Fanfic fordítás: Önzetlen döntések - 37. fejezet


Kezdjük is akkor a hetet az Önzetlen döntések új, 37. fejezetével! Nagyon eseménydús és mindemellett hosszú - és nem mellékesen fájdalmas - fejezet elé nézünk. Azért igyekezzetek se a körötöket tövig rágni, se kiszáradni a sírástól.
Szomorú, de már csak két hét, két fejezet van vissza...

Jó olvasást!

A fordítás Niki érdeme!

Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.



37. fejezet



TOBIAS



Mikor végre elérjük a menedékház ajtaját, Tris lehajol az oldalfalhoz, és azonnal hány.

Nem hibáztatom, bár az én gyomrom meglepően nyugodt.

Átrohanni az Önfeláldozók utcáin, nem lehetett könnyű a számára.

Én már egyszer átmentem rajtuk, már halottam a sikolyokat és a lövéseket, és tudtam, hogy mire számítsak.

Felkészültem a halálra és az utcákon heverő pusztításra.

Csak azt kívánom, bár lett volna lehetőségem Trist is felkészíteni rá.

Látni a helyet, ahol felnőttél, ahogy darabokra hullik, anélkül, hogy bármilyen módon megállíthatnád, nem olyasmi, aminek akárki is a tanúja kellene, hogy legyen.

Kinyúlok felé, és a mellkasomhoz húzom, néhány másodpercig szorosan ott tartva.

Mondani akarok valamit, hogy megvigasztaljam, de minden próbálkozás meghal a torkomban.

Mit mondhatnék?

Egy könnyű felelet suhan át a gondolataimon.

Jól van. Minden rendbe fog jönni.

Csakhogy ezt nem mondhatom, mert ez nincs jól, és talán nem minden fog rendbe jönni.

Sóhajtok egyet.

- Itt vagyok veled – suttogom végül, mert ez az egyetlen igaz dolog, amit mondhatok.

Egy pillanatra a mellkasomba fúrja az arcát, vesz néhány mély lélegzetet, majd elhúzódik, hogy felnézzen rám.

- Az a sok ember… - nyögi ki, a hangja tömör.

- Tudom – suttogom.

- Tennünk kell valamit. – Erőteljesen megrázza a fejét.

- Tobias, tennünk kell valamit – ismétli, mikor nem válaszolok.

Kissé bólintok, kezemet végigfuttatom a hajamon.

- Fogunk. Tenni fogunk valamit. Ígérem – biztosítom.

Egy pillanatra a kezeimbe veszem az arcát, hüvelykujjammal gyengéden simogatom, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy lenyugtassam, de nem működik.

A könnyek folyamatosan csorognak le az arcán, a lélegzete pedig olyan gyors kilövellésekként tör ki, mintha nem jutna elég levegő a tüdejébe.

- Tris, tényleg szükségem van rá, hogy megnyugodj. Így használhatatlan leszel, és szükségem van rád.

Tudom, hogy megjárta a poklot is, de ez nem változtat azon, hogy teljes erőbedobással szükségem van rá.

Belebólint a mellkasomba.

Kinyúlok, hogy háromszor kopogjak az ajtón, majd várok, ahogy utasítottak.

Ismét háromszor kopogok, várok, aztán még egy koppanás.

Az utolsó kopogásra az ajtó kitárul, felfedve az apámat.

Drasztikusan megváltozott a megjelenése, mióta utoljára láttam őt.

Kimerültnek látszik, minden megmaradt fiatalság eltűnt az arcáról, a vonalak és ráncok sokkal kiemelkedőbbek.

Ez a helyzet órák alatt megöregítette.

Az idő eljárt a feje fölött, de tudom, hogy sosem ismerné be.

Gyorsan megvizsgál minket, majd félrelép, hogy bemehessünk.

Alig telik bele neki egy másodpercbe, hogy bevágja mögöttünk az ajtót, és visszarakja a zárat a helyére.

A szoba félhomályos, de a körülöttünk levő suttogásból megállapíthatom, hogy tele van.

Kevesebb, mint egy perce vagyunk bent, mikor meglátom, hogy Natalie kétségbeesetten furakodik felénk.

- Beatrice!

Gyorsan elér minket, kihúzza Trist a karjaimból, és a sajátját fonja köré.

Hideget és ürességet érzek a mellettem levő melegsége nélkül, de tudom, hogy Natalie-nak szüksége van erre a pillanatra, hogy újra egyesüljön a lányával.

- Anya! – sóhajtja Beatrice, és hallom a megkönnyebbülést a hangjában.

Marcus és én váltunk egy kényelmetlen pillantást.

Semmit sem érez, amiért visszatértem, és az érzés kölcsönös.

Ha meghaltam volna a Műveltek főhadiszállásán, nem tudom, egyáltalán törődött-e volna vele.

A Natalie és Tris, valamint a Marcus és köztem levő kontraszt mindkettőnknek fájdalmasan nyilvánvaló.

Natalie megvizsgálja Tris különféle sebeit, majd felnéz rám.

Azonnal bűntudatot érzek, amiért Trist a legkevésbé sem tökéletesen hoztam vissza.

- Jól vagyok… - motyogja Tris.

- … Nem fáj.

Natalie gyorsan bólint.

- Meg kell tisztítanunk téged. Gyere velem – mondja Natalie, kinyújtva felé a kezét.

Tris hezitálás nélkül megfogja, Natalie pedig átvezeti a szobán, majd mindketten eltűnnek egy jobb oldali ajtón keresztül.

Egy pillanatig bámulom a földet, ellenállva a késztetésnek, hogy kövessem őket.

Most, hogy visszaszereztem Trist, nem akarom, hogy még egyszer elhagyja az oldalamat.

Csak tudom, hogy ez nem praktikus.

Elszakítom a pillantásom az ajtóról, és ismét Marcusszal szemkontaktusban találom magam.

Úgy bámul rám, mintha fogalma sem lenne arról, hogy ki vagyok, és valójában nincs is.

Keresztbe fonom a karjaim a mellkasom előtt.

- Mi a helyzet? – kérdem halk hangon.

Marcus néz engem egy percig, mielőtt válaszol.

- Összegyűjtöttünk néhány sebesültet a másik szobában. Natalie gondoskodik róluk. Kivárunk, de láthatóan ez nem olyan, mint aminek vége van. A tanácstagokat célozzák, és nem úgy tűnnek, mint akik meg akarnak állni, míg az összest meg nem találják, ami azért problémás, mert több mint a felük itt van.

Lassan bólintok.

- A Bátrak. Valószínűleg úgy vannak programozva, hogy egészen addig folytassák, míg… - sóhajtok egyet. – Könnyű célpontok vagyunk itt. Soha nem fognak leállni. Sosem jutunk el a Barátságosakhoz. Új tervre van szükségünk.

- Te nem tudod, hogy… - kezdi Marcus.

- Tényleg azt hiszed, hogy Jeanine csak úgy feladja? Befejezi a harcot? Az összes idő és tervezés után? Ő okosabb ennél. Nem fogja az egészet veszni hagyni.

- Nem lehetsz ebben biztos – mondja gyorsan Marcus. – Nem tudod, mit tervez Jeanine.

Felhorkantok.

- Többet tudok, mint te. Sokat tanultam a csoportnélkülieknél töltött időm alatt. Ők okosak. Tudnak dolgokat, mert a talajon tartják a fülüket. Jeanine könyörtelen. Nem fog leállni. Ha el akarsz jutni a Barátságosakhoz, akkor új terv kell – mondom határozottan.

- Mit javasolsz? – csattan fel Marcus.

Nem tetszik neki, ahogyan beszélek vele, de nem igazán érdekel.

Többé nem.

- Azt javaslom, hogy gondolkodjunk gyorsan – mondom irritációval szegélyzett hangon.

Félretolom, hogy elinduljak az ajtó felé, amelyen keresztül Natalie és Tris eltűntek.

Mikor kinyitom az ajtót, a szobát elárasztja a fény, mindenfelé csicsergés.

A szoba mentén tábori ágyak vannak felállítva, melyeken sebesült Önfeláldozó tagok fekszenek.

Beletelik egy percbe, hogy a végében Natalie-val kiszúrjam Trist, akinek a sebeit tisztogatja.

Andrew mögöttük áll, kérdéseket téve fel Trisnek, míg Natalie dolgozik rajta.

- Szerencsétlen!

Zeke hangja kisebb sokként ér.

Majdnem elfelejtettem, hogy visszaküldtem ide.

Ösztönösen megfordulok a Bátor becenevemre, de az ágyon fekvő emberek fele is így tesz.

Zeke az egyik ágyon ül az egyik válla sérült meg, karja kényelmesen felkötve.

Elindulok felé.

- Hé! – mondom, a hangomat elárasztja a megkönnyebbülés, akaratom ellenére elvigyorodom.

Tudva, hogy jól van, könnyebbé válik az egész nézőpontom.

- Először is ki kell találnunk egy új becenevet. Legalább addig, míg itt vagyunk. Másodszor pedig, mi történt veled?

Zeke vigyorogva megrázza a fejét.

- A szart is kivertem azokból a fickókból, ez történt!

- Mi történt a válladdal?

Megrántja a sértetlen oldalát.

- Golyó. Nem nagy ügy. Natalie a gondomat viseli.

- Sajnálom – mondom lágyan. – Nem kellett volna hátrahagyjalak…

- De igen, ezt kellett tenned! – folytatja Zeke.

- Visszahoztad Trist! Nem ez volt az egésznek a célja? Jól vagyok, Szerencsétlen. Ne ostorozd magad emiatt.

- Elkezdhetnél Tobiasnak szólítani, tudod.

- Ja. – Megrázza a fejét. – Számomra mindig Szerencsétlen maradsz.

Leülök mellé az ágyára, hosszasan felsóhajtok.

- Hosszú nap? – tréfálkozik felvont szemöldökkel.

Annyira hálás vagyok most a humorérzékéért.

- Ki kell jutnunk innen – mondom csendesen. – Mindannyian könnyű célpontok vagyunk. Meg fognak találni minket, és nincs mód arra, hogy az összes embert észrevétlenül eljuttassuk a Barátságosakhoz.

- Egyetértek, de pontosan mit javasolsz?

Egy pillanatra megállok, hagyom rendeződni a gondolataim.

- Jeanine. El kell jutnunk Jeanine-hez. Ő futtatja a szimulációt, neki kell lennie.

- Miből gondolod ezt?

- Mert nincs a Művelteknél. – Megállok egy másodpercre.

- … És itt sincs.

- Honnan tudod, hogy nincs itt?

- Túl kockázatos. Túl mocskos. Elsősorban ezért volt szüksége a Bátrakra. Hogy elvégezzék a piszkos munkát. Nem akar részt venni ebben a szakaszban. Nincs itt.

Zeke lassan bólint.

- Szóval, ha nincs itt… és nincs a Művelteknél… akkor hol van?

Vállvonogatva megrázom a fejem.

Fogalmam sincs.

Ez a probléma.

Most először kívánom, hogy Művelt eszem legyen.

- A Bátrak.

Zeke-kel mindketten felnézünk Tris hangjára.

Valamikor a Zeke-kel folytatott beszélgetésünk közben idejött.

Most némileg jobban néz ki, hogy sikerült lenyugodnia, az arca pedig ismét visszanyerte a színét.

Az ágy mellett áll, egy fehér géz van a torkához rögzítve, a karján pedig egy fehér kötés.

- Mi? – kérdezem.

- A Bátrak. Onnan futtatja a szimulációt. Van értelme. – Egy pillanatra beharapja az ajkát.

- A Bátraknál most üresség van. Mindenki vagy itt van, vagy a Művelteknél. A legjobb hely jelenleg a Bátraknál van egy szimuláció zavartalan futtatásához.

Egy percig mindhárman csendben ülünk, tekintetünk a padlón, emésztjük Tris szavait.

- Akkor most mi lesz? – kérdezi végül Zeke.

- Le kell állítanunk a szimulációt. Ez az egyetlen módja, hogy ennek véget vessünk. Ha leállítjuk a szimulációt, a Bátrak befejezik a harcot – mondom felállva.

- És ahhoz, hogy leállítsuk a szimulációt, meg kell állítanunk Jeanine-t.

Tris vesz egy nagy levegőt, aztán bólint.

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondoltam arra, hogy ide fogunk kilyukadni.

Zeke lassan bólint egyet.

- Benne vagyok – vált velem egy pillantást.

- Tudod, hogy benne vagyok.

Andrew átszeli a szobát az irányunkba, tekintetét rajtunk tartva. Az arckifejezése alapján elmondhatom, hogy hallotta a beszélgetésünk nagy részét.

- Erre képtelen leszek Marcust rávenni. Nem fog egyetérteni azzal, hogy bármilyen módon is megkárosítsuk Jeanine-t. Még mindig azt hiszi, hogy ennek vége lehet egy békés kiegyezéssel – mondja.

Erős a kényszer, hogy megforgassam a szemem, de ellenállok.

- Nem kell beleegyeznie. Az egész életemben semmibe sem kellett, hogy beleegyezzen. Ez sosem állított meg abban, hogy cselekedjek.

- Ő az Önfeláldozók vezetője, Tobias – emlékeztet Andrew.

- Én nem vagyok Önfeláldozó – mondom gyorsan.

- Én sem – mondja Tris gyengéd hangon.

- Dettó – harangozza be Zeke.

Andrew egy pillanatra hármunk közé tekint, majd lassan bólint.

- Nagyon jó. Ha ragaszkodtok ehhez a tervhez, és ahhoz, hogy magatokkal vigyétek a lányom…

- Így lesz – vágok gyorsan közbe.

Hosszasan felsóhajt.

- Hogyan tudok segíteni? Mire lesz szükségetek?

- Használhatnánk némi extra tűzerőt – mondom gyorsan, váltva vele egy pillantást.

- Natalie. Használhatnánk Natalie-t. És őszintén, a maga agyára is szükségünk lehet. Fogalmam sincs, hogyan kell leállítani egy szimulációt.

Andrew figyel engem egy percig, majd bólint.

- Natalie és én elkísérünk titeket a Bátrakhoz, ha ez az, amire szükségetek van – mondja döntő hangon.

- Nem! – kiált Tris.

A kitörésére mindannyian felé fordulunk.

- Mi a gond, Beatrice? – kérdi Andrew.

Gyorsan megrázza a fejét.

- Nem, én nem foglak téged és anyát olyan veszélynek kitenni, mint ez! Ez túl sok. Nem fogom megtenni. Itt kell maradnotok! Nektek muszáj…

- Beatrice – szakítja gyorsan félbe -, a mamád és én tökéletesen alkalmasak vagyunk arra, hogy vigyázzunk magunkra. Mit gondolsz, honnan örökölted?

Tesz felé egy lépést, megérintve a vállát.

- Tudom, hogy ez milyen nehéz neked. Már annyi mindenen keresztülmentél. Láthatóan ott lenne a vége. Ez az, amiért ezt csináljuk. Rendbe fogunk jönni.

Megszorítja a vállát, mielőtt felnéz rám.

- Megbeszélem Natalie-val a dolgokat, aztán kitaláljuk, hogy mit tehetünk a fegyverekkel kapcsolatosan. Engedned kell, hogy Marcus tudjon a távozásunkról – mondja, mielőtt átmegy a szobán Natalie-hoz.

Zeke feláll az ágyából.

Viszonylag stabilan áll a lábán, ami elárulja nekem, hogy a sérülése a vállára koncentrálódik.

- Megpróbálok Natalie-tól valamivel többet szerezni abból a gyógyító szérumból, mielőtt távozunk – mondja halkan, majd követi Andrew útját a szobán keresztül.

Ismét csak Tris és én vagyok egy kellemetlen csendben.

Végül megköszörülöm a torkom, ő pedig felnéz rám.

- Éhes vagy? Azt hiszem láttam némi ételt a másik szobában.

Megrázza a fejét, majd leül Zeke elhagyatott ágyára.

- Jól vagy? – kérdem végül.

Felnéz rám, hitetlenség tükröződik az arckifejezésében.

- Ez tényleg kérdés?

Megrázom a fejem.

- Sajnálom, én… én csak azt kívánom, bár lenne valami, amivel jobbá tehetném ezt neked.

Végigfuttatja a kezét a haján.

- Az életem darabokra hullik. Ez sosem fog rendbe jönni.

Behunyja a szemét, összerezzen, ahogy az agya egyszerre játszik újra egy milliónyi rossz emléket.

- Mire gondolsz?

Gyorsan felnéz, ráharapva az alsó ajkára.

- Peterre – mondja reszkető hangon.

Tris képe, ahogy Peter fölé magasodik, míg a vér szétárad körülötte, azóta ki-be úszik az agyamba, mióta elhagytuk a Művelteket.

- Tris… - mondom lágyan. – Az önvédelem volt. Ő is ugyanezt tette volna veled.

- Én nem így gondolom – mondja halkan. – Hagynom kellett volna, hogy elmenjen. Nem lőtt volna le. Túlságosan rémült volt. Láttam. Láttam a szemében.

Egy pillanatig csendben van, kezei erősen reszketnek.

Gyorsan összefűzi őket, hogy megállítsa.

- Lelőttem, mert azt akartam tenni. Nem azért, mert féltettem az életemet.

A szavai a mellkasomba süllyednek, az egész testemet kirázza a hideg.

Minden vigasztaló szó elhal a torkomban.

Felnéz rám, arcán egy szomorú, ijedt kifejezéssel.

- Sajnálom – suttogja.

- Ne kérj bocsánatot tőlem. Nincs szükségem bocsánatkérésre – mondom csendesen.

- Én csak folyamatosan azon gondolkodom… - elhalkul, megrázza a fejét, tekintete a padlón.

- Min? – erősködöm.

- … Hogy… - Megremeg a hangja, majd behunyja a szemét, gyűjti az erejét.

- Hogy… most olyan könnyű lenne számodra, hogy elhagyj.

Egy hosszú percig elkerekedett szemekkel bámulom.

- Tris, miről beszélsz?

Megrázza a fejét.

- Nem néztél rám, mióta elhagytuk a Művelteket. Ténylegesen nem. Mindig találtál egy pontot a fejem felett… vagy az állam alatt, de közvetlenül a szemembe soha.

Lassan megrázom a fejem.

- Tris…

- Mert képtelen vagy rá. Hogy is lennél képes? – szakít gyorsan félbe.

- Mert elrontottam. Mert ebből már nincs visszaút, mivel megszegtem az alapvető szabályt. Most más vagyok, sötét, és hogyan… hogyan lennél képes engem így szeretni? Megszegtem a szabályokat, mert ezt akartam tenni, mert nevetett rám, és ő meg Jeanine meg Caleb napokig kínoztak, és én egyszerűen… én… kiborultam. Meghúztam a ravaszt, mert azt mondta, hogy nem fogom, és szükségem volt arra, hogy tévedjen.

Gyors és forró könnyek csorognak le az arcán.

- Hogy szerethetnél engem így? – fejezi be remegő hanggal.

Térdre rogyok, felemelem a kezem, hogy megfogjam az arcát.

- Gyerünk, Tris… ennél jobban ismersz engem.

Kienged egy apró zokogást.

- Figyelj rám. Semmi sem számít. Semmi. – Finoman felém fordítom a fejét, így találkozik a tekintetünk. Egy hosszú másodpercig tartom a pillantását, mielőtt tovább beszélek.

- Nem én vagyok az egyedüli, aki félrenézett, Tris. Te vagy. Mert te azt gondolod, hogy most nem kellene szeretnem téged, hogy nem kellene rád néznem, de ezek közül egyik sem igaz. Te továbbra is Tris vagy. Te még mindig az én Trisem vagy. Nem mondok le rólad. Itt vagyok. Pont itt vagyok.

Magamhoz húzom, egy percig szorosan a mellkasomnál tartom.

- Addig szeretni foglak, míg a világ fel nem robban, és még az után is. Nem érdekel, hogy mit tettél, vagy, hogy mit fogsz. Mindig az enyém leszel, éppen úgy, ahogy én is mindig a tied leszek.

Egy másodpercre hátrahúzódom, tartva a pillantását.

- Érthető?

Lassan bólint, alsó ajka még mindig remeg.

- Nem fogom azt mondani neked, hogy minden rendben lesz… - mondom lassan.

- Mert ezt nem tudom. Amit mondani fogok, az ez: amikor arra kerül a sor, hogy te meg én, akkor ott abszolút semmi sincs, ami miatt aggódni kéne. Fordíts más dolgokra az energiád. Rendben?

Ismét bólint, kézfejével gyorsan letörli a könnyeit.

Felállok, mikor észreveszem, hogy Natalie és Andrew felénk tartanak, egy nagy faládát tolva maguk előtt.

- A fegyverek nem fognak problémát jelenteni – biztosít róla Natalie, mikor végre elér minket.

Kinyitja a ládát, felfedve egy sor fegyvert, amit bármelyik Bátor büszkén tudna a sajátjának.

- Hogyan került ez mind ide? – kérdezi Tris.

Natalie rá néz egy pillanatra, egy apró mosoly játszik az ajkain.

- Nem tudtam mindent feladni, mikor otthagytam a Bátrakat. Biztos, ami biztos.

Tris álla leesik egy pillanatra, miközben elkerekedett szemekkel bámulja az édesanyját.

- Ezek a tieid?

Natalie bólint.

- Azok voltak.

Tris bámul rá még egy kicsit, majd a padlóra irányítja a tekintetét.

Az egész világa a feje tetejére állt, a sóhajtások pedig egyre csak jönnek.

Erősen megszorítom a vállát, megpróbálva valahogy megnyugtatni, legalább is emlékeztetni arra, hogy még mindig itt vagyok.

- Beszélni fogok Marcusszal – mondom Natalie-nak és Andrewnak.

- Rögtön visszajövök – mondom Trisnek, mielőtt átszelem a szobát, és átmegyek az ajtón.

A másik szobában Marcus az apró lépcsősor alsó fokán ül, tekintete az előtte levő falra fókuszál.

Lassan elindulok felé, ő pedig felnéz rám, mikor odaérek.

- Hadd találjam ki… - mondja bosszús hangon. – Előálltál egy tervvel, ami kizár engem, és téged meg sok más embert veszélybe sodor.

- Több mint szívesen látunk, ha segítesz. Én csak nem hiszem, hogy akarsz majd.

- Miért?

- Magába foglalja az Önfeláldozó szabályok több mint felének áthágását.

- Végezni akarsz Jeanine Matthewsszal?

- Ha ez az, amibe kerül.

Marcus lassan megrázza a fejét.

- Ha ez az, amibe kerül. Te tényleg túl sok időt töltöttél az anyáddal – forgatja a szemeit.

Egy pillanatra keresztbe fonom a karom a mellkasom előtt.

- Ezt nem értem – mondom halkan.

Marcus felnéz rám, várakozón felvonja a szemöldökét.

- Hogy viselkedhetsz ilyen tisztességesen, amikor megválogatod, hogy mely Önfeláldozó szabályok vonatoznak rád, és melyek nem?

- Én soha nem szegtem meg egyetlen szabályt sem, Tobias.

- Azt hiszem, hogy nincs pontosan leírva a kiáltványban, de biztos vagyok benne, hogy a legtöbb Önfeláldozó családban nem dekorálják ki minden másnap este kék-zöld zúzódásokkal a fiuk testét.

Marcus élesen néz rám, egy pillanatig tartva a tekintetem, de nem válaszol.

- El fogunk menni a Bátrakhoz, és meg fogjuk állítani Jeanine-t. Kerül, amibe kerül. Ez a terv. Csak akartam, hogy tudd.

- Tényleg azt hiszed, hogy te, egy Elfajzott Önfeláldozó és csoportnélküli selejt, fel tudod venni a harcot a legokosabb nővel, aki valaha kikerült a Műveltektől?

Megrántom a vállam.

- Talán nem. De nem fogok itt ülni, és tovább nézni, ahogy ártatlan emberek halnak meg.

- Vége lesz, Tobias. Egy bizonyos ponton így kell lennie, és azon a ponton el fogunk menni a Barátságosakhoz…

- Befejeztem a várakozást. Most fogok véget vetni ennek.

- Menj – mondja Marcus, tekintetét az enyémbe fúrja. – Menj, játszd a hőst. Hadd tudjam meg, hogy jön össze neked.

Még egy másodpercig tartom a pillantását, majd néhány gyors lépéssel átszelem a szobát, belököm a másik szobába vezető ajtót, és eltűnök rajta.



TRIS


Folyamatosan azt érzem, hogy hánynom kell, bár éppenséggel csak egyszer történt meg.

Ismét a vonaton vagyunk, távolodunk az Önfeláldozóktól, és haladunk a Bátrak felé.

Hátamat a falnak támasztva állok, figyelve a szüleimet, akik a vonat másik oldalában halkan beszélgetnek.

Pontosan ugyanazoknak a szülőknek tűnnek, mint akiket az Önfeláldozóknál hagytam, de mostanra tudom, hogy ez nem igaz.

Sosem tudtam, hogy kik ők valójában, ugyanúgy ahogy Calebről sem tudtam, hogy ki is ő igazán.

Tekintetem a vonat sarkába irányítom, ahol Zeke és Tobias ülnek. Zeke egy fényes fekete fegyvert forgat a kezében, míg Tobias egy késsel játszik.

Furcsa csapat vagyunk, de jelenleg az egyetlen, aki megpróbálja helyrehozni az eseményeket.

Tobias elkapja a pillantásomat, a szája sarka egy apró mosolyra húzódik.

Próbálom viszonozni a mosolyát, de ez szinte lehetetlen.

Úgy tűnik, az arcizmaim teljesen elfelejtették, hogyan kell.

Egy másodperc múlva Tobias feláll, átszeli felém a vonatot.

Mikor odaér hozzám, megfogja a kezem, én pedig gyengéden megszorítom, tudtára adva, hogy értékelem a vigasztalását.

- Min gondolkodsz? – kérdi halkan.

- Jeanine-nen – mondom gyorsan, ráharapva az alsó ajkamra.

- Egyszerűen képtelen vagyok kitalálni, hogy mi a végső célja.

- Hatalom – mondja enyhén bólintva.

- Ez mindig egy hatalomjáték. Kiiktatni az Önfeláldozókat csak az első lépés az uralkodása felé. A következő, hogy eliminálja az Elfajzottakat, aztán meglesz a tökéletes világa.

Sóhajtok egyet.

- Nem hagyhatjuk, hogy ez megtörténjen.

Tobias bólint.

- Nem fogjuk.

A mellkasához húz, szorosan körém fonja a karjait, megkísérelve ezzel, hogy jobban érezzem magam.

- Jól vagyok… - motyogom.

- Tudom – mondja, de nem enged a szorításán.

Ekkor jövök rá, hogy neki legalább annyira szüksége van rám, mint nekem őrá.

Hosszú ideig így maradunk, a fejem a mellkasán pihentetem, álla a fejem tetején.

Már majdnem elfelejtettem, hogy milyen tökéletesen illünk egymáshoz.

Itt hozzá tartozom, és minden porcikám ennek ismeretében zizeg.

- Itt az idő. – Zeke hangjára elhúzódom Tobiastól.

A nyitott fülkénél áll, kibámul a rohanó tájra.

Hátralép egyet, majd körbepillant rajtunk.

- A beavatottak bejáratát kellene használnunk. Kétlem, hogy azt őrzik.

Tobias bólint.

- Jó terv. – A szüleim felé pillant.

- Natalie és Andrew kellene, hogy elsőként menjen.

Az apukám a nyitott fülke felé lép, bámul kifelé.

A mamám hátulról megközelíti, kezét a vállára helyezi.

- Könnyebb, ha nem gondolsz rá.

A szavak alig hagyják el a száját, már ki is ugrott a nyitott fülkeajtón keresztül.

Anya követi a példáját, sokkal kecsesebbnek néz ki, mint amilyennek valaha is képzeltem.

Zeke felénk fordul, bólint, majd ugyanúgy elhagyja a fülkét.

Tobias megfogja a kezem, a nyílás felé húz.

- Együtt? – kérdezi.

Lassan bólintok.

Erősen megszorítja a kezem, majd mindketten ugrunk, keményen landolunk a betontetőn.

Apa kiterült a tetőn, mintha ez lett volna a legintenzívebb dolog, amit az elmúlt években tett.

Anya mellette áll, kinyújtva a kezét, hogy felsegítse.

Zeke a szirthez sétál, lebámul.

- Lent találkozunk.

- Hé! – Tobias elereszti a kezem, és lefutja Zeke felé a rövid távolságot.

- Mi van, ha problémába ütközöl odalent? Talán ez egy rossz ötlet. Mindannyian együtt kellene mennünk…

Zeke megrázza a fejét.

- Hallasz egy kiáltást, és tudni fogod, hogy segítségre van szükségem, és tudni fogod, hogy mire számíts. Jó?

Tobias sóhajt egyet, de végül rábólint.

Zeke nem vesztegeti az időt, mielőtt gyorsan leveti magát a lyukba.

Nem követi kiáltás.

Apa gyorsan felül, a lyuk felé sétál.

- Hová vezet ez? – kérdezi kíváncsian.

- Be a Bátrakhoz – feleli Tobias.

- Ne aggódj, nem teljesen őrültség. Alul van egy háló.

A papám kissé megkönnyebbültnek tűnik.

Anya ugrik következőnek.

Aztán apa.

Majd Tobias.

Egy pillanatig visszhangzik a fejemben a gondolat, hogy most megfordulhatnék, és elszaladhatnék, és soha nem jönnék vissza, de az, ahogy a szívem belefájdul még a gondolatra is, hogy távol legyek Tobiastól, elárulja nekem, hogy ezt nem tehetem.

Túl mélyen benne vagyok.

Benne vagyok, akár akarok, akár nem.

Ott vagyok, ahol ő, muszáj.

A szívveréseink túlságosan is egymásét visszhangozzák ahhoz, hogy bármilyen hosszú időt távol töltsünk.

Veszek egy mély levegőt, aztán ugrok.

A szabadesés a levegőn keresztül emlékeztet arra, hogy mit is szerettem a Bátrakban.

Az érzés a gyomromban félig félelem, félig vidámság.

A félelem olyasvalami kellene, hogy legyen, amit nem érzel a Bátraknál, de a legtöbb időmet rettegésben töltöttem ott.

Jó értelemben vett rettegésben.

Az, ami tűzben tartja az idegeidet, és berobbantja az adrenalint.

Mikor végre nekicsapódom a hálónak, Tobias arca üdvözöl.

- Egy percig azt hittem, hogy nem jössz majd. Mit csináltál ott fent? – kérdi, kinyújtva felém a kezét.

Megfogom, és óvatosan kihámozom magam a hálóból.

- Semmit. Csak… felkészítettem magam az ugrásra.

A hangom furcsán visszhangzik, körbepillantok a nagy és üres helyiségben.

Tudtam, hogy a Bátrak most közel lesznek egy szellemvároshoz, csak nem fogtam fel, hogy milyen hideg és üres érzés lesz.

- Olyan csendes – motyogom leginkább magamnak.

Tobias odanéz Zeke-re, majd vissza rám.

- Mit gondolsz, honnan futtatja pontosan Jeanine a szimulációt?

Zeke megrántja a vállát.

- A legkönnyebb hely valószínűleg a vezérlőterem lenne. Ott már fel vannak állítva a számítógépek, csupán a helyes információk bevitelének, és néhány szükséges rész megadásának kérdése.

Tobias bólint.

- A vezérlőterem az…

A lövések hangos, eltéveszthetetlen csattogása gyorsan félbeszakítja.

Tobias ösztönösen megragad, és félrehúz az útból, maga mögé helyezve.

Zeke a terem bal oldala felé irányítja a fegyverét.

Ekkor végre meglátom a három Bátor katonát, akik felénk tartanak.

Fogalmam sincs, hogy honnan jöttek.

Egy tompa hangot hallok, amire balra fordítom a fejem.

Mikorra a látásomnak sikerül alkalmazkodnia a látottakhoz, az egész testem megmerevedik.

- Anya! – A szavak már azelőtt elhagyják a számat, mielőtt ténylegesen feldolgozatnám a történteket.

Elterült a földön, lábai kényelmetlen szögben lógnak, a pólóját vér színezi.

- Anya! – kiáltom újra.

Minden olyan, mintha lassított felvételként történne, és mintha egy ködön keresztül mozognék.

Próbálom hátratolni Tobiast, de ő visszatart engem.

- Tris! Ne!

Oldalra lök, miközben az egyik Bátor katona megpróbál lerohanni. Könnyedén kiiktatja egy fejre mért ütéssel, és egy térddel a gyomorba.

Úgy érzem, mintha az összes levegőt kiszívták volna belőlem.

Csak arra tudok gondolni, hogy eljussak az anyukámhoz.

- Anya! – szólítom ismét, de mielőtt elindulhatnék feléje, egy másik Bátor katona rohan felém, és nekivág a falnak.

A késért nyúlok, amit egy kötéllel az oldalamhoz rögzítettem, majd keményen a Bátor torkához szorítom.

Fájdalmasan felkiált, majd szabadon enged.

Mikor felnézek, látom, hogy Zeke teljes fizikai harcba keveredett a katonák egyikével, és az egykezűsége ellenére próbálja a saját kezében tartani az irányítást.

Tobias próbál segíteni apának, hogy harcképtelenné tegyék a másikat.

Az édesanyámhoz rohanok, gyorsan letérdelek, majd az ölembe helyezem a fejét.

Olyan sok a vér, hogy nehéz elhinnem, hogy még egyáltalán lélegzik, bár a mellkasa még mindig egy kismértékben fel-le mozog.

- Anya… anya, rendbe fogsz jönni. Rendbe fogsz jönni. – Az arcomon elkezdenek csorogni a könnyek, és nincs erőm megállítani őket.

Felnéz rám, ajka enyhén mosolyra húzódik.

- Beatrice… - mondja egyenetlen légzéssel.

- Olyan büszke vagyok rád…

Zokogok, és ingatom a fejem.

- Ne beszélj… ne pazarold az energiád. Ki fogunk juttatni innen… Ki fogunk….

- Beatrice… - mondja ismét ugyanazon az egyenetlen hangon.

- Folytatnod kell.

- Nem… nem… - Erőteljesen megrázom a fejem.

- Itt kell maradnom veled… muszáj…

A Bátor katona, akit megvágtam a pengémmel, gyorsan mögöttem terem, a nyakam köré fonja a karját, és erősen hátraránt.

Hátradöntöm a fejem, a koponyám hátsó részével megütve az állát.

Elenged, én pedig gyorsan megfordulok, ismét a késért nyúlok, ezúttal az oldalára célzok.

Egyszer megszúrom, mire lerogy a földre.

Eldobom a kést, és gyorsan átmászok a padlón, vissza az édesanyámhoz.

Ismét felemelem a fejét, de ezúttal a szemei le vannak csukódva.

- Anya… - suttogom, várva, hogy a szemei rebegve kinyílnak és rám néz, de nem történik semmi.

- Anya! Anya!

Mostanra sikítok, és rázom, könyörögve, hogy ébredjen fel.

Fel kell ébrednie.

Ő az anyukám, és fel kell…

- Anya!

Érzem, ahogy valaki letérdel mellém, majd meleg kezek csavarodnak körém.

Beletelik egy percbe, hogy felfogjam, a melegség az édesapámhoz tartozik.

Egy pillanatig a vállába zokogok, alig kapok levegőt.

Felnézek az elmosódott könnyeken keresztül, és látom, hogy a három Bátor katona, akik megtámadtak minket, különféle sérülésekkel a földön fekszik, eléggé cselekvésképtelenül ahhoz, hogy megadják nekünk ezt a néhány tömör pillanatot, hogy feldolgozzuk az imént történteket.

- Jól van, Beatrice – suttogja apa a fülembe.

- Minden rendben lesz. Mennünk kell. Be kell ezt fejeznünk, Beatrice. Érte.

Beletelik egy újabb percnyi zokogásba, hogy rábírjam venni magam a megnyugvásra.

- A vezérlőterem – mondja Tobias. – El kell jutnunk a vezérlőterembe.

Apa óvatosan lábra állít, de a tekintetem továbbra is a mamámon ragad.

- Nem akarom elhagyni… - mondom halk, remegő hangon.

Tobias kissé felsóhajt.

- Nincs semmi, amit most tehetnénk érte, Tris.

A szoba egy pillanatig csendes, miközben erősen ráharapok az ajkamra, hogy visszatartsak egy újabb sírást.

- Én… én nem tudom ezt megtenni… képtelen vagyok… - Elhúzódom az apukámtól, majd visszaesek a térdemre, és lehajolok, hogy a mamám köré fonjam a karjaim.

- Szeretlek… - suttogom, a folyamatos könnyektől nehezen kapok levegőt.

- Beatrice. – Ez apa hangja, határozott és erős. Az egyik, amit a gyerekkoromban alkalmazott.

- Beatrice, most erősnek kell lenned.

Gyorsan odafordítom a fejem, hogy rá nézzek.

- Hogy tudsz most ilyen nyugodt lenni? Szeretted őt! – A hangom visszhangzik az üres teremben.

- Igen – mondja gyorsan apa.

- Szerettem őt, és tudom, hogy nem akarná tőlünk, hogy itt maradjunk, és gyászoljuk őt, amikor van elvégzendő munkánk.

- Tris, igaza van. Mennünk kell. Semmi többet nem tehetünk érte – mondja ismét Tobias.

Miért nem érti meg senki, hogy most egyáltalán nem érdekel Jeanine, vagy akármi más?

Az édesanyám halott.

Láttam, ahogy megtörténik.

- Nem akarom elhagyni – mondom a fogaim között.

Tobias letérdel mellém, egyik kezét kinyújtja, hogy megérintse a vállam.

- Tris, esküszöm, hogy visszajövünk érte, de most összpontosítanunk kell. Ha itt maradunk, kint a nyílt terepen, mint ez… Sosem fogunk eljutni a vezérlőteremhez. Sosem fogunk eljutni Uriah-hoz, vagy Shaunához, vagy bárki máshoz, akit szeretünk. Szükségem van rád, hogy összeszedd magad. Szükségem van rád, hogy ezt együtt csináld meg velem.

Egy pillanatra felnézek rá, majd lassan megrázom a fejem.

- Elment… - suttogom.

- Tudom… tudom, és tudom, hogy ez mennyire igazságtalan, és sajnálom.

Előredőlök, homlokom a mellkasán pihentetem, veszek egy mély, megnyugtató lélegzetet.

Aztán lassan felállok, arcomat letörlöm a kézfejemmel.

- Menjünk – mondom remegő hangon.

Tobias szorosan megragadja a kezem, majd nekiindulunk a Bátrak főhadiszállásának.

A folyosók visszhangzanak, ahogy sétálunk, és annyira üresek, hogy bajosan emlékszem arra, mikor a Bátrak izgatott életétől nyüzsgött.

Mikor elérjük azt a folyosót, amelyen a vezérlőterem van, még több Bátor katona fogad minket.

Még több lehetséges halál.

Még több pusztítás.

A térdeim szinte összecsuklanak a gondolatra, hogy még egy dolgot meg kell gyászolnunk.

- Shauna… - Zeke sokkolt hangja arra késztet, hogy felnézzek.

Két Bátor katona őrzi a vezérlőtermet.

Mindkettőt felismerem.

Shauna és Eric.

Zeke megpróbál egyet előre lépni, de Tobias visszatartja.

- Megőrültél? Az ott most nem Shauna, és Eric olyan gyorsan lelőne, hogy észre sem tudnád venni. Stratégiára van szükségünk. Kell egy terv – suttogja Tobias.

- Azt mondom, iktassuk ki azt a rohadék Ericet, aztán sikítozva és rugdosva vonszoljuk el Shauna-t a Barátságosakhoz.

- Talán valami kevésbé hibásat. – Tobias kissé megforgatja a szemeit, majd rám irányítja a tekintetét.

- Bármi ötlet?

Bámulom egy pillanatig, majd a fegyverért nyúlok, ami az oldalához van szíjazva.

Egy másodperce a kezembe fogom, aztán óvatosan betöltöm a golyókat a tárba.

Majd kilépek a folyosó látóterébe.

- Tris! Mi a fenét művelsz?!

Hallom őt, de nem fordulok vissza.

Ehelyett elindulok a folyosón, tekintetemet Ericen tartom.

Még félúton sem járok, mikor elkezdek tüzelni.

Hangos durranások törnek ki a fegyverből, ahogy az ujjam meghúzza a ravaszt.

Számos Bátor árasztja el a folyosót, de tovább mozgok.

Homályosan a tudatában vagyok, hogy valahol mögöttem Tobias, az apám, és Zeke követik a rögtönzött támadásom.

A fegyvert plusz kiegészítőként használom, bevágom vele az egyik Bátor katona orrát, egy másikat pedig megütök a markolattal.

Jól esik, és nincs szándékomban abbahagyni.

- Mi a fene… – Eric hangja elér hozzám, aztán szemtől szembe találom magam vele. Elvigyorodik, mikor felismer.

- Te szórakozol velem – nevet fel hangosan.

- Ki engedett ki a Műveltektől?

Egyenesen kitartom a fegyvert, a fejére célzok.

Megint nevetni kezd.

- Ő itt van? – kérdem, próbálom a hangomat olyan szilárdan tartani, amennyire csak lehetséges.

- Ki? – kérdezi, majd megdönti a fejét, tudatlanságot színlelve.

- Ne játszadozz velem.

- Talán kevésbé foglakoztat, hogy ki van ez az ajtó mögött, míg a barátaid ekkora bajban vannak.

Gyorsan körbepillantok, és látom, hogy Zeke elterült a földön, feltehetőleg eszméletlen.

- Zeke… - suttogom.

Gyors pillantással tanulmányozom, és megfigyelem, hogy a mellkasa még egyenletesen emelkedik és süllyed. Megkönnyebbülés áramlik szét az ereimben, ahogy felmérem a helyszín többi részét.

A papám és Tobias csapatként dolgoznak, elhárítják a Bátor katonákat.

Túlerőben vannak, de úgy tűnik, elég jól boldogulnak.

- Félre, vagy esküszöm, hogy le foglak lőni.

Eric ismét felnevet.

- Tényleg? Te? Egy Szerencsétlen? – kérdi hitetlenül.

- Ne. Tesztelj. Engem.

- Ó, azt hiszem, hogy foglak – mondja Eric, fejét Shauna felé fordítja.

- Shauna? Miért nem mutatod meg a barátodnak, hogy mit teszünk a betolakodókkal?

Az egész Erickel folytatott beszélgetés alatt Shauna semmit sem tett, csak kifejezéstelenül bámulta a falat.

Eric szavaira felém fordult, a tekintete fényes, de gyorsan mozog.

Erősen a falhoz lök, egyik kezét felemeli, hogy a torkomhoz szorítsa.

- Shauna! – sikerül kinyögnöm.

- Én vagyok! Tris!

Egyáltalán nem mutat semmilyen felismerést.

Helyette felemeli a másik kezét, és jelenleg mindkettővel próbál megfojtani.

- Shauna! – zihálom, megrántom a kezét, de túl erős a szorítása.

Érzem, ahogy a légútjaim összeszűkülnek, a kezei pedig fokozatosan szorosabbá és szorosabbá válnak.

Foltok jelennek meg a látóteremben, ahogy kétségbeesetten próbálom beszívni az oxigént.

Hallom Eric éles nevetését, mintha egy eldugult csövön át jönne.

Egy hangos csattanó hang, majd Shauna elengedi a torkom, ahogy levegőért kapkodok,

Shauna a földre esik, szemei a mennyezetre összpontosítanak.

Mikor felnézek, szembekerülök Tobias képével, bámulva rám, fegyvere kinyújtva Shauna felé.

Ekkor jövök rá, hogy Tobias volt az, aki kiiktatta Shauna-t.

Lelőtte őt.

Hogy megmentsen engem.

Még mindig levegőért kapkodom, ahogy bámulok rá.

- Jól vagy? – kérdezi tőlem, a fegyver remeg a kezében.

Lassan bólintok, előrehajolok, kezeim a térdemen, próbálok elegendő levegőt beszívni ahhoz, hogy a tüdőm ne égjen.

- Andrew! – kiáltja Tobias.

Gyorsan felnézek, és látom, hogy apa harcba keveredett Erickel.

Eric nagyobb, gyorsabb és erősebb.

Eluralkodik rajtam a pánik.

- Tobias! – sikerül kinyögnöm, de ő már végig is rohant a szobán, hogy segítsen apának.

Eric egy kézzel a falhoz szegezi apát, a másik keze a fegyverért nyúl, de Tobias megelőzi.

Belevágja a könyökét Eric koponyájának a hátuljába, így ő elengedi az apukám, majd megüti egyszer, kétszer, és harmadszor, míg el nem terül a földön.

- Köszönöm – mondja apa sóhajtva, majd Tobias felé biccent.

- Szóra sem érdemes – motyogja.

Odamegyek Shaunához, fölé hajolok, ujjaim finoman a nyaki érhez szorítom.

Van pulzusa.

Egy halvány.

De ott van.

Felnézek Tobiasra.

- Nem halott- mondom gyorsan.

Megkönnyebbül az arca.

Hirtelen felállok.

- Gyorsnak kell lennünk. El kell juttatnunk őt egy orvoshoz, amilyen hamar csak lehetséges. - Végignézek a földön elterülő Zeke-en, a mellkasa még mindig finoman fel-le emelkedik.

- Mindkettőjüknek orvosra van szüksége.

Tobias bólint.

- Egyetértek, de nem megyek el innen, amíg nem állítottuk le a szimulációt, és azt hiszem, hogy Shauna és Zeke ezt mindketten értékelnék.

Tudom, hogy igaza van, de a félelem a szívemben Shauna és Zeke biztonságáért, akik jelenleg eszméletlenül fekszenek, szinte túl nagy ahhoz, hogy kezelni tudjam.

Tobias az édesapám felé fordítja a fejét.

- Mi el fogjuk kapni Jeanine-t. Maga fókuszáljon a szimuláció leállítására, rendben?

Apa bólint, miközben Tobiasszal közelebb jönnek hozzám.

Egy pillanatig bámuljuk a vezérlőterem zárt ajtaját, aztán Tobias fegyverét a zárra irányítja.

- Nincs több meglepetés támadás, rendben? Ha el akarsz indulni, akkor jelzel nekem. Ez nem egy öngyilkos küldetés. Megértetted?

Bólintok, a bűntudat azonnal elárasztja a testem amiatt, ahogy korábban viselkedtem.

Visszafordítja a figyelmét az ajtóra.

Aztán egyszer csak rálő a zárra.

Másodszorra a két zsanérra.

Harmadjára pedig a kilincsre, az ajtó pedig kitárul.





2 megjegyzés:

  1. Ez tényleg fájdalmas fejezet volt...
    Nagyon sajnáltam Natalie-t, tetszett, hogy mennyire kibújt belőle a Bátor. De legalább Andrew nem halt meg...
    Marcus megint hozta a formáját. Hogy lehet valaki ilyen passzív? Menjen inkább Barátságosnak... Tudom, hogy ragaszkodik a hatalmához, meg nem akar erőszakot alkalmazni, de mégis...
    És ahogy a fiával viselkedett!!! Mint egy idegennel!
    Köszi a fordítást, Niki! Nagyon várom a folytatást! Csak kár, hogy nemsokára vége. :(

    Ui.: Tervezel újabb fordítást?

    VálaszTörlés
  2. Hát igen, sajnos egy ilyen harcnak áldozatai is vannak. Túl szép lett volna, ha mindenki simán eljut a küldetés végéig.
    Marcus csak várja a csodát. Azt hiszi, hogy nagyon okos, és Jeanine majd megkönyörül rajta, mert akkora nagy cimborák. Mellesleg egy gyáva féreg is. Barátságosnak szerintem nagyon pocsék lenne :D
    Köszönöm, hogy írtál!
    Jó lenne folytatni a fordítást, de egyelőre most mindenképpen szüneteltetnem kell. Egyéb elfoglaltság miatt most nem lenne értelme belekezdeni egy újba, mert nem túl sok időm lenne rá. Ha majd kicsit lenyugszanak a dolgok, akkor szeretnék még nektek további örömet okozni. :)

    VálaszTörlés