Fanfic fordítás: Egy döntés - 11. fejezet


Ünnepeljük meg a lassan kezdődő hétvégét az új, 11. fejezettel. Viszont sajnos már csak egy rész van hátra, ám addig még vár ránk egy komoly beszélgetés, pár cuki pillanat, és az a bizonyos meglepetés is.

Az eredeti sztorit ITT találjátok meg! Jó olvasást!



11. fejezet




TOBIAS



Szorongva tartok Tris felé, de még mindig nem tudom, hogy mondjam el neki, amire előző este rájöttem, már ha egyáltalán hinni fog nekem. Nincs több bizonyítékom néhány információ-morzsánál és a megérzésemnél, de tudom, hogy valami nincs rendben. Megpróbáltam elmenni. Hazamentem a műszakom után, és összepakoltam, amit tudtam a hátizsákomba, és egészen Zeke lakásáig jutottam. Hallottam a nevetését, ahogy elmentem az ajtaja előtt, és valahogy képtelen voltam megtenni. Tartozom neki és Uriahnak azzal, hogy maradok. Ígéretet tettem nekik, és szándékomban áll betartani. Ráadásul közeledik a Választási Ünnepség, és Tris döntésének súlya a vállamat nyomja; sosem bocsájtanám meg magamnak, ha egyedül hagynám, hogy egymaga boldoguljon.

Megigazítom a hátizsákom, és felugrok a vonatra, óvatosan, nem mozgatva túlzottan. Mikor belépek a szertárba, kinyitom a táskát, és a meglepetését kiveszem, és finoman a polcra teszem, ahol nem fogja rögvest észrevenni, és várok.

- Tobias? - szólít halkan, de hallom bejönni, mikor már azon vagyok, hogy ajtót nyissak neki. Elmosolyodik, mikor meglát, a szívem pedig egy kissé hevesebben kezd verni, és amikor szaladni kezd, és körém fonja a karjait; meg merek rá esküdni, hogy ő is érzi.

- Szia – suttogja. - Hiányoztál.

- Te is nekem – felelem, a vékony testét a karomba zárom, és az arcomat a nyakához szorítom. Ahogy belém kapaszkodik, olyan érzésem van, hogy kétségbeesett; nem feltétlen rám van szüksége, hanem valamire, amibe kapaszkodhat, úgyhogy szorosabban ölelem. Mikor elhúzódik, és csak az illatát hagyja meg nekem - ami halvány, de édes, mint a vanília –, már az arcát is láthatom.

- Mi az? Mi a baj? - kérdezem, de csak a fejét rázza. - Hé, nekem elmondhatod. Szerintem már bizonyítottuk, hogy jók vagyunk a titoktartásban.

- A testem – mondja, a hangja remeg. Már tudom, mit fog mondani. Mindenkinek egyértelmű, aki ismeri őt, ami elszomorít, hiszen rájövök, hogy igazából senki sem ismeri.

- Nézz rám – veszem a kezeim közé az arcát. - Nem kell kimondanod. Már tudom. Minden rendben lesz, ígérem.

- Ennyire nyilvánvaló? És hogy mondhatnád ezt, Tobias? A nő azt mondta, hogy ami vagyok, az veszélyes – feleli halkan, és látom a kialakulóan lévő könnyeket a szemében.

- Torinak hívták, ugye? - A szeme kissé elkerekednek, de bólint. - Ne aggódj miatta. Tud titkot tartani.

- Honnan tudod?

- Mert megtartotta az enyémet is.



Hagyja, hogy az eddig visszatartott könnyei kicsorduljanak, és az egyetlen dolgot teszem, amire gondolni tudok, és átölelem. Nem sír sokáig, és úgy hiszem, talán ezek inkább a megkönnyebbülés, mint a bánat könnyei, de még így is bánt, hogy így kell őt látnom. Fáj, ha arra gondolok, mit tennének vele, ha rájönnének.

- Milyen eredményeket kaptál? - kérdezem tőle, mikor elhúzódik.

- Önfeláldozó. És Bátor. - Erre kissé elmosolyodik, ahogy én is. - És Művelt. - Halkan füttyentek. - Igen, tudom.

- Önfeláldozó és Bátor volt az enyém – mondom, ő pedig bólint, mintha ez lett volna a legnyilvánvalóbb dolog a világon. Meg aztán nem is különbözünk olyan nagyon egymástól. Nem kéne meglepődnöm azon, hogy épp olyan gyorsan kiismer, ahogy én őt. - Rendben lesz, Tris, megígérem. Emellett azt hiszem talán van valamim, amitől egy kicsit jobban fogod érezni magad – teszem hozzá, ahogy leül, reménykedve, hogy ezzel feldobhatom a hangulatot, még ha csak pár percre is. - Csukd be a szemed.

Értetlenül néz rá, de végül csak becsukja. Leemelem a hatalmas szelet tortát a polcról, és elé tartom. - Szimatolj – mondom neki.

- Mi? - kérdezi elhúzva kissé a fejét.

- Bízol bennem?

- Igen.

- Akkor szimatolj.

Vesz egy mély lélegzetet, és az arca rögvest ellazul. - Mi ez? - szólal meg szinte álmodozva.

- Nyisd ki a szemed, és találd ki.

Így is tesz, és az álla rögtön leesik. - Ez az, amire gondolok?

- Az egyetlen és utánozhatatlan Bátor csokitorta.

Elkerekedik a szeme, ahogy egy villát nyújtok felé. - Rajta – mondom neki. - És siess, látni akarom az arcod abban a pillanatban, ahogy a torta a nyelvedhez ér. - Felnevet, de amint bekapja az első falatot, az arca nagyon komoly lesz.

- Nos? - kérdem vigyorogva.

- Tobias, nem hiszem, hogy ismerem a megfelelő szót rá. - Gyorsan egy újabb nagy falatot tesz a szájába, és egy hosszú, elégedett sóhaj hagyja el az orrát. Én is eszek pár falatot, de meghagyom a nagy részét neki, tekintve, hogy mennyit ettem már az évek során. Tisztára nyalja a villáját, és komoly arckifejezéssel ezt mondja: - Azt hiszem most győztél meg, hogy csatlakozzak a Bátrakhoz.

Mindketten nevetünk, ám habár a megjegyzés tréfás volt, előhozta a lehetőséget.

- Gondoltál már rá? Tudom, hogy utaltunk rá és viccelődtünk vele, de tényleg, komolyan gondoltál rá? - kérdezem tőle.

- Nem tudom, Tobias – feleli vállrándíva. - Egész délután ezen gondolkodtam, és az egyetlen dolog, ahova visszatérek, ami helyesnek érződik, az az, hogy ott legyek, ahol te. Hogy csak… együtt legyünk.

- Tris – sóhajtok fel. - Ez komoly. A Bátrak nem egy vicc. Most még nehezebb, mint amikor én csatlakoztam.

- Mi? Szerinted nem tudnék megbirkózni vele? Nem vagyok olyan gyenge, mint amilyennek gondolsz – mondja kissé bosszúsan. - Emellett meg mit akarsz csinálni? Jössz és meglátogatsz ebben a szobában minden pénteken életünk hátralévő részében?

Kissé váratlanul ér a megjegyzése, de mosolygásra késztet. - Tris, sosem gondoltam ezt rólad. Tudom, hogy nem vagy gyenge. Csupán nem akarom, hogy elkövesd ugyanazt a hibát, amit én, és nem akarom, hogy megsérülj. A dolgok változóban vannak, és hát… - hezitálok. - Nem tudom… Nem tudom, mennyi ideig leszek a Bátrak tagja. - Az arcán zavart kifejezés; a szavak olyan gyorsan szaladnak ki a számon, hogy kételkedem benne, hogy egyáltalán megértette, amit mondtam.

- Mi? - mondja egy pillanat múlva, aggodalom színezi a hangját. - Ezt hogy érted? Tobias, miért mondasz ilyesmit? Nem válhatsz csoportnélkülivé. Tudod, hogy milyen.

- Igen. De ha igazam van, talán csoportnélkülinek lenni a legjobb lehetőség.

- Miben van igazad?

Felsóhajtok. - Találtam valamit; egy listát, és nem származik belőle semmi jó. Fegyverek, nevek, szérumok, amikről még csak nem is hallottam, mindez a Bátrak biztonsági fájljaiban. És a Műveltek…

- Mi van velük? - szakít félbe gyorsan, a hangsúlya aggódóra vált.

- Párszor elmentem vonattal a Műveltek központja mellett, és a lámpaoltás után az ő fényeik még mindig égnek. Valamin dolgoznak még ilyen későn is. Csak úgy érzem, ez a kettő összekapcsolódik.

- A bátyám – feleli, egy pillanatra szorosan összeszorítva a szemét. - Azt mondta nekem, hogy változnak a dolgok. A partnere tudod ki volt a levelező programban? Jeanine Matthews.

- Mi? Ezt meg honnan tudja? - kérdezem.

- Adott neki egy tabletet. Tartani akarta vele a kapcsolatot, mert „lehetőséget” látott benne.

- Akkor úgy fest, nem mi vagyunk az egyetlenek, akik szabályt szegtek.

Megrázza a fejét. - Nem. Habár ez még nem minden. Pár hete beszélt az apánkkal, és megemlített olyasmit, hogy mi volna, ha az Önfeláldozók nem segítenék a csoportnélkülieket. És mikor az apánk mérges lett, megpróbálta megváltoztatni, mit mondott, igyekezve úgy feltüntetni, mintha arra utalt volna, hogy soha ne váljon senki csoportnélkülivé, de hazudott. És mikor rájöttem, hogy Jeanine-nel beszélt, azt mondta, ilyesmiről szoktak beszélgetni. Pontosan azt mondta, hogy mi lenne az Önfeláldozókkal, ha nem lennének csoportnélküliek.

- Ha nem lennének csoportnélküliek – folytatja –, akkor az Önfeláldozóknak nem lenne igazi céljuk, nem? Különösen, ha a Műveltek megkapják, amit tényleg akarnak, és átveszik a városi tanács és a kormány hatáskörét is. Tobias, ugye nem gondolod, hogy bántanák őket? Úgy értem bevonva a Bátrakat, fegyvereket és szérumokat? Mire lehetnek mindezek?

- Nem tudom, de akármire is, nem lehet jó – felelem. - Ez nem minden. Ők azok, akik előálltak ezzel a levelező programmal.

Ahogy gondolkodik, összeszalad a szemöldöke, míg végül ennyit mond: - Miért?

- Ez az, amire igyekszem rájönni. Talán így akarnak rájönni, hogy az emberek hazudni fognak-e - mondom vele együtt ötletelve. - Vagy talán be akarnak vezeti valami új, furcsa szabályt, és a mostani végzősökkel kezdenék. Vagy talán akarnak egy új módot, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy az emberek többet ne bukjanak el.

- Vagy – egészít ki halkan, - talán azt akarják látni, találnak-e olyan embereket, mint én.

Csendben ülünk egy darabig, ahogy a szavai átfutnak az agyamon, de hamar helyettesítik őket a saját gondolataim, és az, ami sokkal fontosabb az összes többinél: hogyan tartsam őt biztonságban? Ez az egy kivételes alkalom az életemben, hogy nem érzek bűntudatot amiatt, amit érzek.

- Tris – szólalok meg, megtörve a csendet. - Nem akarom megmondani, hogy mit tegyél, de azt hiszem, az Önfeláldozókat kéne választanod holnap. Akármi is legyen, az a legbiztonságosabb csoport, különösen olyas valaki számára, mint te.

- Tobias, nem hiszem, hogy képes leszek rá.

- Ha a Bátrakat választod, nincs rá garancia, hogy ott leszek neked – hazudom, és remélem, nem lát át rajta. Muszáj maradnom, legalább a beavatás végéig. Azután minden bizonytalan, de legalább tudom, hogy bármikor elmehetek, és találhatok rá módot, hogy megvédjem.

- Tris, visszamehetek, és akkor akár megtudhatom, hogy rögtön távoznom kell. Bármi fog történni, épp most is kezdődhet. Csak tudnom kell, hogy biztonságban vagy.

- Akkor én is megyek

- Tris…

- Nézd, elismerem… Nem tudom, mi a helyes döntés jelenleg, de kérlek, kérlek ne csináld ezt. Meg tudjuk ezt oldani. Elmondhatom az apámnak. Ő a kormányban dolgozik.

- Tris, nem hiszem, hogy ő tud…

- Tobias, elég. Csak hagyd ezt.

A feje a kezei közé csuklik, én meg fel nyúlok, és megsimogatom a hátát. Hangosan felsóhajt, és felnéz rám. - Nem hozok elhamarkodott döntést, ha te sem. - A szemei kétségbeesettek, szinte könyörgőek, és mikor egyetértően bólintok, megkönnyebbülten lehunyja őket. - Rendben – feleli gyengéden, vissza hátradől a falnak, és végre ellazul.

- Holnap itt találkozunk – mondom, ő pedig kérdőn néz rám. - Ha úgy döntenél, hogy maradsz. Bólint, és közelebb csúszik hozzám, én meg örömmel tartom őt a karjaimban.

- Tris – suttogom, miután megpuszilom a feje tetejét. - Több mint boldog lennék, ha minden nap itt találkozhatnék veled életem hátralévő részében.



- Lehet, hogy így kell tenned – súgja vissza.

2 megjegyzés:

  1. Ez izgalmas volt. Remélem Tris a bátrakat válassza. Már csak 1 rész, hogy fogom én ezt kibírni? Köszönjük Bia a fordítást

    VálaszTörlés
  2. Olyan cuki, hogy Tobias vitt tortát Trisnek!
    Azt viszont valahogy nem értem, hogy ha sejti, hogy valami készül az Önfeláldozók ellen, akkor miért akarja, hogy ott maradjon? Miért lenne ott biztonságos? Remélem, Tris a Bátrakat választja.
    Köszi Bia a fordítást! Puszi

    VálaszTörlés