Fanfic: A jövő kezdete - Epilógus



FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

El sem hiszem, hogy leírtam, hogy Vége... Remélem páran még emlékeztek az első fejezetekre, ami bizony már vagy két és fél éve volt. Bizony, több mint két és fél éve kezdtem neki ennek a sztorinak, és hihetetlen a gondolat, hogy itt a vége, az utolsó fejezet, az epilógus, ami mindezt az utazást lezárja.
Nekem hatalmas élmény volt, és remélem nektek is. Ám ideje búcsút venni ettől a történettől.
Az Epilógus több szempontból is szokatlan lett, már csak a hosszát tekintve is, ugyanis ez lett a leghosszabb fejezet a maga közel hatezer szavával.
Remélem elnyeri ez is a tetszéseteket, és mosollyal az arcotokon fogtok elköszönni Tris és Tobias kalandjaitól.

Jó olvasást kívánok az utolsó részhez! És örülnék, ha mindenki, aki olvasta a sztorit, és idáig eljutott, hagyna egy rövid véleményt a fejezet végén. :)
És ne feledjétek, még egy novellával egyszer megörvendeztetlek titeket!



EPILÓGUS



TOBIAS



Még félálomban vagyok, kintről csak halvány derengés szűrődik be a hálószobánk ablakán, és vonja be szürkeséggel a helyiséget. Majd ahogy az álom végleg eltűnik a szememből, álmosan szemlélem, ahogy a hajnal lassan növekvő fénnyel színezi be a világot.

Az én világomat. A mellettem fekvő Trist.

Szeretem figyelni, mikor békésen alszik, mint most, mivel korábban nem voltak nyugodtak az éjszakái. Még most sem ritkák a zaklatott álmok, melyek után akár napokig levert és kimerült. Ilyenkor felerősödnek nála a tünetek. A tünetek, amelyeket a sok szérum váltott ki, és amik sosem múlnak el teljesen.

Kész csoda, hogy ezen az éjszakán minden kiabálás és zokogás nélkül tudott aludni, hiszen a mai nap egy cseppet sem lesz könnyű a számára. Már egy hete legalább aggodalmaskodik miatta, hiába próbáltam minden alkalommal csitítgatni, mikor idegesen járkált fel-alá a lakásban. Talán az segített valamit, hogy este készítettem neki abból a teából, amit Cara adott legutóbb, mikor beszámoltam neki és Matthew-nak Tris zaklatott viselkedéséről.

Sok minden történt az elmúlt két évben. Gyökeres változások mentek végbe a városunkban, ám az életünkben is. Pozitív változások, amikre egykor nem is számítottunk.

Minden olyan nyugodt, mióta sikerült kiűznünk a Kormány embereit a városból, hogy az mindnyájunk számára ismeretlen volt. Eleinte állandó rettegésben éltünk, hogy mikor fog ismét valami katasztrófa bekövetkezni, így mikor hónapokig semmi nem történt, szép lassan lenyugodtak a kedélyek, és igyekeztünk felvenni az unalmas hétköznapok ritmusát, amit már elfelejtettünk a sok harc után. Utoljára talán még a Bátraknál egy rövid időszakig volt ilyen nyugodt az életem.

Az én zaklatottságom persze sehol nem volt Tris paranoiájához képest, aki az első hetekben az ajtót nem merte kinyitni, és az utcára ha ki is merészkedett, idegesen kapkodta a tekintetét. Mindenki gyanús volt a számára, amit nem neveznék meglepőnek a történtek után. Megrendült az emberek iránti bizalma.

Arra sem reagált túl jól, hogy ebbe az új lakásba költöztünk. Az idegen környezet csak még inkább kibillentette őt, és sokszor ácsorgott a nappali közepén tanácstalanul, nem tudván, hogy mit kezdjen ezzel az új hellyel. Pedig nem rossz kis lakás, kissé félreesik mindentől, és a kilátás is remek, mert a hálószoba ablakából épp a Navy Pier kerül a látómezőnkbe. Ráadásul csak a második emeleten vagyunk, így a tériszony sem kapaszkodik belém minden percben, mikor itthon vagyok.

Összességében elég kicsi lakás, de meglepően otthonos, és eléggé hozzá nőtt a szívemhez, habár időnként hiányzik a régi lakásom a Bátraknál. Mégis az volt az első hely, ahol menedékre leltem, még ha egyfajta bizonyítéka is volt a nyomorúságos életemnek.

Úgy érzem, mostanra Tris is megbarátkozott az új életünk helyszínével. Tudom, hogy ő is ragaszkodott a Bátraknál lévő kis kuckóhoz, ám David vérét hiába lehet feltörölni a padlóról, az emlékek nem tűnnek el ilyen egyszerűen. Ott végképp nem tudom elképzelni, milyen rémálmokkal küzdene.

Megértem Trist, amiért nehezen alkalmazkodik, de ha figyelembe vesszük, hogy az Önfeláldozók után nem nagyon akadt olyan hely, ami állandó lett volna a számára, és otthonnak hívhatott volna, nem lehet őt hibáztatni ezért. Mégis lassan sikerül az otthonunknak érezni ezt a helyet.

A színek sokat segítettek. Elmosolyodom, ahogy eszembe jut, hogyan újítottuk fel a lakást, és akaratlanul is az ujjaim közé csípem Tris egyik mézszínű tincsét.

Nyakig festékesek lettünk, de kicsit sem zavart minket, ahogy kissé esetlenül színt vittünk a kopár falakra, miközben mi úgy néztünk ki, mint egy eseménydús paintball-csata után. Főleg, mikor pihenésképpen egymást fröcsköltük, és a kacagásunktól visszhangzott az akkor még csupasz lakás.

Végül egymásba kapaszkodva szemléltük a végeredményt. A nappali barackszínt kapott, a konyha világos levendulát, míg a hálószoba fűzöld színbe öltözött. Nem véletlenül választottuk ezeket, kerülve a csoportok színeit. Még a fürdő is sötétlila és törtfehér csempét kapott. Egyedül a kisebb hálószobát festettük simán fehérre. Majd egyszer az is kapni fog valami élénk színt.

Kicsit felocsúdok a gondolataimból, mikor Tris kissé megmoccan, és az oldalára fordul, az arca csak néhány centire van az enyémtől, de a lábujjai a térdemet súrolják. Ahogy felkel a nap, és aranyló sugarak kúsznak be lassan az ablakon, a pillantásom követi a nyugodt reggelek rutinját, és Trisre szegeződik.

Rajta is szemmel látható, mennyit változott. Alig emlékeztet arra az Önfeláldozó lányra, akit lesegítettem a hálóról. Magasabb lett, bár még így is alig ér a vállamig. Kemény munkával ismét olyan izmos, mint a beavatás után, ami sikeresen javított az önbizalmán is. A haja hosszabb, a válla alá ér, de közel sem olyan hosszú, mint egykor volt neki. A meleg tavaszi idő miatt csak rövidnadrágban és sportmelltartóban alszik, és még a takarót is lerúgta magáról, mint általában. A szívem mindig szúr egyet, mikor a tekintetem a sebhelyein akad: a golyó ütötte hegek a vállán, a karján, a hasán, a begyógyult késszúrás a csípőjén…

Túl sokat szenvedett, az biztos. Mellette az én néhány sebhelyem – mint ami a combomon húzódik – elenyésző.

A múlt örökre belénk véste magát.

Mocorogni kezd, és közelebb húzódik hozzám, egészen addig, amíg a feje a mellkasomon nem nyugszik. A karja körém fonódik, az orra hegyét érzem a bőrömbe fúródni, csakúgy mint az elnyílt ajkait. Akaratlanul is megborzongok, mielőtt viszonoznám az ölelését, és még inkább magamhoz húznám.

- Jó reggelt – mondom egészen halkan. A válasz azonban csak egy morgás, amitől nem bírom ki kuncogás nélkül. Az ujjaimat végigfuttatom a nyakán a kulcscsontja felett, mire összerándul – pontosan tudom, hol csiklandós.

- Miért van máris reggel? - morogja nehéz hangon.

- Talán mert megint felkelt a Nap… - felelem a szememet forgatva.

A megjegyzésem hallhatóan nem arat nála sikert, tovább igyekszik rejtve maradni a mellkasomhoz húzódva, mint ha úgy megállna az idő.

- Gyerünk, Tris – noszogatom. - Muszáj lassan felkelnünk.

- Csak még egy kicsit – motyogja, a szorítása erősödik a törzsem körül. - Csak egy pár… órát.

Felnevetek, és összeborzolom a haját, tudván, mennyire bosszantja, ha ezt csinálom.

- Hé! - háborodik fel, és szinte azonnal elereszt.

Kihasználom az alkalmat, hogy karnyújtásnyira kerül tőlem, emellett alig bírja résnyire nyitva tartani a szemét, én pedig elégedetten elmosolyodom, mikor felkiált, ahogy hanyatt döntöm, és fölébe kerekedek.

- Tobias... - kezdene bele felháborodottan, ám a hangja rövid úton sóhajtásba fullad, ahogy az ajkaim a nyakára tévednek a füle alatt. Néha olyan átkozottul könnyű elnémítani.

Persze nem tart sokáig, míg megunom, hogy csak a nyakát ízlelgetem, így hamar megtalálom az ajkait, amelyek mézédesnek tűnnek, és szinte könyörögnek, hogy mélyítsem el a csókot, engedjek a testemet ostromló vágynak.

De nem tehetem. Ez a reggel nem erről szól.

Elhúzódom tőle, és a szemébe néznek, amiben már nyomát sem látom az álomnak, helyette az aggodalom uralja viharos tekintetét. Tudom, mennyi kusza gondolat járhat most a fejében, és minden bizonnyal görcsben áll a gyomra. Én is így érzek minden alkalommal, ha egy ilyen megpróbáltatás elé nézek, mint amivel ma Tris kerül szembe. Csak többnyire rajtam ez nem vehető észre egy külső szemlélő számára - mert persze Tris az ilyesmit is egyből kiszúrja. Túl jól ismeri minden rezdülésemet, ahogy én is az övét.

- Minden rendben lesz, Tris - igyekszem megnyugtatni a zakatoló elméjét. - Nincs semmi, amiért aggódnod kéne.

- Te könnyen beszélsz - dünnyögi, miközben elszakítja a pillantását. Még mindig zavarban van, ha bizonygatni akarja velem szemben az igazát, különösen, mikor ilyen zaklatott lelkiállapotban van, mint most.

- Ugyan miért? - kuncogok. Sosem ismerném el hangosan, de aranyos, mikor oldalra hajtja a fejét, hogy legalább az rózsás arcának egyik felét el tudja rejteni a tekintem elől.

- Mert nem neked kell egy egész város előtt beszédet mondanod.

Abban igaza van, ha ez az én reszortom lenne, legalább ilyen ideges lennék. Viszont abban mindennél jobban biztos vagyok, hogy az aggályai ellenére Tris sikerrel fogja venni ezt az akadályt is. Akármennyire is kételkedik magában, én tudom, hogy mennyi erő lakozik benne, ami a megfelelő időben mindig utat talál. Ez ma sem lesz másképpen.

- Nem nekem kell, de ez még nem jelenti, hogy neked félnivalód lenne. Remek leszel, hidd el.

Végre ismét a szemembe néz, és igyekszem egy mosollyal biztosítani az igazamról, de nem tűnik úgy, mintha elhitte volna, amit mondok. Nem csoda, hisz ha egyszer elkapja a lámpaláz, nehezen uralkodik a félelmein.

- Gyere, készülődjünk...

- De nem akarok - fordul meg, és fúrja az arcát a párnába.

Hamarosan ostobán fogja magát érezni, hogy ennyire tartott a mai napról, de most még képtelenség lenne meggyőzni őt. Többnyire olyan makacs, hogy még egy Műveltet is könnyebb lenne meggyőznöm arról, hogy a felhők cukorból vannak. Ostobaság lenne erőlködnöm.

Viszont mikor ilyen morcos, és úgy akar elmenekülni a valóságtól, hogy elbújik a takarók és párnák tengerében, elég gyerekes, ami engem mégis nevetésre késztet. Annak azonban még inkább örülnék, ha nem idegeskedne ennyit.

Biztos vagyok benne, hogy hiába beszélnék továbbra is neki, semmi értelme nem lenne, mert úgysem tudnám meggyőzni, így inkább félrehajtom a haját a nyakáról, és puszit nyomok rá, ha már az arcára jelenleg nem tudok. Összerezzen és felmordul az érintésemre, ám nem várom meg, hogy további reakcióval ajándékozzon meg, inkább felkelek, és a fürdő felé veszem az irányt.

Egy gyors zuhany és borotválkozás után látom, hogy Tris még mindig az ágyon fekszik, csak most a plafont bámulja, a kispárnát görcsösen a magához szorítja, a fogai merényletet követnek el az alsó ajka ellen.

- Hé – szólítom meg halkan, nehogy a frászt hozzam rá, viszont egy idő után így is rám emeli a pillantását. - Menj, zuhanyozz le, és próbálj meg lenyugodni. Addig csinálok reggelit.

Jó egy percig habozik, és már azon vagyok, hogy megismételjem a kérésem, mikor egy hosszú sóhaj kíséretében végre ülő helyzetbe tornázza magát. A haja a szélrózsa minden irányába kapaszkodik, a tincsei az arcába lógnak, és nem hiszem el, hogy nem csiklandozzák az orrát.

Nehezemre esik nem kinevetni, ahogy szabályosan bevánszorog a fürdőbe, mint aki legalább a saját kivégzésére igyekszik. Arról nem is ejtve szót, hogy közben morog az orra alatt, mintha anélkül nem is tudnám, mennyire a pokolba kívánja az egész napot. Azért még egy sötét pillantást küld felém, mielőtt magára zárná az ajtót.

Akármennyire is együtt érzek vele, és sajnálom, amiért ismét ekkora felelősség szakadt a nyakába, a hisztijétől akaratlanul is jókedvre derülök, és fütyörészve állok neki a reggelinek.

A főzőtudományom még mindig nem valami professzionális, de legalább már egy kicsivel több mindent el tudok készíteni, mint amit gyerekként az Önfeláldozóknál kellett. Azonban inkább Tris az, aki sokat fejlődött ezen téren. Valahogy úgy vettem észre, hogy kedvét leli abban, hogy vacsorát készítsen nekem. De legjobban azt szeretem, mikor közösen készítjük el az asztalra valót, amire most, hogy nyugalom költözött az életünkbe, már van is időnk. Legalább nem csak harc közben derül ki, hogy milyen jó csapat vagyunk.

Rántottát és pirítóst csinálok, talán elég könnyű reggeli lesz Tris számára, bár az is csoda lesz, ha képes lesz legyűrni pár falatot. Ha ideges, neki az evés lehetetlen küldetésnek számít.

Épp a rántottát fordítom meg, mikor megérzem a vékony karjait, ahogy körém fonódnak, a kezei a hasamon pihennek meg. Egész testével hozzám simul, az arcát a lapockáim közé hajtja. Szeret így átölelni, valahogy nyugtató hatással van rá, én pedig egy cseppet sem bánom. Annak ellenére, hogy a bőröm bizseregni kezd az érintésére, ami miatt máskor kicsit sem bosszankodnék, viszont jelenleg sürget minket az idő; egy órán belül indulni kell. De úgy, hogy a kezei épp a hasamat simogatják, elég nehéz nem csak a rántottára, de a társadalmi kötelezettségeinkre is gondolni. Szerintem Tris nincs tisztában azzal, mit művel velem, én meg átkozom magam, amiért nem öltöztem fel. Ostobaság volt egy szál alsónadrágban a tűzhely mellé állni.

- Nem tudom, hogy képes leszek-e rá, Tobias – szólal meg alig hallhatóan.

Fejben leszidom magam; amíg Trist az aggodalom gyötri, nekem vágytól tüzelt gondolatok járnak a fejemben.

Tányérra rakom a kelleténél picit jobban megsült tojást, majd megfogom Tris kezeit, és megfordulok, hogy a szemébe nézzek. Így, hogy az ujjai már nem érintenek, sikerül tisztább fejjel gondolkodni, még ha a korábbi fantáziaképek nehezen húzódnak az elmém eldugott zugaiba. Főleg, hogy még ő sem jutott el odáig, hogy felvegyen valamit – mármint a törölközőn kívül.

Még mindig zaklatott, de legalább a sápadt bőre most kipirultabb a kellemesen forró zuhanytól. A bizonytalanság azonban mérföldekről süt róla.

- Figyelj rám – szólalok meg komoly hangon, a pillantásom a szürkéskék íriszébe kapcsolódik. - Menni fog, meg tudod csinálni. Még ha te nem is hiszel magadban, én hiszek benned, és tudom, hogy jól fog sikerülni minden. Túl leszel rajta, aztán elfejtheted az egészet.

- Tudom, de mégis… Nem hiszem, hogy elég erős vagyok ehhez – csuklik el a hangja.

Tisztában vagyok vele, hogy talán mindannyiunk közül az ő számára a legnehezebb ez. Feleleveníteni a múltat, és feltépni a régi sebeket. A mai nap előszeleként már nem egy éjszaka rémálmok gyötörték; azonban azok nem csak álmok voltam, sokkal inkább emlékek. Viszont épp ezért ő az egyetlen, aki képes rá.

- Erős leszel, Tris. Muszáj annak lenned – simogatom a hüvelykujjammal az arcát. - Este pedig kinyitunk egy üveg bort, amit még Johanna küldött, és akkor már összetörhetsz. Csak addig tarts ki.

Felsóhajt, amelyben még hallom a bizonytalanságot, de végül bólint. Szinte látni, ahogy elhatározásra jut, hogy igenis végigcsinálja.

Elveszek a tekintetében, amiben ott lobog az a tűz, ami az első pillanatban magához vonzott, és szép lassan rabul ejtett. Még mindig elég rejtély számomra ez a szerelem, de az biztos, hogy napról napra egyre jobban szeretem őt. Nehéz idők kovácsoltak össze minket, a nyugalmas hétköznapok pedig megszilárdították a köztünk lévő köteléket.

És biztos vagyok benne, hogy a nap végén én leszek a legbüszkébb az egész városban. Büszke, hogy ilyen kitartó és erős menyasszonyom van.

Mosoly kúszik az ajkaimra, ahogy mindezen gondolatok tudatosulnak bennem. Mintha egyfajta megerősítése lenne az érzéseimnek, amiket már nem félek bevallani magamnak. A sok borzalom után, ami az életemben történt, végre békességre leltem, még ha a problémáktól örökre nem is lehet megszabadulni, mégis vele az oldalamon semmi nem tűnik lehetetlennek.

Magamhoz húzom, és jóleső érzéssel tölt el, ahogy a karjai felkúsznak a hátamon, az ujjai a vállamra siklanak. Lehajolok, és finoman megcsókolom, majd az ajkaimat a homlokára simítom egy perccel hosszabb ideig, mint szükséges volna.

Valahogy én sem akarom, hogy kezdetét vegye ez a nap. Nem szeretném, hogy ez a boldog érzés, ami a mellkasomat uralja elillanjon.

Kissé eltolom magamtól, hogy ismét az arcát fürkésszem, és megkönnyebbülten tapasztalom, hogy már nem az aggodalmas pillantásával találom szembe magam, helyette vidám csillogás költözött a tekintetébe.

- Na gyere, együk meg az odaégett reggelit, mielőtt még el is hűl – simítok végig az orrán, mielőtt kacarászva az asztalhoz ülünk.





TRIS



Hamar elpárolog a vőlegényem miatti boldogságom, és a helyére ismét visszaköltözik a idegesség, ahogy az utcára lépünk, és elindulunk az ünnepség helyszíne felé.

Az ünnepség megnevezés egyáltalán nem fedi a valóságot, legalábbis az én véleményem szerint. Maximum az adhat okot az ünnepségre, hogy a város végre talpra állt, az irányítás a polgárok kezében, és a fejlődés, ami az elmúlt két évben véghez ment, kézzel fogható.

Viszont az az ár, amit a függetlenségért fizettünk, nem képezhetné ünneplés tárgyát.

A gyomrom görcsbe rándul, az a kevéske reggeli, amit leerőszakoltam a torkomon – csak hogy Tobias ne érezze rosszul magát, hogy feleslegesen szenvedett az étellel – is visszakívánkozik. Nem tudom, mikor éreztem utoljára ekkora feszültséget magamban, talán még akkor sem, mikor megvágtam a kezem, hogy a véremet a Bátrak széndarabjaira csepegtessem. Akkor cselekednem kellett, belevetnem magam abba az életbe, amelyre mindig is vágytam, amire minden idegvégződésemmel áhítoztam, az adrenalin pedig, ami akkor átjárt, átsegített az egészen.

Most viszont a számat kell jártatnom, ami távol áll tőlem – közöm nincs az Őszintékhez, akiknek a fecserészés a vérükben van –, és adrenalin helyett csak pánikot érzek.

Minden bizonnyal Tobias is tisztában van a torokszorító érzéssel, ami folyamatosan ostromol, mert egész úton a hüvelykujjával simogatja a kézfejem, így igyekezve megőrizni a nyugalmamat. Úgy érzem az, hogy a kezébe kapaszkodhatok, erőt ad minden egyes lépés megtételéhez. Ha ez az egész dolog kész katasztrófa is lesz, nála akkor sem fogok kudarcot vallani.

Igyekszem csitítani a zavaros gondolataimat, és átveszem magamban, mi minden lett más az elmúlt két évben. Mennyi változás történt… Néha felfognom is nehéz mindezt, mégis a legnagyobb változásnak az tekinthető, hogy nem kell nap mint nap rettegésben élnünk, minden másodpercben a barátaink és a saját életünket féltenünk.

Az életem teljesen más mederbe helyeződött. Nincs több harc és üldözés és halál, csak a szűnni nem akaró rémképek maradtak meg. Olyan nyugalom van, mint egykor az Önfeláldozóknál, és olyan szabadság, amit ezelőtt csak a Bátrak között tapasztaltam. Különös számomra az egész.

Ahogy azt is meg kellett szoknom, hogy dolgozok. A munka mindig része volt a mindennapjaimnak, viszont a Bátraknál töltött időm véget ért még azelőtt, hogy munkahelyet választhattam volna. Utána meg a folytonos harcok során esélyem nem volt egy-két dolgos napnál többet tevékenykednem.

Most mégis van, ahol dolgozhatok. Kezdetben az embereknek segítettem megszervezni az új életüket. A lakásuk kiválasztásában, a munkájuk megtalálásában. Ami a legfelemelőbb volt az egészben, hogy mindenkinek jutott egy hely, ahol élhet, és munka, amiben a társadalmat szolgálhatja. Mindezt megkülönböztetés nélkül. Azoknak is kijárt mindebből, akik korábban csoportnélkülivé váltak.

Mindenki újra kezdhette, elfelejtve a múltat és a vétkeit. Mindezt az én segítségemmel.

Azonban pár hónapja új ajánlatot kaptam.

Most, hogy a csoportok lassan feledésbe merülnek, az irányítás a Városi Tanács kezébe került. Összesen harminc taggal, az öt csoportnak öt-öt képviselővel, és az egykori csoportnélküliek is szintén öt fővel vannak jelen. A szavazáson, amelyen felállították az eredeti Tanácsot, minden egykori csoport felállított tíz jelöltet, és rájuk szavazhatott a város összes polgára. Hosszadalmas folyamat volt, mire minden jelölt bemutatkozott, és végül lezajlott a szavazás. Viszont az eredménnyel elégedett volt a nép, és a városunk az ő vezetésükkel elindulhatott a független fejlődés rögös útján.

A Tanácson belül nincsenek vezetők, mindenki egyenrangú félként szerepel. Így senki nem mondhatja, hogy bárki is tejhatalommal rendelkezik.

A választás után több ismerősöm is a tagok között találta magát. Azon senki sem lepődött meg, hogy Johanna, vagy épp Jack Kang bekerültek, ahogy Edith győzelme sem volt igazán meglepetés, amennyi mindent tett és átélt a városunk érdekében. Ám mosolyt csalt az arcomra, hogy Cara, Harrison és Bud is bekerültek, valamint Mrs. Blacket is a vezetőink között üdvözölhettük.

A Tanács felállítása óta eltelt egy év után néhány ember lemondott, ahogy lassan, mégis látványosan javulni kezdett a helyzet a kerítésen belül. Gondolom, miután segítettek jó irányba elindulni, inkább foglalkoznának valami mással most, hogy annyi lehetőség áll az emberek előtt a csoportok béklyói nélkül.

Így lehetett az, hogy Edith pár hónapja megkeresett, hogy felajánljon egy helyet a Tanácsban.

Először visszautasítottam. Korábban sem hittem, hogy jó vezető lehetnék, és sokkal hozzáértőbb és tapasztaltabb személyek vannak, akik jobban megérdemelnének egy ilyen pozíciót. Meg egyébként sem akartam olyan helyzetbe kerülni, ahol hatalmas felelősség zúdul a nyakamba.

Ám a nagyanyám megemlítette, hogy már a Tanács felállításakor jelölni akartak engem az emberek – és nem csak a korábbi Bátrak említették meg a nevem –, azonban még közel sem voltam túl a Kormánnyal történteken, és javában lábadoztam, miközben igyekeztem feldolgozni a múltban történteket, és összeszedni az erőmet. Természetesen mindenki más úgy fogalmazott volna, hogy a gajra ment egészségemet próbáltam helyre pofozni, de én nem akartam azt gondolni, hogy beteg vagyok. Nem, az ami velem történt nem betegség volt, hanem a gonosz pusztítása. A lényeg, hogy ezért Edith meg sem említette számomra a jelölést, csak több mint egy év után tudatta azt velem.

Végül Tobias volt az, aki meggyőzött, tegyek egy próbát. Addig úgy sem lehetek tanácstag, míg az emberek bizalmat nem szavaznak nekem. Én pedig biztos voltam benne, hogy nem lesznek olyan ostobát, hogy egy jóformán tinédzsert ültetnek a város vezetői közé. Hiszen ki akarná, hogy egy húsz éves fiatal döntsön a jövőjéről.

Tévedtem. Szinte senki nem volt, aki ne akart volna engem a Tanácsban látni. Még ma sem értem, miért döntöttek így. Csak mert felvettem a harcot, mikor szükség volt rá? Nem hiszem, hogy bármi rendkívülit is véghez vittem volna, ami indokolná a belém vetett hitüket.

Tobias természetesen próbálja bizonygatni, hogy nincs igazam, és amit a háború során tettem, az felér valamiféle hősies cselekedettel, ami meg szerintem nevetséges. Ám végül csak sikerült meggyőznie, hogy hajtsak fejet a nép akarata előtt. Persze épp ő beszél, aki fél perc alatt visszautasította a tagságot, mivel túlságosan elégedett a jelenlegi munkájával, ami nem is csoda, hisz már a Bátraknál remek tanár volt, és a rendőrség kiképzőjeként azt csinálhatja, amit szeret.

Mostanra nekem is megtetszett a munkám, ám ehhez az kellett, hogy Tobias segítségével végiggondoljam a dolgot. Így jobb hellyé tehetem Chicagót, segíthetek fenntartani a békét, és küzdhetek mindazért, amiért a szüleim hittek és dolgoztak.

Meg hamar kiderült, hogy a napjaim nem abból fognak állni, hogy egy bársonyszékben lógatom a lábam. Még jó, különben rövid úton becsavarodtam volna. Gyűlés általában heti egyszer van – kivéve ha valami sürgős ügyről van szó –, a többi napokon a várost járom, és ott segítek, ahol tudok. A kórházak beszerzéseit ellenőrzöm, vagy épp az élelmiszerellátmány megszervezésében és szétosztásában veszek részt. Mindig akad tennivaló, én pedig élvezem, hogy cselekedhetek. Mégis a legjobb, hogy nem kell fegyvert fognom a kezemben.

Annyira elveszek a gondolataimban, hogy jóformán észre sem veszem, hogy megérkezünk, csak az összegyűlt emberek lármája zökkent vissza a jelenbe. Ahogy végighordozom a pillantásomat, megdöbbenek mennyien gyűltek össze, a gyomromban rögvest visszatér a pánik. Bár számítanom kellett volna ekkora tömegre…

Szabályosan leblokkolok a rám váró feladat súlya alatt, és így Tobias az, aki megkerülve a tömeget elnavigál az emelvény felé. Érzem, hogy az ujjaim reszketnek az övéi közt.

- Tris! - hallom valahonnan Christina éles hangját, és mint pár másodperc múlva kiderül, velünk szemből. - Mi tartott ilyen sokáig? Az utolsó pillanatban értetek ide.

- Nem kelt mindenki ilyen vidáman, mint te – dörmögi Tobias tettetett bosszúsággal, amivel kiérdemel egy oldalba bökést a könyökömtől.

- Talán jobb lenne a kedvetek, ha reggel matekoztatok volna egy keveset – kacsint rám, mire én csak a szememet fogatom tudván, hogy egyáltalán nem a számtan jár a fejében.

Uriah felröhög mellette, láthatóan remekül szórakozik. Nem is csoda, hogy olyan jól megértik egymást Christinával. Mindegyikőjük elég lökött, mindemellett merész egyéniség, eléggé hasonlítanak egymásra. Mint Tobias és én.

Emlékszem, Christina milyen izgatottan mesélte, hogy végre megtalálta az igazit Uriah személyében. Először kissé megdöbbentem, bár már korábban is sejtettem, hogy még lesz köztük valami, de az még azelőtt volt, hogy Uriah emlékek nélkül maradt volna. Persze hamar átragadt rám a barátnőm lelkesedése, hiszen örültem neki, hogy végre sikerült túltennie magát Will elvesztésén, bár a szaftos részletekre azért nem voltam kíváncsi. Na meg furcsa volt első alkalommal csókolózni látni őket.

Ahogy Carát és Matthew-t is, bár róluk meglehetősen sejthető volt, hogy egy párt alkotnak, mióta visszatértek a városba. Matthew is a múltjával megérdemli, hogy végre boldog legyen. Csakúgy, mint Cara.

- Csak nem izgulsz? - kérdezi Uriah felvont szemöldökkel.

Válaszul csak megrántom a vállam. Nem számít, hogy izgulok vagy sem, ha egyszer teljesítenem kell a kötelezettségemet. Látom Christinán, hogy szóhoz akar jutni – minden bizonnyal, hogy bizonygassa, mennyire egyszerű dolgom van, és nem kell paráznom –, de szerencsére Johanna a színpadra lép, így nem tudja elmondani, amit akar.

Bárcsak képes lennék figyelni Johanna mondanivalójára, de a megjelenése olyannyira tudatosítja bennem az elkerülhetetlent, hogy csak néhány szó jut el a tudatomig. Fejből tudom, hogy miről beszél, így nem is gond, hogy nem tudom a figyelmemet rá összpontosítani: a fejlődésről, az áldozatok tiszteletéről, a szabadságról, a jövőről.

Gyorsan végigfuttatom magamban, mit is szándékozok mondani. Már hetek óta ezen töprengek, és elég konkrétan megfogalmaztam fejben az egészet, de amilyen lámpalázas vagyok, esélyesen elfelejtem a felét.

Felocsúdok, mikor a nevemet hallom, és tudom, hogy itt az idő. Tobias megszorítja a kezem, mielőtt elengedné, és egy erőt sugárzó mosolyt küld felém, ami szinte elég löketet ad, hogy bizonytalan léptekkel elinduljak.

Menni fog… Menni fog…

Kiengedek egy reszketeg sóhajt, és a tenyeremet sebtében beletörlöm a nadrágomba, és megigazítom kissé remegő ujjaimmal az öltözékemet – ami a sötét szövetnadrágon túl egy hozzá passzoló mellényből, egy fehér blúzból és egy sálból áll, amely az egykori csoportok mindegyik színét tartalmazza - mielőtt fellépnék a színpadra.

Hirtelen jövök zavarba, ahogy tudatosul bennem, hogy minden szempár rám szegeződik. Sosem rajongtam azért, ha a figyelem középpontjába kerültem, ez pedig kissé sok a számomra. De veszek egy nagy levegőt, és kizárom a külvilágot, megfeledkezve a tekintetek kereszttüzétől.

- A nevem Tris Prior – kezdek bele.

A hangom magabiztos, ami még engem is meglep. Viszont ez kellően lenyugtatja a háborgó gyomromat, és most már tudom, hogy képes leszek végigcsinálni.

- Korábban Önfeláldozó voltam, oda születtem, majd mikor a választásra került a sor, a Bátrak mellett döntöttem. Azonban soha nem tudtam meg, milyen egy csoport teljes jogú tagjának lennem. A beavatást követő éjszakán ugyanis kitört a pokol.

Megborzongok az emlékre, ahogy a felavatott társaim, mint agymosott katonák vonulnak fegyverrel a kezükben.

- Láttam, ahogy a barátaim elveszik mások életét, és magam is gyilkossá kellett váljak, ha nem akartam a aszfalton fekve elvérezni.

Mint a mamám…

- Aznap elveszítettem a szüleimet. Nem csupán megölték őket, küzdelemben estek el. Küzdelemben, hogy megállítsák az öldöklést.

A hangom kissé megremeg, és érzem a megbúvó könnyek késztetését, hogy szabad utat engedjek nekik, de nem tehetem. Itt és most nincs helye a gyengeségnek.

- Később a bátyám is az életét áldozta az itt lakók biztonságáért, megvédett minket a Hivatal zsarnoki tervétől.

Nem mondom ki hangosan, hogy akkor elvesztettem az utolsó családtagomat is. Nem mondhatom, hiszen nem lenne igaz: itt van nekem Edith. És persze Tobias.

- Sokan vannak itt szerintem olyanok, akik karnyújtásnyira kerültek a halálhoz, épp mint én. Most mégis itt állunk, mert esélyt kaptunk arra, hogy folytassuk, hogy tegyünk még valamit.

Igyekszem nem felidézni mindazokat a szituációkat, ahol majdnem meghaltam. Túl sok volt, és néha úgy érzem, valóban csoda, hogy még itt lehetek.

- Nincs olyan, akit ne ért volna veszteség a háború alatt, hiszen mindenki megsínylette. Sok remek embert veszítettünk el. És lehet, hogy a szomszédunk, munkatársunk épp az, aki kioltotta a gyerekeink, szüleink, testvéreink, barátaink életét.

Belegondolok, milyen érzés lehet Carának szinte napi szinten látni engem, annak ellenére, hogy szoros barátság fűz össze minket. Mégis elvettem tőle örökre az öccsét…

- De ideje megemésztenünk a múltat. Elérkezett a megbocsájtás ideje, mind mások, mind önmagunk számára. El kell fogadnunk, hogy sokan tettünk olyan dolgot, amit nem hozhatunk helyre. Vannak idők, mikor olyan tettekre kényszerülünk, amelyekre nem lehetünk büszkék, de nem szabad ezt a gonoszsághoz társítani. Ahogy azt sem érdemeljük, hogy gyűlölet tárgyát képezzük, hisz elég kihívás a lelkiismeretünkkel elszámolni.

Az biztos, hogy amíg élek, képtelen leszek kitörölni a fejemből azok képét, akiknek a vére a kezemhez tapad.

- Az Önfeláldozóknak volt egy olyan mondásuk, hogy a lelkiismeretünk jegyezze a hibáinkat, így emlékeztetve minket arra, hogy legközelebb jobban csináljuk. Azt szeretném, ha erre mindannyian emlékeznénk. Nem szabad újra elkövetni a régi hibákat, a régi bűnöket. Egységként kell működnünk, fejlesztenünk, óvnunk kell a városunkat az itt lakók, és a jövendő generációk számára. Az kell, hogy Chicago egy szabad, békés színfolt legyen ebben a lerombolt világban.

Ennek így is kell lennie. Nem hagyhatjuk, hogy még több vér elfolyjon ezeken az utcákon.

- Viszont ha azt nézzük, hogy az itteni emberek milyen állhatatosan küzdöttek a város szabadságáért és függetlenségéért, úgy vélem, nincs miért aggódnunk. Ha megmarad ez a hűség és tenni akarás bennünk, ragyogó jövő vár ránk.

Tényleg ebben hiszek: ha összefogunk, ha tiszteljük egymást, és nem feledjük azt a sok áldozatot, amit elszenvedtünk, az életünk csak egy jobb irányba folyhat tovább.

Felnézek a velem szemben álló, fehér márvány emlékműre, rajta mindazok nevével, akik elestek. Mindenkié ott szerepel, kivéve azoké, akik felelősek voltak mindazért a borzalomért, ami itt történt. Jeanine, Eric, Max, Evelyn… De még Marcus nevét sem tüntették fel. Nem mintha megérdemelte volna; a hatalom számított csak neki, nem a társadalom érdeke.

- Emlékezzünk mindazokra, akiket elvesztettünk, mégis az áldozatuk egy jobb útra terelte a városunkat, hiszen itt vagyunk, nem adtuk fel, és nem is fogjuk soha. Legyen ez az emlékmű az örök zálog arra, hogy nem feledünk, DE legyen egyszersmind az erőnk záloga is. Hiszen megtapasztaltuk a nehéz időket, de fel tudtunk állni, és erre az erőre mindig szükségünk lesz, még a hétköznapokon is.

Érzem, ahogy egy könnycsepp az államig pereg le az arcomon, de nem törlöm le, mivel nincs semmi szégyellnivalóm emiatt.

- Legyen ez a tér, a Memorial Square, ahol emlékezhetünk a szeretteinkre, akiket az erőszak elszakított tőlünk, de mégis velünk maradt a szellemük, a kitartásuk, a szeretetük. Tiszteljük őket az erejükért, a bátorságukért, a kitartásukért. És rójuk le kegyeletünket az áldozatukért.

Nem hiszem, hogy bármi mást tudnék, vagy kéne mondanom. Talán mindent elmondtam, ami szükséges volt, és ami mindenkit gondolkodásra késztethetett. Köztük meglehet engem is. Mindennél jobban feledni akarom a múltat, de teljesen mégsem tehetem: emlékeznem kell minden percére, különben feledésbe merülne az út, ami idáig vezetett. Feledés helyett az elfogadásra kell törekednem.

Nem akarom megvárni, míg bármit is reagálnak az emberek: nem tapsért vagy bármi másért álltam ki a színpadra. Ma nincs semmi, ami tapsot érdemelhetne. Könnyeket annál inkább.

Lerogyok az emelvény mögött, ahol nem láthat a tömeg. Képtelen vagyok most csatlakozni hozzájuk. Annyira összeszorul a mellkasom, hogy levegő után kell kapkodnom, a kezeim ismét rázkódnak.

Le kell nyugodnom. Igaz, hogy a könnyeknek még így sem engedek utat, de így is a kiborulás szélére kerültem. Ez az egész olyan volt, mintha egy hosszú pengéjű késsel szakították volna fel a lelkem sebeit. Mintha a fájdalom, amit a szüleim elvesztése napján éreztem, újra elhatalmasodott volna rajtam.

Megérzek egy erős kart a vállam körül, ami kicsit sem ér váratlanul: Tobias pontosan tudja, mikor van a legnagyobb szükségem rá. Meglehet, hogy valami hatodik érzéke van ehhez, de mindig ott van, mikor épp készülök darabokra hullni.

Hálásan dőlök bele a felkínált ölelésbe, és szippantom magamba az illatát, ami valahogy mindig képes lenyugtatni. Kivéve most, hogy a gyász olyan kézzel foghatóan ostromolja a lelkemet, hogy nehezen tudok másra koncentrálni.

Annyi fájdalom gyülemlett fel bennem az évek alatt, hogy elhalványítják az összes jó emlékemet, pedig van belőle bőven. Gyerekként, ahogy a mamám az ölébe vett, és segített felhúzni a zoknit a lábamra, vagy ahogy a papám a nyakába ültetett, és úgy vitt fel a szobámba. Vagy ahogy Caleb megfogta a kezem, mikor első nap iskolába mentünk.

De a háború közepette is voltak pillanatok, amikor boldog voltam. Hiszen ott volt nekem Tobias és a barátaim. Igaz, hogy elveszítettem a családomat, de találtam egy újat, aminek tagjai befogadtak, és az irántuk való érzéseim minden borzalmat képesek voltak elhomályosítani.

A könnyek hirtelen jönnek, és időm sincs rájuk felkészülni, csak belekapaszkodom Tobias nyakába, mielőtt zokogni kezdenék. A forró cseppek egymást követve jönnek, én meg képtelen vagyok kontrollálni őket, csak igyekszem megnyugvást találni Tobias szorosan ölelő karjaiban.

Szerencsére az egész nem tart tovább pár percnél, mire sikerült gátat szabnom az újabb könnyek előtt, és már csak halkan szipogok, miközben próbálom lecsillapítani a kapkodó lélegzetvételeimet.

- Jobb? - hallom a mély hangját a fülem mellett.

Csak bólintok, de nem merészkedem elő a karjai menedékéből és a fejemet sem emelem fel a nyaka hajlatából. Még egy pillanatig élvezni akarom a közelségét, még ha elég nyilvános helyen is vagyunk, ám most kicsit sem érdekel. Amúgy sem hallom már a tömeg morajlását. Lehet mégis egy kicsivel több idő telt el, mint azt gondoltam...

Végül csak elhúzódom, de a fejemet még mindig a vállán nyugtatom, és a szememet dörzsölöm, ismét hozzászoktatva a napsütéshez. Távolról beszélgetések hangja jut el hozzám, de az jobban érdekel, ahogy Tobias mellkasa fel-le mozdul, ahogy levegőt vesz. Mindez rám is nyugtatóan hat, s akaratlanul is hozzá igazítom a légzésemet.

- Sajnálom - kezdek magyarázkodni néhány pillanattal később, mikor a köztünk lévő csend kezd túl hosszúra nyúlni, de közben folyamatosan simogatja a karomat. - Csak... ez túl sok volt.

- Nincs miért elnézést kérned, Tris. - A hangjában hallom az együttérzést. Amilyen erős, néha hajlamos vagyok elfelejteni, hogy ő is legalább annyit szenvedett, mint én. Ha nem még többet... - Teljesen érthető a reakciód. Csak reméltem, hogy még egy kicsit kihúzod, de így sincs semmi baj. Mondjuk Christina biztosan nem fogja ezt megjegyzés nélkül hagyni...

Felnevetek erre a gondolatra, akármennyire is nem vicces, és tudom, hogy kellemetlen lesz a számomra a barátnőm kukacoskodása. Ám valahol mélyen nem is bánom; Christina így mutatja ki a törődését.

- Néha még most is azt érzem, hogy egyik reggel felébredek, és ismét az Önfeláldozóknál találom magam, és a szüleim reggelizni hívnak. Pedig tudom, hogy ez soha nem fog már bekövetkezni, és ostobaság tőlem minden ilyen gondolat. De olyan nehéz elengednem őket.

- Tudom - simít végig a hajamon. - Viszont nem is kell teljesen elengedned őket. A szeretetüket, amit irántad éreztek, azt tartsd meg, zárd magadba, és az fog erőt adni neked, hogy feldolgozd az elvesztésüket. Nehéz lesz, de tudom, hogy sikerülni fog.

- Én már azt hittem, hogy sikerült feldolgoznom - vallom be szégyenkezve.

- Annyi mindennel meg kellett birkóznod, hogy nem is csoda, hogy nem ment.

Igaza van. Olyan sok minden akadály gördült elém, hogy sosem tudtam igazán meggyászolni őket. Amikor pedig végre lecsillapodtak a kedélyek, elnyomtam magamban az egészet, helyett minden másra koncentráltam, ami elterelheti a figyelmemet a hiányuk okozta űrről.

Felsóhajtok, így kiengedve kissé a nyomást a mellkasomból. Ostobaság volt tőlem elfojtani az érzéseimet, még ha akkor nem is tudtam, mi mást tehetnék. Viszont elgondolkodom; vajon még hány ember érezhet így rajtam kívül?

Felpillantok Tobiasra, a szemei furcsán csillognak, különös érzelmet látok bennük, amit nem tudok hova tenni.

- Mi az? - kérdezem tőle felvont szemöldökkel. A hangom még kissé reszelős a könnyektől.

- Semmi. Csupán... - Elmosolyodik, amitől most is melegség költözik a mellkasomba. - Büszke vagyok rád, Tris. Nem volt kis dolog tőled, hogy mindezt végigcsináltad.

Megrázom a fejem. Olyan semmiségnek érzem most, hogy túl vagyok rajta, hogy nevetségesnek kéne érezzem magam, amiért ennyit aggodalmaskodtam. De rájövök, hogy nem amiatt tört rám a pánik, hogy beszélnem kell, hanem ettől az összeomlástól tartottam, ami végül be is következett. Viszont nem hinném, hogy maga a beszéd olyan nagy cselekedet lett volna.

Meg akarom cáfolni Tobiast, megmondani neki, hogy igazán nem kell büszkének lennie rám csak emiatt, de ahogy ismét egymásba kapcsolódik a pillantásunk, a boldog érzelmek csak úgy sütnek róla, így beletörődöm, hogy így érez, mivel én meg szeretem őt ilyennek látni.

- Szeretlek - súgom halkan.

Nem válaszol, csak a mosolya szélesedik ki, mielőtt az állam alá nyúlna, hogy egy centivel feljebb tornázza a fejemet. Az ajkai nem érnek váratlanul, de ismét elfog a kellemes borzongás azok érintésére a sajátjaimon. Sosem fogom megunni a csókjait.

- Gyere - húz fel néhány percnyi csókolózás után.

Habozva követem őt ki a színpad mögül, ám a téren már megfogyatkoztak az emberek. Csak néhány kisebb csoport ácsorog a márvány emlékmű körül. Christina és Uriah is köztük van.

Tobias a színpad mellől elvesz három szál fehér virágot, és a kezembe adja őket. Gombóc nő a torkomba, ahogy rájuk pillantok, de legyőzöm a késztetést, hogy ismét elgyengüljek. Nem, erős vagyok. Annak kell lennem.

Ezúttal én nyúlok Tobias keze után, és szorítom meg az ujjait egy pillanatra, így mondva neki néma köszönetet, és nem csak a virágért. Mindenért.

Lassan sétálunk oda az emlékműhöz. Tobias pontosan tudja, hol kell keresni a nevüket; én még nem mertem megkeresni őket. A következő pillanatban azonban már előttük állok. Szép íves betűkkel vannak belevésve a fehér anyagba, egymás alá. Egy örök jelképként, hogy ők egyszer itt voltak, és az életüket adták a békéért.


Andrew Prior

Natalie Prior

Caleb Prior



Valahogy az, hogy itt látom leírva a nevüket, véglegesíti a halálukat. Ami különösen mégsem tör még jobban össze. Inkább az elfogadás érzése áraszt el. Valamint a hála, hiszen nélkülük most nem lehetnék itt. Ha ők nem adják az életüket, ha nem mentenek meg engem, és mindenki mást is a városban, most nem állhatnék itt, nem lehetnék Tobias menyasszonya, nem segíthetnék másokon. Nem lehetnék Tris.

Hálás vagyok nekik, amiért ők akkor is értékesnek véltek, mikor én kételkedtem magamban. Azóta megtanultam értékelni az életemet.

Lefektetem a földre a virágokat, egyesével, miközben az ujjaim meg-megrezdülnek. A szirmukat megremegteti a lágy szellő.

- Menjünk haza - szólalok meg egy jó tíz perccel később, miután végigfuttattam az ujjaimat a nevükön. Most már képes leszek elengedni a fájdalmat. Képes leszek elfogadni a veszteséget, és a szeretetük árnyékában tovább élni.

Tobias ismét körém fonja a karját, míg én a derekát ölelem át, így indulunk el a lakásunk irányába Chicago repedezett, sebhelyes utcáin. Olyan érzés, mintha ezzel magunk mögött hagynánk a múltat, és lehet, hogy valamilyen szinten így is van.

Nem tudom, mi fog történni holnap vagy azután, vagy egy év múlva, vagy akár húsz évvel később. Ám tudom, hogy nem fontos, mert bármi lesz is, amíg Tobias és én itt vagyunk egymásnak, valahogy minden akadályt le fogunk tudni győzni. Együtt.

Itt veszi kezdetét a jövőnk.


VÉGE


Szerző megjegyzése:
Tényleg leírtam, hogy vége. Ez most már végleges, még ha ott is lesz az a kis novella. Ez már akkor is a történet lezárása.
Nehéz elengednem, bevallom. Nagyon a szívemhez nőtt a történet, a szereplők, az írás, minden. Hiányozni fog, hogy ezen a történeten dolgozzam. De jönnek új történetek, új izgalmak, még ha egyenlőre nem vagyok benne biztos, mi is, mert annyi ötletem van, hogy Dunát lehetne rekeszteni velük. Na jó, inkább csak a Siót.
Lényeg, hogy nem fogom abbahagyni az írást, túlságosan imádok írni, és imádom ezt a világot, a szereplőkről már nem is beszélve.
Itt szeretném mindenkinek megköszönni, hogy kitartott velem, végigkövette velem együtt a történetet, és még inkább azoknak hatalmas ölelés, akik a véleményeikkel motiváltak, hogy ne adjam fel. Ugyanis ez az első történetem, amit valaha befejeztem (kivéve egy ezeréves, vacak kis 12 fejezetes semmiséget). Köszönöm nektek!
Ahogy fent is említettem, nagyon örülnék, ha mindenki, aki eljutott a VÉGE szövegig, hagyna itt egy rövid kis véleményt. Elég annyi, hogy "elolvastam, köszi" vagy valami hasonló. Csak hogy tudjam, hányan vagytok, akik végig értek a történeten.
Ettől függetlenül nagyon nagy élmény volt ez az egész veletek, és imádok mindenkit, aki itt volt, és belevetette magát a kicsit sem egyszerű gondolataimba.
Nos, srácok, azt hiszem itt az ideje egy kisebb búcsúnak. De remélem kitartotok az oldal és a fanfictionök mellett, és a következő történetnél - vagy épp a fordításoknál - találkozunk.
Puszi mindenkinek! <4


27 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett és nagyon fog hiányozni nekem ez a történet.
    Ne hagyd abba az írást mert nagyon tehetséges vagy. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nekem is hiányozni fog, úgyhogy átérzem. De remélem te is itt leszel, mikor új történetbe kezdek.
      Nem fogom, nagyon élvezem az írást. Nagyon köszönöm, és a véleményedet is :)

      Törlés
  2. Tris beszéde alatt elsírtam magam. Nagyon szép befejezése lett a történetnek. (:

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Úristen, komolyan? Jaj sajnálom! Vagyis annyira nem, inkább örülök, hogy ilyen mély érzelmeket sikerült átadnom vele. Köszönöm, és azt is, hogy elolvastad, és véleményeztél. Puszi!!

      Törlés
  3. Nagyon szépen köszönjük Bia ez a kedvenc ficim. Most egy picit szomorú vagyok, hogy máris vége. Nembaj lesz kövi. Mégegyszer köszönjük!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Enyém az élmény, hála nektek. Nagyon köszönöm a véleményeidet, rengeteget jelentettek. Örülök, hogy ennyire tetszett. Puszi ^^

      Törlés
  4. Most az egyszer örültem, hogy náthás vagyok, mert legalább nem kellett magyarázkodni a orrhangom és a piros orrom miatt. Pedig az a sírástól volt, nem a náthától.
    Gyönyörű lett ez az epilógus, méltó lezárása a történetnek.
    Köszi Bia ezt a csodát, nagyon fog hiányozni. Bár szerintem néhányszor újra fogom olvasni... Mint minden jó könyvet.
    Nagyon várom, hogy legközelebb milyen csodával lepsz meg minket!
    Mégegyszer köszönöm! Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. És még a bacikat is kitiszítottad kissé, ezért jó sírni ilyenkor. De azért sajnálom, hogy sírnod kellett, még ha csak egy kicsit is. Mindig furcsa olvasni, hogy ilyen érzelmeket váltok ki az írással, nagyon meglepő a számomra. De örülök neki, hogy mégis valahogy sikerült, és ennyire megérintett.
      Köszönöm szépen, sokat jelent, hogy ezt mondod. Reméltem is, hogy jó lezárás lesz így.
      Én is újra fogom, mikor fici-pangás van.
      A következőkről pedig értekezünk ;)
      Én köszönöm, hogy minden fejezethez írtál véleményt, és eltűrted, hogy rendszeresen elhúzzam az orrod előtt a mézesmadzagot, amiért elnézést, még "párszor" elő fog fordulni. Köszönöm, hogy végig hittél bennem.
      Puszi :))

      Törlés
  5. Köszönjük szépen drága Bia, nagyon jó volt a történet! Izgatottan várjuk az újabb írásaidat! ����

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én köszönöm a kitartó türelmeteket és lelkesedéseteket. Köszönök minden véleményt. Remélem a későbbi írásaim is tetszeni fognak!
      Puszii ^^

      Törlés
  6. Mindenekelőtt sajnálom, hogy nem írtam /khm khm, mindjárt meglátod/ véleményt, de egy az, hogy begurultam, mert a drága wifi nem tudta lekérni a szerver DNS címét vagy miét. És ezt 2x játszotta el velem, úgyhogy remélem, megérted a kicsit késői véleményemet :D
    Igazából az a két vélemény nem is volt igazán vélemény, csak hablatyolás /mintha eddig nem azt írtam volna/, mert mindig annyira a varázsa alá kerülök az írásaidnak, akár már rongyosra olvastam, akár frissként szívom magamba a szavaidat. Ez valami gyönyörű lett <3 :O
    Azt a festékes jelenetet annyira szívesen elolvastam volna (csak nem az lesz a kiegészítő novellában?)
    Jaj, reggeli cuki FourTris <3 OMFG nagyon aranyos volt :3 egyébként éreztem, hogy mindkettejük szemszögéből írsz majd :)
    Ajaj, Tobias *helytelenítően cicceg* Na, igen, Tobias Eaton, jobb lesz, ha megtanulod, hogy egy szál gatyában nem kellene nekiállnod rántottát csinálni, és igen, Tris Piror/Eaton (ezek még mindig nem házasodtak össze?), magácskának meg nem kellene egy szál törölközőben átölelnie a barátját, aki csak boxerben van, mert szerencsétlen srácnak káosz lesz a gatyájában... (bocsi, nem tudtam magam kiperverzkedni suliban...)
    "Este pedig kinyitunk egy üveg bort, amit még Johanna küldött, és akkor már összetörhetsz." - ez annyira aranyos mondat volt Tobytól <3 annyira elolvastam volna ezt a jelenetet is.. (imádom, amikor egy pár valamelyik tagja szomorúságból sír, a másig pedig csitítja vagy valami :3)
    Most komolyan, Christina ennyire szereti a matekot, hogy állandóan ezzel jön? Ki az, aki szereti a matekot?!
    Tris beszédéhez nem sok mindent fűznék hozzá, csak annyit, hogy megható volt. És utána a kiborulás... az meg még meghatóbb volt számomra, amikor a virágot rakja le a szobor elé. Bár először azt hittem, hogy Toby a virágot Trisnek adja :D mármint hogy az Trisé lesz, és azt hazaviheti meg szagolgathatja, mint pl. a békeszérum hatása alatt... :D
    "Itt veszi kezdetét a jövőnk." + "VÉGE" mondatnál konkrétan felsírtam. (na jó, nem, de azért volt egy kis elérzékenyülés...)
    Annyira szerettem/szeretem ezt a sztorit! Egyszerűen szavakkal kifejezhetetlen, hogy mennyire tetszett, és meg sem tudnám számolni, hogy még hányszor fogom végigolvasni ezt A Csodát! :3 Az a tipikus rajongás, amikor két és fél évig írsz egy sztorit és nem még mindig nem unod :D mondjuk mondom én...
    Köszönjük, Bia! Ugye tudod, hogy nagyon ceretünk? Igen, ceretünk! :D <3
    Puszi <4

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ugyan, semmi gond :) Totál megértem, nálam gyakran mondja be az unalmast a wifi vagy a net... Úgyhogy nagyon át tudom érezni.
      Most miért, én szeretem mikor ömlengesz, olyan jó olvasni, jót mosolygok rajta.
      Nem, a novellában más lesz, de egyébként erre én is gondoltam, csak nemtom mennyire lenne hosszú és kidolgozott. Még mondjuk minden megeshet.
      Áh, dehogy vagy perverz, mindenki tudja, hogy én is ezt írtam le gyakorlatilag, csak nem tértem ki rá, a korhatár végett. De szerettem volna nekik még egy kis huncut jelenetet, ami mégis érzelmes. Az ilyeneket szeretem a legjobban.
      Úgy veszem észre, még elég sok kiegészítő kis szösszenetet lehetne kreálni a sztorihoz.
      Christina nem a kreatív vicceiről híres.
      Igyekeztem Tris beszédével lezárni a történteket, remélem sikerült is.
      Én is majdnem sírtam mikor ezt a kettőt leírtam, olyan végleges az egész. Túlságosan a szívemhez nőtt.
      Nagyon köszönöm, hogy mindig megörvendeztettél a véleményeiddel, és jöttél olvasni, és kitartottál. Elképesztően hálás vagyok mindezért, rengeteg motivációt jelentett a számomra. Remélem majd az új történet is tetszeni fog, azt is jössz olvasni.
      Én is nagyon ceretlek titeket :D
      Köszönök mindent!
      Puszi ^^ <4

      Törlés
  7. Szia Bia.
    Nos, én tegnap elolvastam ezt, hogy is mondjam bámulatot, de még lelkileg nem álltam készen, hogy írjak bármit. Konkrétan sírtam. Egyrészt, mint az őrült, vártam már az Epilógust, másrészt, meg rettegtem, hogy még ne legyen vége. Na, érted.
    De mivel ez az utolsó fejezet, ezért pláne,hogy írok egy kis megjegyzést. :)
    Nos az eleje... Hát olyan cukiii volt. A két kis szerelmes.A reggeli kis romantika. Ohh, istenem, ezt órákig olvasnám. Imádom őket. Amúgy tényleg, még mindig nem házasodtak össze? Mire várnak? :)
    Az a kis nyavalygás Trisnél, tipikus olyan, mint én amikor hétfő reggel kelni kell- még egy kicsit- még- na jó majd holnap :)
    Viszont teljesen megértem őt. Egy ekkora feladattal nagyon nehéz megbirkózni. Főleg neki, hisz annyi mindenen ment keresztül.
    Amikor Tobias egy gatyában volt, aztán olvastam, hogy Triszen meg csak törölköző volt, hát én egy nagyot nyeltem. Tobias amúgy is nehezen tartja magát kordában, pláne, hogy csak egy szál törölköző van rajta. Hmm, persze Tris, tudom én, hogy direkt csináltad. Lázba hozd Tobykát.
    Aztán, Christinán röhögtem egy nagyot. Matekból biztos nagyon ott volt a suliban, hogy ennyire sokat beszél róla. :) Szerencsétlen Tobiasnak megnéztem volna az arcát.
    A beszéd nagyon szép volt, én is küszködtem a könnyeimmel. Viszont,megértettem Trist, hogy kiakadt. De ott volt ismételten Tobias, hogy támogassa. Azt a három szál rózsát én sem értettem meg rögtön, de aztán, rájöttem, ahogy olvastam. És a végén az utólsó mondat annyira de annyira tetszik. Itt kapott el a sírás. ˝ Itt veszi kezdetét a jövőnk˝ . Nagyon jól fogalmaztad meg.
    És aztán a VÉGE. Hát ez fáj.
    Borzasztóan hiányozni fog a várakozás, hogy mikor jön már ki az új feji, vagy hogy minden másodpercben ráfrissítsek az oldalra, hogy fent van már az új fejezet?Nagyon a szívemhez nőtt, fájni fog ezt elengedni.
    A kiegészítő novellát mikor tervezed?
    Nagyon GRATULÁLOK BIA. Igazán büszke lehetsz magadra. Egy könyvet írtál. Nagyon köszönöm szépen, hogy mindig írtad, nem hagytad abba, és mindig izgalmas, romantikus, és párszor fájdalmas, de eseménydús, karakter hű történetet írtál.
    Nagyon ügyi vagy. Ez a fejezet is szuper volt.
    Nagy puszi, ölelés, meg minden rózsaszín vattafelhő.
    Szia Drága Bia/ Drága írónő

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Egyáltalán nem baj, hogy meg kellett emésztened, én még most is emésztgetem, hogy vége van, és lezárult egy fejezet az életemben.
      A reggel az tényleg cuki volt, imádok ilyen részeket írni. A házassággal nem sietnek, hiszen hova? Tök fiatalok. A ficikben általában pár hónap után házasság meg gyerek, én meg ettől megyek a falnak. Most már nincs harc, ráérnek.
      Jaj hát Tris hisztije nálam minden napos, nem csak a hétfőre vonatkozik. Utálok 8nál előbb kelni...
      Hm, ez a törölközős manőver nem volt annyira direkt Tristől, sokkal inkább meggondolatlan dolog volt a részéről.
      Toby biztosan elvörösödött, ha más nem, a fülei tutira :D
      Úhhh nagyon nagy boldogság, hogy ennyire tetszett neked az utolsó mondat, valahogy ezt éreztem a tökéletes lezáró akkordnak. A vége meg... gombóccal a tokromban írtam le.
      Nekem is hiányozni fog, hogy ezen járjon az agyam, és tervezgessek, hogy aztán leírjam mindezt. Túlságosan szerettem írni.
      Még nem tudom, mikor jön a novella. Még a konkrét események nem körvonalazódtak benne. Csak, hogy egy tökéletes ötletet fogok megmutatni nektek.
      Igyekszem büszkének lenni, arra mindenképp, hogy befejeztem, nálam ez hatalmas szó.
      Köszönök szépen minden kedves szót, sok erőt adtak a folytatáshoz. Nélkületek nem ment volna! Örökké hálás leszek nektek a támogatásotokért.
      Nagy puszi ^^

      Törlés
  8. Ezt megérte végigolvasnom és követnem. Jó történet, karakter - stílus és történet hűség. Ez simán elmehetne a Hűséges befejezésének és a Beavatott sorozat 4. kötetének.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nagyon köszönöm, hogy ezt mondod, igazán örülök neki, hogy így érzed még a történet végén is. Köszönöm, hogy végigkövetted a történetet, és ilyen szép szavakkal búcsúzol a történettől.

      Törlés
  9. Abszolút egyetértek Veled és ezt már sokszor elmondtam Biának is, akinek mégegyszer millió köszönet az írásáért! :))))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én pedig milliószor köszönöm a véleményeidet :) <4

      Törlés
  10. Kedves Bia!
    Nagyon cuki, édes Fourtris de egyben nagyon megható volt az utolsó rész, Tris beszéde nagyon gyönyörű volt, szinte én is megkönnyeztem.
    Gartilálok a munkádhoz. Nagyon szép történettel gazdagítottad meg az életemet.
    Nagy puszi
    Szia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy tetszett, reméltem hogy nem unjátok még a cuki FourTris részeket.
      Köszönöm, ahogy a véleményt is, meg hogy elolvastad. Sokat jelent.
      Puszi ^^

      Törlés
  11. Mivel most éppen a mindenen sírok korszakomban vagyok (köszönöm k-pop) így ezt is végig bőgtem. Nem is tudom mióta vagyok veled de már több mint egy éve biztos és most, hogy ez lezárult, furcsa de úgy érzem nem csak a történet zárult le hanem bennem egy hosszú időszak is ami A beavatott köré épült. Imádtam, ahogy most is imádom de egyszerűen megváltoztam és már nem köt le. Amit még most is imádok az a te ficid. Ennek a hatására kezdtem el írni, ami most már egyre népszerűbb (szerencsére). Köszi, hogy olvashattam és hogy szerkeszted ezt a blogot.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azért sajnálattal hallom, hogy már nem köt le úgy. Engem csak a filmek nem, a könyvek, a ficik, az írás még mindig.
      Wooow ez hatalmas elismerés, köszönöm! Igazán szuper látni, hogy sikerült mást is írásra motiválnom.
      Köszönök minden egyes hozzászólást, amit itt hagytál!! <4

      Törlés
  12. Na ide is eljutottam, hogy elolvassam és véleményt írhassak. Sajnálom, amiért csak mostanra sikerül ezt megtennem és most se olyan terjedelmeset, mint amit megérdemelne az egész.
    Időközben elveszítettem a lelkesedésemet az oldallal szemben. Elég sok fanfic szerepel már az oldalon, amit már képtelenség nekem követnem és bevallom, nem érzem "valósnak". Nem is igazán vagyok fanficos, egyáltalán nem szoktam ilyeneket olvasni, de te mégis megfogtál.
    Mert A jövő kezdete más, már csak azért is, mert te írtad Bia :) És végre megtudtam, miért ezt a címet adtad neki! :DD
    Nem így terveztem az utolsó hozzászólást, azt hittem, hogy majd regényeket fogok írni, mégis üres a fejem ezzel kapcsolatban.
    Én nagyon szerettem olvasni az írásod, elégedett vagyok a befejezéssel, mert hiába "happy end" az utolsó sorok meggyőztek, hogy nem kell meghalnia Trisnek. És igaz, a fordításokat nem fogom olvasni, a te írásaidat, ha kisebb csúszással is, de mindenképp elolvasom majd.
    Szóval, igen, elértem idáig, sajnálom, hogy már vége öröm volt ötletelni rajta, vajon mi lesz a folytatásban és remélem, még egyszer beletrafálok majd a gondolatmenetedbe és sikerül még együtt ötletelgetnünk.
    Köszönöm neked Bia tényleg szuper lett az egész, méltó befejezés, tényleg nagy utat tettek meg, megérdemlik a pihenést, ahogy te is ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Semmi gond, hogy csak most tudtál írni (én meg csak most válaszolok), meg hogy nem kisregény, én ennek is nagyon örülök.
      Én még mindig megszállásig rajongok a ficikért, csak kevés jót találok manapság :( Ami elég szomorú.
      Fú pedig anno nagyon random cím volt, csak közben úgy alakítgattam a sztorit, hogy passzoljon hozzá. Címadásban nem szokásom jeleskedni.
      Azért nem lett ez annyira happy end. Mármint olyan bittersweetnek mondanám, vagy ahogy én szoktam mondani, bittersadnek.
      Köszönöm!
      Talán még lesznek pillanataink, mikor egy rugóra jár az agyunk. Nagyon jó volt, mennyit nevettem itt a monitor mögé bújva.
      Én köszönök minden véleményt, imádtam olvasni mindet, nagyon sokat jelentett nekem. Puszi! ^^

      Törlés
  13. Még én is adós vagyok egy véleménnyel. :)
    Nagyon-nagyon örülök, hogy megírtad ezt a ficit, nagyon sokat jelentett/jelent a számomra. Külön gratula az epilógushoz, nagyon szépen lezárta a történetet. Helyettem is veregesd meg a vállad, mert igen, írtál egy könyvet. :) És nem is akármilyet! Számomra mindig is ez lesz a befejezés, és ha nekiállok újra elolvasni a trilógiát, akkor ahhoz ez is hozzá fog tartozni.
    Köszönöm szépen ezt a nagyszerű élményt! Remélem még több ilyen gyöngyszemmel is megörvendeztetsz minket.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem gond, örülök neki így is, hogy írtál.
      Örülök, hogy nektek is annyit jelentett meg jelent, mint nekem.
      Köszi, vállveregetés megvolt ;) Szerintem én is ha most a trilógia végére érek, elolvasom mit is alkottam.
      Köszönöm az összes véleményedet, sokat segített, motivált az írásra. Remélem a többi írkálmányom is tetszeni fog majd. ;)

      Törlés
  14. Szia, én csak most találtam rá a történetedre de nagyon tetszett. Viszont van valami ami érdekelne. Mi lett a többi kísérleti város sorsa?

    VálaszTörlés