Fanfic: A társadalom peremén - 4. fejezet


Elkészült A társadalom peremén 4. fejezet! Nem ment túl gyorsan, és szokás szerint nem vagyok túl elégedett a végeredménnyel, de nagyjából ilyesmi volt az eredeti ötlet, úgyhogy lassan halad előre a sztori. Most végre megtudhatjuk, mi is történik a csoportnélkülieknél Trisszel.

Jó olvasást kívánok nektek a fejezethez! :)



4.



TRIS



Fájdalom. Ez az első dolog, ami tudatosul bennem. Mély, kínzó fájdalom, ami átjárja az egész testemet, és lüktetve költözik be a tagjaimba. Furcsa, mert nem tudom, miért van ez a borzasztó kín, de abban biztos vagyok, hogy már órák, sőt talán napok óta ostromol.

A fejem is a szívem ritmusára lüktet, az emlékeim kuszák. Fogalmam sincs, mi történt. Hol voltam, vagy most hol vagyok. Durva szövetet érzek az ujjaim alatt, a fejem alatt kemény a párna. Furcsa szagokat érzek, amit nem tudok hova kötni: por, ázott ruhák, romlott étel, izzadtság. Egyik sem kellemes az orromnak.

Hosszú percek telnek el, mire teljesen magamhoz térek, de még mindig kótyagos vagyok, ahogy kinyitom a szemem. Rögtön elfog a pánik, ahogy egy teljesen ismeretlen helyet pillantok meg magam körül.

A helyiség nem túlzottan tágas, de szűknek sem mondható. Valamivel kisebb, mint a felavatottak hálóterme. Megsárgult, foszladozó tapéta borítja a falakat, leharcolt, karcolásokkal tarkított bútorok alkotják a berendezést. Irattartó szekrények, egy asztal, néhány szakadt szövetű szék. A mennyezeten vastag csövek futnak, közöttük repedések húzódnak végig.

Nem látok rajtam kívül mást a szobában. Ám mégis tudom, hogy valami nagyon nincs rendjén.

Megpróbálok felülni, de a fájdalom tovább erősödik, és a szoba forgásnak indul a szemem előtt. Rögvest elfog a hányinger is, amit a szagok, amik körbelengik a szobát, csak tovább erősítik.

Épp akkor nyílik az ajtó, mikor oldalra dőlve a padlóra hányok.

Cseng a fülem, és hallom, hogy mond valamit a belépő, de nem értem. Olyan, mintha az egész bensőm kifordult volna, pedig alig valami jön fel a gyomromból, amibe úgy hasít a fájdalmat, mintha kést forgatnának a szerveimben.

Egy hűvös, gyengéd érintés a homlokom az, ami legalább csillapítja a fejem lüktetését. Nem tudom, kihez tartozik a kéz; remélem, hogy Christináé. Előtte nem érezném túlzottan kínosan magam, hogy rosszul lettem.

Nagy nehezen sikerül kipislognom a fájdalom és a szégyen könnyeit a szememből, és azonnal megmerevedek, mikor meglátom, hogy nem Christina az. Egy ismeretlen nő áll felettem, akinek beesett arcát sötét, hullámos haj keretezi, a szinte fekete szeméhez fekete karikák társulnak. Gyengének tűnik, az arcán mégis olyan állhatatos kifejezés ül, hogy nem merné az ember másnak gondolni, csak sziklaszilárdnak.

A kifakult, kék ing, amit visel, viszont teljesen kétségbe ejt. Mit keres egy Művelt a Bátraknál? És miért néz ki minden úgy, mintha egy másik világba csöppentem volna? Kissé homályosak az emlékeim ugyan, de az biztos, hogy nekem a csoportváltók hálótermében kéne felébrednem.

– Mi folyik itt? – krákogom, a hangom erőtlenül hangzik még a csendes, túl csendes szobában is.

– Látom, végre magadhoz tértél. Az én nevem Evelyn. – Mivel látja rajtam, hogy nem értem, mi ez az egész helyzet, így hozzáteszi: – Megtámadtak a felavatott társaid, nem emlékszel?

Ismerősen cseng a neve, és valahogy a megjelenése is azt súgja, már láttam valahol, de nem tudom eldönteni, hogy hol. A nő hangja éles, nem vélek felfedezni benne gyengédséget, inkább szánalmat. Válaszul szúrós pillantást küldök felé, ám a zavartságot nem tudom leplezni. Fogalmam sincs, miről beszél.

Aztán váratlanul minden beugrik: ahogy kivonszoltak a hálóteremből, befogták a számat, a földre löktek, ütöttek és rúgtak, egy penge hatolt a húsomba. Hát innen a fájdalom, ami széttépi a testem.

Akkor viszont még inkább nem értem, mit keresek ebben a lepukkant helyiségben. Ha megsérültem – és ahogy érzem, nem is enyhén sebesültem meg –, akkor leginkább a kórházi szárnyban kéne lennem, és nővéreknek kéne körülöttem lenniük, nem egy olyan nőnek, aki úgy fest… Úgy fest, mint egy csoportnélküli.

– Hol vagyok? – teszem fel végül a kérdést, ami percek óta foglalkoztatja az elmémet.

Látom a szemén, hogy ha lehet, még inkább sajnál, és mikor habozik a válasszal, minden a helyére ugrik. A foszladozó tapéta, az agyon használt bútorok, az orromig eljutó, kellemetlen szagok, a nő kevert színű öltözéke.

Elfog a pánik. Nem, az nem lehet. Mindazok után, amin keresztül mentem, amennyit küzdöttem, és elszenvedtem, ez nem történhet meg.

Nem lehetek csoportnélküli.

A szoba vibrálni kezd a szemem előtt, és azt is alig érzem, ahogy a mellettem, az ágy szélén ülő nő megszorítja a vállamat. Az egész olyan, mint egy lidérces álom, amiből nem jön az ébredés.

– Lélegezz, és próbálj meg megnyugodni – hallom a hangját, de az értelme már nem igán jut el a tudatomig. Úgy érzem, képtelen vagyok levegőt venni.

Végül felülök, hogy fuldokolva levegő után kapkodjak, ám szinte rögvest zokogni kezdek, ahogy az első könnycsepp legördül az arcomon. Képtelen vagyok kontrollálni az érzéseimet, vagy csillapítani a fájdalmat – a lelkembe hasító kín már erősebb, mint ami a testembe költözött.

Úgy érzem, az egész világ a darabjaira roppan körülöttem, és tehetetlenül kell néznem, ahogy minden kicsúszik a kezemből. Lehetetlenségnek tűnik, hogy valaha újra egyberakjam az életem széthullott darabjait.

Evelyn felsóhajt, gondolom bosszús, amiért végig kell néznie az összeomlásomat, de aztán a vállam köré fonja a karját, és magához húz. A váratlan gesztus olyannyira meglep, hogy összerázkódom, ám hamarosan csak még hevesebben zokogok. Az ölelése valahogy emlékeztet arra, mikor az anyukám vont az ölelésébe.

Vajon mit fognak szólni a szüleim? Nem elég, hogy elhagytam a csoportunkat, hogy kövessem az álmomat, és kalandot keressek, de sikerült elbuknom a beavatáson. Nem hiszem, hogy elbírnék ezzel a szégyennel, és egyszer még képes lennék a szemükbe nézni.

Hallom, hogy Evelyn valami olyasmit súg a fülembe, hogy minden rendben lesz, és hogy ez még nem a vég, de magamban szinte felhorkantok erre. Nagyon is jól tudom, mivel jár, ha valaki csoportnélkülivé válik.

Mivel korábban Önfeláldozó voltam, így beleláttam, milyen kiszolgáltatottan élnek, kívülállóként a társadalomból. Csak is a régi csoportom vette emberszámba őket, a többiek bizonyára képesek lennének belerúgni abba, és leköpni azt, aki sehova nem tartozik.

Kiszolgáltatva lenni az időjárás viszontagságainak csak egy dolog; az éhezés, a nyomorúságos körülmények talán még nehezebbé teszik a dolgot. Ezeket még rosszabb elviselni, mint azt, hogy többé nem vagy tagja a társadalomnak.

Akik úgy nőnek fel, mint én, hogy minden nap látják, hogy élnek a csoportnélküliek, tudják jól, hogy ettől még halottnak lenni is jobb.

Ahogy a könnyeim lassan elapadnak, és a fájdalom helyét üresség váltja fel a mellkasomban, azt kívánom, bárcsak Peter megölt volna. Így csak az életemet vette el, a jövőmet, de a szívem tovább lüktet keservesen a bordáim között.



****



Eltelt néhány nap, legalábbis azt hiszem. Nem érzek elég erőt magamban, hogy bármit is tegyek. Csak fekszem magatehetetlenül, még felülni sem áll szándékomban. Legszívesebben elvesznék a kopottas ágynemű között.

Evelyn szinte óránként bejön, hogy ellenőrizze, még lélegzem. Vagyis inkább azért, hogy megrójon, amiért nem ettem egy falatot sem. Nem tehetek róla, semmi étvágyam nincs. Az állandó émelygés uralja a szervezetemet, és rá sem tudok nézni az ételre, hiába görcsöl a gyomrom az ürességtől.

Már most kiszolgáltatottnak érzem magam, ahogy még a mosdóba is úgy kell, hogy valaki kitámogasson a combomon lévő seb miatt. Ettől kellemetlenebbül már nem érezhetem magam. Egy csődtömeg vagyok. Egy vesztes.

Végighallgattam egy egész kioktató monológot Evelyntől, hogy mennyi lehetőség rejlik jelenleg a csoportnélküliekben, és hogy hiába érzem úgy, miszerint ezzel vége az életemnek, könnyedén lehetek értékes tagja a társadalomnak.

Egy szavát sem hiszem el. Hogy is lehetnék értékes, ha nincs semmilyen társadalom? Már nem tartozok bele. Kívülálló vagyok, mint a többi csoportnélküli.

– Elég ebből! – kiált fel egyik látogatása alkalmával Evelyn. Épp csak belép az ajtón, én pedig szabályosan leesem az ágyról, annyira megrémít a hirtelen kifakadása. – Nem vagyok hajlandó tovább tűrni ezt a depressziót. Megígértem, hogy odafigyelek rád, de te önző módon megnehezíted a dolgomat.

Egy jó percig szóhoz sem jutok. Teljesen váratlanul ér a haragja, hiszen eddig türelmesnek bizonyult, még ha láttam rajta, hogy elege van az egészből. Most már egyértelmű, hogy elege van belőlem.

– Ki kért meg, hogy figyelj oda rám? – kérdezem, amint felfogom, mit is mondott az imént.

A fejét rázza, és valamit motyog arról, hogy csak ennyi jutott el a tudatomig. – A te szempontodból nem lényeges. Csak abba kell hagynod ezt a szánalmas viselkedést.

– Fogalmad sincs róla, mit érzek! – Magamat is meglepem, ahogy hirtelen kiszalad mindez a számon, a keserűség tapintható a kiáltásomon.

– Na idefigyelj – szűri a fogai között, a hangja dühödt, ám halk. Jobban örülnék, ha ő is kiabálna. – Sokkal rosszabb dolgokon mentem keresztül. Olyasmiken, amiket elképzelni sem tudsz. Úgyhogy ne merészelj így beszélni velem.

Szégyenkezve lesütöm a pillantásomat. Nem tudom, mit képzelek, hogy azzal vádolom, nem érti meg a helyzetemet. Végtére is ő szintén csoportnélküli, ráadásul semmit nem tudok ezen kívül róla. Hogy jövök én ahhoz, hogy ilyesmit állítsak róla? Ki tudja, min ment keresztül a múltban.

Egy ideig hevesen szedi a levegőt, majd egy mély sóhajtást hallok – gondolom így igyekszik csillapítani a haragját. Néha meglepő, milyen könnyen kihozom az embereket a sorsukból, főleg mikor én is képtelen vagyok uralkodni magamon.

Végül Evelyn leül mellém, az ujjai a könyökömre kulcsolódnak. Mostanra sokkal higgadtabbnak tűnik, de érzem a keze remegésén, hogy közel sem nyugodt.

– Tudom, hogy nehéz elfogadni ezt a helyzetet annak, aki nem maga választotta, azonban muszáj megértened, hogy ezzel nincs vége mindennek. Ha úgy tekintesz minderre, mint egy új kezdetre, akkor sokkal könnyebb lesz elfogadnod, hogy csoportnélküli lettél.

A szemébe nézek, amelyben különös fényt vélek felfedezni. Ő valóban úgy gondolja, hogy a csoportnélküli lét csupán egy másféle lehetőség az életre. Vajon ő is önként vállalta, hogy nem lesz tovább egy csoport tagja? Mi vehet rá egyáltalán valakit, hogy ilyen életet akarjon?

– Valahogy sejtem, hogy erős lány vagy, és képes leszel ezzel a helyzettel is megbírkózni. Ne feledd, nem vagy egyedül. Itt nem.

Akarnék neki mondani valamit, akármit, de a szavak a torkomon akadnak. Hiába tiltakoznék, valahogy érzem, hogy van igazság a szavaiban. Ha itt sajnáltatom magam, attól még nem fogok visszakerülni a Bátrakhoz. El kell ismernem, hogy az álmomnak örökre búcsút kell mondanom, mert oda már nem kerülhetek vissza.

Meglehet, hogy Evelyn azt gondolja, erős vagyok, de téved. Gyenge vagyok. Ő az, aki törékenynek tűnő alkata ellenére erőt sugároz. Talán egyszer lehetek olyan, mint ő.



****



Sokáig gondolkodom mindazon, amit Evelyn mondott. Nehéz belenyugodnom, hogy nem mehetek vissza a Bátrakhoz. A gondolat könnyeket csal a szemembe. Nem láthatom többé a barátaimat: Christinát, Willt, Uriah-át, Marlene-t, se Lynnt. Se Négyest…

Sírni akarok, de leküzdöm a késztetést, hogy hagyjak kicsordulni egy nyavalyás könnycseppet is. Bármennyire is fáj az elvesztésük, nem gyengülhetek el megint. Csak nehéz, nagyon nehéz beletörődni abba, hogy nem fogom látni többé az egyetlen barátaimat.

Hiába nem akarok itt lenni, nem tehetek ellene semmit. Ami megtörtént, az megtörtént. Az életemnek itt kell folytatódnia.

Már megettem, amit Evelyn ebédre hozott. Elég szegényes a felhozatal; egy tányér langyos leves, ami hasonlóan ízetlen, mint amit az Önfeláldozóknál az asztalra kerül, meg valami felismerhetetlen ízű konzerv. Már is hiányzik a Bátrak csokitortája meg a hamburger. Furcsa, hogy épp az hiányzik, amit alig néhány hete ismerek csak.

Látom Evelynen, hogy elégedett a magatartásomban bekövetkezett változással. Folyton azon agyalok, neki mennyire volt nehéz beilleszkednie, mikor idekerült. Ő is érezte ezt a kilátástalanságot, ami bennem kering, vagy ő egyszerűbben megbékélt a helyzettel?

A fájdalmam jelentősen csillapodott, de még mindig zavaróan sajog a testem. Ahogy belesek a ruhám alá, látom a fekete-kék foltokat, amik a bőrömet tarkítják. Jól helyben hagytak.

A lelkemet mardosó fájdalom azonban nem enyhül. Tudom, hogy Al is ott volt. Azon nem csodálkozom, hogy Peter és Drew ilyen aljas módon távolítottak el a vetélytársak sorából, de hogy Al segített nekik… Nem gondoltam volna, hogy ártani akarna nekem, mégis megtette. Meglehet, nem passzolt túlzottan a Bátrak soraiba, de a kegyetlenségük már átragadt rá. Talán ez volt a bosszúja azért, mert visszautasítottam.

Az ő árulása az utolsó pofon. De az biztos, hogy ők hárman kissé sem fognak hiányozni.

Azonban az mérhetetlen szomorúsággal tölt el, hogy nem volt lehetőségem elbúcsúzni a barátaimtól. Épp csak megismertem őket, és már el is szakítottak tőlük. Pedig alig néhány hét alatt közelebb kerültem hozzájuk, mint Susanhöz sok év alatt.

Ahogy látom Evelynt rendszeresen felbukkanni itt, és megfigyelem, milyen erő parázslik a szemében, elhatározásra jutok. Meg kell erősödnöm, méghozzá amilyen gyorsan csak lehet.

Borzongás fut át rajtam, ahogy a lábujjaim érintik a talajt, és sokkol annak jeges érintése. Olyan, mintha ezernyi hegyes tű szúródna a talpamba, amitől összerázkódom.

Beszívom a levegőt, a fogaimat összeszorítom, és lassan, nagyon lassan felállok, miközben az ujjaim elfehérednek, ahogy a komód szélébe kapaszkodom. Magabiztosság uralkodik el rajtam. Menni fog ez.

Azonban alig teszek előre két lépést, a sebesült lábam remegni kezd. Félelem költözik belém, de igyekszem elnyomni. Nem adhatom fel az első nehézség után, muszáj erősnek lennem.

A kezemet a combom külső felére szorítom, úgy igyekszem erőt pumpálni belé. El kell jutnom egyedül abba az átkozott mosdóba.

Nagyon hosszadalmasan ugyan, de végül csak sikerrel járok. Azonban a lábam már annyira lüktet a fájdalomtól, hogy könnyek szöknek a szemembe. De küzdök tovább. Még az arcomat is megmosom, hogy eltüntessem róla az izzadtságot, mielőtt visszabotorkálnék az ágyhoz.

Azonban arra nem számítok, hogy épp a visszautat lesz nehezebb megtenni. Elfog a szédülés, de olyan hirtelen és hevesen, hogy egy jó percig abban sem vagyok biztos, merre van az előre és merre a hátra.

Aztán megérzem. A lüktetés parázsló kínná erősödik a combomban, és mintha valami forró nedvesség szivárogna le végig a lábamon. Végül a sérült végtagom teljesen felmondja a szolgálatot, és keményen a földre zuhanok.

Felnyögök, majd összegömbölyödve levegő után kapkodok, de hasztalanul. Mellettem a padlót vörösre festi a vérem, ami először megbabonáz, majd megrémít. A különös színe a retinámba ég, mielőtt a sötét foltok átvennék a hatalmat.





Szerző megjegyzése:
Sziasztok! Tudom, hogy sokáig tartott a frissítés, ám közben A jövő kezdete kiegészítő novelláján is dolgoztam, ami már szépen alakul, és jó hosszú lesz.
Na erről a fejezetről annyit, hogy tisztában vagyok vele, hogy nem lett túl vidám, de hát Tris mégiscsak egy rideg, számára szörnyű világba került, és ezzel nagyon nehéz lesz megbirkóznia. A sérülése pedig csak megnehezíti a dolgát. Viszont épp ezért be tudok majd vonni 1-2 nagyon is fontos szereplőt a történetbe.
Remélem azért tetszett a fejezet, és várni fogjátok a folytatást. Puszi ^^


4 megjegyzés:

  1. Már nagyon vártam ezt a részt. Szegény Tris, kicsit meg lett kínozva. Nagyon várom a kövi részt és a novellát! Köszönjük Bia!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Ugyan, még nem is bántottam annyira. De ami ugye késik, az nem múlik... 3:) A következőből majd kiderül, mit tervezek vele.
      Köszi a véleményt, és hogy várod a folytatásokat. :))

      Törlés
  2. Hű, Bia, megint nagyot alkottál!!!
    Igaz, Tris rengeteget szenvedett (mint mindig), de gyönyörűen leírtad. És a vége...
    Nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra. Remélem, hamarosan tudod hozni.
    Puszi!!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj mindig ezt mondod... :$
      Nem értem, miért emlegetitek annyira, hogy megint szadistát játszok, mikor még nem is történt semmi extra. Még...
      Már majdnem egy oldalt írtam ma (rekorddöntés mellett), de nem ígérek semmit.
      Köszi, hogy írtál. Puszi ^^

      Törlés