Fanfic fordítás: Önzetlen döntések - 33. fejezet

A hét kezdéseként itt is van az Önzetlen döntések 33. fejezete. Tobias nem várt szövetségeket talál a barátnője megmentésére, aki közben újabb kísérletekkel kénytelen szembenézni.
Bizony, az izgalmak tovább folytatódna, ahogy egyre közeledünk a támadáshoz.

Jó olvasás a fejezethez!

A fordítás Niki érdeme!

Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.

33. fejezet

TOBIAS

Ahogy Marcus házának – a régi házamnak – ajtaján kopogok, pánikba esem.

Ez egy hiba.

Bízni az apámban mindig tévedés.

Már csupán attól felrobban a fejem, hogy segítséget kérek tőle, de milyen választásom lenne?

Az Evelyntől való segítségkérés már felrobbantotta a fejem.

Ez minden, ami maradt.

Az egyetlen módja, hogy megmentsem Trist.

A gyomrom kényelmetlenül összecsavarodik a gondolatra.

Kifutok az időből.

Nincs többé választásom.

Marcus Eaton az egyetlen, ami maradt, és ezt egyszerűen el kell fogadnom.

Próbálom figyelmen kívül hagyni a félelmet, ami a gyomromba süllyed, miközben felemelem az öklöm, hogy ismét kopogjak az ajtón.

A kopogás közepén az ajtó kitárul.

Gyorsan leejtem a kezem, majd felemelem a tekintetem, hogy találkozzon az apáméval.

Azonnal azt kívánom, hogy ne tettem volna.

A merev nézésétől úgy érzem, mintha kilenc éves lennék, későn hazaérve, szembenézve az övvel.

- Tobias…

Attól, ahogy a nevemet mondja, még mindig megalázkodom.

Hogyan tud beleilleszteni egy három szótagos szóba ennyi csalódottságot és ítéletet?

Veszek egy mély levegőt, kihúzom a vállam, és megköszörülöm a torkom, előkészítve magam a beszédre, de hangosan felhorkant mielőtt megformálhatnám a szavakat.

- A világot ígérte neked, majd egy csettintéssel elvette az egészet, ugye? – kérdi egy önelégült mosollyal az arcán.

A szavai egy olyan akaratlan érzelmi reakciót idéznek elő bennem, amire nem számítottam.

Evelyn árulása jobban fáj, mint azt be akarnám vallani, és Marcus „én megmondtam” hozzáállása nem segít.

Keményen ráharapok az arcom belsejére, hogy egyben tartsam magam.

Ismét megköszörülöm a torkom.

- Igen – mondom tiszta hangon.

Mi értelme lenne most hazudni?

Marcus bámul rám, előre-hátra rázza a fejét.

- És? – kérdi várakozón.

Kifújom a levegőt, és lenyelem a büszkeségem.

- Igazad volt, és sosem kellett volna bíznom benne. Sosem kellett volna…

Egy pillanatra behunyom a szemem, majd megrázom a fejem.

- Nem vagyok talpnyaló. Nincs rá szükségem. Nem akarok visszajönni az életedbe vagy az Önfeláldozókhoz, nem ezért vagyok itt.

- Hát, valamire nagyon nagy szükséged lehet, hogy visszarángattad ide magad ezzel a szánalmas kifejezéssel az arcodon.

Sóhajtok egyet.

- A segítségedre van szükségem.

- Az én segítségemre?

Lassan bólintok.

- Észrevétlenül be kell jutnom a Műveltekhez, és gyorsan.

Megállok egy pillanatra, nézem az arcán a reakcióját, de nincs semmi.

- Mije van a Művelteknek, amit akarsz? – kérdi.

- Tris – mondom csendesen. – Beatrice Prior.

Szemei egy másodpercre elkerekednek, majd kifújja a levegőt.

- Tobias, még ha be is tudlak juttatni oda, nincs rá garancia, hogy élve kijutsz onnan.

- Nem érdekel – mondom gyorsan.

Végignéz rajtam egy percig, majd végül bólint.

- Gyere be.

Könnyedén bemegyek az ajtón, az Önfeláldozó otthonom ismerőssége akkorát üt rajtam, mint egy tonna tégla.

Minden ugyanolyan, egészen az illatáig.

Nem tudom miért, de azt feltételeztem, hogy nélkülem valami változni fog.

Hogy maradhatott ez a ház ennyire mozdulatlan, mikor én olyan sokat változtam?

- Hiányzott? – kérdi Marcus önelégült hangon.

- A legkevésbé sem – motyogom az orrom alatt, mielőtt szembefordulok vele.

- A konyhában tudunk beszélni. Van néhány dolog, amit végig kéne vegyünk, mielőtt beleássuk magunkat az összetörésed és bejutásod kérdésébe. – Megáll egy pillanatra.

- Bízom benne, hogy tudod az utat – mondja, amint a konyha irányába mutat.

Keresztülmegyek a bejárati folyosón, hagyom, hogy a lában az ismerős konyhába vezessen, a gyomromat percről percre nehezebbnek érzem.

Mikor elérem a konyhaajtót, megállok, megdöbbenve a tényen, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki ma este késő esti látogatást tesz Marcusnál.

A tanács számos tagja ül a hosszú konyhaasztalunknál. Legtöbbjük a belépésemre odafordul, hogy rám nézzen, de vannak néhányan, akik annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy egyáltalán nem veszik észre a jelenlétem.

Hagyom, hogy a tekintetem egy pillanatra lassan végigmérjen minden embert.

Korábban már majdnem mindenkivel találkoztam legalább egyszer.

Mikor a tekintetem az asztal végéhez ér, a szívem a cipőmbe süllyed.

Az asztal végén Andrew és Natalie Prior ül.

Amint kiszúrom őket, képtelen vagyok levenni róluk a tekintetem; Natalie-ról, aki annyira hasonlít Beatrice-re, és Andrew-ról, aki inkább Calebre emlékeztet.

Nem vagyok felkészülve rá, hogy elmondjam nekik, amit elkerülhetetlenül meg kell tennem: hogy elvesztettem a lányukat.

Bár ezer évvel ezelőttinek tűnik, Natalie egyszer megbízott azzal, hogy gondoskodjak a lányáról, és igaz, hogy ez még az Önfeláldozó időszakban volt, de attól még teljes felelősséget érzek.

Nem hibáztatnám, ha ezt felhozná ellenem, habár a harag nem jellemző az Önfeláldozó tagokra.

Marcus odajön mögém, és kezét a vállamra helyezi, mielőtt hellyel kínál.

- Mi folyik itt? – kérdem hosszú csend után.

- Kérlek, ülj le, Tobias – erősködik Marcus.

Teszem, amit mondanak, a testem robotpilóta módban van, még mindig próbálom túltenni magam a sokkon, hogy látom Tris szüleit.

Marcus vár egy pillanatot, mielőtt megszólal.

- Gyülekezünk. – Figyeli a reakciómat, de képtelen vagyok megszólalni.

- Már régóta tudok az Önfeláldozók elleni támadásról, Tobias. Mindent megteszünk azért, hogy annyi Önfeláldozónak segítsünk, ahánynak csak tudunk.

Bámulok rá, a szám enyhén nyitva.

- Hogyan? – kérdezem, a hangom inkább volt rekedt suttogás, mint azt vártam.

Marcus egy pillanatra összenyomja a kezét.

- A csoporton belül menedékházak vannak felállítva. A cél, hogy olyan sok embert juttassunk a menedékházakba, amennyit csak tudunk. Aztán mikor eljön a megfelelő idő, mindenkit elköltöztetünk a Barátságosakhoz. Johanna beleegyezett abba, hogy biztonsági menedékként fognak funkcionálni.

Forog a fejem ettől a sok új információtól.

- Barátságosak… - hagyja el a szó az ajkam, amint az agyam próbálja jegyezni a tervet.

Mindig tudtam, hogy az apám kapcsoltban áll a nem hivatalos Barátságos vezetővel, Johannával.

Azt hiszem, ez végre kapóra jön.

- Hány menedékház…

- Három – szakít gyorsan félbe, kitalálva a kérdést, mielőtt teljesen feltehettem volna.

Gyorsan megrázom a fejem.

- Az nem elég…

- Lesznek áldozatok, Tobias. Lenniük kell. Ez nem egy játék, vagy valami, aminek rögzített a vége, ez… - kissé felsóhajt.

- Ez háború, Tobias, és a háborúban vannak áldozatok. Lenniük kell.

Nehezen nyelek.

Lassan kezdem felfogni, hogy ebből nincs könnyű kiút.

Marcusnak igaza van.

Ez egy háború, vagy legalább is abba fog fordulni, és nem tehetek mást, mint imádkozom, hogy élve ki tudja hozni Trist.

- Segíteni akarok minden lehetséges módon, ahogy csak tudok – mondom határozott hangon.

Marcus bólint.

- Boldog vagyok, hogy ezt hallom, de először Beatrice-nak fogsz segíteni.

Hallom, ahogy egy szék nekicsikordul a padlónak, miközben valaki feláll az asztal másik oldalán.

Mikor felnézek, észreveszem, hogy Andrew és Natalie mindketten felkeltek Tris nevének említésére.

Natalie az, aki elsőként odajön hozzám, és elfoglalja a mellettem levő üres széket.

- Mi történt Beatrice-szel? – kérdi, tekintete aggodalommal teli.

Nem vagyok képes egy másodpercnél hosszabban rá nézni.

Lassan megrázom a fejem.

- A Műveltek elvitték őt a Bátraktól. – Kissé megrántom a vállam. – Ennél többet nem tudok.

Natalie behunyja a szemét, majd a szájához szorítja a kezét.

Ekkor Andrew is elindul felénk.

A kezeim remegnek ezen a ponton, és ez minden, amit tehetek, hogy ne omoljak össze Natalie-hoz hasonlóan.

Váratlanul előremozdul, karjait körém fonja, és egy pillanatra szorosan magához von.

Nem tagadom, hogy megnyugtató az ölelés.

Marcus felnéz Andrew-ra, majd néhány másodpercig halkan beszélgetnek, én pedig nem törődöm azzal, hogy megfejtsem.

Natalie elhúzódik tőlem, hogy rám nézzen, meleg kezeit az arcomon pihenteti.

- Jól vagy? – kérdi tőlem.

Megdöbbenek a kérdésétől.

Nem érdemlem meg a kedvességét.

Nem azok után, hogy cserbenhagytam.

Kissé biccentek a fejemmel.

- Jól vagyok… legalább is annyira, amennyire jelenleg jól lehetek. Én… én meg fogom próbálni, hogy visszaszerezzem, ezért vagyok itt.

Kissé elmosolyodik.

- Persze, hogy meg fogod – mondja szelíden.

Egy kéz nehezedik a vállamra, én pedig felnézek, és Tris apjával találom magam szembe.

- Be kell jutnod a Műveltekhez – közli, mint egy tényt, nem pedig kérést, de mégis bólintok.

- Be tudunk juttatni oda – mondja gyorsan. átnyúl az asztalon egy nagy darab papírért, és elénk csúsztatja.

Mikor lenézek rá, felismerem, hogy ez a Műveltek központjának a térképe.

- A Műveltek voltak az eredeti csoportom – mondja Andrew röviden, mintha próbálná törölni élete azon szakaszának emlékeit.

Kisimítja előttünk a térképet, majd felnéz rám.

- Megfigyelted a határait?

Az alsó ajkamba harapok, majd bólintok.

- Bátor őrök vannak szinte mindenhol. – Átnyúlok az asztalon egy tollért, majd gyengéden bekarikázom a helyeket, ahol az őröket láttam.

A jelöléseimmel a térképen láthatjuk, hogy minden bejáratot Bátrak őriznek.

Andrew megragadja a tollat, és egy kört rajzol a központ felépítésének a hátuljára, két hátsó bejárat közé.

- Ott – mondja, a frissen rajzolt körére mutatva.

- Ott van egy alagút bejárat.

Gyorsan felnézek rá.

- Miért?

Nem néz rám, mikor válaszol, helyette tekintetét Natalie-ra fókuszálja.

- Jeanine.

- Miért van Jeanine-nek szüksége egy alagúti bejáratra, és ami még jobb, hogy honnan tudsz te erről?

Andrew egy pillanatig úgy tűnik, hogy kínosan érzi magát, de az egész nem tart tovább, mint egy másodperc.

- Kedveli azt a képességet, hogy láthatatlanul tud mozogni. Az alagút gondoskodik ennek védelméről.

- De te honnan…

- Nem számít, honnan tudom – csattan fel Andrew, Natalie pedig a karjára helyezi a kezét, mintha figyelmeztetné Andrewt, hogy figyeljen a vérmérsékletére.

Andrew beszívja a levegőt.

- Akkor lesz érdemes menned, mikor a támadás elkezdődik. Jeanine akkor túl elfoglalt lesz ahhoz, hogy miattad aggódjon. Öntelt lesz és magabiztos, mivel már nála van Beatrice.

Néz engem egy pillanatig.

- Szükséged lesz egy figyelemelterelésre. Néhány Bátor őrt ott fog hagyni a helyén, míg távol van, de kétlem, hogy olyan sokan lesznek ott, mint amit korábban láttál. Szüksége van rájuk a támadáshoz.

Lassan megrázom a fejem.

- Miféle figyelemelterelés…

- Egy fegyveres. – Andrew Natalie-ra pillant, ő pedig lassan bólint.

- Veled megyek – mondja.

Egy hosszú percig bámulom őt.

- Van bármi tapasztalata a fegyverekkel? – A kérdés valószínűleg egy kicsit támadó, de Natalie-t nem olyan típusnak nézem, aki fegyvert forgat. Szerencsére nem dühösen néz rám, hanem inkább mosolyog.

- Az eredeti csoportom a Bátrak voltak, így azt mondom, hogy elég jól bánok a fegyverrel, igen.

Bámulom egy pillanatig, kissé leesik az állam.

Sokkal inkább hasonlít Beatrice-re, mint azt valaha is tudtam.

- A tehetségedre sokkal nagyobb szükségünk lenne itt, a támadás alatt, Natalie – vág közbe Marcus, olyan nézést küldve felé, amit ezelőtt oly sokszor láttam.

Rosszallás.

Natalie kissé ingatja a fejét.

- Ő a lányom, Marcus. Megyek.

Marcus egy pillanatig rajta tartja a tekintetét, de nem erőlteti a témát.

Andrew a figyelmét visszairányítja az előttünk levő térképre.

- A cellák egyikében lesz. – Karikáz be egy területet az alsó folyosón.

- Ott tartják a kísérleteiket. A cellának lesz egy belépési kódja. Négy karakter. – Felnéz rám. - Jeanine mindegyiket feljegyezve tartja az irodájában. – Bekarikáz egy részt a térképen, és megjelöli, hogy iroda.

- Minden jelszó különbözik, ahhoz kapcsolódik, akit megpróbálnak belül tartani.

Lassan bólintok, a térképet nézegetve.

Már most meg tudom mondani, hogy a legnehezebb rész észrevétlenül bejutni Jeanine irodájába.

- És most mi lesz? – kérdem csendesen.

Marcus keresztezi a karját a mellkasa előtt.

- Most várunk. Butaság lenne elkezdeni a támadás előtt egy kimenekítési tervet. Olyan zaklatottnak akarjuk Jeanine-t, amennyire csak lehetséges, ha esélyt akarunk arra, hogy téged és Beatrice-t is élve kihozzunk onnan.

Beleegyezően bólintok, de a gyomromban aggodalmat érzek.

Nem is emlékszem, hogy mikor volt utoljára, amikor bármi mást is éreztem, mint az aggodalom.

A várakozás lehetetlennek tűnik, de nincs választásom.

- Akkor ezt megbeszéltük – mondja végül Marcus.

- A kimentekítésre a támadás során fog sor kerülni. Natalie fogja segíteni Tobiast a Művelteknél. – Marcus visszairányítja rám a tekintetét.

- Vissza fogod ide hozni Beatrice-t az egyik menedékházba. Megértetted?

Gyorsan bólintok.

- Feltételezem, hogy szükséged lesz egy helyre, hogy itt maradj – mondja Marcus, tekintete továbbra is rajtam.

Ismét bólintok.

- Itt maradhatsz, amíg a dolgok… - elhalkul, nem törődve azzal, hogy befejezze a mondatot.

- A hálószobád pontosan ott van, ahol hagytad.

A szavaitól megbukottnak érzem magam, a legrosszabb módon.

Tudom, hogy nem fejlődök vissza, de számára könnyű, hogy így érezzem magam.

Hátradőlök a székembe, és próbálom feldolgozni mindazt az információt, amit az imént hallottam, kizárva a körülöttem halkan zümmögő hangokat.

Nem tudom, hogy órákkal vagy percekkel később, de végül a régi hálószobám felé tartva találom magam.

Pontosan olyan, amilyen mindig is volt.

Frissen vetett ágy, tökéletesen behajtott ágynemű, és felrázott párnák.

Amint lefekszem, hatalmába kerít a kimerültség.

Eltűnök az elmosódott álmokban Tris arcáról, és a Műveltek központjáról.



TRIS

Megtanultam, hogy könnyebb, ha máshová képzelem magam, míg Caleb futtatja rajtam a teszteket.

Egy infúziót kötnek az amúgy is sérült karomba: az Önfeláldozóknál vagyok Tobiasszal, belegabalyodva az ágyneműjébe.

Egy akkora tűt szúrnak a nyakamba, mint a mutatóujjam: a Bátraknál vagyok Ellie-vel és Jackkel, tetoválásokról beszélgetünk.

Egy fecskendő túl sok liter vért szív le: nyolc éves vagyok, a mamám ölében fekszem, miközben cirógatja a hajam.

Az egyetlen alkalom, mikor képtelen vagyok eltűnni, amikor félelem szérumot adnak be.

Ezek egyidejűleg kis adagok, de a szörnyű paranoiát, a teljesen megbénító félelmet nehéz leküzdeni.

Ez a legkevésbé kedvelt részem, minden mást tudok már kezelni most, hogy tudom, Tobias nem fog szenvedni miattam.

Egy Önfeláldozó Tobias fantáziába vagyok belemerülve, mikor Caleb kirángat belőle.

- Beatrice, indulunk – mondja egyszerűen, mielőtt eloldoz a székből, amelyben jelenleg vagyok.

Kifogás nélkül követem.

Egy másik szobába vezet, az orvosi ágyhoz, melyhez sínek vannak rögzítve.

Bemászok, és próbálok nem mulatni azon, hogy milyen jó ismét lefeküdni.

Beköt néhány infúziót, nem zavartatva magát, hogy időt vesztegessen arra, hogy gyengéd legyen.

- Fordulj meg – mondja, tekintete inkább az írótáblán, mint rajtam.

Megfordulok, így a hasamon fekszem, kissé meghúzom az infúziót.

Felhúzza a pólóm, és az egész hátamat bekeni egy hideg folyadékkal.

Enyhén megborzongok, és érzem, ahogy erre reagálva megáll egy pillanatra, de nem tart sokáig.

Elmegy a sarokba egy kis ezüst asztalhoz, én pedig behunyom a szemem, amint rájövök, hogy mi következik.

Az a kis fémasztal mindig egy tűt jelent, és sosem kicsit.

Visszasétál hozzám, a kezében levő tű inkább emlékeztet egy késre, mint tűre.

Sokkal nagyobb, mint azok, amiket korábban használt, a testem pedig reagál erre.

Beáll a pánik, én pedig erősen remegek.

Keményen az ajkamba harapok, és megpróbálok fogást találni magamon.

- Szükségem van némi genetikai mintára. Csontszövetre. – Egy pillanatra a szemembe néz.

Csontszövet.

Semmi sem fogható ahhoz a fájdalomhoz, ami a csontszövet kinyeréséhez köthető, és abból, ahogy elfordítja a tekintetét, elmondhatom, hogy Caleb ezt legalább olyan jól tudja, mint én.

Egy hideg könnycsepp csordul ki a szemem sarkából, ahogy közeledik a tűvel.

- Emlékszel, mikor arra tanítottál, hogyan kössem be a cipőm? – kérdem.

Felvonja a szemöldökét.

- Mi?

- Emlékszel? – erőltetem.

- Igen – mondja csendesen.

- Meg tudnál nekem tenni valamit?

- Attól függ, hogy mi az.

- Azt akarom, hogy erre gondolj, mikor belém döföd azt az életnél is nagyobb tűt. Gondolj arra, ahogy megtanítottad bekötni a cipőm.

Bámul rám egy pillanatig, és mintha látnám, ahogy egy apró fény felvillan a tekintete mögött.

Ez az egy emlékeztet rá, hogy a bátyám még mindig ott van valahol.

- Beatrice… - mondja gyengéden.

- Emlékszel, hogy mindig megbotlottam a cipőfűzőmbe, és te segítettél anyának bekötni a térdem, mikor emiatt lehorzsoltam?

- Igen, emlékszem, Beatrice. Miért beszélünk erről? – kérdezi fáradt hangon.

Szipogok, amint egy újabb könnycsepp indul el a szemem sarkából.

- Nem tudom. Azt hiszem azért, mert hiányoznak ezek, Caleb.

Végigmér egy pillanatra, majd vesz egy mély levegőt.

- Beatrice…

- Csak csináld, te gyáva – mondom, arcom az ágy felé fordítom, így nem kell tovább azt az áruló arcát néznem.

Hirtelen semmit sem akarok hallani, amit mond.

A szoba hosszú ideig megtelik csenddel, miközben várom a tűszúrást, de az további hosszú percekig nem jön.

Egy pillanatig kezdem azt hinni, hogy a szavaim tényleg visszhangra találtak Calebben, de akkor megérzem a tű hegyét.

Eltöltöttem néhány hónapot a Bátraknál azzal, hogy a szart is kiverték belőlem, ami elég fájdalmas volt, de ez semmihez sem hasonlítható.

A tű hosszú ideig a hátamban marad, míg kivonja a szövetet.

Olyan sokáig próbálok csendben maradni, ameddig csak lehetséges, de végül egy földöntúli sikoly hagyja el a számat, miközben megragadom a lepedőt.

Caleb semmit sem tesz, hogy megnyugtasson, de nem is vártam tőle.

Mikor végre túl vagyok rajta, tíz teljes percbe telik, hogy visszanyerjem a légzésem.

Néhány pillanat múlva Cara dugja be a fejét a szobába.

- Készen állunk a következőre? – kérdi kíváncsian.

Caleb egy pillanatra a szemembe néz, majd Carához fordul, és lassan megrázza a fejét.

- Azt hiszem, mára végeztünk.

Cara szeme elkerekedik egy másodpercre, majd lepillant az írótáblájára.

- … De az ütemtervben van még további három vizsgálat… - Átforgatja a lapokat a tábláján, mintha valamit hiányolna.

Caleb egyszerűen megrázza a fejét.

- Nem áll rá készen. Holnap plusz teszteket futtatunk majd – mondja csendesen.

- De…

- Cara – mondja határozottan -, azt mondtam, mára végeztünk.

Megáll egy pillanatra, aztán gyengéden becsukja az ajtót.

Caleb rám néz egy másodpercre, majd odasétál hozzám, és megragadja a karom.

- Gyere, visszamegyünk a szobádba.

Felnézek rá, megrázom a fejem.

- Hol van Peter?

Caleb megrántja a vállát.

- Tudod, nem kell mindenhova elvinnie téged. Gyere. – Könnyedén magával húz, miközben gyors és egyenletes tempóban halad.

Perceken belül elérjük a cellát, gyengéden beüti a kódot, mielőtt besétál velem.

- Holnap látlak – motyogja, mielőtt az ajtó felé fordul.

- Anya és apa meg fognak halni, ha Jeanine megkapja, amit akar.

Megfordul, hogy rám nézzen.

- Érdekel ez téged egyáltalán?

Egy percig csendben van, majd hossza felsóhajt.

- Nem.

Bámulok rá, leesik az állam.

- Nem? – kérdem hitetlenül.

- Hoztam egy döntést, Beatrice. Folyamatosan próbálsz megmenteni engem, mintha belekényszerítettek volna ebbe, mintha egy nap majd rájönnék, hogy ez az egész egy nagy hiba volt, de tévedsz. Hoztam egy döntést a társadalom közjavának érdekében. Nem akarok visszajönni ebből. Úgyhogy hagyd abba, hogy próbálsz visszahúzni magadhoz.

- Kifelé – suttogom.

- Boldogan – motyogja, átszelve a termet. A nehéz fémajtó becsapódik mögötte.

Lecsúszok a fal mellé, és engedek a fájdalomnak, ami a hátamból jön.



TOBIAS

Felriadok a nevem hallatán, és felülve meglátom, hogy Marcus ott áll a nyitott ajtóban, engem néz.

- Felébresztettelek? – kérdezi.

Kissé megrázom a fejem.

- Rendben van. Egyébként sem akartam elaludni.

Bólint egyet, de nem foglalkozik vele tovább.

- Szükséged van valamire? – kérdezem.

Bejön a szobába, tesz néhány lépést az ágy felé.

- Mi volt az, ami arra késztetett, hogy elhagyd a csoportnélkülieket? Milyen különös dolgot tett az anyád, amitől ellene fordultál?

Belepislogok a szoba sötétjébe, mielőtt kinyúlok, hogy felkapcsoljam a lámpát.

Kissé megvonom a vállam.

- Hazudott.

- Miről?

Veszek egy mély levegőt.

Ha elmondom Marcusnak Evelyn tervét, akkor ténylegesen is elárulom őt.

És aztán, semmivel sem vagyok adós neki.

- Elhitette velem, hogy segíteni fog az Önfeláldozóknak. Soha nem ez volt a célja.

- És mit tudtál meg, mi volt a célja?

Sóhajtok.

- Hogy megbuktasson téged.

Marcus egy pillanatra összekapcsolja a tekintetét az enyémmel, és látom a nyugodt külső alatt levő égető haragot.

- Tudod, hogy ez sosem történhet meg, ugye?

Megrázom a fejem.

- Miért nem?

- A kormány okkal van az Önfeláldozók kezében. Mi semmit nem szeretnénk elérni. Ennek így kell maradnia.

Tudom, hogy ez lett volna az eredeti cél, csak nem vagyok biztos abban, hogy ez többé számít.

- Én is így gondolom – mondom csendesen.

- Tobias, tudni akarom, hogy támogatni fogsz vele szemben, ha eljön az idő. És el fog jönni.

Beleegyezek, anélkül, hogy tényleg átgondolnám.

Ezen a ponton Marcust választom Evelyn helyett.

- Mindenképp – mondom.

Marcus egy percig csendben van, majd az ajtó felé pillant.

- Van itt valaki számodra a Bátraktól.

Gyorsan felállok.

- Ki?

- Fogalmam sincs. Odalent vár rád.

Gyakorlatilag megbotlom magamban, hogy elérjem az ajtót, majd le a lépcsőn.

Ahogy elérem a földszintet, a nappali gyenge fényében meglátom Zeke sziluettjét.

A szívem a mellkasomnak csapódik a látványától.

Zeke itt van.

Zeke.

Odarohanok, és átkarolom.

- Mit csinálsz itt? – kérdem gyorsan elengedve.

Egészen addig, míg be nem fejezem az ölelést, nem látom a jobb kezében remegő tűt.

- Zeke, mi az?

Kissé megrázza a fejét.

- Nem tudom, de nem hagytam nekik, hogy belém fecskendezzék.

A kanapéhoz vezetem, majd gyengéden megfogom a fecskendőt, és megvizsgálom.

Egy furcsa narancsszínű folyadékkal van megtöltve.

Lerakom a fecskendőt az asztal végére, mielőtt Zeke-hez fordulok.

- Kezdd az elejéről.

Zeke bólint, majd nyel egyet.

- Tris eltűnt a teszt után… - Kezét a nadrágjába törli, kidugja a nyelvét, hogy megnyalja az alsó ajkát.

- Tudtam, hogy ez nem volt jól, így elküldtem Ellie-t, hogy elmondja neked.

Felnéz rám.

- Valami siker ez ügyben?

- Dolgozom rajta – mondom csendesen.

Bólint egyet, tekintetét most a szőnyegre fókuszálja.

- … És akkor Eric elkezdett mindenkit befecskendezni azzal. – Az asztalon fekvő fecskendőre mutat.

- Nem mondta meg nekem, hogy mi van benne; olyan volt, mintha ez az ő és Max titka lenne, és mi vagy beállunk a sorba, vagy kint vagyunk.

- Kint a csoportból?

Bólint egyet.

- Ma volt az injektálás utolsó köre. Megtagadtam, hogy beadják, és Eric kirúgott.

Egy pillanatig eltakarom a szám a kezemmel.

- Zeke…

- Arra sem volt lehetőségem, hogy bármit is mondjak Shaunának vagy Uriahnak… - Erőteljesen megrázza a fejét.

- Elmentem a csoportnélküli szektorba, hogy megkeresselek, de mikor odaértem, azt mondták, hogy itt kell lenned.

- Zeke, annyira sajnálom.

Megrántja a vállát.

- Ne sajnáld, csak… - sóhajt egyet -, mondd el a tervet. Adj nekem valamit, amire összpontosíthatom az energiáim.

Kinyitom a szám, hogy nyilvánosságra hozzam az információt, de valaki bejön a szobába, és félbeszakít.

A közeledő léptek hangja felé fordítom a fejem, és Andrew-val és Natalie-val találom szembe magam.

- Mi a helyzet? – kérdi Andrew, megfigyelve Zeke fekete öltözetét.

Felállok.

- Csak azt hiszem, találtam magamnak egy új fegyveres figyelemelterelőt.

Következő fejezet >>