Fanfic: A társadalom peremén - 5. fejezet


Váratlan meglepetést hozok így kedd estére, ami nekem is az, mert nem hittem volna, hogy ma valóban elkészülök vele. Szerintem ez az első olyan írásom, aminek minden betűjét meló közben írtam. (Remélem a főnök nem jár erre, hehe).
A lényeg, hogy a múltkori függővég után most megnézzük, mi is a helyzet Trisszel, illetve bevonok egy-két új szereplőt, akik még fontos szerephez jutnak később.

Jó olvasást kívánok nektek a fejezethez! :)



5.



TOBIAS



Több, mint egy hét telt el, mióta utoljára a csoportnélküliek körzetében jártam. Eközben kétségkívül az őrület tüneteit produkáltam; az agyam annyira elszakadt a valóságtól, ami kétségkívül mindenkinek feltűnt.

A felavatottak reszkettek a közelemben, és megugrottak, ahányszor megszólaltam. Ráadásul képtelen voltam palástolni a gyűlöletemet hármójuk felé. Szerencséjük, hogy sikerült annyira megőriznem a nyugalmamat, hogy nem roppantottam még össze a torkukat a puszta kezemmel, vagy nem tévedt egy golyó sem az irányukba. Viszont fogalmam sincs, meddig fogom tudni kordában tartani magam.

Mindez Ericre is igaz. Legszívesebben minden alkalommal, amikor a szemem megakad a piercingekkel teletűzdelt arcán, egyesével tépkedném ki azokat a bőréből. Korábban is a gyűlölet mardosott, ha csak rá gondoltam, ám mostanra ez olyan mértéket öltött, hogy kénytelen vagyok elsétálni, ahányszor a közelembe kerül. Félek, ha túl sokáig maradunk egy légtérben, előbb-utóbb a torkának fogok ugrani.

Képtelen vagyok megmagyarázni, miért érzem ezt a haragot. Mikor Edwardot szemen szúrták, és kikerült a Bátraktól, nem reagáltam így. Persze akkor is undorodtam Petertől, hogy ilyen aljas húzásokra képes, csak hogy ő legyen a legjobb, de nem volt bennem ez a megfékezhetetlen tombolás, ami most, hogy Tris jutott ugyanerre a sorsra.

Miben különb Tris a szememben, mint a többi felavatott? Miért görcsöl a gyomrom, mikor arra gondolok, hogy ő nem lehet itt, mikor holnap a végső megpróbáltatás elé néznek az újoncok? Miért van ez a késztetés, hogy lássam őt, hogy megvédjem őt még most is, mikor már nem egy csoportban vagyunk?

Rejtély számomra mit érzek.

Amint végzek a napi kötelezettségeimmel, két dolog közül választok. Minden egyes nap. Vagy fogom magam, birtokba veszem az edzőtermet, és a felgyülemlett haragomat kiélem a zsákok püfölésével, és az ökleim véresre horzsolásával; ám ez csak ideiglenes megoldásnak bizonyul. Vagy kiüresedve a hátamon heverek az ágyamon, és a lakásom sötétbe vesző mennyezetét bámulom, a gondolataimba révedve.

Nem tudom, meddig húzom még ki e falak közt, de érzem, hogy a türelmem nagyon is véges. Ez már nem az a csoport, ahol menedékre leltem, és ahova tartozni akartam. Kevés minden van, amit még értékesnek vélek a Bátrak közt.

De a vívódás még mindig bennem van. Talán még változhatnak a dolgok, később találhatok jó dolgokat itt. Na meg itt van Zeke és Shauna, akik olyanok számomra, mintha a testvéreim volnának. Nem akarom őket elhagyni, hiszen túl fontosak nekem. Ám mégsem maradhatok itt. A csoportunk kegyetlensége, régi erkölcseinek megtagadása hányingert kelt bennem. Az a legszomorúbb, hogy már a vezetőink is semmibe veszik a Bátrak kiáltványát. Az egyszerű bátorság semmit sem számít manapság.

Nem tudom, hogy mit tegyek. Azóta fontolgatom a távozást, hogy Evelyn a fülembe ültette a bogarat, hogy csatlakozzak hozzá, ami már lassan két éve volt. Ám nem bízom meg benne. Magamra hagyott, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, én pedig kénytelen voltam abban a tudatban felnőni, hogy halott, és csak a zsarnoki apám maradt az egyetlen rokonom.

De tudom, hogy igaza van, miszerint gyökeres változások vannak folyamatban a városban. Én is érzem, és látom, ahogy a csoportunk egyre szorosabbra fűzi a kapcsolatot a Műveltekkel, ami nem kis aggodalomra ad okot. Jeanine Matthews szeméből csak úgy süt a hatalomvágy és a ridegség. Marcus arcán is gyakorta láttam ezt a kifejezést. És az a helyzet, hogy Evelynén is.

A kérdés, hogy mivel járok jobban: ha itt maradok, és eltűröm, hogy a vezetőink a Műveltek bábjaivá lesznek, de megmaradnak a barátaim, vagy elmegyek a csoportnélküliekhez, ami minden bizonnyal életem legbátrabb döntése volna, hiszen a Bátrakhoz gyávaságból csatlakoztam. Igaz, akkor le kéne mondanom a kényelemről, a finom ételekről, a saját lakásról, a barátaimról, ám szabad lennék, visszakapnám az anyámat. És Trist.

Vajon akkor is ilyen bonyolult volt az élet, mikor még nem voltak csoportok, a háború előtt?

Ha nem a bizonytalan döntésem jár a fejemben, akkor Trisre gondolok. Nem olyan rég még itt volt, életerősen, tele energiával és elszántsággal, hogy sikerülni fog neki a beavatás. Izzott a tekintetében a kitartás, az erő, hiába kellett épp szembenéznie a legnagyobb félelmeivel.

Lassan két hete, hogy utoljára láttam, de minden porcikám lüktet a veszteség súlyától. Szerettem nézni az állhatatosságát, és a kiolthatatlan tüzet a szemében. Lehet első pillantásra olyannyira átlagosnak és unalmasnak tűnik, hogy az ember többször nem is fecsérli az időt, hogy rá nézzen, hisz semmi rendkívüli nincs benne, ám aki így tesz, hatalmasat téved. Ha jobban szemügyre veszi valaki, láthatja a belőle sugárzó erőt, ami különlegessé teszi őt. Azt, ami engem is megbabonázott.

Minden éberen töltött gondolatomban ott visszhangzik, hogy látnom kell őt. Tudnom kell, hogy mi van vele, hogy van mit ennie, hogy nem fázik, hogy elfogadta a helyzetét. Ha mindezt tudná, Uriah valószínűleg elmondott volna már mindenféle muskátlispitének. Meglehet, hogy puhány vagyok emiatt, de nem tehetek róla, hogy ezt érzem.

Talán miatta érdemes lett volna itt maradnom.

Ma is fáradtan zuhanok be az ágyamba, és még arra sincs elég energiám, hogy a zuhanyzóig elvonszoljam magam, pedig a testem fürdik az izzadtságban. Nem tudom, hány órát töltöttem megint az edzőteremben, de az összes porcikám sajog a megerőltetéstől.

Még mindig zihálok, de jól eső érzéssel tölt el a kimerült lüktetés, ami átjár. Ettől viszont még jobb, hogy az agyam teljesen üres a fáradtságtól. Lehunyom a szemem, és már majdnem elragadna az álom, mikor valami megzörren az ujjaim alatt, aminek nem olyan a tapintása, mint az ágyneműé. Rákulcsolódnak az ujjaim a papírlapra, majd kipislogom az álmot a szememből, mielőtt felemelném a fecnit, hogy megnézzem, mi is az. Rövid üzenet áll rajta, mégis elég ahhoz, hogy azonnal felüljek, és visszahúzzam a bakancsomat, amit alig pár perce rúgtam le a lábamról, és már rohanjak is ki a lakásomból.



Sürgősen találkoznunk kell.

– E




****



Mostanra egyáltalán nem esik nehezemre megtalálnom őt így, hogy tudom, hol keressem. Mondjuk az is nagy segítség, hogy az utcán járkál fel-alá, egy nyomasztóan aggódó kifejezéssel az arcán, amitől az idegesség csak tovább növekszik bennem.

– Tobias – sóhajt fel megkönnyebbülten, amint megpillant.

– Jöttem, amin tudtam. Mi történt?

Eddig nem tűnt fel, hogy mennyire feszült vagyok. Az aggodalom engem is átjár, és ahogy Evelyn arcára pillantok, tudom, hogy nem alaptalanul. Semmi jóra nem számíthatok. Látom rajta, hogy egy pillanatig tétovázik, majd int, hogy kövessem.

Átvágunk egy csoportnélküliekkel teli helyiségen, ahol minden szempár rám szegeződik, miközben Evelyn sarkában loholok. Akaratlanul is egy alacsony, szőke lányt keresek a tekintetemmel, és mikor nem akadok a nyomára, a rossz megérzés tovább erősödik, hogy miatta ilyen ideges az anyám.

Végigvezet egy szűk folyosón fel az emeletre, ahol a padlódeszka hangosan tiltakozik a talpunk alatt. Majd benyit egy szobába, a lábaim viszont rögvest lecövekelnek az ajtóban, ahogy a balsejtelmem beigazolódik.

Tris olyan sápadtan fekszik az ágyon, hogy rosszabbul fest, mint mikor elhurcolták a Bátraktól. Csak az arca vörös, de nem egészséges szín ez. A szemei csukva, a haja élettelenül, kócosan terül szét körülötte, a homlokán borogatás.

Egy perc elteltével újra élet költözik a végtagjaimba, és mire észbe kapok, már mellette térdelek. Reszketnek az ujjaim, ahogy a kezét a sajátomba emelem. Most tűnik csak fel, hogy fele akkora, mint az én hatalmas tenyerem és a hosszú ujjaim. Az övéi rövidek és karcsúak. És nem utolsósorban szinte égetik a bőrömet.

– Mi van vele? – kérdezem rideg hangon. Egyre csak az jár a fejemben, hogy megígérte nekem, hogy vigyáz rá, most mégis itt fekszik eszméletlenül, láztól felhevülten. Miért kell Evelynnek mindig csalódást okoznia nekem?

– Nem lett volna még szabad felkelnie. A megerőltetéstől felszakadt a sebe – magyarázza, a hangján hallani a keserűséget. – Próbáltuk újra összevarrni, de amilyen szegényes az orvosi felszerelésünk… elfertőződött a seb.

Összerázkódom a hallottaktól. Tudom, hogy mit jelent mindez a csoportnélküliek körében: olyan, mintha a halálos ítéletét írták volna alá. Aki beteg lesz közülük, orvosi ellátás és gyógyszerek hiányában magára van utalva. Egy elfertőződött seb pedig nem jön helyre magától.

Kisimítok egy tincset az arcából, ami az izzadtságtól a bőrére tapadt. Az arcára fektetem a kezem, ami épp olyan forró és nedves, mint az ujjai. Leveszem a homlokáról az átmelegedett ruhát, és átöblítem a hideg vízben, ami az éjjeliszekrényen levő tálban áll rendelkezésre. Miután kifacsarom, áttörlöm vele az arcát és a nyakát, majd visszahelyezem a homlokára.

Váratlanul azonban kinyílnak a szemei, amivel olyannyira meglep, hogy egy pillanatra megdermedek. Igaz csak résnyire nyitja őket, és a tekintete ködös a láztól, de legalább láthatom azt a különös szürkéskék színt, ami mindig magára vonja a pillantásomat.

– Tris… – szólítom meg érdes, nehéz hangon, mintha csak én ébrednék lázas eszméletlenségből őhelyette. Megszorítom a kezét, hátha jobban tudatosul benne, hogy itt vagyok, még ha gőzöm sincs, miért van erre nekem szükségem.

Azonban pár pislogás után ismét lecsukódnak a szemhéjai, az ujjai épp olyan ernyedtek, mint korábban, és a pillanatnyi boldogság is szertefoszlik, amit eddig éreztem.

– Tennünk kell valamit – mondom határozottan, amint sikerül néhány perc alatt összeszednem magam. – Így nem fogja túlélni.

– Tudom. Ezért hívtalak ide.

Ránézek, a sötét pillantása megremeg, mintha elérzékenyülne. Ez olyas valami, amire nem hittem volna, hogy az anyám képes. De lehet, hogy Tris van rá ilyen hatással; ő mindenkiből képes kihozni valami váratlant.

– Figyelj rám, Tobias. Tisztában vagyok vele, hogy mennyire nagy kérés ez tőlem, de ez az egyetlen esélyünk, az ő egyetlen esélye. – Az arcizmai összerándulnak, majd felsóhajt, mielőtt kimondaná: – Muszáj elmenned az Önfeláldozókhoz.

Megdermednek a tagjaim, ahogy a mondat elhagyja a száját. Én az Önfeláldozókhoz? Oda, ahol ott van Marcus is? Nem véletlen, hogy nem tettem be a lábam a körzetükbe, mióta eljöttem. Most mégis oda kell mennem?

A fejemet rázom, de az anyám szigorú pillantással csendre int, pedig tiltakoznék. Akár a legszörnyűbb rémálmaim is valósággá válhatnak, ha oda megyek.

– Nem sok választásunk van – mondja csendesen. – Nem küldenélek oda, ha volna más lehetőség. Én azonban nem mehetek, különösen, hogy számukra halott vagyok, de más csoportnélkülit sem kérhetek meg erre. Viszont Trisnek gyógyszerre van szüksége, amit csak az Önfeláldozók hajlandóak számára biztosítani. Ám még ebben sem vagyok száz százalékig biztos a mostani helyzetben, hogy a Művelteknek mindenben benne van a kezük.

Képes lennék a rémálomba illő gyerekkorom helyszínére lépni? Trisért meg tudnám tenni, hisz ha nem cselekszem, nem fog sokáig életben maradni. Az élete múlik azon, hogy szembenézzek a szűnni nem akaró félelmemmel. Ha eddig védelmezni akartam őt, nem tehetem meg, hogy a félelmem miatt cserben hagyom.

– Megteszem – jelentem ki. – És tudom is, hogy ki segíthet.



****



Rettegve teszem meg az utat a szürke házak hálószerű körzetében. Ahogy haladok a vékony holdsarló gyenge fényében a sötét utcákon, idegesen kapkodom a fejem, és minden sarkon támadásra számítok, majd minden alkalommal felsóhajtok, mikor nem történik semmi.

Szégyellem magam, hogy ennyire félek attól, hogy összefutok Marcusszal. Nem tudom, mihez kezdenék, ha az egyik sarkon befordulva ott állna velem szemben, mikor már két éve nem láttam. Nem akarom újra annak a rémült kisgyereknek érezni magam, aki egykor voltam.

Annak ellenére, hogy a Választási Ünnepségem óta nem jártam ezeken az utcákon, könnyen megtalálom azt a házat, amit keresek, hiába néz ki minden épület teljesen ugyanúgy. Ráadásul korábban nem voltam még itt, mégis a lábamban van az útvonal, mintha ezerszer megtettem volna az utat idáig. Pontosan tudom, hogy egy ház, négy utca és hat ház a távolság a régi otthonomtól idáig. Már ha azt otthonnak nevezhettem akár egyetlen percre is.

Egy percig habozok az ajtó előtt állva. Nem szokásom bizonytalannak lenni, de most mégis az vagyok, de hiába próbálom előre elképzelni a szavakat, hogy azok majd könnyebben jöjjenek a nyelvemre, esélytelennek tűnik, hogy egy épkézláb mondatot össze tudjak hozni. Nem mindennap kell ilyen híreket közölnöm.

Végül mégis sikerül elég elszántságot gyűjtenem, és bekopogok. Majd még egyszer és még egyszer, mert sokáig semmi mozgást nem hallani bentről. Aztán hirtelen kinyílik az ajtó, én pedig szemtől szemben találom magam Andrew Priorrel.

– Ki maga, és mit keres éjnek évadján a házamnál? – kérdi fenyegető hangon.

– Fontos ügyben kell beszélnem Önnel és Mrs. Priorrel, uram.

– Ugye nem képzeli, hogy beengedek egy vadidegent a házamba? Az Önfeláldozók sem ostobák, még ha a… Bátrak azt is képzelik – néz végig a ruhámon undorral a szemében.

– Andrew! – hallok mögüle egy halk kiáltást. Mrs. Prior félretolja a férjét a bejáratból, majd csak egy pillantást vet rám, mielőtt megragadná a kabátom, és berántana a házba.

Nem kell sokáig erőltetnem a szemem, hogy felmérjem a környezetemet, hiszen minden Önfeláldozó otthon egyforma: szürke, dísztelen falak, minimális berendezés. Mindenhonnan az egyszerűség sugárzik, még a nappaliban a kanapé mellett heverő kosárból is, amiből fonalgombolyag és kötőtű kandikál ki.

Láthatólag mindketten már ágyban voltak, mert Mr. Prior szürke pizsamát visel, amelyet enyhén ráncok tarkítanak, a feleségén hálóing, azon egy sötétszürke köntös. Az ő arcán látszik az aggodalom, ahogy becsukja mögöttem az ajtót.

– Mi történt, Tobias? – szegezi nekem a kérdést.

A nevem annyira váratlanul ér, hogy egy pár pillanatig csak pislogni tudok. Fogalmam sem volt rólam, hogy felismert. Annyira megváltoztam, mióta a Bátrakhoz kerültem, hogy biztos voltam benne, senki sem lesz képes azonosítani azzal az Önfeláldozó kisfiúval, akinek mindig ott volt a félelem és bizonytalanság a tekintetében.

– Tobias? – vonja fel Mr. Prior a szemöldökét. – Marcus áruló fia?

Eddig is tisztában voltam vele, hogy árulóként kezelnek a régi csoportom tagjai, mégsem valami kellemes érzés, mikor ezt az arcodba is vágják. Különösen, hogy halvány fogalmuk sincs, hogy miért hagytam itt az Önfeláldozókat.

– Jobban szeretem, ha Négyesnek szólítanak, kiváltképp itt. – A hangom épp olyan nyersen és magabiztosan cseng, mint mikor a felavatottakhoz beszélek.

Hallom, ahogy Mr. Prior felhorkant. Különösebben nem lep meg, hogy nem akar a házában látni, mikor mindig is baráti kapcsolatot ápolt Marcusszal. Ő lenne az utolsó, aki képes lenne elhinni, hogy milyen szörnyűségekre képes. Az ő szemében csak az a kölyök vagyok, aki elárulta a barátját és a csoportjuk eszméit.

– Nincs sok időm, így rögtön a tárgyra térek – teszem hozzá hasonló hangnemben. – A segítségüket kell kérnem. Trisről van szó.

Andrew arcán értetlenséget vélek felfedezni, míg Natalie szeme rögvest elkerekedik, és aggodalom csillan meg a tekintetében. Ő már érti, hogy komoly a helyzet, hisz máskülönben nem lennék itt.

– Mi van Beatrice-szel? – kérdezi reszketegen. Szabályosan látom, ahogy minden idegszála megfeszül, ahogy a válaszomra vár, amit habozok megadni neki, miközben összeszorul a gyomrom a pánikot látva az arcvonásain. – Mi történt a lányommal, Négyes?

– A vezetőnk… elküldte a Bátraktól, miután a társai megtámadták és megsebesítették. – Mrs. Prior elsápad, és a szája elé kapja a kezét. – Igyekeztem gondoskodni róla, hogy vigyázzanak rá, de elfertőződött a seb a lábán. Gyógyszer kell neki, különben…

Elharapom a mondat végét. Ki sem kell mondanom, milyen sors vár rá, ha sürgősen nem kap kezelést. Natalie tisztában van vele, hogy milyen kilátásai vannak így a lányának.

Egy könnycseppet veszek észre, ami legördül az arcán. Elbotorkál a kanapéig, amire lerogy, épp mielőtt zokogni kezdene. Nem tudom, a mondandóm melyik része viselte meg jobban: hogy Tris milyen súlyos állapotban fekszik, vagy hogy csoportnélküli lett belőle, még ha ez utóbbit hangosan ki sem mondtam, de tisztán kivehető volt mindabból, amit elhadartam nekik.

Szülőként bizonyára rossz, ha a gyereked egy másik csoportot választ, és végleg elhagyja a családját, de attól borzalmasabb érzés nem lehet, mint mikor az a gyerek, akit neveltél, és felnőtt a szárnyaid alatt, elbukik a beavatáson. A csoportnélküliek közti élet nem olyasmi, amit egy szülő a csemetéje jövőjének szán.

– Mit tehetünk? – szólal meg végül Natalie, amint elhal a zokogása.

A férje odakapja a pillantását, és látom rajta a haragot. Épp olyan, mint mindenki más, aki foggal-körömmel ragaszkodik a csoport a család előtt elvhez, és képes a saját lányát is árulónak tekinteni. Aki most már ráadásul nem csak áruló, hanem szégyen is az apjára nézve. A neheztelése és dühe ellenére mégsem mond semmit.

– Önök az egyetlenek, akik segítő szándékkal a csoportnélküliek közé mehetnek. Az én jelenlétem könnyen szemet szúrna azoknak, akiknek nem kéne tudni a látogatásomról. Vigyenek neki antibiotikumot, fertőtlenítőt és kötszert. Esetleg valamit enni.

Bólint, de még mindig a döbbenet és a szomorúság, ami uralja az érzéseit. Viszont nem kell aggódnom, hogy segíteni fog-e, mert tudom, hogy képtelen lenne megtagadni ezt a lányától, még ha Andrew ezt meg is tenné.

– Keresse meg az anyámat, a csoportnélküliek odavezetik. Trist az ő gondjaira bíztam.

Nem várok választ, hisz innentől rajtuk áll, hogy mit tesznek, de nem aggódom. Valaki lehetséges halála elég motiváció egy Önfeláldozó számára, úgy meg különösen, hogy a saját gyerekéről van szó. Tris meg fogja kapni az orvosságot.

Már az ajtónál járok, a kezem a kilincsen, mikor megérzem Natalie törékeny, mégis valami oknál fogva erőt sugárzó ujjait a vállamon. Tris kezei is ilyenek. Szembe fordulok vele, és egy kedves mosolyt látok a még mindig nedves arcán.

– Köszönöm, hogy törődsz a kislányommal.

Csak vállat vonok, de érzem, ahogy kipirul az arcom. Bár tudnék neki bármit mondani, hogy miért teszem, de amíg nem értem saját magam, addig erre képtelen leszek.

Az arcom még akkor is ég, mikor a hűvös éjszakában visszaindulok a Bátrakhoz.





Szerző megjegyzése:
Dicsérjetek meg! Milyen hamar kész lett ez a fejezet, és még csak függővéget sem írtam. Bár túl sok boldogság nincs benne, folytatom a szokásos szadistáskodást. Én mégis szerettem írni ezt a részt, és még jelenleg tetszik is. Remélem nektek is. A következő nem tudom, mikor lesz kész, még ötleteket gyűjtök. Addig esélyesen befejezem a You look good, Tris fejit (már nincs vissza sok), meg a novellát A jövő kezdetéhez (ehhez még elég sok ötletem van, így sok vissza van még). hogy azokhoz is legyen olvasnivaló.
Kíváncsi vagyok a véleményetekre, főleg az előző után, amihez nem nagyon írtatok :(
Puszi mindenkinek! ^^


3 megjegyzés:

  1. Nagyon felviditottál ezzel a fejezettel! Vajon Andrew megfog bocsátani Tris-nek? Szerintem nem nagyon :( Kicsit meglepődtem, hogy Natalie ilyen gyorsan felismerte Tobias-t. Van egy olyan sejtésem, hogy ebben a ficiben nem nagyon foglyuk szeretni Andrew-t. Köszönjük Bia, hogy ilyen gyorsan hoztad ezt a részt!

    VálaszTörlés
  2. Bocsi,hogy eddig nem írtam. De most bepotolom.
    Nagyon tetszik ez a fejezet de meglepödtem azon, hogy Natalie ilyen gyorsan felismerte Tobias-t. Na és Andrew?? A saját lányárol van szó, szerintem nem fog neki meg bocsátani.
    Köszi Bia, hogy ilyen gyorsan hoztad ezt a fejezetett. És mégegyszer bocsi, hogy eddig nem írtam véleményt. ;)))

    VálaszTörlés
  3. Köszi, hogy szót fogadtál, és ilyen gyorsan hoztad az új fejezetet. Imádom a munkahelyedet.
    A szokásodnak megfelelően újra nagyot alkottál, hiába próbálod tagadni. Szuper lett a fejezet.
    Én is meglepődtem, hogy Natalie milyen gyorsan felismerte Tobiast. Andrew viszont kicsit fura volt, hogy ennyire haragszik a lányára. De kíváncsi leszek, mit hozol ki a karakteréből.
    Köszi az élményt, és várom a folytatást. (Remélem, továbbra is ilyen jó lesz a melód.)
    Puszi

    VálaszTörlés