem.
Mikor ismét felnézek rá, tágra nyílt szemekkel bámul engem.
- Te is a részese vagy ennek – mondja lágy hangon.
- Beatrice…
Lassan megrázza a fejét.
- Mit ad neked?
Nehezen nyelek.
Semmit. Semmit sem ad nekem. Azért csinálom ezt, mert a Művelteket választottam a családom helyett.
- Figyelj, csak néhány percem van még, hogy egyedül legyek veled. Azért jöttem ide, mert el akartam mondani, hogy én fogom futtatni a teszteket.
Felemeli a reszkető kezét, hogy eltakarja vele a száját, amint elkezd zokogni.
- Beatrice, megkönnyíthetem a számodra, csak engedned kell. Hagyd, hogy segítsek neked. Engedd, hogy végezzem a munkám. Működj együtt. Kérlek. A testvérem vagy. Nem akarlak bántani.
Csendben van egy pillanatig, keze továbbra is takarja a száját, mintha elfelejtette volna, hogy ott van, majd tesz felém néhány lépést.
Ledobja a kezét a szájáról, aztán mindkét kezével kinyúl, az arcomhoz szorítja őket.
Előrehajol, szemei egy hosszú percig az arcomat kutatják.
- Beatrice, mit csinálsz?
- Megnézem, hogy maradt-e még ott benn bármilyen nyoma a bátyámnak.
Szavai mellbe vágnak, kényelmetlenül érzem magam, miközben folytatja az arcom fürkészését.
Egy örökkévalóságnak tűnő idő után leengedi a kezét az oldalához.
- Beatrice? – kérdem, hangomban bizonytalanság.
Kissé megdönti a fejét.
Aztán köp.
Közvetlenül az arcomba.
Szemeim egy másodpercre elkerekednek, aztán pislogok, és a kézfejemmel letörlöm az arcom.
Néhányszor megrázza a fejét, bámulva rám.
- Nem maradt semmi. Te most már teljesen Művelt vagy.
- Beatrice…
- Menj ki.
- Beatrice, kérlek…
- Menj ki, vagy Istenre esküszöm, hogy megtalálom a módját, hogy megöljelek ebben a szobában.
Bámulom egy pillanatig.
- Könnyebbé akarom ezt tenni a számodra.
- Nem… - rázza meg gyorsan a fejét.
- Te azt akarod, hogy enyhítsek némileg a bűntudaton, ami éjszakánként megbetegít. Nem fog megtörténni. Többé már nem vagy a bátyám. Már hosszú ideje elengedtem.
- Mit akarsz, mit tegyek? Nincs választásom.
- Mindig van választásod, Caleb!
Egy pillanatig végigfuttatom a kezem a hajamon, kifújom a levegőt.
- Sétálj ki velem ebből a teremből, Caleb. Sétálj ki ebből a teremből, vigyél el a csoportnélküli szektorba. Vigyél el Tobiashoz, és esküszöm, esküszöm, hogy találunk rá módot, hogy téged is megvédjünk.
Nézem őt egy másodpercig.
Mindig is lenyűgözött az eltökéltsége.
A lelke.
De semmi sem lenne képes megvédeni, ha most elfordulok Jeanine-től.
- Miért tenném ezt? – kérdem elhalt hangon. – Többé már nem vagyok a bátyád. Emlékszel?
Szája kinyílik egy pillanatra, miközben rám bámul.
Majd lassan visszasétál a sarokba, ahol eredetileg volt, mikor bejöttem.
Felveszi az eredeti pozícióját, karjait a térde köré fonja, tekintete az előtte levő falon.
Lemondott rólam, és én nem hibáztatom.
Én is lemondtam magamról, de mielőtt elindulhatnék, ismét hallom a hangját.
- Anya és apa nagyot csalódnának benned, Caleb Prior.
Megállok, kezemet az ajtóhoz szorítom.
- Talán ők többé már nem a szüleim – motyogom, mielőtt elhagyom a szobát, megbizonyosodva arról, hogy az ajtó bezárt mögöttem.
Egy pillanatra nekidöntöm a hátam az ajtónak, veszek egy mély levegőt.
Ez sokkal intenzívebb volt, mint amire számítottam.
- Készen áll?
Mikor felnézek, Cara tart felém két teljesen feketébe öltözött férfival.
- Nem, de én igen. – Eltolom magam az ajtótól, és a Carát kísérő két férfi felé fordulok.
- Most mát Bátor kíséretünk is van?
- Ő Peter, ő pedig Drew – mondja Cara.
- Jeanine azt mondta, azért vannak itt, hogy visszatartsák és irányítsák őt. Csak a biztonság kedvéért, ha a szérumok már nem lennének elegendőek.
Lassan bólintok.
- Örülök a találkozásnak – mondom szórakozott hangon.
- Hasonlóképpen – mondja Peter vigyorogva.
- Akarod, hogy felvigyük neked a tesztszobába?
- Kérlek – mondom, amint elfordulok, hogy beüssem a kódot a billentyűzeten, és beengedem őket a szobába.
Pillanatok alatt eltűnnek benne.
- Hogy ment? – kérdi Cara.
Megrázom a fejem, majd megvonom a vállam.
- Azt hiszem, hogy számára rosszabbá tettem… de magamnak könnyebbé.
- Ez csak kutatás, Caleb. A nagyobb jó érdekében – mondja Cara.
- Igen.
Keményen az alsó ajkamba harapok.
Aztán együtt felsétálunk a tesztszobába.
TOBIAS
Miközben a külső kerületről felnézek a Művelt főhadiszállásra, eláraszt az a nyomasztó észrevétel, hogy nincs tervem.
Nincs tervem, fogalmam sincs, hogyan juthatnék be észrevétlenül, és ha sikerül is bejutnom, akkor sem tudom befolyásolni Trist.
A tény, hogy minden bejáratnál Bátor őröket látok, nem igazán segít a helyzetemben.
Elvesztettem őt.
A gondolat kavarog a fejemben, és ettől hányingerem lesz.
Behunyom a szemem, és hagyom, hogy a szél lehűtse a hirtelen kivörösödött és forró arcom.
- Találnom kell egy utat befelé – motyogom magamnak.
Miért döntöttem úgy, hogy egyedül jövök ide?
Miért döntöttem úgy, hogy egyáltalán idejövök?
Lennie kell egy jobb módszernek.
Talán csak nem vagyok elég okos ahhoz, hogy megtaláljam.
- Francba… - suttogom.
Nyilvánvaló számomra, hogy a Bátor őrök miattam vannak itt.
Jeanine egy okos nő.
Tudja, hogy abban a pillanatban, mikor észreveszem, hogy Trist elvitték, utána fogok jönni.
Számított rá.
Talán még akarta is, bár nem tudom, hogy milyen indíték áll mindez mögött.
Segítségre van szükségem.
Az egyetlen személy, akiről tudom, hogy elég okos ahhoz, hogy bejutasson a Műveltekhez, a csoportnélküli szektorban van, várva a barátnőm halálát.
Az anyám.
Vetek egy utolsó pillantást a Műveltek épületére, veszek egy mély levegőt, majd elindulok vissza az csoportnélküliekhez.
***
Mikor visszaérek, mindenki az alsóbb szektorokban gyülekezik.
Hamarosan vacsoraidő, és mindenki hangosan beszélget, osztja az ételt, és nevet.
Nem úgy tűnnek, mint egy csapatnyi ember, akik arra készülnek, hogy szembeszálljanak a Műveltekkel az Önfeláldozók védelmében.
Amint keresztülhaladok a szektoron, egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy megváltozott a légkör.
Csak nem tudok rájönni, hogy miért.
Mikor végre elérem Evelyn szobáját, a gyomrom összeszorul.
Miért érzem mindig ezt a kényelmetlenséget, mielőtt beszélek vele?
Az ajtaja résnyire nyitva van, amin keresztül láthatom, ahogy Zach beszél Evelynnel, bár nem látom őt, a szája gyorsan mozog.
- Ez mindenkinek jobb lesz, Evelyn – mondja Zach.
- Hagyjuk, hogy a Bátrak és a Műveltek elvégezzék helyettünk a piszkos munkát. Döntsék meg a kormányt. Aztán belépünk. Jelenleg nincs értelme, hogy csatlakozzunk a háborúba.
Szavai után néhány másodpercnyi hallgatás következik, aztán Evelyn válaszára megborzongok.
- Igazad van. Célszerűtlen lenne a csoportnélkülieket most háborúba küldeni. Nem állunk készen.
- Így hát várunk – tart ki mellette Zach.
Evelyn sóhajt.
- Így hát várunk – mondja lágy hangon.
Zach kinyújtja a karját, feltételezem, megérintette Evelyn vállát, majd elindul az ajtó felé.
A falhoz szorítom magam, így nem fog meglátni.
Az ajtó kitárul, én pedig figyelem, ahogy végigmegy a folyosón, a többi csoportnélküli felé.
Eltolom magam a faltól, és a nyitott ajtón keresztül besétálok Evelyn szobájába.
A matracon ül, bámulja maga előtt a falat.
Felnéz, mikor belépek az ajtón.
- Tobias – mondja, mintha meglepődne, hogy lát.
Gyorsan feláll.
- Visszajöttél… azt hittem, hogy…
Erősen megrázza a fejét.
- Nem számít, hogy mit gondoltam. Annyira boldog vagyok, hogy itt vagy.
- Az vagy? – kérdezem.
- Természetesen az vagyok – mondja enyhe védekezéssel a hangjában.
Tesz felém néhány lépést.
- Hol voltál?
- Elmentem a Műveltekhez – mondom röviden.
Kissé megdönti a fejét.
- És mit találtál?
Felsóhajtok.
- Semmit. Semmi használhatót… Náluk van Tris, de ezt már tudtam.
- Hogy bizonyosodtál meg róla? – erősködik.
- A helyet körülvevő tizenöt őr elárulja nekem, hogy van valamijük, amit akarok.
Megállok egy pillanatra.
- Mi folyik itt pontosan?
Kissé megrázza a fejét.
- Nem tudom, mire gondolsz.
- Hallottalak téged és Zachet – mondom.
Sóhajt egyet.
- Hát, igen, akkor beszélnünk kellene erről.
Nekidőlök a falnak.
- Csupa fül vagyok.
- Zach és én csak átvettük a tervet, hogy segítsünk az Önfeláldozóknak, és túl sok hibát fedeztünk fel benne.
- Ez nem annak hallatszott. Úgy hangzott, mintha azt akartad volna, hogy a Műveltek sikerrel járjanak, és így át tudnád venni a hatalmat.
Összeszorítja az ajkait.
- Tobias, arra van szükségem, hogy ezt politikai szemszögből nézd.
Kifújom a levegőt.
- Ez az egész végig rólad szólt, nem igaz? Politika. Nem érdekelnek az Önfeláldozók, még csak a csoportnélküliekkel sem törődsz.
- Ez nem igaz.
- De igen, az.
- Tobias…
- Azt mondtad, hogy segíteni fogunk nekik.
- Az ezelőtt volt.
- MI előtt?!
Elkerekedett szemekkel néz rám.
- Nyugodj meg, Tobias.
- Én nyugodt vagyok. Mi előtt?
- Mielőtt rájöttem, hogy engednem kell lezajlani ezt a támadást, a nagyobb jó érdekében.
Erősen megrázom a fejem.
- Mi?
- Az Önfeláldozóknak meg kell bukniuk, Tobias. Ez az egyetlen mód arra, hogy…
- Mire? Miért szükséges ennek megtörténnie? – erősködöm.
- Azért, hogy új vezetőség jöhessen létre. Akár Jeanine, akár…
- Te – mondom.
Néz engem egy pillanatig.
- Nos, ez nem lenne jobb, mint Jeanine?
- Jelenleg nem teljesen vagyok biztos benne.
- Tobias…
- Eközben te csak hagynád, hogy egy csomó ártatlan ember meghaljon, hogy te lehess az új világvezető? Megőrültél?
- Nem, Tobias. A végén ezreket fogok megmenteni. Csak gondolkozz, gondold végig egy percre!
Kifújom a levegőt.
- Minden háborúnak vannak áldozatai – folytatja.
Hangosan felhorkantok.
- Tobias, állj mellém, higgy bennem. Okkal jöttél vissza ide, nem igaz?
- Azért jöttem vissza ide, hogy a segítségedet kérjem, de most már látom, hogy ez egy ostoba döntés volt.
- Az én segítségemet?
- Hogy bejussak a Műveltekhez, át azokon a Bátor őrökön.
- Bátor őrök? – Rázza meg Evelyn a fejét. – Jeanine tudja, hogy el fogsz menni hozzá. Felkészült rá.
- Akkor hogy jutok be oda?
Evelyn sóhajt egyet.
- Sehogy.
Szavai sokkolóan hatnak rám.
- Sehogy? – ismétlem.
Evelyn végigfuttatja a kezét a haján.
- Ez biztos halál a számodra, Tobias. Magához csalogat. Nem látod?
- Azt akarod, hogy csak úgy hagyjam ott Trist?
- Azt akarom, hogy vedd le a szemellenződ, és fogd fel, hogy néha magadra is kell gondolnod.
- Úgy ahogy te tetted, mikor otthagytál Marcusszal?
Meg tudom mondani, hogy a szavaim ütésként érik, de folytatja.
- Tobias, csak gondold át. Ha a dolgok úgy mennek, ahogy akarjuk, akkor abban a másodpercben, ahogy hatalomra kerülök, ki tudom neked hozni Trist, meg tudom…
Hangosan felnevetek.
- Igen, mert jelenleg Tris a legnagyobb aggodalmad – mondom, hangomból csöpög a szarkazmus.
- Tobias…
- Tris valószínűleg halott lesz, mielőtt a támadásnak vége. Ne használd őt alkualapnak arra, amit tőlem akarsz. Ez nem fog működni.
- Ha lenne más mód, Tobias, egy másodperc alatt megtenném.
Egy hosszú percig bámulom őt, valóban végigmérem.
Az anyám.
Először jövök rá, hogy nekünk soha nem lesz normális kapcsolatunk, mert pontosan olyan, mint Marcus.
A hatalom sokkal fontosabb neki, mint én.
Mindig az lesz.
Ez az oka annak, hogy nem vitt magával, mikor elment.
Milyen erőre tehetett volna szert, ha ott ugrál körülötte egy kilencéves?
- Kész vagyok – mondom hangos, határozott hangon.
- Tessék?
Megrázom a fejem.
- Végeztem. Végeztem veled. Ezzel.
- Tobias…
- Állj! Vége! Nem akarok semmilyen részt ebből, vagy belőled. Végeztem. – Gyorsan az ajtó felé fordulok.
- Hová mész?! – Gyorsan feláll, hogy kövessen az ajtóhoz.
- Az Önfeláldozókhoz. Marcushoz. Mert bízom ISTENBEN, hogy neki jobb terve van a tiednél.
Bocsánat, hogy csak most írok. Múlt héten annyira szabadságoltam magam, hogy még a fejezetet elolvasni is majdnem elfelejtettem...
VálaszTörlésNa szóval, valaki segítene nekem kinyírni Calebet??? Ennyire már nem lehet Jeannine befolyása alatt! Ekkora egy hülyét! Fogja már fel végre, hogy a saját testvérét készül kínozni. Mert a tesztelgetés és vizsgálgatás gondolom nem lesz fájdalommentes. Szegény Tris! Tarts ki!!!
És Tobias te is! Úgy sajnálom szegényt, annyira aggódik Trisért. Gondolom nem alaptalanul.
Köszi a fordítást, Niki! Szép munka!
Semmi gond! :)
TörlésÉn is hasonló cipőben jártam. Kellett egy hét, mire visszarendeződtek a dolgok a normál kerékvágásba :D
Szerintem sokan szeretnék most Calebet Tris helyébe rakni, hogy őt tesztelgessék, meg a Művelt agyát.
Ő a tipikus Művelt, nem látja meg az embert, csak egy darab húsnak tekinti, amiből lehet adatokat nyerni. Bár azért legalább az meghathatná egy kicsit, hogy a testvéréről van szó. :(
Köszönöm, hogy írtál! Puszi!